2014. szeptember 27., szombat

Haydée - Miss Mutáns és Mr. Arrogancia - Penna Galéria


Ledobtam a táskámat a fal mellé, és hangtalanul becsusszantam az ablak alatti padba. A fülhallgató elég feltűnően virított, jelezve hogy senkiihez sincs kedvem, már úgy általában, míg a többiek egyhangúan sorjáztak befele. És ez még csak a második nap. Az én tűrőképességem határán jócskán túlmenő ember zsúfolódik össze ebbe a miniatűr terembe, még úgy is alig kapok levegőt, hogy folyton nyitva van mellettem az ablak. Egy lány, elég gótos kinézetű fekete szerelésben elmegy a padom mellett, és barátságosan odabiccent nekem. Talán őt még meg is tudnám kedvelni, nem olyan unalmas ember, mint a többi, kilóg a sorból, épp, úgy ahogy én. De majd talán máskor állok szóba vele. vagy talán soha. Fél éve haltak meg a szüleim, a bácsikám pedig rögtön bedugott egy iskolába, hogy ne mulasszak sokat, de én eleve nem is akartam ideköltözni. A régi házban legalább közelebb lehettem volna anyáékhoz. Megértem, hogy folytatnom kell az iskolát, de nem most. Jem bácsinak igaza lehet, hogy ha nem most, akkor talán soha, de akkor is sok nekem ez az egész. A baleset óta megváltoztam, nem vagyok már az a lány, aki régen. Nem hordok színes ruhákat, nincs itt Amy sem, mellette legalább lehettem valaki. Most meg itt ez a rengeteg ember, és úgy néznek rám, mint valami fehér patkányra. Nem mintha a vörös szememmel mindennapi látvány lennék, sosem láttam még albínót, csupán a tükörképemet. Mindenki úgy bámul rám, mint valami darab véres húsra, előbb a szemem ijeszti meg őket, majd a fehér hajkorona. A régi sulimban legalább már megszokták, hogy így nézek ki, de most mindenki kétméteres körzetben elkerül. Bravó, El, beilleszkedésből máris megbuktál, pótvizsga nincs. Felhúzom a fejemre a pulóverem kapucniját, de amikor már meghallom a hangját, érzem, hogy ennyi volt a nyugalmamnak. Meg tulajdonképpen az életemnek is, attól függ, melyik szemszögből nézzük.

„Na, mi van, megint nem vetted be a gyógyszereidet?” a gúnytól csöpögő hang Ash Dewey elmaradhatatlan velejárója. Felsandítok a nálam két fejjel magasabb, barna hajzattal rendelkező fiúra. Ja, elnézést, bemutatom drága idegenvezetőmet, az egoista, arrogáns disznót, Asht. Éles, szabályos arcvonásai vannak, egyenes vonalú orra nemesi megjelenést kölcsönöz neki. Azaz kölcsönözne, ha az egészet nem rontaná el a mélyzöld szemekben lévő lesajnáló arrogancia. Nagyot fújva engedem ki az eddig visszatartott levegőmet, hogy lehiggadjak, miközben becsusszan a mellettem lévő helyre. Nincs is szebb a vak gyűlöletnél. Ez volt a legnevetségesebb dolog, ami az új helyen ért: a srácot direkt azért rendelték mellém, hogy segítsen a beilleszkedésben. A baj csak az, hogy ezt egyikünk sem szeretné. Sőt, legszívesebben puszta kézzel feltépném a torkát, és valószínűleg ő is az enyémet. Mindenesetre felesküdött, hogy pokollá teszi az amúgy is abnormális életemet. 

„Na, mi van, még nem fordultál fel?”kérdezem hasonló hangnemben, és dühösen ledobom a fejemről a kapucnit. Nagyon remélem, hogy a szemem legalább annyira villámokat szór, mint amennyire elképzelem. „Kár hogy nem fogott az átkom, bocs. Legközelebb keresek valami sokkal hatásosabbat.” 
„Hékás, higgadj már le, te kis mutáns.” rántja meg a vállát, mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam. Erről a fiúról minden sértésem úgy pattan vissza, hogy egy horpadást sem okoz a tökéletes páncélján. 
„Ne hívj így, mert a végén még ki találom kaparni a szemed.” sziszegem. 
„Nem tudom eldönteni, hogy te félig állat vagy, vagy csupán csak ennyire elmebeteg?” 
„Hívd ahogy akarod, csak menj és valaki más életét tedd pokollá, jó?” mordulok rá, és kettőnk közé emelem a fekete válltáskámat. 
„Figyelj, mutáns, adok egy tippet. Legalább egy hétig eltűrsz, hagyod, hogy úgymond „segítsek beilleszkedni a papírforma szerint, aztán a közelembe sem kell jönnöd többet. Mindkettőnknek könnyebb lesz levegőt venni.” mondja, miközben nemtörődöm módon fogja és ledobja saját maga mellé a táskámat. 
„Nehogy azt hidd, hogy pont tőled nem kapok levegőt.” 
„Pedig olyan vagy, mint valami hidrogénbe mártott albínó egér.” 
Ironikusan felnevetek, és megjátszott csodálkozással meredek rá. „ Nahát, ez most bók volt? Mert ha igen akkor bocs, de albínó egér nem barátkozik patkányokkal.” 
„Uh, ez most durva volt.” húzza el a száját színészkedve, és meg csak egy fontorral elfordulok tőle, és kipakolok az asztalra egy tollat meg egy régi, hollót ábrázoló spirálos jegyzetfüzetet. Felhúzom mindkét vállamat, mintha bárhogyan is meg tudnám védeni a személyes lelki világomat ettől az idiótától, és tüntetőleg rajzolgatni kezdek a füzet egyik hátsó lapjára. 
„Na, szóval, Annie…” a becenév hallatára ijedten összerezzenek, és anyám arca villan fel az emlékeimben, de gyorsan elnyomom, még mielőtt megint összeroppannék valamilyen emlékkép miatt. 
„Anne.”vágok közbe, mielőtt még levegőt vehetne egy következő szóhoz. 
„Szóval Mutáns, jobb, ha tudod, hogy szeretnék mielőbb megszabadulni tőled.” teljesen természetesen jelenti ki ezt az igen nyilvánvaló tényt. Oldalra pillantok, de a közönyös álarc azóta, változatlan, mióta leült mellém. A hangja mély és megnyugtató rezgésű, azt el tudnám hallgatni bármeddig, ha Ash valamivel normálisabb lenne. Vagy ha nem ő lenne. Tulajdonképpen a hangja nem igazán változtat az összhatáson, akárhogy is nézzük. 

„Az érzés kölcsönös.”mordulok vissza. Nem mintha sok kedvem lenne ehhez a társalgáshoz, vagy amúgy bármilyen más társalgáshoz- Én csak szeretném élni a régi kis életemet, és haza szeretnék menni. Olyan nagy kérés ez? Ja, elég nagy. – adom meg magamnak a választ. Csak nehogy rászokjak ezekre a belső kis magánbeszélgetésekre saját magammal, mert a végén még azt is rám fogják, hogy megbolondultam. Bár, ha belegondolunk, tulajdonképpen nem is járhatnak olyan messze az igazságtól. Mutasson már nekem valaki kétszázezer kilométeres körzetben még egy olyan lányt, akinek hófehér haja és égő vörös szeme van! 
„Csak annyit tegyél meg, hogy összebarátkozol valami kevésbé normális, kevésbé emberi lénnyel, akit megtűrsz legalább pár szünet erejéig, és nem is látjuk egymást többé, Mutáns.” Ash úgy folytatja a kis egyoldalú bájcsevejét, mintha abban a hitben élne, hogy odafigyelek rá. Felsóhajtok, és végső elkeseredésemben felé fordulok. 
„Na, jó, idefigyelj. Nekem volt egy viszonylag normális életem. Fel lehet ezt fogni? Jó, ha sikerült, akkor most terhellek a következő információval. Semmi kedvem sincs ehhez az idióta embertömeghez itt, világos? A te arrogáns személyi jelenlétedhez meg még kevesebb. Szóval jobban tennéd, ha szépen visszamondanád a tanári kar segítőkész megbízását, és megmondanád neki hogy egy kezelhetetlen pszichopata albínó vagyok, akin nem lehet segíteni. Mind a ketten jobban járunk, engem elmeorvoshoz küldenek, te meg élheted a kis világodat a megterhelést jelentő jelenlétem nélkül. Nos?”

Ash egy ideig csak néz rám azokkal a mélyzöld szemeivel, én meg bámulok rá vissza ugyanolyan csodálkozással. Amíg ő azon döbbent le teljes mértékben, hogy két mordulásnál és pár odavetett mondattöredéknél többet beszéltem vele, én azon, hogy hirtelen lefoszlott róla az érzéketlen, öntelt sötét herceg arckifejezés, és úgy nézett rám, ahogy még senki sem azelőtt. Mintha normális ember lennék, akit meg lehet érteni, és ez szinte katatón állapotot idézett elő nálam. Aztán kiegyenesedik, és megint visszatér az a számomra irritáló félmosoly, ami más körülmények között még jól is állna neki. Ismétlem, más körülmények között. 
„Nem.”rázza meg a fejét. Újabb döbbent pillantások. 
„Tessék?”kérdezek vissza első felindulásomban. 
„Nem.” ismétli meg, mintha kételkedne abban, hogy megértettem a dolgot. Eddig legalább volt egy gyenge kis reménysugaram arra, hogy rosszul hallottam, és most az is elúszott. Dühösen fordulok el tőle, és visszahúzódva a csigaházamba, újra lecsúszok a székemen és még inkább a fejembe húzom a pulóverem kapucniját. 
„Pedig már reménykedtem benne, hogy egy pillanatra meg tudom veled értetni az emberekhez és a közösséghez való passzív életelvemet.” dünnyögöm csak úgy magamnak. 
„Ha már itt vagyunk – jegyzi meg a fiú félvállról, miközben nemtörődöm módon egy tollat meg egy igen gyászos kinézetű füzetet varázsol elő a táskájából – talán még meg is tudtam volna kedvelni ezt az enyhén szarkasztikus stílusodat, ha rögtön ezzel kezded. 
„Mondanám, hogy én pedig meg tudtam volna kedvelni a mutáns centrikus oldaladat is, de mivel olyan nincs, kár a gőzért.” 
Ash nyitná a száját, de akkor belép egy magas, középkorú tanárnő, és inkább nem mond semmit, amitől egy pillanatra úgy néz ki, mint valami tátogó hal. Csak sokkal elegánsabban adta elő a dolgot, mint valami uszonyos. 
* * *

Nap végén próbálok pánikszerű meneküléssel felszívódni erről a helyről, már zsong a fejem a hangos emberi zajoktól, meg attól hogy akárhogy is próbálom, örökre nem tudom kizárni őket. Pedig milyen kellemes egy állapot is lenne, belesüllyedni a világ és minden lakója iránt érzett gyűlöletembe, amit a szüleim elvesztése okozott nálam, és többet nem is foglalkozni semmivel. Csak az a baj, hogy egy régi életem még mindig ott kísért valahol, egy olyan élet, ami még mutáns létem ellenére is normálisnak volt nevezhető. Épp kiérnék az ajtón, és onnantól már egyenes út a parkolóig, amikor valaki elkapja a táskám szíját és egy határozott mozdulattal visszaránt. Dühösen fordulok meg, azzal a határozott elképzeléssel, hogy melegebb éghajlatokra küldöm az illetőt, amikor Ash egy alacsonyabb szőke lányt kikerülve hirtelen előttem terem. Felsóhajtok. Asht már annyiszor küldtem a pokolba az ördöggel teázni, hogy egy újabb adag már meg se kottyanna neki, úgyhogy inkább befogom a számat. 
„Gyorsan mondd, mit akarsz, mer vár pár szerencsétlen halandó, aki csak arra vár, hogy kiszívjam a vérüket.” jegyzem meg epésen. 
„Hmm, csábító program, de a vérengzést későbbre kell halasztanod, angyalom. Ebédelni viszlek.”
„Mi van, most már angyal vagyok és nem pedig Mutáns? Milyen hirtelen fordulat állt be abban a megfejthetetlen gondolkodásodban?”kérdezem, talán kicsit a kelleténél durvábban. De ezzel a fiúval csak így lehet kommunikálni, mert valami megmagyarázhatatlan okból annyira érzéketlen, mint egy irritáló tüske az ember bőre alatt, amit sehogyan sem tud eltávolítani. 
„Rejtély.” jegyzi meg ironikusan. „Attól függetlenül még mindig rossz felé mész, az én autóm erre van.”
„Attól még hogy fehér a hajam és vörös a szemem, nem vagyok ám életképtelen, önerőből is meg tudok ebédelni.”
„Te mindig így reagálsz, ha az ember kedves akar lenni veled?”kérdezi a fiú enyhén félrebillentett fejjel. Felsóhajtok. Igaza van, talán nem kéne ennyire ellenségesnek lennem, de egyszerűen nehezen fogadom el, hogy ez a hely nem az otthonom. És különben sem vagyok már anya régi Annie-je. Anya meghalt én meg albínó vagyok, akitől az emberek félnek. 
„Jól van. Jól van, na akkor menjünk.”rázom meg magam mintha világrengető áldozatot hoztam volna. Ash megint felvillantja azt a félmosolyát, és amikor lehaladok mellette, lerántja a kapucnimat. Reflexből csapok a kezére, csak finoman, és visszahúzom a fejemre. „De ha hozzám nyúlkálsz, most fejezd be a dolgot.”
„Örülnél is, ha hozzád nyúlkálnék.” jegyzi meg vigyorogva, és megint csak lehúzza a kapucnit, de most nem strapálom magam azzal, hogy visszaigazítsam. A szél belekap a hosszú fehér hajamba, és rögtön több felé kezdi rángatni, amitől valószínűleg úgy nézek ki, mintha egy fehér polipot ejtettek volna a fejemre, de nem törődöm vele. 
„Mondták már, hogy egy egoista marha vagy?”kérdezek vissza, de ittlétem szűk öt hete óta először elmosolyodok. Ash rám pillant, úgy nézi az arcomat mintha valami nagyon érdekeset és hihetetlent látna rajta, de nem szól semmit, csak int, hogy üljek be mellé az anyósülésre. Én meg valami megfejthetetlen és valószínűleg elhamarkodott elhatározástól hajtva hagyom, hogy elvigyen ebédelni. 



A kis étterem hangulatos, és alig van rajtunk kívül pár ember odabent. Halvány, kékeszöldes abroszok, maximum négy személyes asztalokkal és egy csendes, de nem túl mogorva pincérgárdával. Ash velem szemben ül, a helyiség egyik sarkában fekvő kis kétszemélyes asztalt nézte ki magunknak, pont az ablak mellett, messze mindenki mástól. Odakint megeredt az eső, csendes ütemet ver az ablaküvegen, olyan megnyugtatóan kedves hangulata van az egész helynek. Talán még a velem szemben ülő fiút is jobban el tudom viselni, bár mivel még nem szólt egy szót sem, nem nagyon akarok beszélgetést kezdeményezni. Igazából azt se nagyon értem, hogy mit keresek én itt, pont vele. 
„Még mindig nehezen tudom feldolgozni, hogy hajlandó voltál eljönni.”jegyzi meg. 
„Most nehogy azzal gyere, hogy csak azért hívtál, mert abban a hitben éltél, hogy úgyis elküldelek pokol legmélyebb bugyrába, és most átkozod magad ezért az idióta ötletért, mert felállok, elviszem a kocsidat és elmegyek.” felelem. Ash elvigyorodik. 
„Néha rosszabb vagy, mint valami házsártos sündisznó, Mutáns.”Na igen, ezt hiányoltam. 
„Meg van rá az okom.” dünnyögöm csak úgy magam elé. 
„Nem kétlem. De valószínűleg ha felhoztam ezt a témát, erre a bizonyos okra vagyok kíváncsi.”
„Igen, és mivel olyan tapintatos emberpéldány vagy, hogy nem kérdezel rá, gondoltad így kerülöd az egyenes „miért is bolondultál meg tulajdonképpen?”kérdést.” nézek rá kegyetlen őszinteséggel. 
„Fogjuk rá.” vonja meg a vállát. 
„Jó, akkor közlöm, hogy erről nem akarok beszélni. Nem tartozik rád.” Ash csak néz rám egy darabig, ahogy ezt mostanában szokta, de nem szól semmit. 
„Jó, akkor azt áruld el milyen kozmikus katasztrófa történt odabent abban a fehér kis fejedben, hogy beleegyeztél abba, hogy elhozzalak ide? Csak mert még mindig nem értem, tekintve hogy ilyen ellenséges vagy.” 
„Én magam sem értem.” vonom meg a vállam. 

Percekig ülünk teljes csendben, aztán egyszerre csak dőlni kezd belőlem a szó. Nem tudom miért, vagy hogyan, de azon kapom magam, hogy a szüleimről mesélek Ashnek. Mindenféle ellenségeskedés és szarkazmus nélkül, úgy ahogy a régi Annie tette volna, az édesanyámról mesélek neki, aki ugyanolyan abnormális külsővel született, mint én magam, meg apámról, aki bolondulásig szerette őt. nem is tudom, honnan jönnek ezek az emlékek, egyszerűen csak áradnak belőlem. 
„Egy nyugodt, régi kisvárosban éltünk.” mondom mosolyogva. „Mindig annyit esett az eső, hogy nem úsztunk meg egy napot úgy, hogy bőrig ne ázzunk. A régi iskolám is ilyen volt, csendes, kevés diákkal és mivel ismerték a családunkat, nem kezeltek annyi előítélettel, mint más emberek. Jó volt, megszoktam a saját kis világomat és hirtelen szakítottak ki belőle. Teljesen… más lettem tőle.”
„Hol vannak a szüleid?”kérdezi Ash halkan, bár a hangszínéből tudom, hogy valószínűleg sejti a válaszomat. 
„Meghatlak. Tavaly télen, egyik este nem jöttek haza. Másnap beállított hozzám egy csomó rendőr, azt állítva, hogy a szüleim nyomtalanul eltűntek.” könnyezni kezd a szemem, és nem tudom megállítani. „Aztán három hét múlva megtalálták a holttestüket valahol nem messze a város melletti kis erdőben, halálra fagytak mind a ketten. Oda kellett mennem, hogy azonosítsam a holttestüket.” 

Ash nem szól semmit, és ezt értékelem. nem jön az ócska sajnálom és részvétem dumákkal, csak csendben végighallgatott, és nekem csak erre volt szükségem. Miután egy kicsit lehiggadtam, Ash kezdett mesélni magáról, és teljesen olyanok voltunk, mint két normális fiatal, akik az egymás fejéhez vágott sértéseken kívül tudnak értelmes társalgást is folytatni. Nem hiszem, hogy bárki mással tudtam volna valaha is ilyen nyíltan beszélni. Sőt, arra sem emlékszem, hogy lett volna ember, aki az életben meghallgatott volna. 
„És most?”kérdezte Ash, mikor lekezdtünk készülődni. „Visszamegyünk az emberek világába és megint kiszekáljuk egymást a világból?” 
„Jó program.” nevettem el magam. A fiú pedig velem nevetett. Ahogy kiléptünk az étterem ajtaján, azon kezdtem el gondolkodni, hogy lehet az hogy pár tanár megtalálta valószínűleg az egyetlen olyan embert, aki képes volt hetek óta kiszakítani abból a kis burokból, amit a változások vontak körém?

Nincsenek megjegyzések: