2014. augusztus 30., szombat

Florianna története - Ablak - Penna Galéria


A lábam a semmi fölött kalimpál, mielőtt felhúzom. Hiába tudok repülni, egy húszemeletes ház huszadik emeletéről lezuhanni nekem sem tréfadolog. A város fényei a lábaim alatt terülnek el, az autók az országúton száguldoznak. Az ablaktáblák megnyikordulnak mögöttem. Mosolyogva fordulok hátra. Köntösben és hálóingben, melle előtt összefont karokkal néz ki az éjszakába. Kék szeme csillog, barna hajával táncot jár az éji szél. Piros ajkai még emlékeznek a csókomra, ahogy az enyémek sem feledték az övét. 
-Biztos nem lesz itt semmi bajod?
-Már nem először csinálom. És te még mindig féltesz.
-Ha leesel, összetöröd magad.
-Nem, mert elrepülök. Ne aggódj miattam. Te csak aludj.
Még egy aggodalommal teli pillantást vet a csillagos égre. Tiszta, meleg éjszakánk lesz.
-Ígérd meg, hogy minden rendben lesz .
Nem válaszolok. Ebben nem lehetek biztos. Gyors csókot nyomok a homlokára.
-Jó éjt!
Becsukja az ablakot. Figyelem karcsú alakját, ahogy ágyba bújik és eloltja a villanyt. Még forgolódik, aztán a légzése egyenletessé válik. A szobájában mintha az árnyak is felé kapkodnának ujjaikkal, de tudom, hogy ez csak meggyötört elmém szüleménye. Ha jól számolom, két hónapja nem alszom. Egy tünde életében ennyi idő egy futó lélegzetnek tűnik, ám a testem lassan kimerül, és egyre nehezebb nyitva tartanom a szememet. De őriznem kell őt. Ha megtalálják, vele fognak zsarolni. Vagy, ami még rosszabb, ha ő találja meg… A gondolat is elegendőnek bizonyul, hogy félig lecsukódott szemhéjaim kipattanjanak, és újra éber szemmel fordulok vissza a sötét háztetők felé, ujjaim a tőrömet markolják. Csendes az éjszaka, nyugalom honol. A csillagok szerint már hajnali kettő van, amikor hirtelen természetellenes csend ül a vidékre. Ujjaim megfeszülnek a tőr markolatán, de nem mozdulok. Lehet, hogy csak vaklárma. Ám ekkor megérzem a minden eddiginél hidegebb, fagyosabb széllöketet. Az árnyékok mélyebbé, sötétebbé válnak, és mintha a csillagok fénye is elhalványult volna. Felszökkenek, és tőröm már a kezemben van. Egy közeli háztetőn egy emberszerű lény körvonala feketébb a környezeténél. A szemem összeszűkül. Egy sötét tünde. És ha minden igaz, tudom is, melyik. A gyomrom fájdalmas görcsbe rándul, de nem tehetek mást. Meg kell küzdenem vele. A tünde, alighogy észreveszi, hogy figyelem, mély, torokhangú, kéjes nevetést hallat, és egyetlen ugrással mellém vetődik. Kecsesen ér földet, akár egy párduc, s a hold megvilágítja az arcát, mely pontos mása az enyémnek. Az ő szemében azonban gyűlölet és gyilkos élvezet villog. A tőrét hanyagul az oldala mellett lógatja, de az oldalamon lévő seb még élénken emlékszik, milyen gyorsan és pontosan forgatja fegyverét, ha rákényszerül. A szemem összehúzom, tőrömet a mellkasának szegezem.
-Miért vagy most itt? Miért jöttél?
-Ó, tudod te azt jól, öcsém – nevet fel a tünde. – Valaki itt ma éjjel meg fog halni – suttogja, éjfekete szeme csillog a féktelen örömtől. – Rajtad áll, hogy te leszel, vagy a lány – méreget kegyetlen mosollyal.
A gyomrom megremeg, de nem szeretném bántani a bátyámat.
-Miért, Leviathan? Hiszen te is szereted őt.
Gúnyosan felhorkan.
-Szeretet – köpi ki a szót. – Ti, világosak, túl nagyra értékelitek a drágalátos szeretetetek értékét. Lehet, hogy régen szerettem – emeli fel a pengét. -, de soha nem szerettem annyira, amennyire a szenvedésed akartam látni. Ezért bármit megtennék.
Egy szívdobbanásnyi ideig halálos csend honol. Mindketten egyenesen állunk, tőrünket a másikra szegezve. Ahogy egymással szemben állunk, tükörképei vagyunk egymásnak. Ugyanaz az arcforma, ugyanaz a testalkat. Ám míg ő fekete ruhát visel, éjfekete szemmel és hollófekete hajjal, addig én fehér ruhába öltöztem, szőke hajam és arany szemem ragyog a holdfényben. Egymás tükörképei, de egymás ellentétei is.
-Nem kell ezt tennünk, Leviathan – suttogom. – Még mindig megtérhetsz, lehetsz jó.
A tünde kegyetlen mosolyra húzza a száját.
-Sajnos, Rethlovis – suttogja. -, ez az utolsó dolog, amire most vágyom.
A pengéink szikrázva találkoznak.

* * *

Az öcsém elpuhult, amióta utoljára harcoltunk. Bizonyára a sok ablakpárkányon üldögélés miatt veszítette el mozgékonyságát. Lényegesen gyorsabb, jobb vagyok nála. Felhorgad bensőmben a kegyetlen öröm, amikor látom, hogy Rethlovis szenved, bőrén izzadság csorog. Csak játszadozom vele. Felnevetek, amikor rám támad. Acél ütközik a vasnak. Csak a vas képes végezni a tündékkel, az acél csupán megsebzi bőrünket. A világosak nem akarnak ölni, ezért hordanak maguknál acélt, míg a sötétek vas tőrt használnak. Könnyűszerrel hárítok, és rögtön támadok. Rethlovis-t a szárnyai mentik meg. Minden világos tündének vannak – láthatatlanul feszülnek a hátukon. Csak a tövét kell megkeresni, lemetszeni, és akkor a tünde összes ereje odavész. Ezért olyan sebezhetőek a világosak, és olyan erősek a sötétek. Nekünk jóformán képtelenség elvenni az erőnket. Csak a halál képes rá. Rethlovis a levegőből támad, minden erejét beleadja a szúrásba. Szinte sajnálom, hogy ilyen hamar véget ér a küzdelmünk. Egy szemvillanásnyi idő az egész. Mivel Rethlovis az öcsém, mindig tudtam, hol a szárnya töve. Csak a megfelelő pillanatra vártam, hogy lemetszhessem. Az öcsém üvöltésébe beleremeg a környék. A színtiszta gyötrelem, amely a hangjából süt, vad örömmel tölt el, és az éjszakai égre kurjantok. Még öt percig sem tartott az egész. Az öcsém a lábam előtt remeg, magzatpózba kuporodva, szeméből arany könnyek patakzanak. A szárnyakat a mélybe hajítom, a tőrömet az övembe dugom, majd megragadom Rethlovis arany haját, és annál fogva húzom fel. Az öcsém remeg. Majd’ szétvet az öröm, ahogy ránézek könnyek csíkozta arcára. Most megfizet mindenért.
-És most, drága öcsém – suttogom közvetlenül a fülébe. – Végignézed a szerelmed halálát.
Rethlovis vadul vergődni kezd, de azonnal a torkához szorítom a vastőrt. A lábammal berúgom az ablakot, és öcsémet a lány ágyához húzom. Ő megmozdul, majd pislog, végül teljesen felébred, felül, és szemében rettegéssel nézi kettősünket.
-Lovi, mi…
-Hallgass, fruska! – vicsorgom.
Rethlovis már alig tud eszméleténél maradni. Vér csorog a bőréből, pedig meg sem sebeztem. Vad öröm tombol a bensőmben, szám kegyetlen mosolyra húzódik. Tudom, hogy erre a pillanatra örökké emlékezni fogok. Ahogy elengedem az öcsémet, összerogy. Emberi szemmel nem látható gyorsasággal a lány mellett termek. Megragadom az ő haját is, és erőnek erejével vonszolom az öcsém elé. Harap, rúg, de nekem nem ellenfél. Rethlovis ránk emeli véreres szemét, már fejét is alig tudja tartani.
-Testvér, ne… Kérlek… - hörgi, szája sarkából vérpatak indul a nyaka felé.
A szívem sikolt az örömtől. A lány nyakához illesztem a tőt. Rethlovis felém nyújtja a kezét, de abban a pillanatban le is hanyatlik.
-Könyörögj! – vicsorgom.
-Könyörgök… Engem ölj meg helyette… Könyörgöm, testvér… Könyörgöm… - nyögi, minden egyes szó egyre halkabb.
Fülig ér a szám. Fél perce lehet hátra.
-Nem – nevetek fel. – Nem! – üvöltöm hangosabban, válaszul öcsém reszelős nyöszörgésére. Nevetek, harsogva nevetek. – Pusztulj, féreg! – sziszegem, és a tőrt az öcsém hátába vágom, úgy, hogy a mellkasán buggyan ki a hegye.
Rethlovis nem mozdul többé. Kétrét görnyedek, annyira nevetek. Már a könnyem is kicsordul, de csak nevetek, nevetek, nevetek, a szívem lángol az örömtől. Eleanor odalép az öcsémhez, kiveszi melléből a pengét, hogy letörölgesse. Amikor feláll, elé kerülök. Átfonom kezeimmel a derekát, és lassú, boldog csókot nyomok az ajkára.
-Köszönöm, drágám. Nélküled nem ment volna.
Eleanor visszamosolyog. Egy pillanatra minden tökéletes; gyűlölt öcsém halott, a szeretett nő a karomban, szívem megnyugvásra lelt. Aztán Eleanor a hasamba mártja a tőrömet. Döbbenten meredek rá, miközben hasamra szorított kézzel eldőlök. A világ elhomályosul előttem, vért köhögök fel. Iszonyúan fáj a hasam, de az egyetlen, mindent elsöprő érzés a döbbenet. Eleanor fölém hajol, kék szeme, mint a jégszilánk, szenvtelenül mered rám. Életemben először félek. Félek a haláltól.
-Miért? – nyögök.
Eleanor egyenesen a fülembe suttogja:
-Gyűlölöm a tündéket!
Saját pengémmel vágja el a torkomat.

Nincsenek megjegyzések: