2014. szeptember 27., szombat

Bolonde története - Lefeküdni kelek - Penna Galéria


Nem hagyok túl sok kétséget afelől, hogy a pokolba kívánok mindent és mindenkit. Rick úgy áll mellettem, mint egy lámpaoszlop. Ott van, az emberek úgy gyűlnek köré, ahogy a rovarok szoktak jönni a fényre, ő pedig fürdik ebben a sajátos dicsőségben gyakorlatilag úgy, hogy egy szót sem kell szólnia. Bárcsak olyan madár lehetnék, aki felfalja ezeket a színes kis mütyür bogarakat, aztán elszáll oda, ahova csak szeretne. Rick pedig álljon így örökre, ezzel a bárgyú vigyorral az arcán egyedül, furcsa szemével, ami ugyanúgy néz ki, mint azok a bugyuta dísztárgyak, amikbe sötétkék lötty hullámzik. 
Miközben körüldongják, a válláig érve is úgy érzem, mintha a talpa alatt lennék. A barátságok úgy serkennek a sörszagban, mint az ő arcán a borosta, az akadozó nyelvek egymásra találnak, és nevetek nagyin, aki azért noszogatott, hogy új ismeretségeket szerezzek. Itt. 
Dübörög a zene, régi hülyeségek kerülnek elő, mikor, ki, és hogy rúgott be úgy, hogy a szégyenvonaton a kalauz se merte felébreszteni és mindenki üvölt, hogy hallani lehessen. Én is elmesélhetném az egyik jó borozás emlékét, de túl hosszú lenne és biztos, hogy képtelen lennék azért kiabálni, hogy erre valaki odafigyeljen. Meg amúgy is, jön a következő és az előzőt mindenki elfelejti.
Lopni kezdem a távolságot az egyik kanapé felé - nem igen veszik észre, - aztán leülök, és magam elé kapok egy doboz Heinekent. Eszembe jut, amikor még apuval heinekeneztünk, de gyorsan elsepregetem az emléket és egy levegővel megiszom a felét. Sötét van, villog valami prolimódon összetákolt stroboszkóp, a konyhából pedig hallom a röhögést és azt, ahogy egy csomó üres sörösdoboz a földre zuhan.
- Ha így folytatod, egy szempillantás alatt mindenkit elvarázsolsz. 
- Hé, helló, Annie vagyok! - nyújtom a kezem - 75/D-s melltartót hordok! 
Rick felvonja a szemöldökét. 
- Mondjuk ez valóban figyelemreméltó.
- Menj csak vissza a többiekhez, én jól el vagyok itt - legyintek, aztán megint a sörbe kortyolok. Nem volt hűtött, úgyhogy gyűrődik az arcom tőle. 
- Aha. Megdicsérne az iskolapszichológus, ha egy ilyet elveszett lelket magára hagynék. Főleg, ha 75/D-s melltartót hord. 
Rick lassú mozdulatokkal teszi magát mellém, aztán komótosan felrakja a lábát a dohányzóasztalra, amivel lerúg pár üres cigisdobozt. Nem veszi fel, de erről jut eszébe:
- Amúgy dohányzol? 
- Nem - mondom - De iszok. Elég? 
- Vegyél egy szálat - Rick már unott mosolyt építene a szája sarkába, és megkínálna, de én felállok, visszamosolyt eresztek felé és szó nélkül otthagyom. Még hallom, ahogy cicceg, de tudom, hogy nem érinti túlságosan mélyen a dolog, valaki egyből a helyemre ül. 
A kertben nagyobb a csend. Persze tompán minden kiszűrődik, de levegő is van és telefonálni is jobban tudok. 
- Még csak most mentél el itthonról - mondja nagyi a maga megnyugtató, elmélyült hangján - És hetek óta nem voltál sehol. Ha azt hiszed, hogy attól jobban leszel, ha a szobádban kuksolsz a sötétben és depresszív zenét hallgatsz, hát nem értek veled egyet. 
- Nem tudom, miért nem tudsz egy kis együttérzést tanúsítani - emelem a hangom, de nagyi közbevág. 
- Trisha és az apád túl rég nincsenek melletted ahhoz, hogy még mindig rájuk fogd az egészet. Hajrá, Annie! Nem megyek érted.
Leülök a hintaágyba és nagy levegőket veszek, nehogy felhúzzam magam. Nagyi sohasem volt olyan igazi nagyi; inkább liberális, tanult nő, akit ugyan ráncossá tettek az évek, de ugyanolyan kemény és kérlelhetetlen maradt, mint amilyen volt fiatal ügyvéd korában. Főzni sem tud rendesen, amin persze a régi barátaim mindig nagyon megrökönyödtek - nagyi finom étel és sütik nélkül! - de én a másik fajtát tudnám nehezen elképzelni.

Anyai oldalról senkit sem ismertem, Trisha szülei Floridában éltek, nagyapa pedig hamar feladta a küzdelmet nagyival és igazán ritkán találkozott velünk. Tehát nekem ott volt apám, Trish és nagyi - nagyi pedig sohasem hordozott a tenyerén, ahogy egy háromévest szokás. 
A zsebembe csúsztatom a mobilt, aztán elfogadok mindent, ami az arcomba kerül. Felesek és sör felváltva, még egy kis sör, aztán megiszom a negyedik négycentest és éppen elkapom a pillantásommal Ricket, aki gyors csókot vált egy szöszivel, majd vigyorogva eldekkeli a cigijét. 
Én sosem voltam nagy bulizós fajta, világ életemben a pulton könyöklős, beszélgetős kasztba tartoztam. Inkább ültünk a kávézóban a barátaimmal, sőt, inkább olvastam otthon egyedül, minthogy úgy csináljak, mintha nagyon népszerű lennék. Egyszer rájöttem, hogy a magány sokkal jobb, mint olyan emberekkel lenni, akik mellett magányos vagyok, aztán az összes ilyetén kapcsolatomat megszüntettem. De valójában egész sokáig volt mellettem egy maroknyi ember, akik igazán ott voltak. Akik mezítlábasan látták a világot, akik egy kicsit sem ragadtak a felszínen, akik úgy szerettek engem, hogy ismerték a pitiáner gyarlóságaimat is, én pedig kényelmesen élveztem a luxust. A biztonságukat. 
Tudom, hogy nyitott szemmel kell járni a világban, mert a sok közül kerül ki a kevés, de megrémít az, hogy negyven ember szaladgál és nevet körülöttem, én pedig csak utálni tudom őket érte. 
Megköszönöm az utolsó elémtolt rumot, még lehúzom, aztán elindulok a kapu felé. Összegombolom a dzsekimet, hogy ne fagyjak meg, és elmegyek úgy, hogy senki sem áll az utamba, kivéve azt, aki nevetve rázuhan előttem a kerítésre. A ház szanaszét szóródik, a zene halkulás helyett egyre jobban nyomja ki az ablaküvegeket és a nevetések elérnek egészen a jéghideg troposzféráig.
Rick miatt pedig csörögni kezd a mobilom. 
- Rád aztán baromi jó dolog vigyázni - mondja. 
- Tudod mit? - szólok kedvesen - Majd egyedül beilleszkedek. Megoldom. Már megmutattad az előadókat, a tanárokat, kaptam pár jó ötletet tőled, például lehet, hogy rászokok a cigire, de ne erőltessük. Nekem ez nyilvánvalóan nem való.
- Annie, mondták, hogy meghalt mindenkid és ettől kikészültél. Megértem. De segítek. És nem tudhatod...
- Hogy te mekkora seggfej vagy! 
- Nem akarlak megbántani, hé! Utánad megyek, hallod? 
Lenyomom a telefont és megvakarom az orromat. Zenét dugok a fülembe és úgy döntök, nem hívok taxit, hanem átgyalogolok a városon. Két óra semmi az életemből. Felőlem akár egy örökkévalóság is eltelhet.

Nincsenek megjegyzések: