2014. augusztus 15., péntek

Vendégírónk, Haydée gondolatai - Én, az írás és egyéb elmebajok


Elég vicces, hogy pont én fogom itt osztani az észt az írásról. Tényleg, egészen az, mert valljuk be… nem vagyok az a teljesen normális figura. Bár normális bármelyikünk is? Az íráshoz elengedhetetlen, hogy valamennyire mindannyian mutánsok legyünk egy kicsit. Tehát igen. Az írásról…

Miért kezdtem el egyáltalán? Ez elég furcsa kérdés. Mert miért ne? Ez lenne rá a válaszom, ha bárki megkérdezné. Tényleg nem nagyon volt választásom, hogy mit kezdjek mindazzal, ami a fejemben van. A karakterekkel, a világokkal, a helyekkel, a képekkel és az érzésekkel. Gyerekkorom óta ott vannak bent, a koponyám falai mögött és nem zavartatják magukat, mert miért is tennék? Ha az embernek percenként történetek pattannak ki a fejéből évek óta- sőt, mióta él -, akkor elég nehéz nem az íráshoz vagy valamilyen más művészeti ághoz fordulnia. Azt, hogy pontosan mikor ültem a laptop elé úgy, ahogy most pillanatnyilag is ülök, hogy órákig hallgassam a billentyűk kattogását, ezt nem tudom megmondani. Más talán számon tartja, hogy igen, ekkortól kezdve író vagyok, de én nem nagyon. Hogy mi indított el? Az, hogy nem fértek el a fejemben a gondolataim. Vicc nélkül az olvasás. Ha valaki szuperszónikus írói ambíciókkal rendelkezik, melegen ajánlom neki ezt a legtöbb ember számára idegen és érthetetlen napi elfoglaltságot. Aki nem vesz a kezébe könyvet, annak már az egész veszett ügy, elég nehezen kivitelezhető dolog legalábbis. Az első könyvem a Harry Potter volt. Na, igen, ez szerintem körünkben sokan elmondhatják, elég szép számmal nevelődtünk azon a könyvön. Ahogy folyékonyan ki tudtam olvasni egy könnyebb szót, már a kezemben volt az első rész és onnantól kezdve el volt döntve a sorsom. Persze, valószínűleg sok minden közrejátszott abban, hogy elkezdtem ezt az egészet, bár nem tudnám pontosan megmondani, mi minden. Talán, hogy túl szürke volt számomra a hétköznapi élet, teremtettem hát egy másikat, ahová mostanában menekülök. Viszont, az egészért egy történet „okolható”, egy végtelennek tűnő történet. Leültem a gép elé, és írni kezdtem, csak úgy, minden különösebb történés nélkül, és percek alatt több karakter formálódott meg, akik addig csak az agyamban léteztek. Egy egész világ kapott, egy bejáratot a való világból, egy regény formájában. 

Az nem kérdés, hogy mikor írok, mert még akkor is azt csinálom, ha amúgy nem. Igen, ez egy érdekes mondat lett, de rá se ránts. Szegény billentyűk, teljesen kivannak, folyamatosan ütöm őket. Nem lennék betű a saját laptopomon. Ellenben, van egy tanácsom mindenki számára, ha azt szeretné, hogy az írása olyan legyen, hogy szinte lélegezzen, szinte kimásszon a képernyőről: élj benne! Lélegezz együtt a szereplőiddel, érezd át, ismerd meg! Csak úgy tudod átadni másnak, ami a fejedben van, hogy élővé teszed, valóságossá, higgy benne, hogy mások is higgyenek. Keltsd életre! Járd be a világodat! Beszélj hozzájuk! Kapcsold ki egy kicsit a való világot, hogy ne zavarjon be és költözz át oda egy időre!

Persze ott a kérdés, mi van, ha nem megy? Az ihlethiány gyakori dolog, mindenki szenvedett már benne, mindenki volt dühös miatta, mindenki bámulta már hosszú percekig azt a felettébb idegesítő kis villogó vonalat az utoljára leütött pont után. Persze, ha szemmel szuggeráltam a kurzort, az sosem kezdte el magától írni a történetet, nem szokása. Olyankor jobb, ha nem bámulunk holmi mitugrász kis vonalakat. Megint az olvasást tudom ajánlani, ihlethiányra az a legjobb módszerem. Sőt, az szinte mindenen segít. Egy könyv, mint szokták mondani, mindent meg tud oldani. Egy kicsit szakadjunk el a géptől, a technikától, ülj ki valahová ahol csend van és egyedül vagy, vegyél a kezedbe egy könyvet vagy csak járj végig egy gondolatmenetet. Ha nincs ihlet, akkor nincs, várni kell rá, nem egy kezes bárány kényszeríteni meg végképp nem lehet, ilyenkor meg csak annyit tehetsz, hogy vársz. Várj és gondolkodj! Vagy éppen ne gondolkodj, csak írd, ami éppen eszedbe jut, a gondolataidat, ha tőmondatok, ha csak szavak, akkor is, és ne problémázz azon, hogy mit írtál le. Csak csináld, jobb esetben segít, de ha nem, még mindig ott van a tömérdek más megoldás, kinek mi segít jobban. Sokat segít, ha az ember képes elvonatkoztatni a valóságtól. Továbbá, néha már nem is tudom igazán, hogy melyik élet igazibb a számomra, és ez az egész az írásban jelenik meg nálam. Nem igazán követek szabályokat az írásban, a helyesírásara, szóismétlésre és egyéb dolgokra persze figyelek, mint mindenki, a stílusra és a fogalmazásra, de ez teljesen más tészta. Olyankor inkább kizárok mindent, gyakran nem is figyelem milyen mondatok születnek, a fogalmazás teljesen másodlagos dolog. A saját írásaimat olvasva gyakran meglepődök, sőt, legtöbbször azt se nagyon hiszem el, hogy amit olvasok, azt én magam írtam. Olyan szavak, kifejezések, amiket a való életben egyáltalán nem használok… Az írás egy megfoghatatlan dolog, aki nem élte még át, annak nem lehet elmagyarázni. Lehetetlen. 

Gyakran mondják, hogy akkor könnyen tudok dönteni a jövőmet illetően. Hogy tőlem nem kell kérdezni, mi akarok lenni, mert nekem már meg van, hogy mi vagyok. Nem tudom, mennyire értsek egyet ezzel. Nem hiszem, hogy vannak komolyabb terveim az írással. Vagyishát izéhogy… persze hogy vannak. Mindenki elképzelte már, milyen lenne a könyvesboltban a saját nevét látni a polcon, az emberek kezében és a pénztárnál. Jól el lehet játszani a gondolattal. Ilyen borító, olyan forma, még a súlyát is elképzeled, milyen lenne az egész univerzumodat több száz oldal tömegével érezni. De egyébként meg… ki komolyabban gondolja és ki nem. Én például magamnak írok, azért mert lételem, olyan, mint a levegő és különben is, ha nem csinálnám, egy idő után elveszteném a fonalat és nem tudnám megkülönböztetni a valós és a saját világomat, az pedig semmi jót nem eredményezne. Ha egyszer talán kiadnának, egy barátnőm szavaival élve, az már csak a slusszpoén lenne. Próbálkozom, igen, és vannak céljaim vele, de közben még sincsenek elvárásaim. 


Műfajt illetően igen sokoldalú vagyok, bár azt nem mondom, hogy mindegyik tökéletesen megy.. A verseim azt hiszem elég gyatrák, eddig abban a hitben éltem, hogy még begyújtani vele, arra sem lenne jó, és tessék… Verset írni, nos, ahhoz kell nekem egyfajta delíriumos hangulat, emiatt is ritkábban szoktam, inkább a hosszabb lélegzetvételű írásokban mozgok otthonosan. Karaktereket „irányítgatni”, szálakat csavargatni, világot kreálni. Novellákat is ritkábban írok, persze elvétve az is akad valahol. J A regényírás, az az én műfajom. Történetek ezrei, szereplők hada, történetszálak és fordulatok. Gyakran annyi történet van a fejemben, hogy már nem is emlékszem teljesen mindegyikre, a füzetemben lapozgatva, csodálkozva veszem észre, hogy mindenhol van egy történet kezdemény. Sosem tudok egy helyen leragadni, mindig írok valamit. Vagy öt világban élek párhuzamosan, ugyan ki érti ezt? Egyesek biztosan nem, az anyám arcán gyakori vendég „a gyerek megint megbolondult” féle kifejezés, mások furcsának tartanak, különcnek. Az nyugtat meg, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Mindannyiunk egyedi történetekkel, egyedi rímekkel, egyedi elmondanivalóval rendelkezik, saját fantáziával. Már ezért is eléggé mások vagyunk, az írás, - de más művészetek is, mint a festés, a zene és minden más, - megkülönböztetnek. Ezért írok én. Hogy kilóghassak. Hogy más lehessek. Hogy elmondhassam. Hogy megérhessem, hogy megmutassam, hogy lélegezzek. Minden történet egy új ok arra, hogy más szemmel nézzünk mindent. 

Azt hiszem nem sok újat mondtam de nem is akartam, csupán ez egy igen hosszúra fogott bemutatkozás volt ez, azt hiszem, az írás és elmebajaim gyors szemléje. Nem tudom mennyien lehetnek, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, jelenleg egyetlen ilyen lényt ismerek, és elég… kétségbeejtő ha belegondolunk. Sok az ember kevés a művész, ugyan ki érti ezt? Szóval ez voltam én. A csendes bolond, egy tudatos őrült, egyszóval valami művészkezdemény, aki két világ határán egyensúlyoz. 

Üdv mindenkinek, Haydée voltam. 



Nincsenek megjegyzések: