2014. július 19., szombat

Xwoman - Hófehérke és a hét törpe (meg a boszorkány) - Penna Galéria


A fehér ló békésen poroszkált az erdei úton, patakopogása ütemet adott az erdő alapzajának. Zenévé állt össze a madarak csicsergése és a lombsuhogás, a Herceg mégis csak egyvalamit hallott: szerelme békés szuszogását a mellkasán. A lány kicsit bizonytalanul ült – ki tudja, mióta feküdhetett abban az átkozott koporsóban, ezért alig tudta tartani magát –, de élénken figyelő fekete szeme érdeklődve rebbent ide-oda. Ó, mily szép volt a halvány pír a hófehér bőrön!
A Herceg óvatosan belesimított az ébenszín hajzuhatagba, mire a lány hátrapillantott, és vérvörös ajka szégyellős mosolyra húzódott. Tökéletes volt a pillanat, a Herceg azt kívánta, bárcsak örökké tartana… Alig várta, hogy hazaérjen az országába, és megmutassa mindenkinek Hófehérkét, élete szerelmét, akit pusztán a vakvéletlen sodort az útjába. Ha nem téved el, ez a szépség még mindig tetszhalott lenne, ő pedig magányos…
A Herceget éles vijjogás szakította ki az ábrándozásból, mire felnézett az égre. Most vette csak észre a fejük felett növekvő felhőgomolyagot, amiből nyolc-tíz vércse alakja bontakozott ki.
– Nem kerülheted el a sorsodat, Hófehérke! – mennydörögte egy baljós női hang. Már az erdő utolsó fáinál jártak, és az ösvény egy éles sziklákkal szegélyezett, kanyargós hegyi úton folytatódott. A királyné felettük állt az egyik sziklapárkányon, fekete köpenye szárnyként csapkodott körülötte a szélben. Ezúttal nem öltött boszorkány álcát, ám képét így is csúffá torzította a gyűlölet.
– Védj meg, Hercegem! – sikoltotta a lány, és arcát megmentője vállába fúrta.
– Ne félj, szerelmem, nem hagyom, hogy a gaz elragadjon tőlem! Kapaszkodj erősen! – A Herceg hátrébb húzódva szabaddá tette fegyverfogó kezét, majd kardot rántott. A királyné egy intésére a vércsék támadásba lendültek, és bár nem számítottak erős ellenfélnek, túl sokan voltak ahhoz, hogy a Herceg mindet szemmel tarthassa. Vagy kettőt nagy suhintással levágott, de amikor az egyik madárnak sikerült a ló szeme közé vájnia éles csőrét, az állat két lábra ágaskodott, és levetette magáról a Herceget.
A hős nagy puffanással terült el a földön, pár pillanatig elvakította a felkavarodott por, a tüdejéből kiszorult a levegő. A védekezőn arca előtt tartott karjába karmok és csőrök vágódtak, de a legborzalmasabb mégis Hófehérke rémült sikolya és a királyné diadalmas kacagása volt.
A Herceg könnyezve, nehezen kinyitotta a szemét, de már csak annyit látott, hogy a ló tovavágtat a hegyi úton felfelé, hátán a kantárba gabalyodott, rongybabaként ide-oda vetődő lánnyal.
– Nem látod viszont élve – nevetett a királyné, aztán visszahátrált a sziklapárkányról az útra, és eltűnt a Herceg szeme elől.
Ez a mondat elég volt, hogy a Herceg összeszedje magát. A kardja után kapott, és talpra küzdötte magát – még egy madarat levágott, a többi viszont a királynéval együtt távozott –, majd a patanyomokat követve elindult a szerelme után. Bízott benne, hogy a rémült állat a falu felé vágtatott, nem pedig a hegycsúcs irányába, de az útelágazásnál minden reménye szertefoszlott.

Gyűlölte a kanyargós utat, hogy nem látja, mi következik, gyűlölte a királynőt, és gyűlölte saját magát is, amiért nem tudta megvédeni élete szerelmét. Minden izma fájt, az eséskor megsérült bokája lépésenként megreccsent, a tüdeje majd szétpattant, de nem adta fel. Ha legalább a lódobogást hallaná! De a vére zubogása és saját zihálása elnyomott minden más zajt.
Aztán végre felért a hegytetőre – és a látvány örökre beleivódott a lelkébe: a lova békésen rágcsálta a sziklák között növő szikkadt füvet, de Hófehérke nem volt sehol… A lányra már csak a meredély szélén fennakadt útiköpeny emlékeztetett, ahogy belezuhant az alattuk húzódó jéghideg, feketevizű bányatóba.
A Herceg térdre rogyott, és csak nézett maga elé – nem létezett annyi könny, olyan hangos kiáltás, ami kifejezte volna összetört szíve fájdalmát.

***

– Él még? – kérdezte Szende kisimogatva az ázott, ébenszín tincseket a lány arcából.
– Él hát, nem látod, hogy lélegzik? Csak át kell melegíteni! Hozz egy takarót, Kuka! – fontoskodott Tudor, mire a legfiatalabb törpe már szaladt is teljesíteni a kérést.
– Az a mocskos vén repedtsarkú már megint mit csinált? – dohogott Morgó dühtől vörös arccal.
– Ha már képes volt megidézni azokat a kicseszett madarakat, igazán meglangyosíthatta volna azt a rohadt vizet! Te pedig vidd el innen a mocskos mancsodat! – Hófehérke megrázta magát, majd elütötte Szende kezét az arca közeléből. Fogai összekoccantak, máskor vérvörös ajka elkékült a hidegtől.
– Abbahagyhatnátok ezt az állandó lamentálást, ingyenélő banda! – A lóháton érkező királyné hangjára mindannyian összerezzentek. – Nesze, ezt idd meg, mindjárt jobban leszel! – dobott egy flaskát a lánynak.
Hófehérke belekortyolt, majd köhögve elfordította a fejét.
– Ez meg mi a rák?
– Házi pálinka. Mégis mit vártál, hogy rád fogom pazarolni a drága bájitalaimat? Amúgy meg… gratulálok, ismét szép munkát végeztetek!
– Csak majdnem tényleg belepusztultam – reklamált Hófehérke, és ismét meghúzta a butykost. – Meg így a lovat is ott kellett hagynom! Nem lehetne, hogy leugrás helyett inkább elbújjak?
– Szerinted mennyi idő alatt venne észre? Na ugye! Nagy nyereségért nagy kockázat. Mennyit szedtetek el a balféktől, fiúk?
– Négy zacskó aranyat, egy aranyláncot… – nevetgélt Vidor.
– Két gyűrűt – nyúlt a zsebébe Hófehérke.
– És egy kulcsot – tette hozzá Szende az ujján forgatva az említett tárgyat.
– Milyen kulcs? – csillant fel a királyné szeme.
– Kapukulcs.
– Morgó, Tudor, akkor ma éjjel ellátogattok a Herceg kastélyába. Hapcit meg nehogy magatokkal vigyétek, hiszen a múltkor is majdnem lebuktatott titeket! Szende, te addig pucold ki a koporsót, mert ha minden igaz, holnap másik Herceg érkezik!

Nincsenek megjegyzések: