2014. augusztus 30., szombat

Minden kezdet nehéz... - Gyakorlati feladat


Tartalom
/hosszabb-rövidebb ismertető, avagy segítség a feladathoz... olvassátok el figyelmesen!/

Valami újba fogni, sosem egyszerű... legyen bármennyi tapasztalatunk, amelyre építhetünk, sosem lesz könnyebb. Akadályokat újra és újra gördít elénk az élet. Ez a helyzet az iskolakezdéssel vagy a suliváltással is. Akármi miatt is következik be, új diákokat, új tanárokat megismerni, alkalmazkodni az elvárásokhoz, a körülöttünk lévő idegenekhez... legyen bármennyi tapasztalatunk, sosem lesz könnyebb. Ha gimibe vagy egyetemre kerülsz, egy másik világ nyílik meg előtted. Új szokások, új trendek, más viselkedést és normát várnak el tőled, miközben igyekszel mégis önmagad maradni... véget ér az életednek egy szakasza és egy újba csöppensz, amelyről hiába meséltek a barátok, készítettek fel a szülők... a saját szemeddel kell látnod és érzékelned mindazt, ami eléd tárul. Ismeretlen arcok, kezdődő barátságok, viharos szerelmek... s rájössz, hogy bármennyire igyekszel nem magad mögött hagyni a múltat, a jövő a válladra nehezül és új jelent teremt számodra. 
Talán, ez az oldala még izgalmas is lehet, de mi a helyzet a kényszeres változásokkal? Amikor kénytelenek vagyunk elfogadni mások döntését? A suliváltásnál nincs rosszabb... talán van, de nem nekem. Magad mögött hagyni a barátaidat, mindenkit akit szerettél, akit gyerekkorod óta ismertél... egyedül lenni egy idegen városban, egy idegen osztályban, ahol mindenki szemében te vagy az "új diák"... rémes. Hiába nyugtatnak a szüleim azzal, hogy majd jobb lesz és idővel megszoknak, megszeretnek és itt is találok barátokat... én csak haza szeretnék menni. 


Bárcsak ne kellett volna elköltöznünk... legalább az érettségiig maradtunk volna. Olyan hirtelen történt és olyan váratlanul. Azt mondják, a környezetváltozás jót tesz és ha nem látjuk azokat a dolgokat, amik a rosszra emlékeztetnek, könnyebbé válnak a mindennapok. Másnak, lehet segít... engem viszont ez a változás csak még inkább kikészít. Minden hiányzik. A kertünk, a tópart, a kávézások vagy a közös mozis élmények... itt soha az életben nem szerzek olyan barátokat, akik bevennének a programjaikba. Képtelenség azt felépíteni, amit gyerekkorom óta a magaménak tudhattam. Mégis, hogy képzelik, hogy vissza lehet szerezni egy egész életet? Mert az enyémet totálisan elvették, megkérdezés nélkül és még csak ötletem sincs, hogyan szerezzem vissza.
Úgy néznek rám, mintha földönkívüli vagy csodabogár lennék, és még csak az sem segít, hogy kirendelték mellém ezt a srácot, mint ideiglenes "barátot", akinek segítenie kell(ene) a beilleszkedésben. Egoista, öntelt barom... Képtelen leplezni vagy elrejteni az érzéseit és minduntalan ott ül az arcán az a végtelen unalom és közönyösség, miszerint: miért ültették pont mellé az osztályban ezt a világvégéről jött idegent, minek neki kell ezt a flúgos csajt körbevezetni a suliban, kísérgetni órákra, együtt ebédelni vele és egyáltalán bemutatni a baráti körének?
Mintha az, hogy muszájból elhívott az egyik menő buliba, majd segítene beilleszkednem a közösségbe. Ott még inkább falkában mozog mindenki. Senki sem fog észrevenni és kénytelen leszek egyedül hazabotorkálni a sötétben. 
Pozitív látásmód, Annie... csak pozitívan! Nagyi állandóan ezzel nyaggat. Meg a "minden rosszban van valami jó" sületlenséggel. Itt semmi se jó, boldog vagy örömteli. Kirekesztett vagyok, új és semmi különleges nincs bennem. Ők tettek különlegessé. Ők és azok, amiket magam mögött hagytam... mivel és hogyan lehet ezt pótolni, vagy elviselhetőbbé tenni a hiányát? Én őszintén nem tudom. 



Feladat és összefoglaló
(Tekintettel az évkezdésre és hogy sokan közületek talán új iskolába mentek, gimibe/egyetemre, vagy esetleg Annie-hez hasonlóan teljesen más városban kezdtek új életet ... gondoltam ez testhezálló feladat lesz! Íme:

Egyszer már volt egy hasonló téma, amely előtt ugyanígy felvezettem a történéseket vagy a körülményeket, amelyekhez igazodva, történetet kell alkotnotok. Tömören és összefoglalva a lényeget, adott egy női karakter Annie személyében (természetesen a név megváltoztatható), aki új iskolába kerül az elköltözésük következtében, nehezen találja fel magát, nem egyszerű számára a beilleszkedés, hiányoznak a barátai, a megszokott élete és mindeközben, második karakterként adott egy srác, akit osztálytársaként felkértek, hogy segítsen neki a beilleszkedésben. Hogy miképpen alkotjátok meg az ő jellemét, szerepét a történetben és szerepét Annie új életében, rátok bízom. Fő karakterként Annie-vel kell dolgoznotok, bemutatnotok az ő érzéseit, gondolatait, viszont ne felejtsétek a második karaktert sem (nevezzétek el!), aki akár kulcsfontosságú szerepet is kaphat tőletek! Talán, egy új barátság vagy új szerelem... bármi megtörténhet! :)

A helyszín, valamint hogy mikor és hol történik az adott szituáció, amit a leírás alapján bemutatni szeretnétek, rátok bízom. Említettem ugye egy olyan mozzanatot is, amely szerint Annie meghívást kap egy buliba, amelyre fogalmazzunk úgy, nem sok hajlandósága vagy kedve van elmenni... de talán, mégis ráveszi magát a dologra. Indulhat itt is a cselekmény, de akár visszatekerhetitek a "filmet" ahhoz a pillanatig, amikor először átlépi az iskola kapuját/az osztályterem ajtaját és találkozik a nem túl kedvelt kísérgető partnerével vagy a többi sulis társával. Esetleg választhattok egy olyan jelenetet is, amelyben érzékeltetni tudjátok az elköltözésük okát és körülményeit vagy ötvözhettek egyszerre több dolgot is, ha az belefér az adott jelenetbe, helyzetbe és közegbe.
Alkalmatok és lehetőségetek van bőven, hogy kihasználjátok a történet adta lehetséges szituációkat, amelyben megismerhetjük Annie-t, a családját, a költözésük hátterét, s nem utolsó sorban az új arcokat, akik karakterekként tovább színesíthetik a történetet. 

Tipp: lehetnek olyan mozzanatok, lehetőségek, amelyekre én nem hívtam fel a figyelmet, de belefér a megvalósításba a történet keretein belül... nyugodtan éljetek vele és használjátok ki! Különbözőek vagyunk, másképp írunk, másképp képzelünk el és amire én felhívtam a figyelmet, talán csak számomra fontos dolgok, de ti teljesen más megközelítésből vagy elgondolásban látjátok mindezt! Éljetek ezzel és ragadjátok meg! :)




9 megjegyzés:

B(o)londe írta...

Valójában csak egy töredék, se eleje se vége, de ismerkedős. Remélem:)
Lefeküdni kelek


Nem hagyok túl sok kétséget afelől, hogy a pokolba kívánok mindent és mindenkit. Rick úgy áll mellettem, mint egy lámpaoszlop. Ott van, az emberek úgy gyűlnek köré, ahogy a rovarok szoktak jönni a fényre, ő pedig fürdik ebben a sajátos dicsőségben gyakorlatilag úgy, hogy egy szót sem kell szólnia. Bárcsak olyan madár lehetnék, aki felfalja ezeket a színes kis mütyür bogarakat, aztán elszáll oda, ahova csak szeretne. Rick pedig álljon így örökre, ezzel a bárgyú vigyorral az arcán egyedül, furcsa szemével, ami ugyanúgy néz ki, mint azok a bugyuta dísztárgyak, amikbe sötétkék lötty hullámzik.
Miközben körüldongják, a válláig érve is úgy érzem, mintha a talpa alatt lennék. A barátságok úgy serkennek a sörszagban, mint az ő arcán a borosta, az akadozó nyelvek egymásra találnak, és nevetek nagyin, aki azért noszogatott, hogy új ismeretségeket szerezzek. Itt.
Dübörög a zene, régi hülyeségek kerülnek elő, mikor, ki, és hogy rúgott be úgy, hogy a szégyenvonaton a kalauz se merte felébreszteni és mindenki üvölt, hogy hallani lehessen. Én is elmesélhetném az egyik jó borozás emlékét, de túl hosszú lenne és biztos, hogy képtelen lennék azért kiabálni, hogy erre valaki odafigyeljen. Meg amúgy is, jön a következő és az előzőt mindenki elfelejti.
Lopni kezdem a távolságot az egyik kanapé felé - nem igen veszik észre, - aztán leülök, és magam elé kapok egy doboz Heinekent. Eszembe jut, amikor még apuval heinekeneztünk, de gyorsan elsepregetem az emléket és egy levegővel megiszom a felét. Sötét van, villog valami prolimódon összetákolt stroboszkóp, a konyhából pedig hallom a röhögést és azt, ahogy egy csomó üres sörösdoboz a földre zuhan.
- Ha így folytatod, egy szempillantás alatt mindenkit elvarázsolsz.
- Hé, helló, Annie vagyok! - nyújtom a kezem - 75/D-s melltartót hordok!
Rick felvonja a szemöldökét.
- Mondjuk ez valóban figyelemreméltó.
- Menj csak vissza a többiekhez, én jól el vagyok itt - legyintek, aztán megint a sörbe kortyolok. Nem volt hűtött, úgyhogy gyűrődik az arcom tőle.
- Aha. Megdicsérne az iskolapszichológus, ha egy ilyet elveszett lelket magára hagynék. Főleg, ha 75/D-s melltartót hord.
Rick lassú mozdulatokkal teszi magát mellém, aztán komótosan felrakja a lábát a dohányzóasztalra, amivel lerúg pár üres cigisdobozt. Nem veszi fel, de erről jut eszébe:
- Amúgy dohányzol?
- Nem - mondom - De iszok. Elég?
- Vegyél egy szálat - Rick már unott mosolyt építene a szája sarkába, és megkínálna, de én felállok, visszamosolyt eresztek felé és szó nélkül otthagyom. Még hallom, ahogy cicceg, de tudom, hogy nem érinti túlságosan mélyen a dolog, valaki egyből a helyemre ül.
A kertben nagyobb a csend. Persze tompán minden kiszűrődik, de levegő is van és telefonálni is jobban tudok.
- Még csak most mentél el itthonról - mondja nagyi a maga megnyugtató, elmélyült hangján - És hetek óta nem voltál sehol. Ha azt hiszed, hogy attól jobban leszel, ha a szobádban kuksolsz a sötétben és depresszív zenét hallgatsz, hát nem értek veled egyet.
- Nem tudom, miért nem tudsz egy kis együttérzést tanúsítani - emelem a hangom, de nagyi közbevág.
- Trisha és az apád túl rég nincsenek melletted ahhoz, hogy még mindig rájuk fogd az egészet. Hajrá, Annie! Nem megyek érted.
Leülök a hintaágyba és nagy levegőket veszek, nehogy felhúzzam magam. Nagyi sohasem volt olyan igazi nagyi; inkább liberális, tanult nő, akit ugyan ráncossá tettek az évek, de ugyanolyan kemény és kérlelhetetlen maradt, mint amilyen volt fiatal ügyvéd korában. Főzni sem tud rendesen, amin persze a régi barátaim mindig nagyon megrökönyödtek - nagyi finom étel és sütik nélkül! - de én a másik fajtát tudnám nehezen elképzelni.

B(o)londe írta...

Anyai oldalról senkit sem ismertem, Trisha szülei Floridában éltek, nagyapa pedig hamar feladta a küzdelmet nagyival és igazán ritkán találkozott velünk. Tehát nekem ott volt apám, Trish és nagyi - nagyi pedig sohasem hordozott a tenyerén, ahogy egy háromévest szokás.
A zsebembe csúsztatom a mobilt, aztán elfogadok mindent, ami az arcomba kerül. Felesek és sör felváltva, még egy kis sör, aztán megiszom a negyedik négycentest és éppen elkapom a pillantásommal Ricket, aki gyors csókot vált egy szöszivel, majd vigyorogva eldekkeli a cigijét.
Én sosem voltam nagy bulizós fajta, világ életemben a pulton könyöklős, beszélgetős kasztba tartoztam. Inkább ültünk a kávézóban a barátaimmal, sőt, inkább olvastam otthon egyedül, minthogy úgy csináljak, mintha nagyon népszerű lennék. Egyszer rájöttem, hogy a magány sokkal jobb, mint olyan emberekkel lenni, akik mellett magányos vagyok, aztán az összes ilyetén kapcsolatomat megszüntettem. De valójában egész sokáig volt mellettem egy maroknyi ember, akik igazán ott voltak. Akik mezítlábasan látták a világot, akik egy kicsit sem ragadtak a felszínen, akik úgy szerettek engem, hogy ismerték a pitiáner gyarlóságaimat is, én pedig kényelmesen élveztem a luxust. A biztonságukat.
Tudom, hogy nyitott szemmel kell járni a világban, mert a sok közül kerül ki a kevés, de megrémít az, hogy negyven ember szaladgál és nevet körülöttem, én pedig csak utálni tudom őket érte.
Megköszönöm az utolsó elémtolt rumot, még lehúzom, aztán elindulok a kapu felé. Összegombolom a dzsekimet, hogy ne fagyjak meg, és elmegyek úgy, hogy senki sem áll az utamba, kivéve azt, aki nevetve rázuhan előttem a kerítésre. A ház szanaszét szóródik, a zene halkulás helyett egyre jobban nyomja ki az ablaküvegeket és a nevetések elérnek egészen a jéghideg troposzféráig.
Rick miatt pedig csörögni kezd a mobilom.
- Rád aztán baromi jó dolog vigyázni - mondja.
- Tudod mit? - szólok kedvesen - Majd egyedül beilleszkedek. Megoldom. Már megmutattad az előadókat, a tanárokat, kaptam pár jó ötletet tőled, például lehet, hogy rászokok a cigire, de ne erőltessük. Nekem ez nyilvánvalóan nem való.
- Annie, mondták, hogy meghalt mindenkid és ettől kikészültél. Megértem. De segítek. És nem tudhatod...
- Hogy te mekkora seggfej vagy!
- Nem akarlak megbántani, hé! Utánad megyek, hallod?
Lenyomom a telefont és megvakarom az orromat. Zenét dugok a fülembe és úgy döntök, nem hívok taxit, hanem átgyalogolok a városon. Két óra semmi az életemből. Felőlem akár egy örökkévalóság is eltelhet.

Szatti írta...

Kedves B(o)londe!

Nagyon tetszett az írásod! Őszinte volt és valós... átérezhető volt a sértettség, a düh, a megbántottság, az egyedüllét, és néhány apró részlettel szépen érzékeltetted az adott körülményeket, amelyek meghatározták a karaktered jellemét. Gratulálok a munkádhoz, nagyszerű volt! Szívesen olvastam volna még, akár komplett történetként! :)

Haydée írta...

Kedves Szatti!

Hová tűnt innen mindenki?
Gondoltam megpróbálkozom a feladattal, ha már nem tolongunk itt ennyire, leginkább az a "nincs kommenthatár" kijelentés tetszett meg a legjobban :)
Cím: Miss Mutáns és Mr Arrogancia
(a párbeszédeket nem a hagyományos módon, hanem angolosan idézőjelekkel jelöltem, remélem ez nem nem zavar be)

Ledobtam a táskámat a fal mellé, és hangtalanul becsusszantam az ablak alatti padba. A fülhallgató elég feltűnően virított, jelezve hogy senkiihez sincs kedvem, már úgy általában, míg a többiek egyhangúan sorjáztak befele. És ez még csak a második nap. Az én tűrőképességem határán jócskán túlmenő ember zsúfolódik össze ebbe a miniatűr terembe, még úgy is alig kapok levegőt, hogy folyton nyitva van mellettem az ablak. Egy lány, elég gótos kinézetű fekete szerelésben elmegy a padom mellett, és barátságosan odabiccent nekem. Talán őt még meg is tudnám kedvelni, nem olyan unalmas ember, mint a többi, kilóg a sorból, épp, úgy ahogy én. De majd talán máskor állok szóba vele. vagy talán soha. Fél éve haltak meg a szüleim, a bácsikám pedig rögtön bedugott egy iskolába, hogy ne mulasszak sokat, de én eleve nem is akartam ideköltözni. A régi házban legalább közelebb lehettem volna anyáékhoz. Megértem, hogy folytatnom kell az iskolát, de nem most. Jem bácsinak igaza lehet, hogy ha nem most, akkor talán soha, de akkor is sok nekem ez az egész. A baleset óta megváltoztam, nem vagyok már az a lány, aki régen. Nem hordok színes ruhákat, nincs itt Amy sem, mellette legalább lehettem valaki. Most meg itt ez a rengeteg ember, és úgy néznek rám, mint valami fehér patkányra. Nem mintha a vörös szememmel mindennapi látvány lennék, sosem láttam még albínót, csupán a tükörképemet. Mindenki úgy bámul rám, mint valami darab véres húsra, előbb a szemem ijeszti meg őket, majd a fehér hajkorona. A régi sulimban legalább már megszokták, hogy így nézek ki, de most mindenki kétméteres körzetben elkerül. Bravó, El, beilleszkedésből máris megbuktál, pótvizsga nincs. Felhúzom a fejemre a pulóverem kapucniját, de amikor már meghallom a hangját, érzem, hogy ennyi volt a nyugalmamnak. Meg tulajdonképpen az életemnek is, attól függ, melyik szemszögből nézzük.
„Na, mi van, megint nem vetted be a gyógyszereidet?” a gúnytól csöpögő hang Ash Dewey elmaradhatatlan velejárója. Felsandítok a nálam két fejjel magasabb, barna hajzattal rendelkező fiúra. Ja, elnézést, bemutatom drága idegenvezetőmet, az egoista, arrogáns disznót, Asht. Éles, szabályos arcvonásai vannak, egyenes vonalú orra nemesi megjelenést kölcsönöz neki. Azaz kölcsönözne, ha az egészet nem rontaná el a mélyzöld szemekben lévő lesajnáló arrogancia. Nagyot fújva engedem ki az eddig visszatartott levegőmet, hogy lehiggadjak, miközben becsusszan a mellettem lévő helyre. Nincs is szebb a vak gyűlöletnél. Ez volt a legnevetségesebb dolog, ami az új helyen ért: a srácot direkt azért rendelték mellém, hogy segítsen a beilleszkedésben. A baj csak az, hogy ezt egyikünk sem szeretné. Sőt, legszívesebben puszta kézzel feltépném a torkát, és valószínűleg ő is az enyémet. Mindenestre felesküdött, hogy pokollá teszi az amúgy is abnormális életemet.
„Na, mi van, még nem fordultál fel?”kérdezem hasonló hangnemben, és dühösen ledobom a fejemről a kapucnit. Nagyon remélem, hogy a szemem legalább annyira villámokat szór, mint amennyire elképzelem. „Kár hogy nem fogott az átkom, bocs. Legközelebb keresek valami sokkal hatásosabbat.”
„Hékás, higgadj már le, te kis mutáns.” rántja meg a vállát, mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam. Erről a fiúról minden sértésem úgy pattan vissza, hogy egy horpadást sem okoz a tökéletes páncélján.
„Ne hívj így, mert a végén még ki találom kaparni a szemed.” sziszegem.
„Nem tudom eldönteni, hogy te félig állat vagy, vagy csupán csak ennyire elmebeteg?”
„Hívd ahogy akarod, csak menj és valaki más életét tedd pokollá, jó?” mordulok rá, és kettőnk közé emelem a fekete válltáskámat.
...

Haydée írta...

...
„Figyelj, mutáns, adok egy tippet. Legalább egy hétig eltűrsz, hagyod, hogy úgymond „segítsek beilleszkedni a papírforma szerint, aztán a közelembe sem kell jönnöd többet. Mindkettőnknek könnyebb lesz levegőt venni.” mondja, miközben nemtörődöm módón fogja és ledobja saját maga mellé a táskámat.
„Nehogy azt hidd, hogy pont tőled nem kapok levegőt.”
„Pedig olyan vagy, mint valami hidrogénbe mártott albínó egér.”
Ironikusan felnevetek, és megjátszott csodálkozással meredek rá. „ Nahát, ez most bók volt? Mert ha igen akkor bocs, de albínó egér nem barátkozik patkányokkal.”
„Uh, ez most durva volt.” húzza el a száját színészkedve, és meg csak egy fontorral elfordulok tőle, és kipakolok az asztalra egy tollat meg egy régi, hollót ábrázoló spirálos jegyzetfüzetet. Felhúzom mindkét vállamat, mintha bárhogyan is meg tudnám védeni a személyes lelki világomat ettől az idiótától, és tüntetőleg rajzolgatni kezdek a füzet egyik hátsó lapjára.
„Na, szóval, Annie…” a becenév hallatára ijedten összerezzenek, és anyám arca villan fel az emlékeimben, de gyorsan elnyomom, még mielőtt megint összeroppannék valamilyen emlékkép miatt.
„Anne.”vágok közbe, mielőtt még levegőt vehetne egy következő szóhoz.
„Szóval Mutáns, jobb, ha tudod, hogy szeretnék mielőbb megszabadulni tőled.” teljesen természetesen jelenti ki ezt az igen nyilvánvaló tényt. Oldalra pillantok, de a közönyös álarc azóta, változatlan, mióta leült mellém. A hangja mély és megnyugtató rezgésű, azt el tudnám hallgatni bármeddig, ha Ash valamivel normálisabb lenne. Vagy ha nem ő lenne. Tulajdonképpen a hangja nem igazán változtat az összhatáson, akárhogy is nézzük.
„Az érzés kölcsönös.”mordulok vissza. Nem mintha sok kedvem lenne ehhez a társalgáshoz, vagy amúgy bármilyen más társalgáshoz- Én csak szeretném élni a régi kis életemet, és haza szeretnék menni. Olyan nagy kérés ez? Ja, elég nagy. – adom meg magamnak a választ. Csak nehogy rászokjak ezekre a belső kis magánbeszélgetésekre saját magammal, mert a végén még azt is rám fogják, hogy megbolondultam. Bár, ha belegondolunk, tulajdonképpen nem is járhatnak olyan messze az igazságtól. Mutasson már nekem valaki kétszázezer kilométeres körzetben még egy olyan lányt, akinek hófehér haja és égő vörös szeme van!
„Csak annyit tegyél meg, hogy összebarátkozol valami kevésbé normális, kevésbé emberi lénnyel, akit megtűrsz legalább pár szünet erejéig, és nem is látjuk egymást többé, Mutáns.” Ash úgy folytatja a kis egyoldalú bájcsevejét, mintha abban a hitben élne, hogy odafigyelek rá. Felsóhajtok, és végső elkeseredésemben felé fordulok.
„Na, jó, idefigyelj. Nekem volt egy viszonylag normális életem. Fel lehet ezt fogni? Jó, ha sikerült, akkor most terhellek a következő információval. Semmi kedvem sincs ehhez az idióta embertömeghez itt, világos? A te arrogáns személyi jelenlétedhez meg még kevesebb. Szóval jobban tennéd, ha szépen visszamondanád a tanári kar segítőkész megbízását, és megmondanád neki hogy egy kezelhetetlen pszichopata albínó vagyok, akin nem lehet segíteni. Mind a ketten jobban járunk, engem elmeorvoshoz küldenek, te meg élheted a kis világodat a megterhelést jelentő jelenlétem nélkül. Nos?”
Ash egy ideig csak néz rám azokkal a mélyzöld szemeivel, én meg bámulok rá vissza ugyanolyan csodálkozással. Amíg ő azon döbbent le teljes mértékben, hogy két mordulásnál és pár odavetett mondattöredéknél többet beszéltem vele, én azon, hogy hirtelen lefoszlott róla az érzéketlen, öntelt sötét herceg arckifejezés, és úgy nézett rám, ahogy még senki sem azelőtt. Mintha normális ember lennék, akit meg lehet érteni, és ez szinte katatón állapotot idézett elő nálam. Aztán kiegyenesedik, és megint visszatér az a számomra irritáló félmosoly, ami más körülmények között még jól is állna neki. Ismétlem, más körülmények között.
„Nem.”rázza meg a fejét. Újabb döbbent pillantások.
....

Haydée írta...

...
„Tessék?”kérdezek vissza első felindulásomban.
„Nem.” ismétli meg, mintha kételkedne abban, hogy megértettem a dolgot. Eddig legalább volt egy gyenge kis reménysugaram arra, hogy rosszul hallottam, és most az is elúszott. Dühösen fordulok el tőle, és visszahúzódva a csigaházamba, újra lecsúszok a székemen és még inkább a fejembe húzom a pulóverem kapucniját.
„Pedig már reménykedtem benne, hogy egy pillanatra meg tudom veled értetni az emberekhez és a közösséghez való passzív életelvemet.” dünnyögöm csak úgy magamnak.
„Ha már itt vagyunk – jegyzi meg a fiú félvállról, miközben nemtörődöm módon egy tollat meg egy igen gyászos kinézetű füzetet varázsol elő a táskájából – talán még meg is tudtam volna kedvelni ezt az enyhén szarkasztikus stílusodat, ha rögtön ezzel kezded.
„Mondanám, hogy én pedig meg tudtam volna kedvelni a mutáns centrikus oldaladat is, de mivel olyan nincs, kár a gőzért.”
Ash nyitná a száját, de akkor belép egy magas, középkorú tanárnő, és inkább nem mond semmit, amitől egy pillanatra úgy néz ki, mint valami tátogó hal. Csak sokkal elegánsabban adta elő a dolgot, mint valami uszonyos.

¬¬***

Nap végén próbálok pánikszerű meneküléssel felszívódni erről a helyről, már zsong a fejem a hangos emberi zajoktól, meg attól hogy akárhogy is próbálom, örökre nem tudom kizárni őket. Pedig milyen kellemes egy állapot is lenne, belesüllyedni a világ és minden lakója iránt érzett gyűlöletembe, amit a szüleim elvesztése okozott nálam, és többet nem is foglakozni semmivel. Csak az a baj, hogy egy régi életem még mindig ott kísért valahol, egy olyan élet, ami még mutáns létem ellenére is normálisnak volt nevezhető. Épp kiérnék az ajtón, és onnantól már egyenes út a parkolóig, amikor valaki elkapja a táskám szíját és egy határozott mozdulattal visszaránt. Dühösen fordulok meg, azzal a határozott elképzeléssel, hogy melegebb éghajlatokra küldöm az illetőt, amikor Ash egy alacsonyabb szőke lányt kikerülve hirtelen előttem terem. Felsóhajtok. Asht már annyiszor küldtem a pokolba az ördöggel teázni, hogy egy újabb adag már meg se kottyanna neki, úgyhogy inkább befogom a számat.
„Gyorsan mondd, mit akarsz, mer vár pár szerencsétlen halandó, aki csak arra vár, hogy kiszívjam a vérüket.” jegyzem meg epésen.
„Hmm, csábító program, de a vérengzést későbbre kell halasztanod, angyalom. Ebédelni viszlek.”
„Mi van, most már angyal vagyok és nem pedig Mutáns? Milyen hirtelen fordulat állt be abban a megfejthetetlen gondolkodásodban?”kérdezem, talán kicsit a kelleténél durvábban. De ezzel a fiúval csak így lehet kommunikálni, mert valami megmagyarázhatatlan okból annyira érzéketlen, mint egy irritáló tüske az ember bőre alatt, amit sehogyan sem tud eltávolítani.
„Rejtély.” jegyzi meg ironikusan. „Attól függetlenül még mindig rossz felé mész, az én autóm erre van.”
„Attól még hogy fehér a hajam és vörös a szemem, nem vagyok ám életképtelen, önerőből is meg tudok ebédelni.”
„Te mindig így reagálsz, ha az ember kedves akar lenni veled?”kérdezi a fiú enyhén félrebillentett fejjel. Felsóhajtok. Igaza van, talán nem kéne ennyire ellenségesnek lennem, de egyszerűen nehezen fogadom el, hogy ez a hely nem az otthonom. És különben sem vagyok már anya régi Annie-je. Anya meghalt én meg albínó vagyok, akitől az emberek félnek.
„Jól van. Jól van, na akkor menjünk.”rázom meg magam mintha világrengető áldozatot hoztam volna. Ash megint felvillantja azt a félmosolyát, és amikor lehaladok mellette, lerántja a kapucnimat. Reflexből csapok a kezére, csak finoman, és visszahúzom a fejemre. „De ha hozzám nyúlkálsz, most fejezd be a dolgot.”
...

Haydée írta...

...
„Örülnél is, ha hozzád nyúlkálnék.” jegyzi meg vigyorogva, és megint csak lehúzza a kapucnit, de most nem strapálom magam azzal, hogy visszaigazítsam. A szél belekap a hosszú fehér hajamba, és rögtön több felé kezdi rángatni, amitől valószínűleg úgy nézek ki, mintha egy fehér polipot ejtettek volna a fejemre, de nem törődöm vele.
„Mondták már, hogy egy egoista marha vagy?”kérdezek vissza, de ittlétem szűk öt hete óta először elmosolyodok. Ash rám pillant, úgy nézi az arcomat mintha valami nagyon érdekeset és hihetetlent látna rajta, de nem szól semmit, csak int, hogy üljek be mellé az anyósülésre. Én meg valami megfejthetetlen és valószínűleg elhamarkodott elhatározástól hajtva hagyom, hogy elvigyen ebédelni.

A kis étterem hangulatos, és alig van rajtunk kívül pár ember odabent. Halvány, kékeszöldes abroszok, maximum négy személyes asztalokkal és egy csendes, de nem túl mogorva pincérgárdával. Ash velem szemben ül, a helyiség egyik sarkában fekvő kis kétszemélyes asztalt nézte ki magunknak, pont az ablak mellett, messze mindenki mástól. Odakint megeredt az eső, csendes ütemet ver az ablaküvegen, olyan megnyugtatóan kedves hangulata van az egész helynek. Talán még a velem szemben ülő fiút is jobban el tudom viselni, bár mivel még nem szólt egy szót sem, nem nagyon akarok beszélgetést kezdeményezni. Igazából azt se nagyon értem, hogy mit keresek én itt, pont vele.
„Még mindig nehezen tudom feldolgozni, hogy hajlandó voltál eljönni.”jegyzi meg.
„Most nehogy azzal gyere, hogy csak azért hívtál, mert abban a hitben éltél, hogy úgyis elküldelek pokol legmélyebb bugyrába, és most átkozod magad ezért az idióta ötletért, mert felállok, elviszem a kocsidat és elmegyek.” felelem. Ash elvigyorodik.
„Néha rosszabb vagy, mint valami házsártos sündisznó, Mutáns.”Na igen, ezt hiányoltam.
„Meg van rá az okom.” dünnyögöm csak úgy magam elé.
„Nem kétlem. De valószínűleg ha felhoztam ezt a témát, erre a bizonyos okra vagyok kíváncsi.”
„Igen, és mivel olyan tapintatos emberpéldány vagy, hogy nem kérdezel rá, gondoltad így kerülöd az egyenes „miért is bolondultál meg tulajdonképpen?”kérdést.” nézek rá kegyetlen őszinteséggel.
„Fogjuk rá.” vonja meg a vállát.
„Jó, akkor közlöm, hogy erről nem akarok beszélni. Nem tartozik rád.” Ash csak néz rám egy darabig, ahogy ezt mostanában szokta, de nem szól semmit.
„Jó, akkor azt áruld el milyen kozmikus katasztrófa történt odabent abban a fehér kis fejedben, hogy beleegyeztél abba, hogy elhozzalak ide? Csak mert még mindig nem értem, tekintve hogy ilyen ellenséges vagy.”
„Én magam sem értem.” vonom meg a vállam.
Percekig ülünk teljes csendben, aztán egyszerre csak dőlni kezd belőlem a szó. Nem tudom miért, vagy hogyan, de azon kapom magam, hogy a szüleimről mesélek Ashnek. Mindenféle ellenségeskedés és szarkazmus nélkül, úgy ahogy a régi Annie tette volna, az édesanyámról mesélek neki, aki ugyanolyan abnormális külsővel született, mint én magam, meg apámról, aki bolondulásig szerette őt. nem is tudom, honnan jönnek ezek az emlékek, egyszerűen csak áradnak belőlem.
„Egy nyugodt, régi kisvárosban éltünk.” mondom mosolyogva. „Mindig annyit esett az eső, hogy nem úsztunk meg egy napot úgy, hogy bőrig ne ázzunk. A régi iskolám is ilyen volt, csendes, kevés diákkal és mivel ismerték a családunkat, nem kezeltek annyi előítélettel, mint más emberek. Jó volt, megszoktam a saját kis világomat és hirtelen szakítottak ki belőle. Teljesen… más lettem tőle.”
„Hol vannak a szüleid?”kérdezi Ash halkan, bár a hangszínéből tudom, hogy valószínűleg sejti a válaszomat.
„Meghatlak. Tavaly télen, egyik este nem jöttek haza. Másnap beállított hozzám egy csomó rendőr, azt állítva, hogy a szüleim nyomtalanul eltűntek.” könnyezni kezd a szemem, és nem tudom megállítani. „Aztán három hét múlva megtalálták a holttestüket valahol nem messze a város melletti kis erdőben, halálra fagytak mind a ketten. Oda kellett mennem, hogy azonosítsam a holttestüket.”
...

Haydée írta...

...
Ash nem szól semmit, és ezt értékelem. nem jön az ócska sajnálom és részvétem dumákkal, csak csendben végighallgatott, és nekem csak erre volt szükségem. Miután egy kicsit lehiggadtam, Ash kezdett mesélni magáról, és teljesen olyanok voltunk, mint két normális fiatal, akik az egymás fejéhez vágott sértéseken kívül tudnak értelmes társalgást is folytatni. Nem hiszem, hogy bárki mással tudtam volna valaha is ilyen nyíltan beszélni. Sőt, arra sem emlékszem, hogy lett volna ember, aki az életben meghallgatott volna.
„És most?”kérdezte Ash, mikor lekezdtünk készülődni. „Visszamegyünk az emberek világába és megint kiszekáljuk egymást a világból?”
„Jó program.” nevettem el magam. A fiú pedig velem nevetett. Ahogy kiléptünk az étterem ajtaján, azon kezdtem el gondolkodni, hogy lehet az hogy pár tanár megtalálta valószínűleg az egyetlen olyan embert, aki képes volt hetek óta kiszakítani abból a kis burokból, amit a változások vontak körém?


Hát szörnyű, ez a kis maradék nem fért már bele :)
Na de megmondtam hogy jó hosszú lett, nem?
Üdv,
Haydée

Szatti írta...

Kedves Haydée!

Nagyon köszönöm a munkád, és hogy alkottál a feladatra! Gondolom, mindenkinek évkezdet van, suli/munka, stb és kevesebb az idő, de ez természetes. Majd visszalendül az oldal! :) A történeted nagyon tetszett, a hangulata, a természetessége, ahogyan formáltad a gondolatokat és az érzéseket. Remekül szórakoztam, nagyon tetszett! :) Még egyszer köszönöm és gratulálok!