2014. augusztus 9., szombat

Mert sötétség nélkül nem létezne fény... - Gyakorlati feladat




Ahogy a fényre, úgy a sötétségre is szükség van... ez egy olyan elválaszthatatlan fogalom, mely ellentmondásokat alkot, mégis kiegészítik és vonzzák egymást. A jelenlegi gyakorlatot erre alapoznám egy előző feladat mintájára (A jó, a rossz és a gonosz), melyre régebben került sor, és egy kicsit alakítanék is a dolgokon. A téma és a feladat a következő:
Általában ritka az a könyv - már ha kimondottan ilyen témában keresünk olvasnivalót, akkor nem -, de lényegében kevés az olyan alkotás, amelyben nem az áldozatot képviselő főszereplő szemszögéből olvashatjuk a történetet, hanem a gonosz avagy rossz karakter oldaláról, aki meghatározza jellemével, cselekedeteivel, gondolkodásával az egész mű cselekményét. Amelyik könyv eszembe jutott hirtelen, az Markus Zusak - A könyvtolvaj című regénye, amelyben maga a Halál az elbeszélő és ebben a formában, talán még kedvelhetővé is válik a szemünkben, eltekintve a jelenlététől, létezésének fogalmától vagy attól a ténytől, amit más történetben jelentene a karaktere. Legalább is, én kedveltem. 

Hogy visszakanyarodjak a feladathoz, egy olyan kétoldalú történetet kellene alkotnotok, melyben párhuzamot húztok a gonosz és jó karakter között. Egyazon történetet mutatjátok be és mégis, hogy más szemszögből láttatjátok a történéseket, egy teljesen más hangulatú, tartalmú és mondanivalóval rendelkező írást kaptok, hiszen az egyik oldalon megjelenik a félelem, a kétségbeesés, a kérdések tömkelege, a menekülés vágya, míg a gonosz karakter részéről ezeket felváltja a tettrekészség, a bosszú, harag, sötét vágyakozás, a préda utáni hajsza vérszomja. Egyazon történet és mégis más érzésekből táplálkozik. Konkrétan értve: két kommentes lehetőségnek szánom a feladatot. Az első kommentben a jó karakter vagy az áldozat részéről ismertetitek az eseményeket, majd a második kommentben ugyanezt a szituációt a gonosz vagy rossz karakter oldaláról. Így két megvilágításba vonjátok a történet bemutatását.

Mint mondtam, kevés az olyan történet, melyben nem a jó szereplők kapják a főszerepet. Általában őket kell megmenteni, ők küzdenek, menekülnek, reménykednek a lehetetlenben vagy a lehetségesben.... most ennek a másik lehetőségét adnám a kezetekbe, hogy papírra vethessétek. Most ti legyetek azok a karakterek, akik formálják a cselekményeket, akik kissé eltébolyulva mozgatják a történet szálait! Engedjétek szabadjára a fantáziátokat, s legyetek akár emberek vagy természet feletti lények, öltsétek fel egy rossz/gonosz karakter testét, vegyétek át a tulajdonságait, a gondolatait és formáljatok meg egy helyzetet, szituációt, cselekményt az ő szemszögéből! Lássátok magatok előtt a prédát, az áldozatot, lehettek pszichopata gyilkosok, vagy jó útra térni akaró bűnös lelkek! A történet vége lehet happy end is, valaki a szereplő segítségére siethet, mielőtt lecsapnátok rá, válthat véres fordulatot is, s akár belemélyeszthetitek a fogaitokat az áldozatotokba, minden lelkiismeret-furdalás nélkül... de a történet végére a gonosz karakteretek akár meg is változhat valaminek a következtében. Ez mind rátok bízott. A lényeg, hogy az írásotok alapján képet kaphassunk mindkét karakteretek gondolatairól, érzéseiről, és magyarázatot kaphassunk arra, amit és amiért éppen cselekedni szeretnének. 

Összegzés

 - Történetalkotás két kommentben, melyben az egyik komment tartalmazza a jó/áldozat oldaláról bemutatott cselekményt, míg a második komment kiegészíti és/vagy formálja a rossz/gonosz karakter által az eddig olvasottakat. 
- Rövid, velős, konkrét jelenetet érdemes formálni az egy-egy kommentnyi terjedelem tekintetében, így érdemes elsőre talán hosszabban megírni a történetet, és abból kiszűrni a lényeget, a fontos mozzanatokat, melyek cselekményként egymásba fűzhetőek. 
Mindenképpen egy izgalmas, feszültségtől telített történetet szeretnénk olvasni, amelynél csak annyi a dolgunk, hogy visszafojtott lélegzettel adhassuk át magunkat a pillanatnak!
- A gonosz fogalma nem csak emberre értendő. Dolgozhattok természetfeletti lénnyel vagy állattal, akármilyen rosszat, gonoszt megtestesítő személlyel, de akár mindez a sötétség maga egy érzés is lehet. 
- Ne féljetek abszurd és lehetetlennek tűnő ötleteket megragadni... nem kell feltétlen a sablonokhoz és a megszokott eseményekhez ragaszkodni! Alakítsátok a saját elképzeléseitek alapján a történetet! Számtalan variáció áll rendelkezésetekre, amelyben a jónak nem feltétlen muszáj megmenekülni, és nem kell érvényesülni a jól ismert szabálynak, mely szerint "a jó elnyeri méltó jutalmát". Megalkothatjátok a történet karaktereit akár úgy, hogy a rossz, elvetemült gonosszal szimpatizáljunk és érezzünk együtt, s az áldozat szerepét betöltő karakter akár a gonoszt is képviselheti a jóság fogalmával leplezve valódi kilétét... s nem utolsósorban, az áldozat a történet végére választhatja azt a sötétséget, amit a gonosz karakter képvisel. Ezen lehetőségek és a további variációk kihasználása rátok bízott! Legyetek merészek!

48 megjegyzés:

greeti szia írta...

Magányos Áldozat
A fák ágai mély sebeket vésnek karomba, miközben futni próbálok a végzetem elől. Lábaim szinte kibicsaklanak minden egyes lépésnél, de nem adhatom fel. Mennem kell előre, nem fordulhatok vissza. Nem állhatok meg, küzdenem kell ellene. Nem tudom, hogy ki, vagy mi ő, de bántani akar. Nem elégszik meg azzal, hogy a lelkem szolgálom fel neki aranytálcán, a testem is kívánja már. Napok óta rohanok a végzet elől, de érzem, hogy meggyötört életem lassacskán elhagyja földi mivoltát. Lassan kezdem feladni a harcot ellene, s hagyom, hogy magával ragadjon a sötétség. Arcomon könnycseppek folynak végig, miközben próbálok gyorsítani a tempón. A fájdalom belülről marcangol oly kegyetlenül, hogy fizikai bántalmaim szinte a feledés homályába vesznek. Közeledik. Ő. Érzem. Közeledtével az elkeseredettség, a bánat, a hitvesztettség, és minden egyéb költözik a szívembe, a remény pedig elhalni látszik, velem együtt. Hátranézek, nem látom, de biztosan tudom, hogy ott áll, és csak rám vár. Hatalmas fekete szárnyait rám bomlasztja, mintha védelmezni szeretne, de én pontosan tudom valódi célját. Ha ajkai hozzám érnek, megszűnök létezni, s emlékem örökre titok marad. Hidegség járja át minden egyes porcikámat. Körbevesz, bezár, majd mosolyogva nézi végig, ahogy átfagyott testem remegve esedezik bocsánatért, és könyörületért. Nincs vissza út, a játék véget ér. Ismét ő nyert ellenem... A kábultság bódító hatása alól ezredmásodpercek múlva nyitom ki ismét a szemem. Vércseppek folynak végig a csuklómon, majd körülnézek. A múltam néz vissza rám..

greeti szia írta...

Kérdezhetnéd, hogy ki vagyok én. Egy jelenség, egy érzés, egy betegség, vagy csak egy lidércnyomás, mely nehéz takaróként ereszkedik rá az emberekre. Még jómagam sem tudom. Napról-napra szedem áldozataim, melyet mosolyogva nézek végig. A sátán sötét angyala vagyok, s e szerint kell cselekednem. Nem okozhatok csalódást. Itt van ő, egy újabb áldozat. Menekülni próbál előlem, de mindhiába, tudja, hogy ellenem cselekedni nem tud. Előbb-utóbb úgyis a martalékommá válik, majd élettelenül hullik a földre meggyötört teste. Üldözőbe veszem ismét, nem hagyhatom pihenni, érezni kell a fájdalmat, hisz anélkül nem ér semmit ez az egész.Látom, hogy fél. Fél tőlem, és az ismeretlentől, mely rá vár. A jövő bizonytalan, a múltja sötét, a jelenét pedig én árnyékolom be kegyesen. Gyorsítani próbál, de nem sikerül neki, én mindenkit megelőzök ha kell, de vele még játszom egy kicsit. Élvezem, ahogy szenved, ahogy bántja magát, és mindennap távozik belőle egy kis élet. Késztetem arra, hogy pusztítsa magát, más választása nincs. Muszáj megtennie, különben olyan akadályokat gurítok elé, melyeket képtelen átugrani. Hátranéz. Szemei már nem ragyognak úgy, mint az elején, az élni akarás is halványodni látszik. Célom beteljesülése erősen lebeg előttem. Most végre elkaphatom, pontosabban, megint az enyém lehet. Szárnyaimat ráeresztem, érzem a bőre melegét, az illatát, őt. Magamhoz húzom, meg akarom csókolni, de még nem engedi. Egy halvány reménysugár még lebeg előtte. Tiszteletben tartom, de bűnhődnie kell. Bűnhődnie azért, amit nem követett el. Előrántatom vele azt az éles tárgyat, mely zsebében lapul. Megteszi. Engedelmeskedik nekem. Ideje távoznom, és hagynom őt, egy kis időre. Még visszafogok térni, és üldözni fogom őt a valódi halálba, hisz a depressziónak ez a dolga. Ölni, kegyetlenül, és ok nélkül.

madvacska írta...

Sziasztok!

Végzetes döntés
-Engedj el!
-Eszem ágában sincs kicsikém! -Nevetek. A hangom gyúnyos, pedig jól szórakozom.
Látom a félelmet a szemében, de nincs menekvés. Most az enyém lesz. Majd megtanúlja, hogy velem nem lehet játszani. Sikít, harap, de tudom, hogy fél.
Közelebblépek hozzá. Meghúzom a copfját és felrántom a kanapéról.
-Kérlek engedj el!  Annyi pénzt kapsz, amennyit csak akarsz! - kétségbeesett. Sír. Most mégjobban kívánom.
-Nekem nem kell a pénzed! A tested kell. Most megtanulod, hogy mindig megszerzem, amit akarok -magamhoz rántom. Harapom, csókolom. Leszaggatom a ruháit és a kanapéra lököm. A vágy elönti a testem. A következő pillanatban éles fájdalom nyilal belém. Istenem mi ez? Vér! Egy kés. Egy kés a szívemben. Érzem, ahogy a fájdalom elhtalmasodik felettem és túlnő rajtam. Összesem. Az utolsó dolog, amit látok a réműlt lány arca, akit meg akartam erőszakolni.

madvacska írta...

Végzetes döntés
2.
-Engedj el! -kiabáltam kétségbeesetten.
-Eszem ágában sincs kicsikém - nevet. Gyúnyos, perverz mosolyra húzza a száját. Megőrűlt.
Kiabálok, sikítok, ahogy a torkomon kifér. Tudom, hogy nem hall senki.
Közelebb jön, megfogja a copfom és felránt. Fáj. Nincs menekvés.
-Kérlek engedj el! Annyi pénzt kapsz, amennyit csak akarsz -próbálkozom kétségbeesetten.
-Nekem nem kell a pénzed! A tested kell. Most megtanulod, hogy mindig megszerzem, amit akarok - ismét az az undorító kacaj. Nincs más esélyem meg kell tennem.... Igen ez jó lesz!
Harapdál, csókól és a ruhámat szaggatja. Megfordulok és kirántom a késemet a csizmámból. Szíven szúrom. A keze elenged, összeseik. Meghal. Istenem, mit tettem?

Szatti írta...

Kedves Greeti!

Elsősorban, nagyon köszönöm a részvételed a feladaton, és hogy elsőként küldted el az alkotásod! Nagyon jól érzékeltetted a két szemszög különbözőségét, az érzések és a gondolatok másságát, viszont ez a kettő mégis jól összeolvadt, kiegészítette egymást. Megtaláltad közöttük az egyensúlyt. Nagyon tetszett az érzékeltetés, ahogyan végül magyarázatot kaptunk az "áldozat" szerepét betöltő karakter gondolataira. Köszönöm még egyszer, hogy írtál és gratulálok neked!

Szatti írta...

Kedves Madvacska!

Rövid, de tartalmas művet alkottál, amelyben érezhető volt a feszültség, ahogyan a gondolatok halmozódnak, és az érzések is egyre örvénylőbbé válnak. Kicsit jobban részletezhetted volna a szereplők gondolatait külön-külön, de így sem volt rossz és a lényeg, amit szerettél volna bemutatni, átjött és érthető volt! Gratulálok neked is és köszönöm az írásod!

Zsó írta...

Tekintetem elsötétül, agyamat elönti a vörös köd, majd rávetem magam egy ismeretlen alakra. Ártatlan, semmiről sem tehet, de rosszkor volt rossz helyen, így hamarosan a következő áldozatommá fog válni, pedig erről ő nem tehet. Hallom, ahogy kiáltozik, segítség után könyörög, amit senki és semmi nem hall meg, sikoltozásai a sötétségbe vesznek. Magam felé fordítom az idegent, tekintetében a lehető legnagyobb rémület és rettegés csillan, szája halk könyörgésre nyílik, de nem tehet semmit. A végzet, ami hozzá sodort, utolérte, mostantól már minden az én kezemben van. És ha egyszer valami a kezeim közé kerül, az nem kerül ki onnét élve. Érzem, ahogy a nyaki verőere szaporán lüktet kezeim alatt, igyekezve minél több vért szállítani a test különböző részeibe, de kezeim útját állják, elzárják a lehetőséget a vér áramlásának.
Érzem, ahogy kapálózik, üt-ver, még karmolászik is, de semmi nem hat meg. Elönt az eksztázis, végig fut az egész testemen, örömmel tölt el, ahogy látom, hogy könyörög az életéért, hogy küzd az életben maradásért. De mégis, kezeim egyre szorosabban fonják közre nyakát, lassan-lassan ujjaim összeérnek, egyre kevesebb hely marad levegőnek, vérnek, és minden másnak, majd szép lassan, hogy alig észrevehető, eltávozik belőle az élet, engem pedig mindent elsöprő mámor jár át. Magamba szívom az érzést, mely egy újabb kiontott élet után szabadul fel bennem, majd a zsebemben tartott késhez nyúlok. Óvatosan lenyisszantok egy darabot áldozatom hajából, az orromhoz szorítom és beszívom édeskés illatát, mely a samponjából árad, majd a ládába helyezem, mely a másik zsebemben hever, az összes eddigi ártatlan hajtincsével együtt és olyan szintű elégedettséged érzek, mely csak egy gyilkosság után szokott elönteni. Légzésem helyreáll, lelki nyugalmam végre normális, úgy érzem, ismételten minden rendben van, végre normálisan kapok levegőt, kezeim nem remegnek. Varázslatos érzés, mámorító pillanatok. Csak nézem a testet, melyből elszállt az élet jobbra és balra döntöm fejem, minden szögből megcsodálom mesterművem. Boldogság jár át, ahogy látom kéznyomaim a nyakán, azokat a csodás ujjlenyomatokat hófehér bőrén.
A falhoz húzom a testet, nekidöntöm, mintha csak pihenne, feje oldalra bicsaklik, még jobban kihangsúlyozva az ujjak nyomát, melytől újból és újból elönt a mámor érzése, majd melléje heveredek, jéghideg vállára hajtom a fejem, majd lehunyom szemeim. Elalszom...

Zsó írta...

Ne haragudj, az előzőhöz nem írtam címet, de ide ideírom, még egyszer ne haragudj.

Mélység
Vakító fényre ébredek, miközben vacogok. Sokként ér a hideg, mely egyből átjár, s rögvest elűzi szemeimből az álmot. Hirtelen ülök fel, mire azonnal nyakamba nyilall a fájdalom. Odakapok, próbálom kimasszírozni belőle a fájdalmat, majd szemeim megakadnak valamin. Egy falhoz támasztott testen, mely élettelenül terül el. Számat néma sikoly hagyja el, szemeimből könny szökik elő, mely hamarosan halk zokogássá változik.
Már megint megtettem. Vagyis megtette. Ő. Az a másik, aki bennem lakozik. Nem tudom elhinni, hogy ismételten ezt tette. Pedig megígérte, hogy többet nem teszi meg. Azt mondta, leáll vele, hogy abbahagyja, mert ezzel mindkettőnket veszélybe sodor. De megszegte az ígéretét, ismételten ölt. Pedig eddig minden annyira jó volt. Megvoltunk így kettesben, nem volt semmi baj. Nem vettem észre semmi változást, nem mutatta semmi jelét a változásnak, pedig végig ott volt a szemem előtt. Tudhattam volna, hogy nem bírja sokáig, hiszen neki ez a lételeme. Ő a gyilkolásért él, ez ad neki erőt, ebből táplálkozik.
Reszketve állok fel, fogom meg a merev hullát, hogy eltüntessem szem elől, de minden annyira nehéz. Lelkemet elemészti a düh és a csalódás, de nem tehetek ellene semmit. El kellene fogadnom, hogy ha Ő egyszer felszínre tör, akkor senki nem állíthatja meg, véghezviszi, amit akar. Csak az fáj, hogy amikor visszahúzódik az odújába, teret engedve nekem, akkor én sérülök, nekem kell mindent helyrehoznom Helyette. Minden mocskod munka rám marad. Az agyamba vésődik az ártatlan áldozat minden porcikája, szemeinek üressége, mely meredten szegeződik rám, és amitől soha nem tudok menekülni.
Számtalanszor eldöntöttem már, hogy megszabadulok Tőle, végleg száműzöm, de minden alkalommal, mikor már majdnem sikerült volna, felszínre tör, és nem engedi, hogy megszabaduljak tőle. Mindig azzal jön, hogyha ő nincs, akkor én nem lennék egész lény. Halk szavakkal suttogja a fejemben, hogy nélküle egy senki vagyok, hogy ő az, aki igazából adja az erőt ahhoz, hogy életben legyek, s ha eltaszítanám magamtól, azzal olyan fájdalmat szabadítanék magamra, amivel nem tudnék együtt élni.
Napról napra, évről évre takarítom utána a mocskot, amit maga után hagy, és egy rossz szavam sem lehet ellene, mert itt bent ketten vagyunk egy egész. Ebben a mélységes mélységben mi ketten vagyunk csak együtt, csak egymásra számíthatunk, csak egymásban bízhatunk. Csak egymásban...

Névtelen írta...

Leon Russe


A takarító

Végre lakat alatt a gazember. Mindig is tudtam, hogy Jusztinnal valami nem stimmel, már akkor nem tetszett az egész, amikor csak fényképen láttam. Amikor Julika bejelentette, hogy hozzámegy, anyu szomorúan leroskadt a fotelba, én pedig káromkodni kezdtem. Összeállt azzal a senkivel, onnantól kezdve nem támogatta anyát. Minden évben hazalátogattak karácsonykor,Jusztin sose evett semmit, anyu pedig folyton hasmenést kapott az idegességtől, de maga sem tudta, miért. Jusztin még arra is vetemedett, hogy leveleket írt anyunak a gyereknevelésről. Hát melyik családban nem csattan el időnként egy pofon?! A kisöcsénk tényleg nem jó gyerek, de Juszti a nagy igazságérzetével mindenbe bele akart szólni. Mindent Juszti csinált, ahogy hallottam, a pénzt is ő osztotta be. Hitelt hitelre halmoztak, a végén még a lakáshitelbe is beleugrasztotta a húgomat. Pedig akkor már romokban volt a házasságuk. Ott maradtak egymás nyakán, Jusztin az egész családját oda költöztette, plusz még az új nőjét is. És még ő nevezett engem erkölcstelennek, csak mert párszor kölcsönkértem Julitól! Én rendőr vagyok, hasznos tagja a társadalomnak, ő mit tud felmutatni? De nem is ezért mesélek róla. Jusztin gondnok lett a lépcsőházban. Meg is kapta a földszinti lakást meg a tízemeletes összes nyűgét. A rendőrtiszti után felköltöztem Budapestre, és a sors fura fintoraként pont abban a lépcsőházban kaptam szolgálati lakást. A gyomrom kavargott a nyálas, szüntelen vigyorgásától, ahogy benyalt mindenkinek. Képmutató, sunyi alaknak tartottam, még jobban, mint bármikor. Egyszer halott férfit találtak az egyik lakásban, már napok óta nem élt, a helyszínen látszott, hogy kitakarították. Sok vérnek kellett volna lenni a borzalmas sérülések alapján, de nem volt semmi. A férfi családja elutazott, az egyik szomszédasszony elkottyantotta, hogy a férfi verte őket. Akkor már Jusztin is előkerült valahonnan, vesztére. Nekem jó a szimatom, elég volt egy szemvillanása, és egyszerűen éreztem, hogy ő csinálta. Mintha átsuhant volna egy árnyék az arcán, kicsit félrebillent az a mosolygós, naiv álarc, épp csak egy pillanatra, de nekem annyi elég volt. Szóltam a kollégáknak, hogy Jusztinra nagyon figyeljenek oda. Nem találtak nála semmit, ezért kitaláltam, hogy csőbe húzom. Két kollégan, Jani és Anna segített. Szerencsére akadt egy megüresedett albérlet, megbeszéltük a tulajjal, hogy rendőrségi ügy miatt csakis nekik adja ki egy kis időre. Nos hát, a társaim minden nap kiabáltak egymással, csattanásokat produkáltak, a lány pedig monoklikat sminkelt a szeme alá. János minden nap pontban ugyanakkor indult lefelé a lépcsőn, én pedig minden nap figyeltem őt a kukucskálón át. A földszinti ajtónál Anna kémlelt. Két hónapig minden áldott nap így ment, már azt hittük, nem lesz semmi. Egy ködös októberi hajnalon Jusztin becsöngetett hozzájuk, egy hatalmas késsel a kezében. Alig bírtuk kicsavarni a kezéből, pedig hárman ugrottunk rá. Később fény derült rá, hogy már hat embert ölt meg...Engem előléptettek, ő meg életfogytot kap, hacsak bolondnak nem nyilvánítják. De az nem valószínű. Mégiscsak van igazság a Földön!

Névtelen írta...

Az őszi szélben zizegő falevelek egyre gyöngébben állnak ellen az elmúlásnak. Már nem hallom azt a dús susogást, amit szeptemberben. Talán soha többé nem látom a külvilágot. Hogy miért kerültem ide? A sógornőm miatt. Volt feleségem, Júlia, borzasztó családban nőtt föl. Az anyja fakanállal püfölte őket, a nővére, Mari gonosszá vált ettől. Anyagias és rosszindulatú lett. Julinak olyan szerepet szánt az életre, mint amilyen a dolgozóké a méhek között:szolgálja az anyakirálynőt, de ne legyen saját élete. Voltam náluk párszor karácsonykor, fullasztó gyűlölet és feszültség vibrált a levegőben, amely időnként heves üvöltözésben robbant ki. Olyankor elmentem, később pedig logikus érvekkel teli leveleket küldözgettem anyósomnak, hátha segíthetek,de csak még több gyűlöletet gerjesztettem. Egy őszi éjszakán baktattam hazafelé a buszmegállóból, amikor egy részeg nekem rontott. Rossz napom volt amúgy is, és hála paranoiámnak, a késem hamar előkerült. Azonnal szúrtam, és kiszabadult belőlem minden feszültség, harminc évnyi megaláztatás összes dühe. Erősnek és szabadnak éreztem magam, életemben először. Az életünk kezdett jól alakulni, amikor szolgálati lakást kaptam, mint a ház gondnoka. Imádtam a munkámat, kinyíltam az emberek felé.Egy decemberi napon odaköltözött egy család, egy filigrán nő, egy szöszi kislány és a kedves papa. Néha hangosan szólt a techno zene, de csak pár percig. Mindig az ilyen zaj szól hangosan..még véletlenül se Beethoven. Egy reggel a postaládáknál szedegettem a szétszórt reklámújságokat, amikor jött lefelé a lépcsőn a kislány és az apja. A lány rövid, fodros szoknyája alól kilátszottak vörös csíkokkal tarkított combjai. Fordult velem egyet a világ, minden erő kiment a kezemből és a lábamból. Pár perc múlva iszonyú feszültség lett úrrá rajtam, bementem a lakásomba, és kifulladásig ütöttem egy párnát. Egy hét múlva megint bömbölt a zene, fölmentem az ajtajuk elé, és füleltem. Csattanások és kiabálás hallatszott, a zene nem tudta teljesen elnyomni. Eljött az a nap, amikor megtudtam, hogy a lány és az anya elmentek vidékre pár napra a nagymamához. Késő éjjel felosontam a lépcsőn, a villanykörtét kitekertem, hogy senki ne tudjon fényt gyújtani. Szinte halálfélelmem volt, annyira izgultam. Borostásan, ittasan nyitott ajtót a kedves szomszéd.
Mintha átvette volna bennem valaki más az irányítást. A félelem eltűnt. A sokkolót a nyakához nyomtam, aztán már kaptam is elő a kést, és szúrtam, ahol értem. Az ajtót valamikor berúgtam, mert nem maradt nyitva. Csak szúrtam és vágtam, minden gyűlöletemet beleadva. Egyszer csak megálltam és az arcába néztem. Halott volt. Ez mélységes csalódással töltött el, mert látni akartam, ahogy kiszáll belőle a gonosz. Látni akartam az igazi arcát, az istentől kapott lelket a szemében, látni akartam, ahogy megbánja, amit tett- és ahogy megbocsátja, amit én teszek. Hajnalig takarítottam a lakását.A ruháimat levettem, később elégettem egy erdős részen.Az ő ruhái közül vettem el egy köntöst, abban lopóztam vissza a saját lakásomba. Ködös hajnal volt,a legszebb idő, amit csak el tudok képzelni. Alaposan lefürödtem, aztán csak néztem ki az ablakon a városra egy bögre forró teával a kezemben, és tisztábbnak éreztem magam,mint valaha. Azt eldöntöttem, hogy fogom még látni a távozó gonoszt. A lépcsőházban utána egy darabig nem csináltam semmi különöset, máshová jártam takarítani...leszámítva az utolsó esetet, ami éppen olyan volt, mint az első. Az átkozott sógornőm akkor már ott lakott, pont az én lépcsőházamban. Csőbe húzott. Úgy tettek, mintha nőverő lenne a szomszédban, én pedig, én, a társadalom szemében gonosz féreg, meg akartam védeni a nőt...Miért baj az, hogy tisztán akartam tartani a lépcsőházat? Ez volt a dolgom!Küldtek ide egy pszichiátert, aki azt mondta, emlegessem sokat az a másik énemet, aki olyan hidegen tudott cselekedni...a zárt osztályról hat-hét év után talán ki is engednek, amekkora a helyhiány. Az a másik énem azt mondja, bírjuk ki azt a pár évet, aztán szabadok leszünk...de ez nem igaz. Csak egyikünk lehet szabad.

Névtelen írta...

Ez nagyon tetszett!

Névtelen írta...

Ablak

A lábam a semmi fölött kalimpál, mielőtt felhúzom. Hiába tudok repülni, egy húszemeletes ház huszadik emeletéről lezuhanni nekem sem tréfadolog. A város fényei a lábaim alatt terülnek el, az autók az országúton száguldoznak. Az ablaktáblák megnyikordulnak mögöttem. Mosolyogva fordulok hátra. Köntösben és hálóingben, melle előtt összefont karokkal néz ki az éjszakába. Kék szeme csillog, barna hajával táncot jár az éji szél. Piros ajkai még emlékeznek a csókomra, ahogy az enyémek sem feledték az övét.
-Biztos nem lesz itt semmi bajod?
-Már nem először csinálom. És te még mindig féltesz.
-Ha leesel, összetöröd magad.
-Nem, mert elrepülök. Ne aggódj miattam. Te csak aludj.
Még egy aggodalommal teli pillantást vet a csillagos égre. Tiszta, meleg éjszakánk lesz.
-Ígérd meg, hogy minden rendben lesz .
Nem válaszolok. Ebben nem lehetek biztos. Gyors csókot nyomok a homlokára.
-Jó éjt!
Becsukja az ablakot. Figyelem karcsú alakját, ahogy ágyba bújik és eloltja a villanyt. Még forgolódik, aztán a légzése egyenletessé válik. A szobájában mintha az árnyak is felé kapkodnának ujjaikkal, de tudom, hogy ez csak meggyötört elmém szüleménye. Ha jól számolom, két hónapja nem alszom. Egy tünde életében ennyi idő egy futó lélegzetnek tűnik, ám a testem lassan kimerül, és egyre nehezebb nyitva tartanom a szememet. De őriznem kell őt. Ha megtalálják, vele fognak zsarolni. Vagy, ami még rosszabb, ha ő találja meg… A gondolat is elegendőnek bizonyul, hogy félig lecsukódott szemhéjaim kipattanjanak, és újra éber szemmel fordulok vissza a sötét háztetők felé, ujjaim a tőrömet markolják. Csendes az éjszaka, nyugalom honol. A csillagok szerint már hajnali kettő van, amikor hirtelen természetellenes csend ül a vidékre. Ujjaim megfeszülnek a tőr markolatán, de nem mozdulok. Lehet, hogy csak vaklárma. Ám ekkor megérzem a minden eddiginél hidegebb, fagyosabb széllöketet. Az árnyékok mélyebbé, sötétebbé válnak, és mintha a csillagok fénye is elhalványult volna. Felszökkenek, és tőröm már a kezemben van. Egy közeli háztetőn egy emberszerű lény körvonala feketébb a környezeténél. A szemem összeszűkül. Egy sötét tünde. És ha minden igaz, tudom is, melyik. A gyomrom fájdalmas görcsbe rándul, de nem tehetek mást. Meg kell küzdenem vele. A tünde, alighogy észreveszi, hogy figyelem, mély, torokhangú, kéjes nevetést hallat, és egyetlen ugrással mellém vetődik. Kecsesen ér földet, akár egy párduc, s a hold megvilágítja az arcát, mely pontos mása az enyémnek. Az ő szemében azonban gyűlölet és gyilkos élvezet villog. A tőrét hanyagul az oldala mellett lógatja, de az oldalamon lévő seb még élénken emlékszik, milyen gyorsan és pontosan forgatja fegyverét, ha rákényszerül. A szemem összehúzom, tőrömet a mellkasának szegezem.
-Miért vagy most itt? Miért jöttél?
-Ó, tudod te azt jól, öcsém – nevet fel a tünde. – Valaki itt ma éjjel meg fog halni – suttogja, éjfekete szeme csillog a féktelen örömtől. – Rajtad áll, hogy te leszel, vagy a lány – méreget kegyetlen mosollyal.
A gyomrom megremeg, de nem szeretném bántani a bátyámat.
-Miért, Leviathan? Hiszen te is szereted őt.
Gúnyosan felhorkan.
-Szeretet – köpi ki a szót. – Ti, világosak, túl nagyra értékelitek a drágalátos szeretetetek értékét. Lehet, hogy régen szerettem – emeli fel a pengét. -, de soha nem szerettem annyira, amennyire a szenvedésed akartam látni. Ezért bármit megtennék.
Egy szívdobbanásnyi ideig halálos csend honol. Mindketten egyenesen állunk, tőrünket a másikra szegezve. Ahogy egymással szemben állunk, tükörképei vagyunk egymásnak. Ugyanaz az arcforma, ugyanaz a testalkat. Ám míg ő fekete ruhát visel, éjfekete szemmel és hollófekete hajjal, addig én fehér ruhába öltöztem, szőke hajam és arany szemem ragyog a holdfényben. Egymás tükörképei, de egymás ellentétei is.
-Nem kell ezt tennünk, Leviathan – suttogom. – Még mindig megtérhetsz, lehetsz jó.
A tünde kegyetlen mosolyra húzza a száját.
-Sajnos, Rethlovis – suttogja. -, ez az utolsó dolog, amire most vágyom.
A pengéink szikrázva találkoznak.

Florianna 'Flox' Fantasy

Névtelen írta...

Ablak

Az öcsém elpuhult, amióta utoljára harcoltunk. Bizonyára a sok ablakpárkányon üldögélés miatt veszítette el mozgékonyságát. Lényegesen gyorsabb, jobb vagyok nála. Felhorgad bensőmben a kegyetlen öröm, amikor látom, hogy Rethlovis szenved, bőrén izzadság csorog. Csak játszadozom vele. Felnevetek, amikor rám támad. Acél ütközik a vasnak. Csak a vas képes végezni a tündékkel, az acél csupán megsebzi bőrünket. A világosak nem akarnak ölni, ezért hordanak maguknál acélt, míg a sötétek vas tőrt használnak. Könnyűszerrel hárítok, és rögtön támadok. Rethlovis-t a szárnyai mentik meg. Minden világos tündének vannak – láthatatlanul feszülnek a hátukon. Csak a tövét kell megkeresni, lemetszeni, és akkor a tünde összes ereje odavész. Ezért olyan sebezhetőek a világosak, és olyan erősek a sötétek. Nekünk jóformán képtelenség elvenni az erőnket. Csak a halál képes rá. Rethlovis a levegőből támad, minden erejét beleadja a szúrásba. Szinte sajnálom, hogy ilyen hamar véget ér a küzdelmünk. Egy szemvillanásnyi idő az egész. Mivel Rethlovis az öcsém, mindig tudtam, hol a szárnya töve. Csak a megfelelő pillanatra vártam, hogy lemetszhessem. Az öcsém üvöltésébe beleremeg a környék. A színtiszta gyötrelem, amely a hangjából süt, vad örömmel tölt el, és az éjszakai égre kurjantok. Még öt percig sem tartott az egész. Az öcsém a lábam előtt remeg, magzatpózba kuporodva, szeméből arany könnyek patakzanak. A szárnyakat a mélybe hajítom, a tőrömet az övembe dugom, majd megragadom Rethlovis arany haját, és annál fogva húzom fel. Az öcsém remeg. Majd’ szétvet az öröm, ahogy ránézek könnyek csíkozta arcára. Most megfizet mindenért.
-És most, drága öcsém – suttogom közvetlenül a fülébe. – Végignézed a szerelmed halálát.
Rethlovis vadul vergődni kezd, de azonnal a torkához szorítom a vastőrt. A lábammal berúgom az ablakot, és öcsémet a lány ágyához húzom. Ő megmozdul, majd pislog, végül teljesen felébred, felül, és szemében rettegéssel nézi kettősünket.
-Lovi, mi…
-Hallgass, fruska! – vicsorgom.
Rethlovis már alig tud eszméleténél maradni. Vér csorog a bőréből, pedig meg sem sebeztem. Vad öröm tombol a bensőmben, szám kegyetlen mosolyra húzódik. Tudom, hogy erre a pillanatra örökké emlékezni fogok. Ahogy elengedem az öcsémet, összerogy. Emberi szemmel nem látható gyorsasággal a lány mellett termek. Megragadom az ő haját is, és erőnek erejével vonszolom az öcsém elé. Harap, rúg, de nekem nem ellenfél. Rethlovis ránk emeli véreres szemét, már fejét is alig tudja tartani.
-Testvér, ne… Kérlek… - hörgi, szája sarkából vérpatak indul a nyaka felé.
A szívem sikolt az örömtől. A lány nyakához illesztem a tőt. Rethlovis felém nyújtja a kezét, de abban a pillanatban le is hanyatlik.
-Könyörögj! – vicsorgom.
-Könyörgök… Engem ölj meg helyette… Könyörgöm, testvér… Könyörgöm… - nyögi, minden egyes szó egyre halkabb.
Fülig ér a szám. Fél perce lehet hátra.
-Nem – nevetek fel. – Nem! – üvöltöm hangosabban, válaszul öcsém reszelős nyöszörgésére. Nevetek, harsogva nevetek. – Pusztulj, féreg! – sziszegem, és a tőrt az öcsém hátába vágom, úgy, hogy a mellkasán buggyan ki a hegye.
Rethlovis nem mozdul többé. Kétrét görnyedek, annyira nevetek. Már a könnyem is kicsordul, de csak nevetek, nevetek, nevetek, a szívem lángol az örömtől. Eleanor odalép az öcsémhez, kiveszi melléből a pengét, hogy letörölgesse. Amikor feláll, elé kerülök. Átfonom kezeimmel a derekát, és lassú, boldog csókot nyomok az ajkára.
-Köszönöm, drágám. Nélküled nem ment volna.
Eleanor visszamosolyog. Egy pillanatra minden tökéletes; gyűlölt öcsém halott, a szeretett nő a karomban, szívem megnyugvásra lelt. Aztán Eleanor a hasamba mártja a tőrömet. Döbbenten meredek rá, miközben hasamra szorított kézzel eldőlök. A világ elhomályosul előttem, vért köhögök fel. Iszonyúan fáj a hasam, de az egyetlen, mindent elsöprő érzés a döbbenet. Eleanor fölém hajol, kék szeme, mint a jégszilánk, szenvtelenül mered rám. Életemben először félek. Félek a haláltól.
-Miért? – nyögök.
Eleanor egyenesen a fülembe suttogja:
-Gyűlölöm a tündéket!
Saját pengémmel vágja el a torkomat.

Florianna ’Flox’ Fantasy

Szatti írta...

Kedves Zsó!

Nagyszerű történetet alkottál! Jól adtad vissza a gondolatokat, és az érzéseket, minden apró kis mozzanatra odafigyeltél, de mégse részletezted túl, hogy ez elvegye a történeted haladásának folyamatát. Nagyon tetszett, ahogy fogalmaztál, könnyen bele tudtam élni magam! Gratulálok neked és köszönöm, hogy írtál! :)

Lana írta...

Heló! Az én történetem elsőként az emberek szemszögéből fog íródni. A cím:

Két oldal - avagy belülről megrohadt alma



Valójában szerintem jó dolgunk van, nekünk embereknek.
Panaszkodhatunk, hogy már most nincsen semmi a rendjén, hogy ki fogunk halni, és hogy régebben minden jobb volt, de hát emberek, igazából mi tettük tönkre a Földet!
Minden egyes kocsi amibe beülünk, mind egyes olajgyár amit építünk, és minden egyes nap, amikor a fölhalmozott ételek közül válogatunk, minden egyes nap jól érezzük magunkat. Hisz ki nem szereti az agyon sózott, mű, McDonald's burgonyát? Hisz kinek nem esik jól az, ha egy fáradt nap után, a elmerülhet a több liter meleg vízbe és megfürödhet?
A szegényeknek! És ők mért is fontosak?
Pusztítjuk a levegőt, a vizet, a talajt, a fényt, no meg a bolygót! Meg fogunk halni, és eltűnünk. Ez vár ránk tudjuk. De ha ez vár minket, legalább boldogan haljunk meg!
Panaszkodjunk vagy éljünk?!
Éljünk ameddig tudunk, és csak magunkra figyeljünk!

Emberek

Lana írta...

Mindenki azt hiszi milyen jó dolog Földnek lenni, de valójában ez nem igaz.
Minden nap forogni, forogni, körbe-körbe. Minden nap elviselni, nem élni, csak nézni, védelmezni. Az emberek bántalmazása, szennyezése, minden ami bennem van, csak pusztít. Elvárják tőlem, hogy szép legyek, de soha senki nem mond egy jó szót. Azt mondják csodálatos vagyok, de közben állandóan szidalmaznak, sértegetnek.
És ha ez még nem is lenne elég!
Azt akarják, hogy állandóan talpon legyek, hogy ne álljak le, mindig csak forogjak. Mindenki élvezi az életet, cigizik, drogozik, piál. A szegényeket beskatulyázzák, és amikor meghalnak, azt nem nevezik gyilkosságnak. Én befogadom őket, hisz ez is én vagyok, a porlasztó Föld.
Az emberek pusztítanak, és én elfáradtam. Elfáradtam a jóban, a rosszban, a végtelen hosszú időbe, az állandó forgásba. Elfáradtam, és lassacskán elhalványulok. Fáj mindenem, és rosszul érzem magam.
El fogok tűnni, az emberek is eltűnnek.
Azok akik annyit fejlődtek, mozogtak, alkottak, építettek. Most mégis elfelejtettek engem, és hagyják, hogy szépen lassan elvérezzek, mint egy szenvedő állat.
Fáradt vagyok.
Aludni szeretnék.

A Föld

Ibolya Jéga Szabó írta...

Egy történet két oldala
A vadász
A faluvégi sáros utakon kevesen jártak. Gyerekek játszottak a kanális parton, nyaranta fürödtek a poshadt vízben, és a kacsákat terelték esténként haza. Kanálison túl már nem volt ház, csak a rengeteg. A kanálisparti putrikkal véget is ért a kicsi falu. A hevenyészett, ezer helyen lyukas kerítések mögött legfeljebb kukorica, közte paszuly, egy kis kolompér termett és a gaz burjánzott. Igaz, mire a háziak kiértek a kertbe a termést fel vagy leszedni, már semmit sem hagytak nekik a vadak. A vaddisznók alaposan feltúrták a kertet, ásni sem kellett ezt a homokos földet tavasszal. Nem is vették a fáradságot a kertek gazdái, csak úgy elvetettek, azután az isten szent nevében nőtt a gazzal együtt.
Esténként összejöttek a szomszédok, dalolgattak, a gyerekek táncoltak, és mohón falták a parázsban sült krumplit. Néha nagyobb tüzet raktak, és a környéken messzire terjengett a sültszalonna illata, de legtöbbször csak a tűz lobogott a hold fényénél, a szalonna elmaradt.
A legutolsó putriban, négy gyerek sivalkodott vacsoraidőben, ha nem telt meg a hasuk. Anyjuk kezét a csípőjére téve, nagy hasát előre tolva, átkozta ezt a rohadt világot, ahol nincs annyi munka a férfiembereknek, hogy purdékat jóllakassák. Az ura csak ült a putri ajtó küszöbén, és jó nagyokat köpött a porba. Neki a cigaretta hiányzott. Napok óta figyelt, hallgatózott éjszakánként a kert elején, leste a vaddisznókat, ahogy garázdálkodnak a kertben. A kutyák ugattak, de azok rájuk sem hederítettek. – Kéne egy erős drótcsapda –gondolta. Reggelre tálalva lenne az ennivaló, megérdemlik azok a rohadtak a hurkot, mindent fölzabálnak előlünk úgyis.
El is ment másnap a szomszéd faluban lakó, lomizásból élő rokonához, és egy erős csapdával tért haza. Az asszony megint kárálni kezdett, hogy azt a gyilkot fel ne állítsa a kert végében, mert belefut valamelyik kölök és annak annyi.
- Hát vigyázz rájuk este, mert még ma fölállítom, és hajnalban már ki is belezem a dögöt, és délre már húst eszünk, nem az éhkoppot nyeljük te! – kiabálta vissza.
- Csak a szád nagy te! A múltkor se fogtál, ez a csapda se csattan el, és nyelhetjük a nyálunkat ebéd helyett – feleselte a felesége.
- Ez most jó, kipróbáltuk. Hallgass már el, nem köll azt tudni az egész falunak, hogy mire készülök!
- Ha fogsz, köll nekik adni, űk is adtak, na!
Este, úgy kilenc körül állította fel a csapdát. Egész éjjel ott ült a küszöbön és figyelt. Úgy éjfél után kezdtek a kutyák ugatni, és már hallott is röfögést, néha horkantást, néha visítást. - Itt vannak! – nyugtázta jólesően, remélem egy jókora süldő lép bele a csapdámba. Abban a pillanatban disznóvisítás nyomott el minden más éjszakai neszt.
– Megvan! –
A disznó majd egy órát ordított, a társai nagy robajjal hanyatt homlok menekültek. A kutyák egyre közelebb ugattak, némelyik bemerészkedett a kertjükbe. Végül csak néha csattant fel egy fájdalmas hörgés. Már derengett, amikor fogta a disznóölő nagykést, majd felrántotta az ócska kertkaput, és elindult a ritkuló nyögés irányába. Boldog volt, lesz kaja, de nem csak egy napra.
Lassított, már látta a disznót, de meg is ijedt tőle. Nem hitte, a hangokat hallva, hogy ekkora. Ekkor látta meg, hogy a hátsó lábát kapta el a csapda. A disznó meredten nézte a derengő hajnali fényben. A vadász lassított, erősen izzadt, hangosan zihált az izgalomtól, és azon gondolkodott, hogy most mi lesz. Jobb lett volna, ha az első lábával lép bele, ebben reménykedett, most már nem érezte olyan bátornak magát. A gyorsaságában bízott, és abban, hogy a disznó elfáradt.
Lassan közelített, hirtelen meglátta a közelben heverő kutyatetemet. Visszahőkölt.
- A rohadt életbe! Megdöglesz! – ezzel előrevetette magát, és döfött.
A disznó hasába mélyesztette a kését, az pedig átharapta a bal combját. A disznó lerogyott, a vadász combjából sugárban ömlött a vér. Segítségért kiáltozva sántított a ház felé, de mire a felesége kiért a kertbe, elvérzett.
Másnap a szomszédok megsütötték a disznót, és a telep összes gyereke tele hassal táncolta körbe a tüzet, míg a felnőttek siratták a vadászt.

Ibolya Jéga Szabó írta...

A préda
A konda hat kismalaccal gyarapodott, az anyjuk, most hozta elő őket. A nagyobbacskák alaposan megszaglászták az új jövevényeket, majd vad kergetőzéssel beavatták őket a napi játékba. Az anyák a malacok körül járkálva turkálták az avart, de a szemük és a fülük éberen figyelt. A nagyobb süldők egymással voltak elfoglalva, a kanok fitogtatták az erejüket. A hatalmas öreg kan, egy kicsit távolabb békésen feküdt, egy kicsit szunyókált. A déli meleg arra ösztönözte a kocákat, hogy valami jó kis dagonya helyet keressenek. A legidősebb neki is lódult, az irány, a kanális kiszélesedő, távoli szakasza volt, ahol nem zavarják őket a csupaszok. Az embert nevezték egymás között így, de legtöbbször a büdös jelzőt is megkapták, mert az ember disznóorral szagolva mindig büdös, izzadságszaguk keveredik valami szagosítóval.
A nagy csorda, vannak vagy húszan, egytől egyig mind belefeküdt a koszos sáros vízbe, a kicsik a partszélen utánozták az anyjukat, akik miután alaposan besározták magukat, békésen hűsöltek. A napi dagonya után visszaballagtak az erdő mélyére, és estig békésen aludt mindenki a maga vackában.
A fiatal hatalmas kan, az öreg riválisa, éberen figyelt. Érezte, eljött az ő ideje. Az öreg, ha a közelébe került, dühösen ráhorkant, de egyéb nem történt még eddig. Tudta, hogy egyszer mindennek vége szakad, az ő dicsőségének is, de a látszatot őrizni kell.
Már az esti vacsorán járt az esze mindenkinek, a kukoricán, az újkrumplin, némelyik kertben piroslott a paradicsom, és jókora uborkák is akadtak, néhol még tök is volt. Amikor az esthajnalcsillag felszaladt az égre, és utat mutatott, a konda elindult a kertek irányába. – Csak azok büdös ebek ne ugatnának folyton, még szerencse, hogy nem mernek közel merészkedni hozzánk – gondolta a fiatal kan.
Néhány koca ért oda elsőnek, már javában taposták le a kukoricát, amikor a fiatal kan is nekilátott a csámcsogásnak. Az öreg anyakoca óvatosan lépdelt, már sokszor látott csapdába szorult vadat életében. Ezek a csupaszok mindenfelé kiteszik azt, már messziről érzik a szaguk, akkor óvatosan hátrálni kell, mutatta a malacoknak, de azok rá se hederítettek, csak zabáltak. Mindent fel kell falni, tudta ezt az öreg, mert jön az ínséges tél, akkor nem lesz ez a bőség.
Fájdalmas visításra megriadt az egész csorda és hanyatt homlok menekültek, ki merre látott, csak el a kertektől. A fiatal kan magára maradt kínjával, rángatta a lábát, de hiába, vascsapda rácsattant, eltörve azt. Nem bírt szabadulni, ekkor közvetlen előtte egy rühes, koszos eb állt veszettül támadva. A kutya az első lábait harapta, de csak sikerült neki a támadó nyakát átharapnia. A vonaglott, majd egy pár métert vonszolta az irháját, és kilehelte a lelkét.
Ekkor jelent meg a csupasz, kezében hatalmas kés villant. A fiatal kan tudta, hogy üt az utolsó órája, de elhatározta, hogy nem adja könnyen az életét. Érezte a vadász büdös izzadság és félelem szagát. – Tehát ő is fél, ez jó – és a szemébe nézett. A vadász lendült, megvillant a kés éle a hold gyér fényénél, éles fájdalmat érzett, és harapott. Fogai között érezte a csupasz csontját.
– Megdöglesz te is – hörögte és lerogyott. Nézte, ahogy a vadász vonszolja magát, de a kiáltozását már nem hallotta.

Gigii írta...

Sziasztok!

Híd a mélybe

Rohanok. Nem tudom hová és meddig bírom még, de muszály. Nem hiszem el, hogy ez megtörténhet velem. Egy hídon futok végig. Rozoga, öreg szerkezeten, amin, ha tudatom teljesen tiszta volna, eszembe se jutna átmenni.
- Állj meg! - kiáltja utánam - Úgy sem menekülhetsz.
Igaza lenne? Semmi esélyem nincs....... Nem érdekel, nem szabad megállnom. De ebben a pillanatban, mikor ezen örlődöm, valaki hirtelen megragadja a karomat és maga felé fordít. Nem bírok ránézni , olyan szörnyű.
- Most meglakolsz mindenért, amit velem tettél.
- Kérlek ne! - sikítok, de már a korlát felé vonszol.
- Mért nem nézel rám!? - kérdezi, majd átlök a hideg fémen. Az ilyedtség és a döbbenet mellett még képes vagyok belekapaszkodni a híd egyik kiálló lécébe, de végül elhagy az erőm és csak zuhanok a hideg, sötét mélységbe, majd egy csobbanás és lebegek a sötétben, amíg egy fénycső nem tűnik fel a semmiben és vége.

Gigii írta...

Végre. Hamarosan beteljesül a bosszúm és vége ennek a szörnyű nőszemélynek. Méghogy szépségkirálynő? Ez? Na ne röhögtessenek.
Nekem kéne annak lennem. Azt hiszi meglóg előlem? Pláne egy ilyen rozoga hídon. Még meg is könnyíti a dolgomat.
- Állj meg! - kiáltom utána - Úgy sem menekülhesz.
Szemmel látható, hogy ezen elgondolkozik. Hirtelen kicsit lelassítja a lépteit, bár ő ezt biztos észre sem veszi. Most kell lépnem. Begyorsítok, megragadom a karját és magam felé fordítom. Lassan lehúzom az arcomról a maszkot, csak azt szeretném, hogy nézzen rám. De nem bír. Nem csodálom. Én sem nézek tükörbe, már egy jó ideje, mióta ez a nő, aki itt áll előttem és állítólag a a legjobb barátom volt. Míg egy szörnyű este "véletlenül" leöntötte savval az arcomat.
- Most meglakolsz mindenért, amit velem tettél. - mondom, közben egyre nő bennem a düh és az adrenalin.
- Kérlek ne! - sikítja
A korlát felé húzom. Keze remeg, de azt hiszem, hogy az enyém is.
- Mért nem nézel rám!?
Nem bírom tovább. Meglököm és átesik a korláton. Valamiben még megtud kapaszkodni, de feladja és belezuhan a folyóba. Nem kiált, nem mozdul és nem néz rám. Vége. De ez rajtam nem segít.

Caleb Colensick írta...

Szia, szeretnék nevezni. :) Lehet kicsit érdekesen fogtam fel a dolgot, de a leírtak alapján ez is megengedett. Remélem ez a fajta felfogás is tetszeni fog. Egy olyan történetet részleteztem csupán, amelyet valószínűleg mindenki látott már a tv-ben.

Félhomály borult a tájra, a fátylas feketeség lomhán burkolt be mindent. A vérvörösen izzó nap kérkedve köszönt le, s múlt el lassan. A kiszáradt prérin egy kecses gazella, a csordájától elszakadva szédelgett. Nem értette mi történt, nemrég mégy anyjával legelészett, aztán mind elfutottak. Ő nem ment velük, miért is ment volna? Futnia kellett volna az éjszaka elől? Nem. Neki nem szólt senki, őt hátrahagyták. Megtébolyodva forgolódott, kereste társait, de az egyre kormosabbá váló alkony, melyhez fagyos levegő társult, ellehetetlenítette azt. A sötétségből kimagasló faszörnyek és a halkan süvítő szél, melyet elképesztően éles hallásával dinamikusabbnak érzett, mint amilyen az valójában volt, megdermesztette. - Miért hagytak magamra? - Kereste válaszát szíve mélyén összekuporogva, kiszolgáltatva a szavannán. A nappal zöld és világosbarna színekben pompázó füves puszta sötét színűvé avanzsált, a nap háta mögött. Villámok nyaldosták a földet, nem takarta őket sem egy felhőkarcoló, sem egy gyár kéménye, teljes kísérteties valójukban látszottak. Hirtelen megrezzent egy bokor. A gazella felpattant helyéről. Az ágak csattogtak, recsegtek. Ennek az apró állatnak két ösztöne feszült egymásnak. El akart futni, nehogy megtámadja valami, túl akart élni, másfelől viszont ott kellett maradni, hogy majd a csordája megtalálja ismét. Egyedül semmi esélye sincs életben maradni. Ott maradt. Erősen figyelte a hangok forrását, amelyek nem hagytak alább.

A didergő sövényből egy pöttyös vadállat viharzott ki, szemben a kétszarvú gazellával. A kölyök őrült vágtába kezdett, lábait felfoghatatlan gyorsasággal mozgatta, nem járt semmi a fejében, a teste szinte helyett e cselekedett. Minden futóversenyt, olimpiát megnyert volna, de támadója gyorsabb volt. Játszi könnyedséggel ugrott rá a kisebbik hátára, fogait pedig belemélyesztette. A hátrahagyott csöppség pokoli kínok között üdvözölte a halált. Először hevesen tiltakozott a vég előtt, földöntúli, lélekfacsaró hangon ordítozott, majd fokozatosan elcsendesült, feladta. Szemét lehunyta, a fájdalomból már nem érzékelt semmit.

Caleb Colensick írta...

A hold, az éj koronázatlan királya ismét felkelt, felütötte förtelmes fejét. Szája fülig ért, kristály fogai kivillantak, szemével ölni tudott volna. A nap fénye nélkül bármit megtehet, ez a halál ideje. Egy hatalmas, rémisztő megjelenésű gepárd kinézte áldozatát. Hosszan figyelte, s várta a megfelelő alkalmat, majd nekiiramodott.
Elbukott. A gazellacsorda észrevette és elmenekült. A nagy vadász kudarcot vallott, éhesen battyogott tovább, aztán mégis megtorpant. Egy apró egyed hátramaradt. gyönyörű volt, talán ő volt a legszemrevalóbb. A gepárd, a csontszáraz földre lapulva egy bokorhoz kúszott, elhasalt benne. Hosszasan nézegette leendő áldozatát, húsát szájában érezte, vérét tengerekben. Lassan felállt négy lábra, a cserje megrezzent, szíve dobogása megtorpant. Úgy hitte, most ismét elszalajtja az alkalmat, kölykei pedig éhen maradnak. Lábait elhelyezte hangtalanul, fejét alacsonyan tartotta, foltos bundáját a hűvös szél, mely csak növelte vérszomját, óvatosan fújdogálta. Futótűzként robbant ki a bokorból. Észveszejtő lendülettel indult neki a gazellának, amely ugyan megpróbált elmenekülni, de ezt tudták mindketten, esélytelen. A gepárd ráugrott kiszemeltjére, körmeit belemélyesztette vékony bőrébe, erős állkapcsát nyakába mártotta, mindketten a földre zuhantak. A mintás nagyobbik erős fogta a hátrahagyott kisebbiket, míg az a szájában rendületlen vergődött. Élvezte a helyzetét, győzelmét, hogy lesz mit enniük. Fogait kiemelte húsából, hájából, s a vér kispriccelt. A gazella még rángatózott, de a vadász nem bírt várni, sebesen tépte le róla színes bundáját, s látott neki véres pofával a csekély állatnak.

Névtelen írta...

Paper Plan: Parfüm

A kísérőm egész úton próbált szórakoztatni. Elég idegesítő volt. Próbáltam kitalálni, hogy akadályozhatnám meg Prof kivégzését, de ez az alak folyton kérdezgetett, így nem tudtam teljes mértékben a problémára koncentrálni. Alig vártam már, hogy Veliahoz érjünk. Persze a kísérőm megvárta, hogy belépjek az ajtón, s gondolom addig fog kint ácsorogni, amíg el nem megyek. A Császár nem az én szórakoztatásomra küldte, hanem biztos akart lenni, hogy elhagyom a bolygót.
Az ajtónak támaszkodom és élvezem a csendet. A készenléti állapot derengő fénye kellemesen megnyugtat, így jobban tudok gondolkodni. Hirtelen észreveszek egy árnyat, ami a vezérlőteremben az irányító panel felé mozog. Halkan, a falhoz lapulva teszem meg a folyosó 3 méteres távját, de mire a vezérlőterembe érnék, a fények kigyúlnak, a rendszer feléled. Megállok és a meglepedettségtől nem tudok mozdulni. A parancsnoki híd korlátjának támaszkodó férfi nem más, mint Prof.
-Prof! Hogy…? – nem értem, miért nem érzem a megkönnyebbülést és az örömöt.
- A Császár jobbnak látta, ha száműz a Földre, mintsem kivégezzen. Nem is örülsz, hogy életben vagyok? – tárja szét a karját, miközben csibészesen mosolyog.
- De, csak…
- Nem tudod el hinni, hogy itt vagyok. Igaz? Én vagyok az! Ki más lehetnék?
Nem szóltam semmit, csak odafutottam hozzá, megöleltem. Még mindig nem éreztem azt a megkönnyebbülést, amit kellett volna. A mellkasára hajtottam a fejem, miközben próbáltam magamba szívni megnyugtató illatát. Helyette egy édeskés illat kúszott az orromba. Prof a hajamba fúrta az arcát, éreztem, hogy mélyeket lélegez, miközben egyre szorosabban ölel.
- Annyira hiányoztál! – suttogta, majd felemelt, borostyán szemeit az enyéimbe mélyesztette.
- Veled akarok lenni örökre!
- Én is, de először menjünk el innen! – mosolyog, majd gyengéden lerak, a vezérlőhöz lép és a szokásos lezserséggel indítja útnak Veliát. A zsebembe nyúlok, mert valami nagyon nyomja a combom. Egy fiolát húzok elő. Prof adta még, a börtönben tett látogatásomkor, hogy mindig emlékezzek rá. De én teljesen elfelejtkeztem az üvegcséről. Beleszagolok, egy pillanatra elöntenek az emlékek és az érzések. Álmodozásomból a hangja zökkent ki.
- Min gondolkodsz?
- A jövőn. – válaszolom, miközben a fiolát visszacsúsztatom a zsebembe.
- Felesleges. Csak hagyd magad sodródni. – búgja, majd magához húz és megcsókol. Visszacsókolom, közben beletúrok a hajába. Lassan a padlóra dönt, én pedig szorosan magamhoz húzom, miközben a hajával játszok. Az agyamra köd telepszik, a testem minden porcikája őt kívánja, csak a lelkem mélyén szorongat valami érzés. Az édeskés illat, mely Profból árad, egyre jobban elbódít. Kócos, fekete hajába túrok, és még jobban magamhoz húzom. Remegek a vágytól, ő pedig simogat, cirógat. Letépem az ingét, kezemmel végigsimítok a karján, érezve a megfeszülő izmokat. A találkozásunk első percétől erre a pillanatra vágytam, még ha az ellenkezőjét is mutattam. Most pedig, hogy elérkezett, a lelkem azonnal el kezd tiltakozik mindez ellen. Miközben újra a hajával játszok, az ujjaim a nyakszirtjénél lévő bénító pont környékére tévednek. Egy hirtelen mozdulattal megnyomom, teljesen lebénítva a testét.

Névtelen írta...

Paper Plan: Parfüm

Mély levegőt veszek. Útban vagyunk a Föld felé. Eddig minden simán ment. Vagyis majdnem, mert azt hittem Ava jobban fog nekem örülni. De majd teszek róla, hogy a legkisebb kételyt is eloszlassam. Nincs sok időm, ha meg akarom találni az Első Gondolatot. Egy apró megingás is végzetes lehet. De már majdnem a célban vagyok. Csak a Földig kell kibírnom, aztán ha megszereztem azt, amit kerestem, akkor már Avára sincs szükségem.

A lány szemei merengve néznek a távolba, miközben arca mintha túlvilági fényben ragyogna. Mellé telepedek. Legszívesebben az egész életemben Ava mellett lennék. Micsoda csöpögős gondolat ez! Hol szedtem ezt össze? A célra kell összpontosítanom!
Újra veszek egy mély lélegzetet. Oly megnyugtató illat árad belőle. Emlékek törnek fel bennem. Felelőtlen és boldog idők. Egy mosoly, sajnos nem emlékszem az arcra. Úgy hiányzik az a boldogság. Mindezt tönkretette a felavatásomkor felolvasott jóslat. Nem akarok meghalni, ez ellen pedig csak egy megoldás van. Ha enyém a Teremtés és a Pusztítás titka. Ha meglelem, akkor újra nyugodt lehetek és boldog. Ennek eléréséhez pedig Avára van szükségem. Ő csak egy állomás, egy bábu a tervem megvalósításában. Ezt sosem szabad elfelejtenem!
- Min gondolkodsz?
- A jövőn.
- Felesleges. Csak hagyd magad sodródni. – hangom szinte már hipnotizál. Ahogy magamhoz húzom, újra próbálnak feltörni az emlékek, de elnyomom őket. A csókja édes. Ahogy ujjaival a hajamba túr, elsötétül szemem és érzem, hogy megingok. Meg kell ölnöm, mert ha életben hagyom, mindent tönkre tesz. De érzem, hogy nem lenne erőm megölni őt. Nem bírnám végignézni a fájdalmát és szenvedését. Nem akarom látni a rémületet a szemében, amikor elvágom a torkát. Új ez nekem. Soha nem éreztem ilyet. Még akkor sem, amikor anyámmal végeztem. Minden nőt megöltem, aki a közelembe került. Élvezettel néztem végig a halálukat. Aváét azonban nem tudnám.
Hirtelen megbénul a testem. Nem hiszem el, megnyomta a bénító pontot. Honnan tudhat róla? Mozdulatlan testem fölé kerekedik.
- Ki vagy te?
- Prof.- válaszolom. Elönt a düh, haragszom magamra. Nem lehetek ennyire amatőr.
- Te nem lehetsz Prof! – miközben mondja, szeme elsötétül. A zsebéből egy apró, díszes üveget húz elő. – Ha te vagy Prof, akkor mondd meg, mi ez!
- Ötletem sincs, mi lehet.
- Ez egy üveg Szivárványvirág-kivonat. Prof kedvenc illata.
- Mi a terved velem? –sziszegem, közben magam átkozom, hogy erről az apróságról elfelejtkeztem. Ava felém hajol, szeme szinte hipnotizál. Gúnyos mosoly jelenik meg az arcán.
- Nem öllek meg. Én nem. Te végzel majd magaddal. Azt hiszed, hogy ha tiéd a világ leghatalmasabb ereje, ha örökké élhetsz, akkor elnyered a boldogságot és a nyugalmat is?
- Azt.
- Tévedsz. Mert már mindent elpusztítottál magad körül, ami elvezetett volna a várt megnyugváshoz és boldogsághoz. Ezért számodra a legnagyobb büntetés maga az élet, főleg ha látod elpusztulni az utolsó lényt, aki teljesíthetné a vágyaidat.
- Nincs ilyen! – kacagok fel. – Tévedésben vagy, ha azt hiszed, sikerült rabul ejteni a szívem. Nekem nincs szívem!
Ava még jobban belém fúrja a tekintetét. Az ajkai gyengéden az enyéimre tapadnak, testem elernyed, lelkem szinte szárnyal a boldogsától. Ekkor belém hasít a tudat, hogy igaza van, hogy az előbbi szavaim hazugságok voltak. Hazudtam. Magamnak.
Feláll és a kijárat felé indul.
- Ava! Ne! Ne tedd! Ne hagyj itt!
De már nem hallja. Próbálok koncentrálni, mélyeket lélegzem. Érzem, hogy a bénultság kezd elmúlni. Próbálok felállni, de a lábaim még nem engedelmeskednek. Kúszva teszem meg az utat az ajtóig. Mire kilépek rajta, már késő. Látom, ahogy az örvénylő idő széttépi a testét. Feláldozta magát, hogy megmentse a testvérem. Hatalmas fájdalom mar a szívembe, elviselhetetlen a fájdalom. Könnyek folynak az arcomon és nem tudom megállítani őket. Évszázados fájdalom tör fel a lelkemből. A kezemben az a tőr, ami annyi életet oltott már ki. Most jött el az idő, hogy az utolsó életet is elvegye. A végzet utolért.

Névtelen írta...

Ez isteni jó, végre egy realista!! Nagyon tetszett!

Xwoman írta...

Szia, Szatti! Tetszett ez a kiírás is, szóval ismét jöttem kipróbálni magam. Egy kicsit szabadon értelmeztem a feladatot, remélem, így is érvényes. :)

Egyél csak!

Hanga hiába rohant az iskolakapuból, a busz elhúzott az orra előtt. A lány azt hitte, menten sírva fakad. Muszáj ebédre hazaérnie! Ha ez kimarad, az ég tudja, mi történhet. Megfordult a fejében, hogy telefonál apunak, hátha ráér, de ekkor eszébe jutott a villogó tekintet és a mennydörgő hang, ezért inkább a kisboltba indult.
– Hová, hová? – Pár métert sem tehetett, amikor erős kéz szorult a vállára. Nem vette észre, hogy osztálytársai az épület melletti sövény takarásában cigiznek.
– Én… én… Mennem kell, engedjetek! – próbált szabadulni Hanga, de hiába. Az előbbi futás kivette az erejét, és tudta, hogy ennie kell, különben bajok lesznek!
– Majd elengedünk, ha akarunk – húzódott mosolyra Rita szája. Kék szeme diadalmasan csillant, ahogy markában tartotta a lányt. Szandi is mellé lépett, és a fürtjeibe markolt.
– Ha sikítasz, legközelebb még jobban fog fájni! – sziszegte áldozata arcába, és hajánál fogva cibálta őt az üzlet mögé. Hanga nem is tudott kiáltani – a szeme előtt szikrák pattogtak, a fejbőre mintha le akart volna válni. Nem csodálkozott volna, ha pár tincse Szandi kezében marad.
– Mondtam, hogy nem úszod meg – közölte Rita higgadtan.
– Már bocsánatot kértem! – nyöszörögte. Nem a fájdalomtól és megaláztatástól félt, hanem hogy nem jut időben ételhez. Egyszer már megtörtént… az emlék jéghideg borzongással töltötte el. Akkor percek választották el a tragédiától!
– Az nem elég! – Rita gyomron térdelte a lányt, aki ettől összegörnyedt, ám a haja még Szandi markában volt.
– Az csak egy felső! – Hanga nem hitte volna, hogy egy apró szó szerinti botlás ekkora gyűlöletet szíthat. A helyére igyekezett az automatás teával, amikor elvesztette egyensúlyát, és a pohár tartalma egyenesen Rita blúzára löttyent. Hanga nem tudta eldönteni, hogy a felharsanó gúnykacaj neki vagy Ritának szól, mindenesetre a kárvallottnak nem tetszett az áldozatszerep. Hanga meg sem mukkanhatott, amikor a feje meglódult a pofontól.
– Hogy merészeled!? – ordított rá Rita.
– Ne haragudj, nem direkt volt!
– Kit érdekel? Tudod, mennyibe került?
– Ne haragudj, kimosom! Vagy veszek másikat… csak kérlek, ne… – A következő ütés megint a torkára forrasztotta a szót, de szerencsére két fiú a segítségére sietett. Rita látszólag lehiggadt, de távozóban odasziszegte, hogy ennek lesz folytatása.
A lány egy pillanatig sem hitte, hogy Rita a levegőbe beszél – de azért remélte, hogy előbb-utóbb elfelejti a dolgot.
– Kifizetem! – bizonygatta, mihelyst levegőhöz jutott.
– Miből? Kikukázzák anyádék? – rúgta ki Hanga alól a lábát Rita. A tincsei már nem bírták tovább, így a lány a földre huppant, Szandi pedig hadizsákmányként emelte magasba a fürtöket.
Hanga remegő kézzel túrt a hajába. Összerezzent a nedvességtől a fejbőrén, de csak csendben kuporgott.
– És most mi legyen? – kérdezte Szandi gúnyosan.
– Már elég volt! – fogta könyörgőre Hanga. – Kérlek, engedjetek el!
– Ez a nyavalygás zene füleimnek! – kacagott fel Rita, és lábát lendítve arcba rúgta a lányt. Ahogy eldőlt, véríz terjedt szét a szájában, és arccsontja fájdalmasan lüktetett. Elharapott nyelvével ellenőrizte a fogait, de alig érzett valamit.
– Mi a helyzet, babám? – guggolt le mellé Rita, és ismét hajon fogva fordította maga felé. Hanga szemébe könny szökött, ahogy elgyötört fejbőrébe újabb fájdalom hasított, de nem maradt ereje ellökni a lányt. Minden más kínnál erősebbnek érezte most az éhséget.
– Muszáj ennem… – nyöszörögte. Nem hitte, hogy megértik, hogy felfogják… Apu is tiltotta neki, hogy a suliban beszéljen erről. Szerinte nem fognák fel, lenéznék és gyűlölnék őt…
– Hát akkor megetetünk! – közölte Szandi Hanga másik oldalához hajolva. Felmarkolt egy marék koszt, aztán beletömte a lány szájába. Ő köhögve, öklendezve próbált szabadulni tőle, de ekkor egy újabb adag por érkezett.
– Egyed csak, egyed! – biztatta őt Rita.

Xwoman írta...

Hanga szeme elé köd ereszkedett, és tudta, hogy késő. Már nem törődött a porral, csak próbálta megőrizni az eszméletét, mert önmaga akart maradni. Ha apu megtudja… Ha apu…
A gondolat félbeszakadt, és Hanga tudatában csak egyvalami lüktetett: enni… húst. Emberi húst. Törékeny és gyenge emberi teste papírburokként hámlott le róla, hogy átadja a helyét valódi önmagának: a démonnak. Rejtve kellett volna maradnia, de a kínzó éhség és a vér íze a maradék önuralmát is elvette.
Zavarodott tudatáig eljutott a rémült sikoly, és látta az iszonyatot a lányok arcán, ahogy földbe gyökerezett lábbal álltak, Rita kezében pedig még mindig ott csüngött hajánál fogva az üres szemgödrű, csontjai nélkül formáját vesztett arc.
Hanga felállt és föléjük magasodott. Bár ember formájában még a szánalmasan gyenge fajhoz képest is kicsinek számított, démonként két méternél is magasabb volt. Patában végződő lába felverte a port, kitárt denevérszárnya ernyőként borult kínzói fölé. Arccsontja még ebben a formájában is sajgott a rúgástól, ám a fejbőre begyógyult – abból minden átváltozás alkalmával újat kapott.
A harag, a megaláztatás már csak távoli, figyelmen kívül hagyható apróságként zsongott a tudata mélyén. Nem ez vezérelte, amikor rámarkolt Rita fejére, majd óriási mancsával egy könnyed mozdulattal összeroppantotta a koponyáját. Nem a bosszú hajtotta, amikor, mintha csak egy csokit bontana, letépte a lány felsőjét, aztán csontostól-mindenestől kiharapott egy darabot a vállából. Ez az íz… a fémes-sós vér, a puha hús és a fogai alatt porrá zúzott csont ízétől elöntötte a forróság. Minden falattól erősebbnek, élőbbnek érezte magát, és Hanga még többet akart.

*

– Miért? – kérdezte apu dühösen a meztelenül kucorgó Hangától. A lány ismét ugyanolyan volt, mint azelőtt – csak a hasa nőtt hatalmasra. Mellette a porban egy kar feküdt, kicsit odébb Szandi összezúzott koponyája, az ölében pedig még mindig a beleket szorongatta.
– Nem tehetek róla, bántottak! – hüppögte megszégyenülten.
– Meggyógyultál volna. Hányszor mondjam neked, hogy vigyázni kell rájuk?
– Nem tehetek róla, éhes voltam! Nem hagyták, hogy elmenjek a boltba… Nem akartam, apu!
A férfi megenyhült, és lehajolt, hogy öltönyét a lánya vállára terítse.
– Tudod ugye, hogy most innen is költöznünk kell?
– Tudom. Annyira sajnálom!
– Legközelebb meg tényleg húzd meg magad… Azokat meg szedd össze. Később is kell enned!

Szatti írta...

Bámulatos történetet alkottál, Leon! Nagyon élveztem! Izgalmas volt, fordulatos, nagyon jól alakítottad a cselekmény szálait! Tetszett az egyszerű fogalmazásmód, de mégis egyedi módon ragadtad meg a stílust! Gratulálok neked és köszönöm, hogy olvashattalak!

Szatti írta...

Kedves Florianna!

Nagyszerű történetet alkottál! Már az első sorok megfogtak és kíváncsian olvastam tovább az alkotásod! Nagyon tetszett, ahogy egymással szembe állítottad a két testvér érzéseit és gondolatait, valamint a történet lezárása is lebilincselő és meglepő volt! Gratulálok neked és köszönöm a részvételed!

Szatti írta...

Kedves Lana!

Nagyon tetszett a két karaktered megválasztása, ahogy egyedi módon ragadtad meg a lehetőséget, hogy a jó és rossz kettősségét éreztesd. Tetszettek a gondolataid, különösen ahogy a Föld szemszögét ábrázoltad! Gratulálok neked és nagyon köszönöm a műved!

Szatti írta...

Kedves Jega!

Mint mindig, most is különleges stílusú és egyedi hangulatú történetet hoztál! Mindig van egy különleges íze a történeteidnek, szinte beleivódik a soraidba :) Nagyszerű történetet hoztál, nagyon tetszett a megfogalmazás, ahogy bemutattad mindkét oldalról a történetet. Köszönöm az élményt és gratulálok a munkádhoz!

Szatti írta...

Kedve Gigii!

Egyszerűen vázoltad a cselekményt, de minden benne volt, aminek benne kellett lennie, még így röviden is. Talán, kihasználva jobban az egy kommentnyi terjedelmet, még jobban érzékeltethetted volna a karakterek különbözőségét, a jó és a rossz oldal közötti távolságot, de így se volt rossz. Köszönöm az írásod és gratulálok!

Szatti írta...

Kedves Caleb!

Örülök, hogy ismét itt vagy és írtál a feladatra! :)
Nagyon tetszett a két szemszög ábrázolása, ahogyan hangulatot teremtettél és szinte tapintani lehetett a helyszínt, a történéseket a soraid által. Remekül fogalmaztál, nagyszerűen festetted meg az írásod történéseit! Gratulálok neked és köszönöm, hogy részt vettél a feladaton! :)

Szatti írta...

Nagyszerű alkotás, nagyszerű cselekménnyel! Nagyon tetszett a helyszínválasztás, ahogy más közegbe emelted a történeted, tetszettek a szereplőid és ahogy a második párbeszéd még informatívabb volt, még több mindent közölt és láttatott velem/velünk, mint olvasóval. Köszönöm az élményt és gratulálok a munkádhoz, remek volt!

Szatti írta...

Kedves Xwoman!

Egyáltalán nem gond, hogy ilyen formában ragadtad meg a történeted bemutatását, érzékeltetését. Nagyon tetszett a stílus, amelyben megalkottad az írásod, a szereplőd gondolatai és a végkifejlet is, ahogy választ kaphattunk minden kérdésre, miután szépen bontakoztattad ki a cselekményt, fokozatosan vonva egyre beljebb és beljebb a történetedbe. Gratulálok neked és köszönöm, hogy írtál! :)

Liliana írta...

Kedves Szatti!

Szeretnék jelentkezni.
Cím: Szabadság
(1.rész)

A sötétség elnyelte a várost, nem tűnt többnek, mint egy kút éjszínű mélyének. Úgy éreztem, hogy a város eme felén, ahol az iskola tágas, puccos épülete tört a fellegekbe, mintha az ég koromfekete lenne.
- Jössz már, Natalie? – a jó ég tudja miért nem hajítottam ki az ablakomon Willt, amikor az éjszaka közepén becsörtetett hozzám. Most, hogy visszagondoltam sokkal tetszetős megoldás lett volna, mint ez.
- El tudnád árulni mi a fészkes fenét, keresünk itt? – a suli folyosóira csend telepedett, nyoma sem volt a napközben uralkodó káosznak. Nem tudtam felfogni, mit keresünk itt éjszaka is. Kényszert éreztem, hogy megfogjam az előttem haladó Willt és felvilágosítsam a saját módszereimmel, hogy mi a véleményem az éjszakai túráról. Tudtam, hogy egyből felfogná a célzást, de egyelőre hagytam. Nem jött még el az én időm, és az akaratom ellenére felkeltette a kíváncsiságomat, hogyan törtek át a suli védelmi rendszerén és legfőképpen, hogy miért. Ugyanis biztos voltam benne, hogy nem egyedül csinálta. Will maga volt a megtestesül félelem. Már a betörés is önmagáért beszélt, de az éjszakai tilalommal fűszerezve… Nekem persze nem volt gond. Könnyed és fürge voltam nem tudnának könnyen elkapni.
Az előttem haladó Will megtorpant, felkapva egy kopott fém fogast. Szórakozottan forgatta a kezében, majd vigyorogva felém fordult.
- Úgy betörnék vele egy ablakot!
- Én meg a fejed. – hűha. Ezt nem én mondtam, de elég frappáns válasz volt. Megpördültem.
A folyosó másik felén egy fiú állt. Nem tudtam nem észrevenni a hátából kiszökő, levegőben egyensúlyozott koromfekete szárnyakat, melyek mélyvörösbe hajlottak.
- Kérlek, mond, hogy ez valami idióta csíny, amit te találtál ki! – könyörögtem. A remény halvány csírája is szertefoszlott, mikor Will félelemtől döbbenten megrázta a fejét. Én is hasonlóan éreztem magam. Nem tudtam mit tegyek és nem volt időm gondolkodni: a szárnyas fiú nekünk rontott, és kirepültünk az ablakon. A vörös üvegszilánkok megcsillantak a lámpafényben.

Liliana írta...

(2.rész)

Ahogy az utolsó narancssárga fényfoszlány is eltűnt, elindultam. Céltalanul róttam az utcákat, magamban átkozódva. A kijárási tilalom megnehezítette a dolgomat, de semmi és senki nem vehette el a lassan, szívembe kúszó győzelem ittas mámort. Már csak három áldozat. Három áldozat és nem lesz többé hatalma felettem. A Bukás keserédes emlékeket ébresztett fel bennem, amiket ellöktem magamtól. A múltan való töprengés gyengeséget jelent. Én nem vagyok gyenge! Megszerzem azt a szabadságot, még ha gyilkolnom is kell érte! Valamit valamiért, és az a valami drága nekem. Megszerzem. Csak ez járt a fejemben.
Céltalan bolyongásom meghozta eredményét: épp elég volt az a fikarcnyi idő, hogy megpillantsam az ember iskolába surranó két kis alakot. Szemem előtt már láttam a vérben fürdő testüket, fülemben hallottam a könyörgő sikolyaikat. Egy pillanatra bűntudta hulláma öntött el: alig két hete buktam le, és az igazi, angyali énem halvány alakja még ott villódzott. Nem! Nem! Nem! Nem érezhetek. Nincs érzelem. Csak a megérdemelt szabadság. A szóra újra erőre kaptam, nagy léptekkel indultam az épület felé.
Fiatalok voltak. Fiatalok és tudatlanok. Csak ez kellett nekem, ők könnyebb prédát testesítettek meg, de nem válogattam. Megöltem, aki a kezem ügyébe került, csak hogy minél előbb szabaduljak.
- Ügy betörnék vele egy ablakot! – izgatottság uralkodott el rajtam.
- Én meg a fejed. – láttam, ahogy mindketten felém fordultak. Arcukon a zavarodottság és a félelem egyvelege kavarodott. Remek. Kiterjesztettem a szárnyaimat amennyire csak tudtam: félelmet akartam kelteni. Hatalmasnak akartam látszani. Nem hagytam nekik időt a gondolkodásra. Csaptam egyet a szárnyaimmal és már száguldottam is feléjük. A vérrel szennyezett üvegszilánkok édes örömöt ébresztettek fel bennem. Szabadság.

Fanni Csepanyi írta...

Kedves Szatti!
Lehet egy kicsit furcsa ez a téma erre a pályázatra és kicsit hosszabb is lett a művem, mint a megengedett, de nem tudtam rövidebbre venni. Sajnálom, de azért remélem tetszeni fog.

A malac

A lenyugvó nap vérrel és arannyal festett az ég felhős vásznára. A nyári délutánok nyugodt szele piheszirmú virágokat ringatott zöld bölcsőben. Mulatozó emberek kacaja szökött az égig, akik egy asztalnál ültek és bort iszogattak. A poharak mellett a tányérokon sülthúsmaradványok hevertek. A fűszerek édes illata szétszóródott a levegőben és beleolvadt a pattogó tűz melegségébe. Az asztal népe felállt és egy fakunyhó felé vette az irányt. A nők vettetek néhány aggódó pillantást a füvön labdázó gyerkőcökre és odakiáltottak nekik: Játszatok szépe
Csak egy leányka nem örült a többi gyerekkel. Ő távolabb ült tőlük egy fehér széken. Fekete gyászruháját meglebbentette a szél, s ő érezni vélte ebben a rövid simogatásban anyja folyton hideg kezének érintését. A tájra meredt. A fű hullámzásában, a madarak énekében, a bogarak ünneplő rajában, a faágakban kereste azt, amit elvesztett. A jelenben az elmúlást, a láthatóban a felfoghatatlant kutatta. A virágok keringő nedűjében anyja illatát érezte, a kedvesen zöld lombok hajlása pedig oly finom volt, mint édesanyja minden pihent rezdülése. A kislány elveszett a látványban, s csak akkor tért magához, mikor a többiek körbeállták.
- Akarsz játszani? – kérdezte tőle egy nyakigláb fiú. Ő tűnt a csapat vezérének. A többiek szemében látszott az iránta érzett csodálat.
A lányka összerezzent. Egyszerre félt és érzett izgalmat.
Reszkető, halvány hangon szólt. Ami a száján kijött az inkább madárcsipogásra hasonlított, mintsem emberi beszédre.
- Igen.
- Akkor gyere velünk. Szónokosat fogunk játszani. Te tartod majd a beszédet és Martin meg Bence lesznek az őreid, mi pedig a közönség. – szólt a vezér.
A lányka bólintott. Elöntötte a forróság. A szívverése felgyorsult és az arcára piros rózsákat hímzett az izgalom. A hatalmas portának egészen a legvégére értek, ahol a malacokat és a tyúkokat tartották. Nyakigláb megállt egy konténer előtt és szembefordult a többiekkel.
- Itt lesz az előadás.
A testőrök előrelépett és leraktak három széket a tároló elé. Az egyik a jobb, a másik a bal szélre állt a gyászoló pedig középre.
A tömeg éljenzett, és kiabált: Halljuk! Halljuk! Halljuk!
A szónok teljesen zavarban volt. Izzadt kezeivel, gyöngyöző homlokát törölt és egyik markával idegesen a másikat morzsolgatta. Soha nem volt még ő a középpontban, soha nem törődtek vele a többiek, úgy érezte, soha nem volt még ennyire látható és valódi, mint most. Mintha váratlanul boldogság futott volna végig rajta, ám ez az érzés eltűnt a pillanatban. A tartály fedele felnyílt. A lány két erős tenyér szorítását érezte a hátán és a derekán. A tető éles, rezgő robajjal csapódott le. Sötét lett. A puha dolog, amin feküdt iszonyatos bűzt árasztott magából és felforgatta a lány gyomrát. Hányinger fogta el, egész testében émelygett. Gyereknevetés és zsibongás vette kezdetét. Keserű üzenetként érkezett szívébe a felismerés. Becsapták, bezárták és kinevették. Szorítást érzett a mellkasába és a lelke megtelt fájdalommal. Kövér könnycseppek folydogáltak le kerek arcán. Nem értette miért történik ez, miért bántják őt. Hisz az élet már így is eleget adott neki. S mégis, mégis lehet még ártani egy félig árvának. A szíve összeszorult, úgy ment össze, mint egy tündöklő tulipán, mikor a fénytelenségben összezárja szirmait. A száján lélegzett egyre hevesebben, de a kínnal teli lélek összenyomta a tüdejét. Hiába vette egyre sebesebben a levegőt, nem volt elég. Eluralkodott rajta a pánik. Fuldoklott és egyre hangosabban sírt. Megpróbálta felnyitni a tetőt, de túl nehéz volt. Reszkető kis kezeivel dörömbölni kezdett és segítségért esedezett. A hangja hisztérikus reménytelenséggel tűnt el a többi gyerek zajongása között Az áldozat teste reszketett. Olyan volt, mint a fészekből kiesett fióka. A keze egészen sajogott már a dörömböléstől. Kintről győzedelmes zaj szűrődött be.


Fanni Csepanyi írta...

- Bepácoltuk a malacot, meg is fogjuk sütni! Szalonna lesz, jó pecsenye, hurka, kolbász és a többi.
Dörgő kopogtatás zaja mászott a fülébe és tompa zsibbadásba burkolózott minden egyes sejtje. Hűs méreg folydogált ereiben, ami teljesen lebénította. Már nem tudott megmozdulni, csak zokogott, hangtalanul és vigasz nélkül. Odabent egyre kevesebb levegő volt már. Még egy utolsó mély lélegzet és a szorongás magába zárta a lányt. A kilátástalanság ereszkedett szempilláira és a smaragdos szemek lecsukódtak. Csend lett. Se sírás, se könyörgés, se csapkodás, se hangos levegő utáni kapkodás.
A madárka elrepült. A sötétből, a fényre ereszkedett és egy nagy piros mezőre érkezett. A pipacsszőnyegen lépkedve egyre közelebb ért egy távolban ácsorgó ismerős alakhoz. Félúton felismerte őt és hirtelen futni kezdett. Oly sebesen támadt fel benne az élet, mint a szélben, mikor csendes fújdogálásból viharosra vált. Odaért hozzá és egy pillanatra megtorpant, majd anyja karjaiba temette magát.


Álnok suttogás szőtte e szomorú tervet és az áldozat bele is gabalyodott ebbe a kegyetlen hálóba. A vezér és a tömeg ereje ült tort a másság és a gyámoltalanság felett. Hisz Valóban. Úgy vélték az árva más, mint ők. A lány kerek, sápatag arcát teljesen elborították a szeplők, melyek úgy ékeskedtek ott, mint a friss hóba szórt apró, barna kavicsok. Az egész teste pufók volt, mint egy nagy rágógömb. Csendes volt. Az iskolában csak akkor szólalt meg, ha a tanító felszólította. Nevetni sem látták őt soha. Csak néha vigyorodott el és azt sem azért, mert hozzá szólt valaki, vagy vicceset mondtak neki. Mindig kint ült a diófa melletti fapadon és a semmibe bámulva húzódott szája mosolyra. Ott volt velük és mégsem. Ha csúfolták a kinézete miatt, még csak oda se nézett. Talán nem hallotta?
Az csapdába csalás feszült percei ülepedtek a kis szívekre, mikor az ötlet megvalósulni látszott. Az éljenző szavak nem a szónoknak szóltak, csak a fanyar elégedettség neszelt fel a csendben. A két őrről már folyt a víz, s a vezér jelére vártak. Bólintott. A fejbiccentés izzó gépként indította be a két gyermeket. Kelepcébe került. Nincs menekvés. A gyerekekből émelyítő öröm tört ki és a gonoszság kígyóként csavarodott apró lelkükre. A szorítás nem engedett a kérlelésnek sem a sírásnak. Együtt kántálták a fájó szavakat, melyek mindegyike célba talált. Egyszerre voltak kiskirályok és barbárok. Az őrök felültek a konténer tetejére, hogy a lány el ne szökjön. A többiek botokat vettek a kezükbe és azzal ütötték a sötét börtön minden külső pontján,miközben énekeltek. Diadalmas hangjuk minden rezgése keservesen tört a légbe. Körbe - körbe jártak és testük a lábukkal felvert porba tűnt el. Néha sáskaként ugrottak a magasba és talpukkal dobbantottak egyet, mint a villámtól megriadt lovak. A rothadás bűze áradt a táncolók között. Áldozatot mutattak be a bűnös büszkeségnek és a förtelmet elnyomták mélyre, ahol nem találhatják meg. A bőszült kölykök fékezhetetlen indulatokon száguldoztak, míg hirtelen a fejükön kopogtatott a csend. A főnök elhallgatta a tömeget. A tartályból egy aprócska nesz sem szűrődött ki. Még a szél is elhallgatott és a külvilág csöndességbe rejtőzött a kegyetlenség elől. A lárma elnyomta a tücskök zenéjét, ami a némaságban újra elárasztotta a teret. Hűs bizsergés futott át a végtagjaikon. A mámor elpárolgott és a hallgatás zaja töltötte meg elméjüket. Elkezdtek józanodni, de nem merték felnyitni a fedelet. Már nem. Ketten erőt vettek magukon és a ház felé szaladtak. A felnőttek odabent még mindig javában mulattak és nem érzékelték az idő múlását. Amikor meglátták a házba rontó két riadt gyermeket elsápadtak.
- Mi a baj gyerekek? – kérdezte egy málészájú anyuka.
- Nagy baj van, nagy baj. Gyertek velünk. – mondták és már neki is iramodtak.
A szülők kétségbeesetten futottak a fiúk után. Mikor a tetthelyre értek a hírvivők csak ennyit tudtak mondani: Ott van a Lili.

Fanni Csepanyi írta...

A lány apja döbbent undorral nyitotta fel a tartályt. A kis test ott feküdt ájultan az orrfacsaró kupac közepén. A férfi indulattól reszkető kézzel emelte ki az élettelen gyermeket és lefektette a fűbe. Látását elhomályosították a könnyek. Finoman megrázta a lánykát, aki tudatban még egyszer elbúcsúzott az anyjától és lélektörő sóhajjal tért vissza az apjához. Felült és körbenézett. Az apró hóhérok ott álltak mögötte és őt bámulták. Az apja magához ölelte és az egymásba fonódott karok együtt sírtak.
- Mi történt kicsim? Hogy kerültél oda? – kérdezte elcsukló hangon a férfi.
A lány még mindig nem tért teljesen magához. Nem bírt normálisan megszólalni, csak dadogott és levegő után kapkodott.
Közben a nap játéka véget ért és az est függönye ereszkedett az égre, melyet a fáradt fényű hold és a dermedt csillagok díszítettek. Az apa felkapta a lányát és elindult vele hazafelé. Nem köszönt el senkitől, még csak másokra sem nézett. A többi felnőtt arca nem simult ki a megkönnyebbüléstől. A vonásaikat szilánkosra törte az elkeseredettség. Volt gyermek, akinek a lelke nem engedett fel és volt, amelyik könnyeket áldozott annak a rózsának, ami a szívében indult növekedésnek. A két sötét alak már eltűnt a homályban, de lelkükben már nem volt más, csak fény.

Caleb Colensick írta...

Na a cím lemaradt.
Egy halál sem hiábavaló!

Szatti írta...

Kedves Liliana!

Nagyon tetszett a történeted. Könnyed volt, lebilincselő, tetszett az azonos szituáció különböző bemutatása, szépen érzékeltetted a gondolatok másságát. Köszönöm a jelentkezésed és gratulálok! :)

Szatti írta...

Kedves Fanni!

Bámulatos történetet alkottál! Gyönyörűen fogalmaztál, kivételes módon alkottad meg a gondolatokat! Nem is tudok többet vagy jobbat mondani, minthogy zseniális voltál :) Gratulálok!

Névtelen írta...

Az volna a kérdésem, hogy ilyen stílussal érdemes volna-e egész könyvvé szőni ezt a történetet? Nagyon nehéz volt betartani, hogy csak 4096 karakter legyen egyik is, másik is, mert sokkal több lett eredetileg, és kb. a felét ki kellett gyomlálni. :) Úgy szőném még, de érzem én is, hogy egyszerű vagyok, mint a faék. :D Érdemes belevágni szerinted?

Névtelen írta...

Reménykedtem valami ilyen folytatásban! Az ilyen mocskokért nem kár egy csöppet sem. :)

Névtelen írta...

Ez olyan történet, amit el tudnék képzelni egy irodalom szöveggyűjteményben...és még a hideg is kirázott, ez bizony azt jelenti, hogy Művész vagy.
(Amúgy eszméletlen jó történetek jöttek, régebben is nézelődtem itt, de ennyire erős mezőnyt még nem láttam. :)

Szatti írta...

Ha nem is komplett könyvvé, de megérdemelné a történet, hogy egésszé alakítsd, minden rövidítés nélkül. Egy kisebb történetté vagy novellává. Egész könyvnek elképzelni nagy falat lenne... nem lehetetlen, csak mindenképp nagyobb feladat, több odafigyelést igényelne, de novellává lehetséges lenne. :)

Fanni Csepanyi írta...

Köszönöm szépen Szatti és titokzatos idegen. :D Valóban mindenki nagyon odatette magát és remek történetek születtek.