2014. július 19., szombat

Mutasd meg, számodra mit jelent! - Gyakorlati feladat


Jól ismert, képalkotás feladatunk térne vissza, mely szerint a megadott képek közül kell egyet választanotok és ahhoz történetet és/vagy verset alkotnotok! A képek jelentése vagy mindaz a gondolat, amelyet tükrözni szeretnének, egyértelmű és elvont egyben. Némelyik kép konkrét, egyeseknél viszont érdemes elmélkedni a részleteken és ezekbe kapaszkodva megragadni azt a jelentést, amely bennetek életre kell, s történetté formálódhat. (Rákattintással nagyobb méretben is megjeleníti!) Egy kép nem csak egy történetet hordozhat magában! A feladat lényege, hogy ezt a lehetőséget kihasználjátok és megmutassátok!

Feladat: Válasszatok egy képet a megadott illusztrációk közül és alkossatok hozzá egy olyan történetet és/vagy verset, amely visszaadja azt az érzést, hangulatot, gondolatot, amelyet számotokra megfogalmaz! 

Tanács: Nem szó szerinti értelmezéseket kell történetté alakítanotok, inkább szimbólumokban, kifejezésekben gondolkodjatok és ahhoz formáljátok a történet cselekményét! Összességében, minta tanulságot mutatna be a kép, vagy egy rövidített tartalmat, mely magába foglalja a történet lényegét!


1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

42 megjegyzés:

Tia írta...

Sziasztok. Úgy tűnik én vagyok az első próbálkozó ehhez a feladathoz. Azért küldöm el ilyen hamar, mert ismerve magam még ezerszer belenyúlok és megváltoztatom a végét :D Ha lenne egy másik képhez is ihletem, azért a későbbiekben azt is elküldhetem? A 9-es képet választottam, picit rövid lett, de nem akartam úgy elnyújtani a történetet, hiszen itt nem azon van a hangsúly, hanem a hangulaton.

Gyertyaláng a vi(g)aszért

Megszakítás nélkül imádkozott. 3 nap telt el a gyászával, de ő mégsem hagyta el a templom kapuját. Most is a padlón térdepelt az oltár előtt Szűz Máriához imádkozva, hogy édesanyja lelke nyugalomra leljen az örök fényességben.
- Lányom, ne térdepelj tovább a hűvös kövön – simított végig a női kéz Katherine lapockáján. A gyengédség édesanyjára emlékeztette, ezért egy újabb kósza könny csurgott le kerekded arcán.
- Sajnálom Helene nővér – suttogta behunyt szemmel, fájt neki az udvariatlansága, de mégsem tudta meneszteni testét az otthonába. Hiszen ott egyedül maradt volna a gondolataival és a kiüresedett házzal. Inkább csendben meghunyászkodott és imáiba foglalta mindazok nevét, akik sokat jelentettek neki és távoztak a földről.
Helene nővér többet nem jött vissza, tudta jól, hogy ilyenkor az árván hagyott gyermekeknek nem segít a szép szó. A vigasz az egyetlen levegőjük, amiért képesek még a megpróbáltatásokra. A drága leány teste lassanként árnyékba húzódott a lemenő nap sugarai elől. A sötétség úgy ölelte körül, mint egy védelmező lepel, ami nem akarja többé elereszteni. Magába akarta olvasztani, mint előtte azt már elvégezte hozzátartozói körén. Helene nővér jól látta az elnyűtt ruhák alól kikandikáló csontos kezeken az éhezés első jeleit. Ahogy a gyertyaláng sötét haját vörössé festette, viszont azt is tudta, hogy ez a gyász már nem fog sokáig tartani. A gyász fázisai között már mesterien el tudott igazodni. Annyi özvegyet, gyermekét vesztett édesanyát, árvát sodort felé az élet 40 éve alatt. Katherine most az utolsó előtti fázist taposta, a depresszió világa borította be minden gondolatát. Hagyta hát, hadd folyjon át rajta a gyász.
A nő reszketett. A hideg futkosott a testrészein át, de a száján kiejtett halk mormogás mégsem szakadt meg. A gyertyák sorban égtek le kanócostul és folytak szét a tálcán. Katherine meglepődve tapasztalta, hogy édesanyja és egy gyerya között több hasonlóság van, mint azt eddig gondolta. Az életük rövid volt ugyan, de tartalmas. Bearanyozták a közelükben állók életét. Szemeiből a könnyek áradatként hullottak alá a földre. Égette a lelkét, hogy édesanyja már nem lehet vele, nem foghatja meg a kezét, nem olvas neki fel kedvenc könyvéből és mosolyog rá szemüvege mögül. Utána akart menni a sírba, követni akarta akár a föld alá is.
A gyertya csak egyre ritkult, percenként fogyott a nagysága. A belőle keletkező viasz a tálca szegélyét elérve forró masszaként indult útjának. Elhatározása volt, hogy mindent eláraszt háborgó gondolataival. A lány együttérzéssel nézte a hatalomért vívott harcot. A repedésekbe benyúlva próbálta elérni a földet, hogy nyugalomra leljen. Egészen a gyökerekig akart hatolni, hogy mindent beterítsen és fennmaradjon az utókor számára is. A rövid életűeknek nem volt más esélye.
- Harcolj csak gyertya, harcolj helyettem is – figyelte Katherine áhítattal pislákoló haragját, mely egy utolsó füst kíséretében kihunyt. Nem maradt más utána, csak egy aprócska csonk és a beálló sötétség...

Liliana írta...

Kedves Szatti!

Szeretnék jelentkezni! Történetem megalkotásához az ötös képet választottam.
Cím: Megzabolázott víz

A töredezett járdát beborító megsárgult falevelek ropogtak Grace talpa alatt. A szétmorzsolt darabkák felröppentek a szél hívására, vadul pörögtek a levegőben. A lány megbűvölve követte a tekintetével, míg nyughatatlan gondolatai szét nem zilálták a pillanatot. Nem volt benne biztos, hogy látja-e még valaha az elveszett nővérét, de a faliújságára tűzött cetli után újra érezte a bensőjében a remény édes, hamvas cirógatását. Megismerte a testvére tökéletesen ívelt betűit, amik egy dátumot és egy helyszínt rejtettek. Így hát Grace felnyalábolta a hátizsákját, a fejére húzta a bolyhos sapkáját és elindult egyenesen a Galéria irányába.
A lány nem volt tudatában a környezetével: lábai automatikusan vitték előre, mintha beléjük, lenne programozva az útirány. Milyen érzés lesz újra látni a nővérét az után a sok év után? Meg fogja ismerni? Habár Grace alig tizenhárom éves volt, mikor bejelentették a nővére eltűnését tisztán emlékezett a három évvel idősebb arcra. Ugyan azok a mogyoróbarna szemek, a magasan ível szemöldök, a folyton felfelé görbülő szájak. Amennyi emlékétől nem fosztotta meg Gracet az idő vasfoga, a nővére mindig mosolyogva tekintett a húgára. Mindig.
Megtorpant. A Galéria épülete egyszerű volt, mégis ünnepélyesség bujkált a körbenyúló tornácában és a magasra nyúló ablakaiban. Mindazonáltal nem értette miért itt kell találkozniuk. A lány megrázta a fejét. Nem is fontos! A lényeg, hogy végre láthatja őt! Izgatottság keveredett a félelem savanykás ízével, ahogy átlépte a Galéria küszöbét.
A harmadik szinten alig lézengett valaki, amikor Grace zihálva felkapaszkodott az utolsó lépcsőfokon is. Amint meg volt a drámai találkozás megjegyzi ezt a nevetséges ötletet, miszerint fent találkozzanak valami ’ Megzabolázott víz ’ címet viselő festménynél. Már azt is nevetségesnek tartotta, hogy a Galériában találkozzanak. Hazament, mikor otthagyta a faliújságon a cetlit. Miért is nem várta meg a lányt? Grace megrázta a fejét, majd nagyot sóhajtva ereszkedett le a padra.
A festmény nem volt túl bonyolult: világoskék kanyarok és hullámok követték egymást, néhol szinte már fehéré vált árnyalatokkal fűződtek össze. Ha nem abban a pillanatban látja a festményt, akár még szépnek is nevezhette volna, most azonban nem érzett mást csak a türelmetlenség halvány szikráját. És az arcába söprő fuvallatott. A festmény kéksége, mintha életre kell volna. A mintázat óvatosan hullámzott, nekifeszülve a képkeretnek, míg az megadva magát kieresztette a vizet. A fényesre pucolt padlót másodpercek alatt elnyelte a folyadék. Grace eltátotta a száját. Holott érezte a víz jeges érintését, nem ázott át a cipője.

Liliana írta...

A lány összerezzent, maga elé rántva a kezét, mikor egy kisebb csapat madár röppent ki a megelevenedett festményből. Az égi vándorok – vagy inkább vízi? – a lány feje fölött cikáztak, friss víz permettel pöttyözve az arcát. Nem érzett mást csak hideget, mely lassan a bensőjében is szétterjedt, ahogy a madarak zuhanó repülésbe kezdtek, egyenesen belevetve magukat az alig pár centis, padlón terjedő tóba. A víz összerándult, majd szétvált: a padló fényes kőpadlója ismét felvillant. Még egy meglepetés és a szíve is beleveti magát a vízbe!
Betűk körvonalazódtak ki, egyetlen név, amitől a szíve még hevesebben kezdett dobogni.
Mark Cole
Grace nagyot pislantott, mire a víz fokozatosan visszahúzódott, mintha valaki porszívózna: a műterem ismét a régi fényében tündökölt. De a lány nem. Úgy érezte a szíve lüktetése a bordáit feszegeti. Mark! Mark? Miért pont Mark? Nem volt pontos meghatározás, de tudta mit jelent. Hogy mit kell tennie. Meg kell keresni a fiút. A fiút, aki alig egy éve szakított vele. De hát, ha ő az egyetlen reménye! Legalábbis szíve ezt diktálta, és ahogy a nővére mondogatta: Hallgass a szívedre!
Grace idegesen járkált Mark ajtaja előtt, mielőtt bekopogott volna. Amint meglátta az arcát tudatában volt, hogy ez nem csak a számára kellemetlen meglepetés. Legalább nem egyedül van így. Végül nagy levegőt véve mondta a ki a szavakat.
- Azt hiszem meg kell mentenünk a nővéremet.

Manna W. írta...

Azt hiszem az első hozzászólásom még Kozibogi néven küldte el,a msik felét a történetemnek pedig Manna W.néven,ezen lehet valahogy változatatnom még a story elvileg egy...:)?Bocsánat...:)

Szatti írta...

Kedves Manna!

Kérlek, az érvényes részvételhez ehhez a bejegyzéshez küldd el az alkotásod, amivel pályázni szeretnél. Egy másik poszthoz küldted el, viszont a feladat bejegyzése ez lenne. Valamint írtad, hogy az egyik részét még Kozibogi, míg a másik részét Manna W. néven küldted el. Nos, ebből csak ez utóbbit kaptam meg. Kérném, hogy küldd el őket ismét, ehhez a bejegyzéshez! Valamint kérném, hogy ne felejtsd el feltüntetni, melyik képhez alkottál!

Részvételed előre is köszönöm! :)

Manna W. írta...

Szia Szatti...

Köszönöm a gyors választ és a lehetőséget,remélem most jó helyre küldöm majd el...
Az 5.képhez alkottam,és azt hiszem ez az első oylan "alkotásom"amit céllal írtam és be is fejeztem..:)Néhány versen kívül...Remélem tetszeni fog nektek...Előre is kösznöm a kritikát...

Tükröm-tükröm...

Tükröm-tükröm mondd meg nékem...hangzik a fejemben újra és újra ugyanaz a gondolat,csak a folytatás más mint a mesében,mert úgy folytatódik:mit tett velem ez az élet?
Elmesélni a történetem nem lenne elég száz oldal sem,de most nem is ez a célom.El szeretném mondani,ki szeretném kiabálni hova jutottam,míg a tükörig elértem,és belenézve megláttam valakit,aki már nagyon régen nem én vagyok...
Sokszor láttam már ezt a képet magam előtt,mégis igazán csak most ismertem fel benne azt a valakit,aki soha nem akartam lenni...
Még emlékszem amikor a hó nesztelen lebegett,szállt,és lassan leereszkedett kicsi,megrogyott házikónk tetejére,mely alatt sikítva oly sokszor felkiálltott,"nem,bírom megrogyok."De emlékeimben felragyog a büszke fenyő is,aki délceg termetével büszkén viselte a rázúduló hótömeget.Ágai messze integettek a hideg szélben minden embernek,akik fejüket elfordították,ha meglátták rongyos ruhácskámat,vagy édesanyám arcán a vért és verejtéket egy-egy hosszú nap után.Emlékszem anyám gond terhelt szemére,melyet ráncok és barázdák kereszteztek,míg apám kérges tenyerével az ölébe ültetett és újra és újra csak mesélt és mesélt.A csodák életre keltek,velem együtt élvezték az otthon melegét,ebben a kis kunyhóban,a falu legutolsó házában.
A csodák között a hercegnők,és délceg lovagok becsületesen éltek,és becsületesen harcoltak azért amiben hittek,azt gondoltam ha felnövök én is ilyen leszek,harcos leszek,vagy királylány akiért érdemes megküzdeni a sárkánnyal.Sosem gondoltam,hogy én leszek a sárkány.Folyt.köv.

Manna W. írta...

Folytatás:
Már régen kihunyt bennem az a tűz amivel a kunyhót,a nyomort,és velük eggyütt mindent magam mögött akartam tudni.Már elaludt az a láng is ami a kis kályhában ropogott és felcsodálkozott apám kedves hagjára,és anyám könnyek közti könyörgésére.A tűz kihunyt,a hamut is messze fújta a szél.S most itt állok a kunyhóban melyet a kenyér illata helyett a halál bűze lengi be.
Anyám szomorú szeme örökre lecsukódott,és keze már apám kezét fogja,aki ugyanígy itt hagyta négy évvel ezelőtt.Az a sok papírra vetett szó,az a sok könyörgés a tintával,hogy jöjjek haza,hogy utoljára még megnyugodjon,meglássa mivé lettem.Pedig ha látta volna abba halt volna bele,így mindíg azt gondoltam a kövér csekkek megoldást jelentenek majd mindarra ami miatt sírtak...De már tudom ők engem sirattak,mert előbb meghalltam mint ők.
Meg akartam szabadulni mindattól,amik ők,mind attól ami voltam.S most könyörgöm az Istenhez,hogy csak egy szeletét hadd izleljem meg annak a barna kenyérnek,aminek az illata átjárta a kunyhót.
Hova lett az a kislány,aki Hófehérke bőrébe képzelte magát,aki Csipkerózsikaként aludt el,és Hamupipőkeként járt kelt koszosan mindennap?Most fényesebb a ruhája,mint a királynő valamennyi pompájában,de szivét beborítja Hamupipőke koszos rongyai,és foltjai.
Nem tudok tovább állva maradni.Le kell ülnöm...
Leülve,most vettem csak észre azt a hatlams tükröt,ami egyetlen szobácskánk falát borította.
S bár amikor halott van egy házban ezt rendszerint letakarták.Mégis annyira vágytam újra belenézni,annyira szerettem volna,talán elrejtette azokat a vasárnapokat amikor templomba készültünk és megálltunk előtte,mintha búcsúznánk mindattól,amire most olyan nagyon vágyom.Az angyalok meghallották utolsó kívánságom,és mintha a szelek szárnyán Isten válaszolt volna,hogy van még remény számomra is,van megbocsájtás,és feloldozás,mert egy szempillantás alatt lefújta a fehér lepedőt a tükörről,és szemtől szemben találtam magam a hatalmas tükörrel,ahonnan,mint fehér galambok szállták suhantak felém az emlékek,a szebbnél szebbek,a szomorúak,és mintha a szívemen lévő jégcsapok maguk vésték volna bele őket a legmélyébe,még mielőtt elolvadtak volna.
A könnyeim patakokban hullámoztak,patakokban mosták el,vétkeim és szegyenem,és toltak egy másik reményteljesebb élet felé...

Manna W. írta...

Remélem most sikerült...További szép napot,és köszönöm a lehetőséget.:)

Szatti írta...

Kedves Tia!

Nagyon tetszett a történeted, ahogyan fogalmaztál, az a bensőséges hangulat, amit teremtettél, s mindezt nagyon szépen tükrözte a választott kép! Köszönöm, és gratulálok neked :) Valamint, a kérdésedre válaszolva: ha szeretnél, egy másik képhez is alkothatsz, akár egy újabb történetet, de versben is gondolkodhatsz... viszont, mivel a feladatok általában úgy zajlanak, hogy csak egy művel lehet pályázni, kérlek döntsd majd a kettő közül, hogy melyiket vegyem jobban figyelembe a határidő lejártával! Ezt szeretnéd vagy majd amit másodjára küldenél? Előre is köszönöm a műved és a megértésed! :)

Szatti írta...

Kedves Liliana!

Remek történetet alkottál, nagyszerű cselekménnyel, amit szívesen olvastam volna még! :) Tekintve a két kommentes határt, vagy hogy leginkább hangulatátadásról van szó, mint komplett történet alkotásáról - ebben a vonatkozásban teljesen rendben volt a terjedelem -, viszont mégis volt bennem egy kis hiány, amiről nem te tehettél... egyszerűen felkeltetted az érdeklődésem és kíváncsi lettem volna (lennék) a folytatásra. :) Érdemes akár egy nagyobb novellát szerkeszteni belőle, ha nem is egy ötven oldalas történetet. Gratulálok neked és köszönöm az írásod!

Szatti írta...

Kedves Manna!

Én köszönöm a történeted és örülök, hogy sikerült elküldened!! :) Nagyszerű élmény volt olvasni a soraidat, nagyon szépen fogalmaztál és nagyszerű hangulatot teremtettél. Tetszettek a gondolatok, az érzések, amiket megfogalmaztál... jó érzés volt egyre beljebb és beljebb "merészkedni" a történetedbe! Gratulálok neked és köszönöm a munkád!

Anett Monos írta...

Szia Szatti! :) Én az első képet választottam. Kicsit rövid lett, de ha még írtam volna hozzá, akkor bőven túllépte volna a két kommentet. Remélem tetszeni fog!

Kitartás
„Az ember nem lehet elég kitartó, ha az álmairól, a céljairól van szó.”
Még most is édesapám szavai visszhangoznak a fejemben. Mosolyogva osztogatom az aláírásokat, mellettem a pulton könyvek sorakoznak elrendezett kupacokban. Az én könyveim!
Néhány éve még álmodni sem mertem volna, hogy egyszer majd olvassa valaki az írásaimat, hogy egyáltalán bárkit is érdekelhet, miket firkálok össze-vissza. Az utcán koldulva apróért, eszembe sem jutott, hogy eljuthatok idáig. Csupán reméltem, és szívemet-lelkemet beleadtam az írásba. Az összegyűjtött pénzt papírra, és ceruzára költöttem. Minden keserűségemet, bánatomat papírra vetettem. Egyre csalódottabban kerestem fel a kiadókat, házaltam a kéziratommal irodáról irodára. Eltökéltem, hogy végig csinálom, ha törik, ha szakad! Nem volt senkim. Édesapám hosszan tartó betegség után hunyt el, az édesanyámat pedig nem ismertem. Elhagyott minket, amikor két éves voltam. A többi rokonom Európában élt, egyedül voltam a nagyvilágban. Csupán az írásaim, és a lankadatlan kitartásom hajtottak előre. Végül, oly sokévi sikertelen próbálkozás után, végre rám talált a szerencse. Bekopogtam egy csőd szélén álló kiadóhoz.
- Ennek a cégnek már úgyis mindegy - legyintett Jeremy Morton, a kiadó feje. - Kis példányszámban, ingyen kinyomtatom magának, és egy héten belül piacra is dobhatjuk.
Elkérte a kéziratot, és másnapra el is olvasta. Látott a regényben fantáziát, amit az utcán töltött évek alatt csiszoltam, finomítottam. Mi másról írtam volna, ha nem arról, amit megtapasztaltam? A Hajlék nélkül című könyvem, amint a boltokba került, két hét alatt elkapkodták. A befolyt pénzt belefektettük a következő száz példány utánnyomásába. A Hajlék nélkül olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy ki tudtam venni egy kis egyszobás bérlakást, és már a második köteten is el kezdtem gondolkozni.
- Miss. Davis! - lép hozzám egy pöttöm kisfiú. Alig éri fel a pultot. Az arca csak úgy ragyog, hogy találkozhat velem. Az orrom alá tolja a Fényt, ami a Hajlék nélkül második kötete. Mosolyogva elveszem tőle, és kinyitom.
- Hogy hívnak?
- Mike Dawson - csipogja a kisfiú, én pedig cikornyás betűkkel belevésem: Mikeynak sok szeretettel Jane-től! Még egy mosolygós fejet is kanyarintok a végére. A kisfiú, amikor meglátja, majdnem elsírja magát örömében, majd rám néz, és köszönés nélkül elszalad.
Elgondolkozva pillantok utána. Vajon belőle milyen felnőtt lesz? Nem lehet megmondani. Akármerre is sodorja majd az élet, akármilyen rossz útra is téved, mindig lesz lehetősége visszafordulni. Én is így voltam, és tapasztalatból tudom, hogy nem létezik lehetetlen! Szó szerint a semmiből indultam. Kitűztem magam elé egy hegy méretű célt, és büszke vagyok, hogy minden felszerelés nélkül, csupán egy kötéllel, sikerült megmásznom azt a hegyet. Felértem a csúcsára, és görcsösen kapaszkodok, nehogy leessek onnan!

Bori írta...

Ha kell vállára vette volna a világot, nem félt a nehézségektől, nem félt gyengédnek lenni, és mégsem ismertem még meg senkit azóta aki ennyire férfi lett volna. Ha találkoztam vele megremegett a lábam, éjszakánként néha vele álmodtam, gyakran tettem egy plusz kört a folyóson, hogy szembe találkozzunk, és rámosolyoghassak, pedig nem volt egy klasszikus férfiszépség, kopaszodott, és néha nevettséges szakállt nővesztett, sosem tudott elegáns benyomást kelteni, inkább olyan volt mintha egy középkori regény udvari bolondját, bölcs öregemberét, és győztes lovagját keresztezték volna. Szegfűszeg illat vette körül, gyakran kortyolt a folyósó korlátjának dőlve talányos gyógyteákat, ritkán egyedül... A tanítványai általában szerették , lelkesedésük talán csak a híresen szigorú dolgozatok írása alatt csappant meg. Csak a kedvéért tanultam meg a nukleotidok összetételét, vagy a hormonrendszer mükődését, a nagyobb csontok latin nevét, hogy rám mosolyogjon, és azt mondja: Borikám nagyon szép volt! Tudtam, hogy felesége van, meg három gyereke, tudtam, hogy sírig hűséges lesz hozzájuk, és tudtam, hogy az életünk nem fogja egymást keresztezni talán soha többet. Pedig közös nyelvet beszèltünk, mindkettőnk élete a zene volt,és tudtunk valamit amit mások talán sosem fognak megtudni. Nem hiszem, hogy valaha fogok tudni, úgy nézni egy férfira, hogy ne Őt keressem benne, a férfit, aki ha kellet a vállára vette a világot.

Szatti írta...

Kedves Anett!

Köszönöm a történeted, annak tanulságát és mondanivalóját! Tetszettek a gondolataid, az őszinteség, mely átjárta a soraidat! Gratulálok neked és köszönöm, hogy írtál! :)

Szatti írta...

Kedves Bori!

A rövidség ellenére nagyon tetszett a szösszeneted. Volt ízük a szavaidnak, mélysége és mondanivalója. Egyszerűen fogalmaztál, de mégis találóan és így, hogy nem bonyolítottad a gondolatokat egynél több mondatba, valahogy mégis találó volt. Olykor szükségtelen a szószaporítás és csak arra van szükség, hogy kimondjuk a dolgokat úgy, ahogy gondoljuk :) A te történetednél ezt éreztem. Őszinte volt! Köszönöm az élményt és gratulálok!

Ui.: hogy melyik képet választottad, lemaradt! :)

Niky Black írta...

Szia Szatti! Huh, utoljára nem is tudom, mikor írtam neked egy feladatra, de talán épp ideje újra elkezdeni :) a 3. képet választottam

Engedd el!

Olyan tökéletes volt minden. Talán már túl tökéletes ahhoz, hogy mindez igaz legyen. Ott volt ő, ott voltam én, ketten együtt elválaszthatatlanok voltunk. Legalábbis én úgy éreztem. Annyira jó volt, minden klappolt, az elejétől a végéig, oda-vissza. Nem tudnám szavakba önteni, mennyire boldog voltam. Minden olyan egyszerű volt, hogy néha már én sem hittem el, hogy ilyen könnyen mehet. Kerestem a hibát, vártam a katasztrófát, ami mégsem jött el. A végén beletörődtem, hogy ez így van jól, mindennek így kell lennie és sosem érhet véget. Tudtam, biztos voltam benne, hogy minket egymásnak teremtett a sors, és soha nem veszi el tőlem. Talán kár volt.
Vele feküdtem, vele keltem. Reggelente láttam azt az álmos, néha kialvatlan arcot, fáradt, kék szemekkel, kisfiús mosollyal, és úgy éreztem, minden nap erre akarok ébredni. Óvatosan puszit nyomott a homlokomra, amitől a különlegesnek érezhettem magam.
- Tudtad, hogy a homlok puszi azt jelenti, hogy örökké szeretni fogod? – mondta félénk mosollyal.
- Legyen így!
Feküdtünk a fűben, bámultuk az eget. Reméltem, hátha láthatok egy hullócsillagot, miközben beszélgettünk. Úgy hülyéskedtünk, mintha legjobb barátok lennénk, de ez mégis több volt annál. Kapott a szívemben egy kis helyet, és tudtam, hogy egy életre ott is marad.
- Te hány gyereket akarsz? – kérdezte.
- Kettőt. Egy lányt és egy fiút.
- De először legyen a fiú, hogy meg tudja védeni a lányt – válaszolta nevetve. És igaza volt.
Végül addig néztük a hullócsillagokat, hogy már nem is figyeltünk rájuk.
Szokásainkhoz híven, a buszon ülve is csak nevettünk és hülyéskedtünk egymással. Talán hangosak voltunk, talán feltűnőek is, de nem érdekelt. Jól éreztem magam vele, tudatni akartam mindenkivel, hogy ő az enyém. Tudtam, hogy nem veheti el tőlem senki. Sem őt, sem a boldogságot.
- Egyszer elmegyünk Párizsba. Aztán Londonba is teszünk egy kis kitérőt, esetleg Olaszországba…
- De akkor induljunk Amerikából. Los Angeles van a legmesszebb. Hazafelé útba ejthetjük a többit is.
- De akkor elnézünk Dubaiba is – sorolta tovább a terveket. És biztos voltam benne, hogy ezeket egyszer megvalósítjuk. Egyszer együtt körbeutazzuk a világot.
- A nászutunkat Franciaországban töltsük – mondta, majd megszorította a kezem. Éreztem, hogy komolyan gondolja, nem viccelt. Mosolygott, mert boldog volt. A szemei csillogtak, ahogy rám nézett. Soha sem láttam még őt olyan helyesnek. Óvatosan csókot leheltem a szájára, mire ő viszonozta azt. Egyszerűen minden tökéletes volt.
Egy nap, amikor felébredtem és ő is mellettem volt, éreztem, hogy ez más lesz. Tudtam, hogy történni fog valami. Valami rossz. Ott feküdt nekem háttal, mire átöleltem. Felébredt, és felém fordult. Rám mosolygott, majd egy puszit nyomott a homlokomra.
- Jó reggelt! – mondta halkan. Hirtelen eltűnt minden kételyem. Biztosan csak túlreagáltam a dolgokat. Jobban nem is érezhettem volna magam. Szavakba nem önthettem a boldogságom. Minden olyan egyszerű volt vele. És ez jó volt.
Felszálltunk a buszra, vártam, hogy elkezdődjön, ami ilyenkor szokott. Vártam, hogy két perc múlva az egész busz minket figyeljen. Vártam valamire, ami nem jött el. Ő csak bámult ki az ablakon, mintha nem is ismerne. Néztem őt, figyeltem minden mozdulatát, de még csak felém se fordította az arcát. Megérintettem a vállát, végigsimítottam a kezem a karján, de semmi reakció. Elengedtem őt, és rögtön beindultak a fogaskerekek. Mit csináltam, ami nem tetszhetett neki? Hirtelen egy hatalmas szakadékot éreztem közöttünk, ami megijesztett. Vártam, hogy történjen valami, de csak továbbra is a mellettünk elrohanó fákat bámulta, amik egyre sietősebben suhantak, mintha menekülnének valami elől. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Ahogy figyeltem a körülöttünk lévő tájat, a keze suhant el a szemem előtt. Rám mosolygott, óvatosan, de őszintén, én mégsem tudtam viszonozni.

Niky Black írta...

..és a folytatás..

Amint leszálltunk a buszról, a kezemet nyújtva vártam meg, hogy utolérjen, de az nem fogta meg. Egyszerűen csak sétált mellettem az utcán, mintha csak barátok lennénk. Nem szólaltam meg, és ő sem erőlködött. A szívem szakadt meg, de nem mutattam. Nem tudhatta, hogy ezzel fájdalmat okozott nekem. Nem engedhettem, hogy gyengének lásson. Tudtam, hogy sietnie kellett haza, ezért nem is erőltettem semmit. A sarkon, ahol megálltam, hogy elköszönhessek tőle, felém fordult. Óvatosan mosolygott, majd egy puszit nyomott a számra. Kezem esetlenül lógott a testem mellett, de volt még egy utolsó alkalom, hogy megpróbáljak belékapaszkodni. Mire elértem volna a pólóját, már hátat fordított, a kezem élettelenül hullott vissza oda, ahol hagynom kellett volna. Ajkaim fájdalmasan szétnyíltak, mondani akartam még valamit, utána akartam rohanni, hogy megöleljem és megcsókoljam úgy, ahogy eddig sosem. De nem ment. A lábaim a földbe gyökereztek, mert az agyam tudta, hogy nem lehet. Legbelül, valahol nagyon mélyen a szívem is tisztában volt ezzel, de az olyan mértékkel szerette, hogy felülkerekedett ezen a gondolaton.
Teltek a napok, teltek a hetek és szinte semmit sem hallottam róla. Eltűnt, csak néha adott magáról életjelet, hogy ne aggódjak, minden rendben van, de szüksége van egy kis magányra. Nem értettem. Szenvedtem, de csak belül. Kívül azt mutattam, hogy minden oké, miközben belülről hullottam darabjaimra. Összetörtem. Nem akartam elengedni, egyszerűen nem ment. Ahogy telt az idő, fokozatosan tudatosult bennem a helyzet. Felfogtam nem csak az agyammal, hanem a szívemmel is. „Nem kellek neki.” Ez volt a mondat, ami minden percben a szemem előtt pörgött. Tudtam, hogy ezzel vége. Többé nem látom azt a kisfiús mosolyt, többé nem láthatom a csillogást a szemében. Próbáltam keresni, de hallani sem akart rólam. Aztán csak vártam, hogy lépjen. Vártam egy hónapig, aztán eltelt kettő, végül másik lánnyal láttam sétálni az utcán, akivel talán jobban passzoltak, akire talán jobban mosolygott, akivel minden más volt. Vártam tovább, hívtam, írtam neki. Mindennap figyeltem a telefonomat, hogy kiírja a nevét. De ennek már rég vége volt valahol. Csak én nem vettem észre. Nem akartam észrevenni.
Végül megtanultam, hogy örökké futhatunk valami után. De ami nem a tiéd, azt úgyis elveszíted.

Dia.(: írta...

Sziasztok! Én az ötös képet választottam!(:

Első rész:

Képzelet

Könnyű, nyári délután volt amikor beköltöztünk az új házba. A kertvárosban volt, tágas, világos, a gyerekek imádták, egyszóval egy álom. A berendezést hetekkel ezlőtt megterveztem, az összes bútort és dísztárgyat földrajzi koordinátákkal láttam el, ha esetleg elfelejteném valaminek a helyét. Mikor az utolsó mécsest is felraktam a kandalló tetejére, hátrébb léptem, hogy ellenőrizzem az összképet, hirtelen elfogott a rémület. A látómezőmbe került hatalmas üresség váratlanul ért. Nem választottam festményt a kandalló fölé!! Hogy történhetett ez meg?! Miután kikerültem az ájulás közeli állapotból, a férjemhez fordultam, aki szorgosan szeletelte a zöldséget a vacsorához.
-Drágám, elfelejtettünk festményt választani a kandalló fölé! –sopánkodtam
-Tessék? Többes számban beszélsz? Ez azt jelenti, hogy most már beleszólhatok, hogy mi hova kerüljön? –vigyorgott azzal az észveszejtő mosolyával. –Egyébként, te vagy a festő, ezt neked kellene kitalálni. Festhetnél oda valamit, nem nagy ügy, igaz? –vonta meg a vállát. –Csak ne egy kutya portréja legyen, mint Jhonson nénikémnél. Na, abba nem mennék bele.
Teljesen igaza volt, csak elfelejtette azt az apró kis bökkenőt, hogy idestova fél éve még az ecsethez se nyúltam hozzá. Mióta anyám elköszönt a kórházi ágyán.
-Talán. –motyogtam az orrom alá. –Hé,hé,hé! Álljatok csak meg! –kaptam el az ötéves fiam pulcsiját. –Mit tegyünk a kandalló fölé, milyen festményt? –emeltem a karomba
-Kalózokat! –kiabálta
-Nem!! Inkább erdőtündéreket meg aranyos kiskutyát! Mint Jhonson néninél! –tromfolta le a húga
-Igen, a kutya jó! –kapálózott a kezemben
Rá kellett jönnöm, hogy az ikreinkben még nem pattant ki a művészi csíra.
Teljes lemondással feküdtem le, és elhatároztam, hogy holnap ellátogatok az Imagine galériába, ihletet meríteni. Talán megtetszik valami, és megveszem.

A galériában mászkálva kiválasztottam egy-két képet, ami talán illene a nappalinkba, de egyik sem volt az igazi. Kedvtelenül róttam a kiállítótermet, amikor szembe találtam magam egy hatalmas fehér, bekeretezett vászonnal. Egy üres festmény volt. Szájtátva ültem le elé az odacsavarozott padra.
Ki a fene az aki kiállít egy hófehér vásznat, amin nincs semmi? Körbefuttattam a szemem a díszes, aranyozott kereten és felfedeztem az egyetlen ecsetvonást ami a vászonon volt. 1945.
Húha, elég régi. Gyors fejszámolással megállapítottam, hogy a nagymamám 15 éves volt akkor.
-Tetszik kedvesem?
A hang irányába fordulva, egy idős nőt pillantottam meg, aki makulátlan, kanárisárga kosztümöt viselt, apró táblácskával a mellkasán, ami a nevét hirdette: Margaret Shparks.
-Meg kell, hogy mondjam, érdekes. –mosolyogtam rá
-Mit lát rajta? –ülte le mellém
Azt hittem először csak viccel. Úgy tettem mintha erősen koncentrálnék a képre, de elnevettem magam.

Dia.(: írta...

Folytatás:
-Komolyan kérdeztem. Mit lát? –noszogatott
Megijedtem az őszinte tekintetétől és valóban elmélyedtem a fehérségben. Egyszer csak anyám arcát láttam körvonalazódni, de elkaptam a tekintetem.
-Na ugye. Mi volt az? –kérdezgette kedvesen
-Az...az édesanyám...
-Nagyszerű. Nézze még egy kicsit! –fogta meg a vállam
Félve pillantottam újra a vászonra, de akkor már szinte teljes egészében láttam rajta anyámat mosolyogni, a tűzpiros ruhájában. Hosszú fekete haja lófarokba volt köte, a tekintete éber és vidám volt. Alig volt harminc. Ez a kedvenc emlékem róla. Az a piros ruha. Bárcsak lefestette volna valaki.
-Biztos csodásan fest rajta az édesanyja. –zökkentett ki az emlékeimből a néni lágy hangja. –Képzelje, a múltkor is itt ület egy kislány, és esküdözött, hogy galambok vannak rajta.
-Miért fehér? –nyögtem ki végül az egyetlen értelmes mondantot, ami eszembe jutott
-Látja? A bátyám mosolya mindig is elbűvölő volt. Pont mint az édesapámé. –révedt a vászonra
-Mrs. Shparks, jöjjön kérem, szükségünk lenne a véleményére. –segítette fel a padról egy kosztümös nő
-Bocsásson meg drágám, nem boldogulnak a vénasszony nélkül. Remélem talál valami szépet. –csoszogott el
Felkaptam a táskám és kisiettem a galériából. Elkerülte a figyelmemet a kép alatt függő kis aranyozott tábla: Képzelet-Margaret Shparks 1945
Egyenesen a festékboltba rohantam és megvettem a legnagyobb vásznat, amit csak árultak. Felfúrtam a kandalló fölé és elégedetten szemléltem a művemet. Egy percnyi magány sem jutott, ugyanis a gyerekek szélesre tárva a bejárati ajtót, sikítozva szaladtak a nappaliba. Pár másodpercnyi hangos élménybeszámoló után a fiam megálllt a kandalló előtt és szemügyre vette otthonunk legújabb díszét.
-Mami, örülök, hogy a kalózosat választottad.

Haydée írta...

Kedves Szatti!
Mivel azt olvastam, nem csak történetet, verset is szívesen olvasol, igy elsőként pár rímmel szerepelnék :) a nyolcas képet választottam. Cím:
Igen, ez kék.

Ez, azt hiszem kék.
Az meg talán még ép,
De az is lehet hogy törött.
Mint a halott madár szárnya az ablakunk alatt, látod, épp olyan örök.
Álmot kergetsz csupán,
Talán rájössz majd egyszer,
Holnap... Után, vagy azután.
Kék itt minden, épp mint a felhők,
De más a színe,
ha az ember már felnő.
Mert akkor lesz mindennek vége, tudom, amikor már nem érdekel,
Hogy az a szegény madár ott az ablak alatt él-e,
És már nem kell a kék, nem éred el, mert az ég már megfakult...
Az. Pontosan az.
Bár megóvhatnálak ettől,
mert elbújni nem tudsz, mint gyerekként a szörny elől.
Ha már nem làtjuk a holdat.
Se te, se én. A szürkeség ott bújik majd meg, a sarokban oldalt,
És ha nem tudod hogy csukd be a szemed,
Hogy legyél a valóra vak,
mint négyre hat,
én sajnos nem segíthetek.
Örökre álmodni, hidd el, nem egyszerű, de nem csak csukott szemmel lehet.

Ibolya Jéga Szabó írta...

Kedves Szatti újra küldöm az írásomat, mert azt hiszem nem ment át tegnapelőtt. Üdv. Jega a választott kép a 10.
Hajnalhasadás
Július végi nyár
Áloműző forróság
Az élet egy röpke tánc
Pitymallik, teraszon ülve bámulom a hajnalhasadást, kiűzött az álmatlanság. A csendbe belekondul egy távoli harangszó, vonatzakatolás, és a tóról felhangzik a vadkacsák korai hápogása, ők a hajnal madarai. A nap izzó kecses kolosszusa még csak derengő fényt ad, lassan, kényelmesen fordulunk rá. A kert még sötét árnyék csupán, madaraim álmosan gubbasztanak a tuják mélyén, a kutya hangos szuszogása kihallik az ólból. Mozdulatlanul ülök, várom a hajnalt. Várom a csodát, mely földöntúli fényárral indítja el az új napot.
Felvillan az első fénysugár, végigszalad a házak falán, megcsillan a tó vizén, kifényesíti az ember tekintetét. Lassan felkúszik az ágakon, kibontakozik az ismerős táj. Moccanásomra a kutya álmosan nyújtózik előttem, kérdőn néz fel. Mi végre ez a hajnali találkozás? Feleletet nem várva lerogy a lábaimhoz és összegömbölyödve egykedvűen bámul a semmibe.
Július végi forró nyár
Nyitja emlékeim házát
Köddé vált már az ifjúság
A nap ragyogva előtör a házak mögül, aranykeretbe von minden láthatót. Tetőkön át szalad a fény, átsuhan az ablakok üvegén, a korán kelők álmos arcára mosolyt csal. Harsogó fényárral, vidáman indul egy reményteli új nap.
Ülök a hajnali napsugárban, lábaimnál alszik a kutyám, előttem éhes verebek csipkedik fel az etetőből kihullott magokat, nem vesznek tudomás rólam. Emlékeim képernyőjén, kézen fogva sétál egy fiatal pár a virradati fényözönben. Lépteik könnyűek, arcukra a nap ráfestette a boldogság, a jó remény jeleit, hogy majdan egy hideg alkonyon lemossa azokat. A tó felett az éjjeli köd lassan gomolyogva megadja magát a napsugaraknak, eltűnik, mintha sose lett volna. Csak az örökéletű emlékek maradnak.
Július végi rohanó nyár
Kezemen látom az idő nyomát
A múlt zenél, hallom a muzsikát
A hajnali csendnek vége, kutyák ugatása hallik, autók zaja jön az úton át, indul a nap. Már nem riaszt álmomból óra, a munkásélet taposómalmát régóta nem hajtom már. Kutya a lábamhoz simul, megnyugtatja a közelségem. Korai magányomban csak vele bámulom a hajnalhasadást, az univerzum eme mesés csodáját.
Emlékeim messzi ködében egy zajos táncterem hajnali homályában megbúvó kis zugát látom. Ott forogtunk a muzsikától megbabonázva.
Ám éreztük annak különlegességét, hogy a perc, az a hajnal, már örökre befészkeli magát, kitörölhetetlenül, lelkünk rejtett naplójába, hogy majdan fellapozza azt egy kép, egy halk zene, egy kései hajnal, hogy lásd az emlékeid táncát a messzi múlton át.
Gyorsan kiszaladtál az életemből, maradtam vigasztalan. Az idő haragja már barázdát szántott arcomra, feléd nyújtom ráncos kezem, de a messzeség elérhetetlen.

Névtelen írta...

Szia Szatti!
A harmadik képhez írtam egy verset. :) Remélem tetszik. :)


Vándormadarak

Lennék madár.
Hatalmas, éles szemű madár.
Szárnyammal körberepülném a világot.
Szememmel végignéznék a tájakon.
Megpihennék az Eiffel-torony tetején.
Így másnap a Skót-Felföld földjein legelnék.
Pár szárnycsapásra lennék a Niagarától,
S szempillantás alatt átrepülnék a Bahamákhoz.
Kréta szigetén szereznék útitársat,
Hisz egyedül Moszkva városát sem élvezi az árva.
Csoportban kelnék útra, mert oly sok a látnivaló.
Nem lehetek szabad, örökös fogolynak vagyok való,
Hisz ha pénz, bilincs nem is köt le,
A halál jön, s lehet idő előtt öl meg.

Lennék vándor.
Erős, éles eszű vándor.
Térképem bújva keresném a helyem.
Iránytűmet nézve jutnék el a szigetre.
London, Bécs, Buffalo.
Vonzó, szép, mutatós.
Járnék fenn a csipkés hegyen,
Majd a forró alföldeken.
Kovakő vörös lángja tartana melegen,
Édesvizű forrás nedve éltetné szívemet.
Otthonom az lenne, ahol éppen élek,
Melyen minden héten más és más csodás helyet értek.
Megismernék sok embert, népi kultúrákat,
De sosem élnék máshoz kötve, én lennék a társam.

Oh, lennék vándormadár!
Független, gyors röptű vándormadár.
Berepülném az egész világot.
Sorsommal dicsekednék, ezt kívánom.
Sosem érnék célba,
Hisz messze van a vég.
Oly sok a hely, s az idő oly kevés.
Elég egy lélegzet és kész.

Lora

Szatti írta...

Kedves Niky!

Nagyon szépen vonultattad fel az érzelmeket, egyik szavad ölelkezett a másikba és nagyon tetszett, hogy bár egyszerűen, de teljesen átérezhetően érzékeltetted ezt a bizalmi kapcsolatot... aztán valahogy minden szertefoszlott és a miérteket kezdtem keresni.... mi romlott el és mikor, hogyan, miért? Érdemes lenne a másik szereplőd szemszögéből is kidolgozni, érzékeltetni és megmagyarázni azokat a gondolatokat, amelyek a női karaktered részéről megfogalmazódtak. Köszönöm az élményt és gratulálok a munkádhoz! :)

Szatti írta...

Kedves Dia!

Ez egy elbűvölő történet volt.!! Nagyszerűen bántál a szavakkal és szinte úgy éreztem, egy könyvet tartok a kezemben, annak az oldalait lapozom. Nagyon tetszett a történet, annak tanulsága és mondanivalója! Köszönöm neked, hogy olvashattalak! :) Gratulálok!

Szatti írta...

Nagyszerű vers, nagyszerű gondolatokba és érzésekbe foglalva! Öröm volt olvasni a soraidat és örülök, hogy írtál a feladatra! Nagyon megfogtál vele és gratulálok! Köszönöm az élményt! :)

Szatti írta...

Kedves Jega!

Gyönyörű pillanatképeket festettél meg a szavaiddal, szinte minden sorodnak íze és hangulata volt, melyek külön-külön, részekre bontva is elgondolkodtatóak voltak, de egyben tekintve a műved, úgy volt igazán hatása. Nagyszerű mű! Gratulálok és köszönöm a részvételed! :)

Szatti írta...

Kedves Lora!

A verseddel színes és különleges utazáson vehettem részt, mint olvasó! Nagyon tetszett, ahogy végig vezettél, mintha a szavaiddal kézen fognád az olvasót és vinnéd előrébb és előrébb a gondolataidban. Köszönöm az élményt, a tanulságos mondanivalót, és gratulálok neked is! :)

Névtelen írta...

Kedves Szatti!
Már egy ideje kacérkodtam a gondolattal, hogy írok az egyik gyakorlati feladatra és most a harmadik kép annyira megihletett, hogy muszáj volt alkotnom. :)

Riku

~*~

Higgy nekem

Létezek? Álmodok?
Tegnapok, holnapok
Megálljak? Indulok.
Egyhelyben haladok,

Sehová eljutok.
Lenézel? Itt vagyok.
Lélegzel. Fuldoklok.
Ébredsz? Én álmodok.

Játszok, mert élvezem
Ha kacagok? Higgy nekem.

Szatti írta...

Kedves Riku!

Köszönöm a versed, avagy szösszeneted! Rövid és tömör volt, egyszerű, de elgondolkodtató mondanivalóval. Apró észrevétel, de nekem hiányzott kicsit... hogy az első két versszakot négy sorosra vetted, és ezt a hiányt éreztem az utolsó versszaknál, mintha a levegőben maradtak volna a gondolatok, kimondatlanul... mintha vártam volna még a befejezést. Viszont így sem volt rossz, ez csak az én véleményem :) Gratulálok neked és köszönöm a részvételed!

Jozefin írta...

Szia Szatti!

Először történetet szerettem volna, de vers lett belőle :) Az 5. képet választottam

Ablak előtte

vártalak.
Nem jöttél, csak tollak repültek,
szanaszét.

Előttem vízesés, lucsogó loccsanás,
habzó szájú ablakpárkány,
dacoló ducogás, se bennem,
se benned, szelídség már
nem kapargál.

Vártalak.
Minden nap, minden éjjel,
hajnalban, keltében,
a Nap fekvésében,
ágyaztam neked a mellkasomban,
fészket raktam, dédelgettem meleget,
de a bizalmam vacogott.

S végül foga nőtt, éles, harapós,
vadsága tépni kezdett, rágott belül,
átváltozott.

Vártalak.
S egy hajnal közti hasadásban,
madár repült mellém,
gügyögött valamit,
nem értettem, s egy éhes száj
kinyúlt, torkon ragadta a peregniust,
megcibálta, tépte húsát,
s egy kihűlt test, annyi maradt,
feküdt lábaimnál, s akkor jöttem rá:
madár szárnyon jött megkésett kérésed.

Vártalak. Az ablak előtt.

Minden nap, s minden éjjel,
jóban- rosszban, Napkeltében.
De a melegség elszunnyadt, lásd,
a fűtőanyag megcsappant,
s megkésett madaradnak,
szívemben ép gally,
mire rászállhatott volna megpihenni,
nem maradt.

Szatti írta...

Kedves Jozefin!

Nagyon köszönöm a versed. Szépen visszaadtad a kép hangulatát, ahogy a szavakkal bántál. Festettél velük, és éppen ettől volt megkapó a hangulat, ahogy "rímtelen" rímekbe foglaltad a történeted. Az elválasztásokkal pedig érezhető volt, ahogy lélegzik a versed, ahogy maga a cselekmény megáll egy pillanatra és tovább lép. Köszönöm a részvételed és gratulálok a munkádhoz! :)

Névtelen írta...

Kedves Szatti!
Köszönöm, nagyon örülök, hogy azért tetszett. :) A végét egyébként direkt hagytam így, csonka versszakkal befejezve, hogy megmaradjon a lezáratlanság érzése, amiről egy tétova, félbeszakadt mozdulat, egy valóság szigorába fulladt kacaj vagy épp maga az élet szól. Úgyhogy örülök, hogy ezt érezted, ezek szerint mégiscsak célt értem. ;)

Szatti írta...

Sejtettem, hogy valami ilyesmi volt a szándékod :) Ha a tökéletességet akarnánk keresni, hiányozna az a két sor még, viszont pont ettől a hiánytól lett hiánytalan :)

Fanni Csepanyi írta...

Kedves Szatti!

A 10. képet választottam. Ebben a képben a fájdalom és a természet egységét látom és ezt próbáltam megeleveníteni a művemben. Remélem tetszeni fog.

A rét nem terem csak vigasz nélküli gazt.
A madarak ily korán megénekelték a tavaszt?
Álmos bóbitákkal játszik rég a csalfa szél
Érzem, ahogy hideg keze lágyan a hajamhoz ér.

A fülembe súg egy ismerős, komor dallamot.
Valaki ismét megcsalt, a másik elhagyott.
A fuldokló idő hullámággyá álmodja a pázsitot.
S szememből kicsalja az apró, fényes harmatot.

Sűrű keserűség olvad halkan a számban.
Azt mondják nyár van, azt mondták nyár van.
Nyelek és a bú végigfolyik száraz torkomon.
A hűvös csalódás ücsörög piroskás arcomon.

Vérré válik bennem a fénytelen szerelem.
Fáj, hogy már benned sem bízhatok kedvesem.
Hervadt rózsát fakaszt szívemen a gyötrelem.
Mely oly üres és rideg, akár a halotti verem.

Míg e szúrós érzés az ereken át elmémig ér.
Az utcán végiggördül megannyi színes, őszi levél.
Én görnyedten ülök a suhogó lombok alatt.
A világ zajos, ám a lélek zörejei mind elnémultanak.

Méreg munkál bennem, s lebénulnak a végtagok.
Ha visszagondolok,egy percre csak, de boldog vagyok.
A tarka aszfalt porban úszik és barnává szégyenül.
S a légben ezer csillagszem sebes táncra perdül.

Kint farkas bőrbe bújt már az ormokon a fagy.
És úgy csap le rám a tél, mint az éhes, éji vad.
Vére szája rám mordul. Nincs benne kegyelem.
Halál fedi már a gazt a fáradt földű réteken.

Felfal-e a szörnyeteg vagy meghagyja életem?
A holnap reménye bennem vagy a sors vezeti kezem?
Mindegy. A hószőnyeg alá seprem a régi vágyakat.
S hagyom, hogy a csend órái lassan magukba zárjanak.

Szatti írta...

Kedves Fanni!

Nagyon szép történetet szőttél a kép és a szavak köré, érdekes, különleges volt, nagyszerű hasonlatokkal és érzékeltetéssel! Örülök, hogy olvashattalak, nagyon tetszett így "kora reggel" erre ébredni tudatban! :) Köszönöm az élményt és gratulálok neked!

EmanteElvira írta...

Címe: Rézfényű göndörfürtök
A kilencedik képet választottam.

EmanteElvira írta...

A tavaszi szellő lágyan körülfönta a hídkorlátra aggatott lámpásokat. A délutáni fény világoskékre festette a vizet a híd körül. Paula rézfényű göndörfürtökben aláomló haja lágyan lengedezett vállain.
„És te tényleg siket vagy?” – kérdezte tőlem Paula, a hídon álldogálva. „Igen” – feleltem.
– Mégiscsak hallottál.
– Látom a hangodat. Minden hangot látok.
– Bárcsak elmondhatnám, milyen szépnek hallom a madarak énekét.
– Bárcsak elmondhatnám, hogy milyen szépnek látom.
Egy ideig hallgattunk. Paula törte meg a csendet. Hangja apró csengettyűkben omlott alá, szavakat csengetett a levegőben.
– Szeretem a tavaszt – mondta, miközben derült-bágyadtan végigtekintett a tavaszi tájon. Én nem leltem gyönyörűségem sem a rügyedző fákban, sem a nyíló virágokban, csak Paula ezüstös-szürke szemében látszódó tükörképükben.
Paula közelebb jött hozzám, egészen addig, amíg a vállunk össze nem ért. Zavaromban elfordítottam a fejemet, és a víz tükrén csillogó fény táncának nézésébe vesztem bele. Káprázott a szemem: úgy láttam, a fény ráugrott a hídra, majd a Pauláéval összekulcsolódó kezemre.
– Én téged szeretlek – mondtam az ezüstszín szemekbe nézve.
Paula válaszra nyitotta az ajkát, de végül nem mondott semmit, mert már nem talált ott.|
A nyári, süvítő szél letépte a hídkorlátra aggatott lámpásokat, melyeknek fénye halovány emlékként a szemhéjamra égett. Az esőcseppek szüntelen kopogása a híd fadeszkáin hegyekként tornyosultak előttem – csak hangok voltak, amikbe nem ütközhettem bele. Nehezen láttam tőlük. Vöröslő göndörfürtként terült szét egy sikoly a vihar sötétametiszt-szín tengerében.
Egy villámlás kirajzolta előttem Paula alakját. „Állj!” – kiáltottam utána, de a sötét hangfoszlány, ami az ajkaim közül gomolygott elő, belebotlott a lilás viharba, ami eltiporta azelőtt, hogy felkelhetett volna. Paula is elesett. Megcsúszott a vadul ringó hídon, majd fejét betörte egy rázuhanó lámpás. Élettelen teste azelőtt siklott le a vízbe, mielőtt odaértem volna.
Megszorítottam a korlátot, és lenéztem a háborgó vízbe. Nem láttam át a sötét víztükrön. Lehajtottam a fejemet, és anélkül szóltam a mellettem állóhoz, hogy ránéztem volna: „Nem akarom, hogy így történjen.” Egy ideig hallgatott, majd azt mondta: „Ezen nem változtathatunk”. A saját hangomat továbbra is halovány, fekete felhőként láttam. Az ő hangja sötétebb volt az égboltnál, erősebb a vihar hangjainál, mégis, olyan felhő volt, mint az én hangom.
Ismét a vizet kémleltem. Nem hallhattam a vihar hangjait, így azok nem zavarhattak meg. Egy idő múltán a tekintetem messzebbre révedt. Hajnalhasadtára ocsúdtam fel. |
Az őszi fuvallat a lámpások hűlt helyét találta. A reggeli fény álmosan ontotta fénykévéjét a hídra, majd lecsurgott a vízre, melyen pár szál rézfényű göndörfürt ringott a lehullott falevelekkel együve.
A víztükörből előbukott egy fej, majd egy egész test. Keze felém nyúlt; halovány, rézfényű göndörfürtjei lebegtek, mintha vízben lennének; ajkai elnyíltak, áttetsző, szellemszerű csengettyűk özönlöttek ki belőle.
Hátratántorodtam az ijedtségtől. Belebuktam a folyóba, leestem a mélyére. Nem vagyok ember: nem érezhettem a vizet, nem fulladhattam bele, nem bánthatta a szememet.
Az ijedtség gyásszá változott. Összekulcsoltam a kezemet a felhúzott térdemen – emberi reakció, amin magam is meglepődtem –, és behunytam a szememet. Amint kinyiottam, tudatosult bennem, hogy nem szellemet láttam, hanem hangot.
Felálltam, majd a hang felé sétáltam. Az úszó halak megérezték, ki vagyok, ezért messze elkerültek engem. Megláttam Paula holttestét. A lelke hangja buborékként azt kiáltotta, „Segíts!”.
Végtelenbe vesző mélységek öltöttek testet, majd köpenyként rám borultak; a balkezem ujjain feltekeredtek, majd kaszává lettek.|
A nyári vihar letépte a hídkorlátról a lámpásokat. Fent, az égben lebegtem valahol, mégis, annyira rövidnek tűnt bármerre a távolság, hogy szinte mindenhol ott voltam. A szemem kiszűrte az esőt és a hangokat, így ráláthattam a hídra, amelyen egy lány szaladt végig a hídon, kezét a fülére szorítva. Karjára csatakosan simultak rézfényű göndörfürtjei.

EmanteElvira írta...

A szabad jobbkezem akaratlanul is utánanyúlt. Már éreztem vállának tapintását, amikor visszahúztam a kezemet.
Egy gyengécske, fekete felhő jelent meg Paula mögött. Az „Állj!” hang képi megfelelője volt. A lány felé araszolt, de mielőtt odaérhetett volna, elhalt.
Paula megcsúszott a híddeszkákon, és a fejére esett egy lámpás. Meghalt, ezzel együtt bennem is a vágy, hogy talán megmenthetem. Arcomról eltűnt minden emberi. Testemről lemállott mindaz, ami nem volt csont.
Paula lelke felém nyújtotta a kezét, és buborékokként azt mondta, hogy „Segíts!”. Elvágtam a lelket és a testet összekötő ezüstfonalat a kaszámmal. A lélek alaktalan mivoltából emberformájú lett. Megfogta a csontkezemet, és mélyen a szemgödrömbe nézett. Mosolyra húzódott a szája a felismerés miatt. „Mennünk kell” mondtam neki. A lélek követte tekintetével hangom fekete felhőjét. „Most már én is látom a hangokat” mondta ő, csengettyűformájú hangként. „Újra csengettyűkben beszélsz” – szállt felé a fekete felhő. „Nekem az ’újra’ helyett a ’mostmár’ illik ide” – csengték a csengettyűk.
Paula lelke lenézett a hídra. „Az is te vagy?” – kérdezte. „Várj itt, kérlek” – mondtam neki.
A másik énem megszorította a korlátot, és a víztükröt kémlelte. Szomorúságát szinte érezni lehetett. Óvatosan melléléptem a sötétből. A megfelelő szavakat kerestem, amikor megjelent a gyenge, fekete felhő: „Nem akarom, hogy így történjen.” Nem kérdés volt, és nem is kérlelés. A felhőt indulat és akarat alkotta, melyek belőlem akkor már kivesztek. Erős, kijelentést hordozó felhővel azt mondtam neki, „Ezen nem változtathatunk”. Csendben figyeltem a magam arcát. Amikor a dac helyét ávette a révület, csendben visszaosontam Paula lelkéhez. „Menjünk” – mondtam neki. Belémkarolt, majd ketten elindultunk a fény felé.|
A téli fagy jeget formált a hídkorláton megülepedett hóból. A hajnal hátborzongató lepelként terült a hídra: elvette az éjszakát, és reggelt sejtetett. Egy emberrel, Elvinnel sétáltam akkor a hídon. Egy halálközeli élménye kapcsán ismertük egymást.
Hirtelen megálltam, és megkértem a fiút, hogy várjon ott velem napkeltéig. Amikor meghasadt a hajnal, törésvonalán rézfényű göndörfürtök törtek elő, és árasztották el fénnyel a tájat. „Gyönyörű” – jegyezte meg Elvin. Fehér felhő volt a hangja.
Egy ideig gyönyörködtem a fényben, majd megkérdeztem Elvintől: „Mit éreztél, mielőtt újraélesztettek?”. Kellemetlenül érte a kérdés, láttam rajta. Magában vívódott, hogyan is reagáljon. „Tudod, nekem meghalt valakim” – mondtam aztán. „Szeretném tudni, milyen végigmenni az alagúton.”
A felkelő napra tekintett, és úgy válaszolt. „Egy ideig mindenféle furcsaságot láttam. Úgy éreztem, látom a hangokat. Amikor megláttam az alagút végén a fényt, újra hallottam a fülemmel. Ez már egy nagyon jó érzés, de a legszebb az volt az egészben, hogy az alagút végéről jöttek a hangok, és engem hívtak. Nyugodtan mentem tovább. Nem mondom, hogy nem törődtem a hátramaradottakkal. Tudtam, hogy az alagút végén megvárhatom őket.”
Elgondolkodtam, ahogyan Elvin is. „Rossz érzés volt visszakerülni ide” – szólalt meg, „de azért jó tudni, hogy mi van a másik oldalon.” „Jó az” – nyugtáztam. „De az is jó lenne, ha nem érezném úgy, hogy Paula is vár odaát rám. Nem mehetek utána.” „Ki az a Paula?” – kérdezte. Megfogtam a kezét, és a szemébe néztem. „Most elfelejtesz engem” – dörögte a sötét felhő. Elvin arca egy ideig kifejezéstelen lett. Amikor megrázta a fejét, már nem látott engem.
A napra pillantottam, amely úgy tűnt, rézfényű göndörfürtjei mögül rámkacsintott. Ettől erőre kapva, csonttá aszottan, rongyos köpenyben, kaszával a kezemben elindultam a végtelenbe.|
"Ez a gyertya elaludt"
"Olyan szép volt, amikor még égett!"
"Nem" – mondtam. "Még mindig ég."
Fellépdeltem hozzá. Visszafogták a karomat, de könnyedén kikerültem szorításukból. Közelről szerettem volna látni őt. Megremegett a közeledtemre, ezért egy szikla mögé bújtam, nehogy megijesszem.
A viasz szétfolyt, de akkor már nem fogyott tovább. Nem égett a kanócon a láng, de én mégis láttam rajta égni a rézfényű göndörfürtöket.

Urwana Yvonne Tasanee írta...

-Történet egy fiúról. Hogy létezett-e, azt neked kell eldöntened, de addig is gyere, ülj közelebb, hallgasd meg a mesét.

Hangtalanul állt föl, majd az íróasztal felé tapogatózva, egy gyufához nyúlt. Meggyújtott egy gyertyát, majd a gyenge fényben körülnézett, és újra az ágyához vonszolta magát. A víz csendes vitte a hajót, itt a legalsó szintén, nem lehetett semmit hallani. De a fiú hallott. Hallotta a szél messziről jövő dalát, érezte a sós víz ízét a szájába, ahogy a szél belelöki.
Vihar jött. Percek voltak most már csak hátra, de a fiú nem tett semmit. Csak csendesen ült, és erősen fogta a gyertyát. Várt valakit.

EmanteElvira írta...

Utólagos korrekció:
"amelyen egy lány szaladt végig [a hídon]"
A szögletes zárójelben levő két szó felesleg.
Elnézést.

Szatti írta...

Nagyon-nagyon tetszett a történeted. Olyan szép volt a mondanivalója, ahogyan fogalmaztál, hangulatot teremtettél... lenyűgöző volt és köszönöm ezt a nagyszerű élményt! Gratulálok neked! :)

Szatti írta...

Nem tudom, hogy nem-e probléma akadt az elküldésnél, hiszen elég rövidre sikeredett és inkább bevezetőnek érződik, amely még folytatásra várna. Valamint képet sem említettél, amelyhez a műved készült, így nem igazán tudom értékelni... viszont, ugye holnap felteszem az új feladatot és ha addig tudnád olyan módon korrigálni, hogy elküldöd a többit, elfogadom és véleményezem, hogy ne maradjon félkészen és befejezetlenül a pályázásod. Köszönöm a megértésed!