2014. július 1., kedd

A hónap írója - John Ajvide Lindqvist


John Ajvide Lindqvist 1968-ban született Stockholmban, pontosabban Blackeberg külvárosában, amely első regényének (Hívj be!) színhelyéül szolgált. Mielőtt írással kezdett volna foglalkozni, bűvészként és komikusként dolgozott, de mindeközben a Svéd Televízió számára is írt forgatókönyveket. Első regénye után még további öt könyve jelent meg, a legutolsó 2011-ben. Magyar fordításban eddig csak a Hívj be' könyvét ismerhetjük, amely a szegedi Könyvmolyképző Kiadó által jelent meg.

A Hívj be! egy ifjúsági regény, amely nevezhető rémregénynek is, mert nagyon fiataloknak nem éppen ajánlott olvasmány. Nem a félelmetessége, inkább a nehezen emészthetősége miatt. Kell hozzá egy kor, egy mögöttes tudat és gondolkodás, hogy meg tudjuk érteni a mondanivalóját. A történet a nyolcvanas évek elején, a stockholmi Blackeberg városában játszódik és igen, egy vámpírtörténetről van szó... bár ez a vonulat számomra a háttérben maradt és inkább csak megfűszerezte az amúgy is színes és összetett történetet. Főhőse a 12 éves Oskar, akinek el kell szenvednie az iskolában néhány társa megaláztatását, bántják és zaklatják, teljesen ki van nekik szolgáltatva, amelyhez ő gyengébb jellem, hogy szembeszálljon. Bosszúját nem tudja teljesíteni, inkább csak magában őrlődik. Ezt a valóságot képzeletével ellensúlyozza, ahogy képregények és bűnügyekkel foglalkozó újságok cikkeit gyűjtögeti. 1981 késő őszi napján azonban minden megváltozik: a közeli erdőben egy tizenéves fiú holttestére bukkannak, akit nem egyszerűen meggyilkoltak, hanem lecsapoltak minden vért a testéből. Ezzel párhuzamosan Oskarék szomszédjába költöznek az új lakók, egy lány és az édesapja. A lány, Eli körülbelül Oskarral egykorú és hamar összebarátkoznak, azonban a barátság fura körülményei felvetnek néhány kérdést a fiúban: miért van az, hogy Eli mindig csak szürkület után hajlandó találkozni vele, vagy mivel magyarázható, hogy amíg a lány néha kicsattan az egészségtől, máskor határozottan beteges a külleme? S látszólag az időjárás viszontagságai sem hatnak rá. A két kamasz között egyszer szorosabbá válik a kapcsolat, ahogy mindketten kimozdulnak a biztonságot jelentő burokból, amit addig maguk köré vontak és beengedik egymást az életükbe. Mindez hatással van Oskar önbizalmára is, ugyanakkor a fiú egyre többet tud meg Eli életéről.

Oskar és Eli barátsága mellett a lakótelep éli a maga életét, s mindez szépen ki is bontakozik az olvasó előtt, viszont mindeközben újabb gyilkosság és gyilkossági kísérletek forgatják fel a már-már idillien nyugodtnak tűnő, valójában csak lemerevedett, nyomasztóan lassú és monoton, szürke közhangulatot. A szerző mindezt szépen bontakoztatja ki előttünk, de nem ránk tukmálva vagy erőltetve... fokozatosan von egyre beljebb a cselekményben és ez nem hat lassított felvételként, amiben már toporgunk, hogy haladjunk már. 
Lindqvist nagyon különleges módon szövi a cselekmény olyan módon, hogy mindig az adott szereplő szemszögéből láttatja az egyes történéseket, ez pedig erősíti azt a tudatot, hogy bár az események középpontjában Oska és Eli kapcsolata áll, a többi szereplő sem marad a háttérben, hogy azt gondolhassuk, ők csak azért vannak, hogy ne kétszereplős történetről beszélhessünk. Ők is mozgatórugói a nagy szerkezetnek.


Leginkább, ez egy hétköznapi történet, amit a vámpírok jelenléte foszt meg a hétköznapiságtól, de nem szűnik meg eredeti maradni. A vámpírok nem evidenciaként jelennek meg, miszerint vámpírok márpedig léteznek. Pont az ellenkezője történik: a teljesen hétköznapi szereplők saját és a hozzájuk közel álló személyek megfertőződése után is hihetetlen csodával szemlélik az átváltozást, és nehezükre esik tudomásul venni, hogy a valóság más, mint amilyennek ismerték. 
Mindemellett fontos momentum volt még az számomra, ahogy a vámpírrá válás után is megőrizték még egyesek az emberi tudatokat olyan formában, hogy ha képtelenek voltak másokból táplálkozni, mondjuk akiket jól ismertek emberi életük során, inkább az önpusztítást választották. Viszont ettől nem vált gyengébbé a történet vagy kevésbé "véressé"... megmaradt az emberség és a természetfeletti kettősségében a történet mondanivalója.

Lindqvist számomra az új Stephen King volt, amikor olvashattam őt. Az a színpad, amelyet megfest a mondataival, hasonló hatással volt rám, akárcsak King műveinek hangulata. Újdonságot különösebben nem tud adni a könyv, hiszen a vámpírtémát ezerszer lerágták már, viszont Oskar és Eli kapcsolata mindezt egy magasabb szintre emeli, amit érdemes megismerni. Továbbá, a könyvből két film is készült, de szerintem a 2008-as változat közelíti meg leginkább azt a hangulatot és stílust, amit Lindqvist megteremt a könyvében.  Ezt a bejegyzésben található zene is gyönyörűen tükrözi! Mindenképp remek illusztráció hozzá, ha elolvastuk a könyvet! 

Nincsenek megjegyzések: