2014. szeptember 27., szombat

Szavak „fogságában” - Gyakorlati feladat



1. kategória
Helyszín - Koncert 
Szavak - rúzs, orchidea, injekciós tű, fényképezőgép, csillag, slusszkulcs 

(a koncertre vonatkozóan, tetszőlegesen választható zenei stílus)

2. kategória
Helyszín - Parkoló
Szavak - hamu, alkohol, ajándék, elemlámpa, esernyő, újság

3. kategória
Helyszín - Templom
Szavak - csillár, hárfa, vörös sál, könyv, tükör, gyűrű

Kritérium minden kategória vonatkozóan: érzékeltessétek az írásotokban az ősz hangulatát

Feladat leírása: a gyakorlat lényege, hogy egy kategóriát kiválasztva, annak megadott helyszínével és szavaival történetet alkossatok. Igyekeztem a helyszíneknek megfelelően, odaillő fogalmakat választani, de vannak olyanok is, amelyet első látásra úgy gondolhattok, hogy nem passzol a felsorolásba, de ez jelenti a kategória kihívását, hogy mégis bele kell építenetek a szövegbe, valamilyen módon. Ha nehéznek gondoljátok az adott szó beleszövését a történetbe, nem muszáj feltétlen, konkrétan szerepelnie az adott helyzetben vagy szituációban, mint aktív "résztvevő"... elegendő az is, ha említést tesztek róla vagy valamiféleképpen asszociáltok rá. A lényeg, hogy helyet kapjon és felfedezzem a szövegben. Viszont lehetséges az is, hogy teljesen kulcsfontosságú momentumként jelenítitek meg a történetben és szinte észrevétlenül beleépítve a szövegbe, az annak szerves részévé válik és szinte nem is érzékelhető a "kilógása". 
Lényeg a lényeg: minden szót használjatok fel és alakítsátok a történet alkotóelemévé, a megadott helyszínnel párosítva!




38 megjegyzés:

Day-Dreamer írta...

Szia, úgy gondoltam megpróbálom ezt a feladatot. Az utóbbit is szerettem volna, de arról sajnos lemaradtam.
A második kategória ihletett meg, remélem tetszik.
Minden este együtt

Ránéztem az órára, és elhatároztam, hogy ma egy kicsivel előbb kezdem a megszokott eseménysorozatom. A kanapéról nehezen feltápászkodtam, benéztem a konyhába, ahol a kimosott edények még mindig ugyanott száradtak, és kiléptem az előszobába. Atükörben megigazítottam a hajam, aztán robotos mozdulattal elvettem a kardigánomat meg egy esernyőt. A fogas már napok óta nem funkcionált, mivel leesett és nem volt időm fölszegelni. Miután felhúztam a bakancsomat, és bezártam a régi, már-már rozoga ajtót, egy gombnyomással kinyitottam az autóm, és beültem a volán mögé. A kulcsot elfordítottam, a motor jellemző hangját követően megnyomtam a gázt. Az éjszaka homályos csöndjében az egész utcát megvilágítottam járművemmel. Utam a megszokott helyre vitt, a tömbházak közé. Csupán pár cigarettázó fiatal lézengett a borús éjszaka kezdetén. A parkolóban a szokásos helyemre álltam. Nagy levegőt véve kigombolkoztam az öv szorításából, és kinyitottam a kocsiajtót, ráléptem az aszfaltra. Nagyot szippantottam a friss, csípős levegőből. És vártam. Évek óta ez a szokásom. Leparkolok a tömbházuk előtt, várok, amíg hazaér és felkapcsolja a villanyt. Azután találgatok. Elképzelem mit csinál akkor, min gondolkozik, mit tervez másnapra. A barátnőm szerint beteges szokás, azt mondja, ha ő így tenne, legalább valamilyen módon tudatná a kiszemeltjével. Hát igen, kiszemelt. Nekem ő nem kiszemelt. Gimi óta ismerem, és ő azóta tudja is, hogy nekem ő Ő. Hirtelen a gyűrűmre pillantottam. Ez volt az ajándéka számomra, még kilencedikben, mikuláskor. Elérzékenyülve suppantam le a kopott ülésre. Igazából csak ez kopott, mert a többit nem használom. Nem ülhetek egyedül egyszerre mindenikre. Nem kattant a villany. Túl korán jöttem. Hirtelen valami megzörrent a parkoló menti bokrok között. A kesztyűtartómból kivettem egy elemlámpát, és egyúttal egy csomag cigit, meg egy üveg pezsgőt is. A pezsgőt mára tartogattam, mert ma van az első találkozásunk évfordulója. Az alkohol fontos része lenne a felejtési missziómnak, ha nem látogatnám meg ezt a helyet mindennap. Az elemlámpával megvilágítottam a zörej forrásának hitt helyet, de csak a fajfenntartásért küszködő macskák voltak. Rágyújtottam egy szál cigire. Majd mégegyre. Avval szórakoztam, hogy hamuoszlopot csinálok belőle az aszfaltra. Az anyósülés kárpitjához egy tegnapi újság simult. Fellapoztam. Ilyenkor, ezekben a percekben, tízpercekben, esetleg órában akármivel elütöm az időt. Az idő itt úgy telik, mint a munkahelyemen. Fájdalmasan lassan. Viszont ide szeretek jönni. Itt nincs nyüzsgés, hangzavar, és itt mindenki vár, az egész negyed. A kóbormacskák, a saját parkolóhelyem, a játszótér. Minden. Én pedig jövök. Minden este itt vagyok. Időközben a szemben álló tömbház földszintjén a harmadik ablakon át felkattant a fény, én meg egy karcsú pohárba töltött pezsgőt szürcsölgetve, az ablakot fürkészve újabb történetet kreálok magamnak, ezúttal a mai napra.



Day-Dreamer írta...

Tudom, az ősz nem annyira kivehető, de a csípős esti levegő, meg az első találkozásuk, az iskolában ( szeptemberben) arra akart utalni. Köszi a lehetőséget! :)

Bryan Sz. Ignotus írta...

Szia nekem nagyon teszik a történet. Ötletes. Nekem nagyon semmi sem jutott eszembe a parkolóval kapcsolatosan, talán hamar feladtam, de nem baj, nem sokára kész a templomos. :) Rövid, de valóban ötletes, jól bánsz a szavakkal, tetszik. Szívesen olvasnék még tőled a jövőben.

Bryan Sz. Ignotus írta...

Deja vu

Utáltam. Nem hittem el, hogy így viselkedett, mint egy dedós. Egy felnőtt nő. Nem értettem, mit hisztizett, hisz elmentem vele, pedig tudta jól, mennyire fontos lett volna számomra az a nap. Ha még nem mentem volna, megértem, hogy berágott, de őt választottam. Nem is ismertem a barátnőjét. Mióta együtt vagyunk, a három év alatt egyszer sem láttam még azelőtt, sőt ő sem mesélt róla még soha sem. Erre tessék, elrángatott az esküvőjére. Hiába egy pár vagyunk, semmi közöm nem volt az ott lévőkhöz. Hisz azt sem tudtam, hogy kik ők. Senkit sem ismertem, csak őt, de a duzzogásának hála, akkor még ő sem szólt hozzám, sőt még nézni sem nézett rám. Még ha megjött volna neki, akkor rá lehetett volna fogni, hogy azért viselkedett úgy. De nem. Nem is értem mire volt jó a cirkuszolás, tudja jól, hogy ez az egész annyira távol áll tőlem. Mielőtt összejöttünk, misén is, jó, ha egy évben kétszer voltam. Szép kis pár lehettünk, ott ültünk egymás mellett szótlanul, mintha idegenek lettünk volna. Pedig ő szívem hölgye, őrülten szerelmes vagyok belé még a mai napig, fel sem tudom fogni, hogy összejöttünk.
Ültünk némán, kényelmetlenül nyomott a régi kopott pad, ami alattunk volt. Ahogy végig simítottam rajta, éreztem, hogy milyen érdes és száraz, mennyi mindent tudna mesélni. A fa lenyűgöző érintése jobban lefoglalt, mint a pap monoton unalmas beszéde, amit meg amúgy is alig lehetett hallani. Szegény bácsi, inkább vonulna vissza, mindenkinek jobb lenne, már eleget szolgált az Úr színe előtt. Ha úgy nézzük, minden jobban érdekelt, mint maga a szertartás.
Monumentális építmény volt, csak a minősége nem volt már a régi, az egész templomot átjárta szellő és hűvösség cirógatott az öltönyömben. Figyeltem az óriási káprázatos freskókat, a középkori parasztok képregényét, bámulatba ejtő művészi alkotások voltak. Bár a Biblia hiányos ismereti miatt, nem tudtam minden jelenetet beazonosítani, de azért csodálattal bámultam fel rájuk. Tekintettem az oltár feletti csillárra tévedt. Nem volt valami csicsás, mint amilyen a többi templomba szokott lenni. De ez is hatalmas méreteket öltött, volt vagy két méter átmérőjű, aranyozott volt és teli volt gyertyára emlékeztető izzókkal.
Békülésképpen a combját kezdtem el simogatni, de ő némán ellökte a kezemet, megvetés mutatkozott az arcán. Dühös tekintetén, világoskék szemei, morajló tenger színűvé változtak. Akkor nem volt rabul ejtő a nézése, mint máskor. Mérgesen sosem szép, pedig csinosan volt felöltözve, magas sarkú, térdig érő szoknya, vörös sál, ami annyira tetszik és ami most eltakarta kívánatos nyakát. Ez volt rajta, az első igazi randinkon is, meg amikor először megcsókoltam. Már a gondolattól számba érzem ajkai finom ízét. Látom magam előtt meglepődött arcát, zavart mosolyát, elpirult orcáit, csillogó szemeit. Érzem reszkető testét, felhevül hőjét, izgatott lélegzetét, ahogy felidéztem a jelentet az emlékeimben. Elfordítottam a fejem, ott volt mellettem, a szívem szakadt meg, ahogy a sejtjeim magukba szívták közömbös kisugárzását. Sírni tudtam volna. Túlságosan is szeretem, naiv viselkedés volt tőlem, hogy elmentem vele. Bár tudnám, miért ragaszkodott annyira hozzá.
Szereti az írásaimat, nagy beleéléssel és élvezettel olvas mindent tőlem. Jónak is tart. Tudja, hogy mennyire szeretem csinálni és mennyit jelentene, ha végre újabb szintre lépne a karrierem. Nem értem.
Amúgy is ki az, aki ilyenkor házasodik? A fák melankolikusan hajladoznak a szélben. A lehullott száraz levelek, szőnyegként terülnek el, amerre csak szem ellát. Kopasz minden, az eső is egyre gyakrabban esik. Most komolyan ilyenkor egy frigyet megkötni? A fák meztelenül sikoltoznak a hidegben, a földet meg bokáig, megmerevedett, elsárgult tetemek borítják. A zöld életerejük már rég a túlvilágon nyugszik, ami meg a testükből maradt, azt az emberek a földbe tapossák, az eső és a hó pedig gyönyörűségesen szétrohassza.

Bryan Sz. Ignotus írta...

A fagyi visszanyalt. Én neki nem hűséget fogadtam, hanem őszinteséget. Persze ennek ellenére hűséges is vagyok, de megígértem, hogy soha nem fogok hazudni neki. Soha. Kivéve az ilyen alkalmakkor, amikor meg akarom lepni. Bár most jóval többről van szó, mint egy egyszerű meglepetésről. Nem hiszem el. A szemébe hazudtam. Képes voltam rá. Nem tudok tükörbe nézni. Oldottam volna meg inkább máshogy. Szörnyű bűntudat gyötör. Azt mondtam neki, hogy felhívott egy kiadó, hogy kiadná az egyik regényem, úgy, hogy ők állnának minden költséget és ezért fel kell utaznom a fővárosba egy személyes elbeszélgetésre. A francokat. Szép kis álom. Hogy mertem ilyen nagyot lódítani. Amikor elmondtam neki, a nyakamba ugrott és elsírta magát. Ennek ellenére mégis összevesztünk és el kellet mennem vele az esküvőre. Pedig szerintem ő még jobban örülne, ha kiadnák az egyik könyvemet, mint én magam. Komolyan nem érem mi volt vele. Azt hiszem, ez egy örök rejtély marad.
Tényleg felhívtak és tényleg a fővárosba mentem volna akkor. De nem egy kiadóhoz, hanem egy ékszerészhez. Három hónapig vártam egy gyűrűre, amit a tengerentúlon készítettek, Már magam is megfeledkeztem róla, azt hittem, hogy a legrosszabb esetben is pár hétbe telik mire elkészül és megjön. Ahogy a telefonban is mondták, nem tartogatják, ha nem megyek, kirakják az üzletbe és ha van vevő rá, eladják neki. Másnap már nem volt meg.
Azzal szerettem volna megkérni a kezét. Vele akarom leélni az életem. Szeretem. Velencébe terveztem, jövő héten utazunk…

Lelövöm azt az öregasszonyt. Mosott rongyként, szarkasztikus vigyorral ébredtem fel. Amikor néztük a lakást, a főbérlő b.szott szólni, hogy a hálószobai falszomszéd kedvenc időtöltése a hárfázás. Arról nem is beszélve, hogy hajnalban kell. Fájdalmasan nehezedtek rám a szemhéjaim, semmi kedvem nem volt kinyitni őket. Az álmaim kavarogtak bennem, a holnapi esküvőn voltunk, összeveszve…

2 órával később.
Még mindig az ágyban voltam, ébredés után visszaaludtam, a hárfa hangja ellenére. Fordulok át az oldalamra, hogy átöleljem, de csak a paplan volt a helyén. Ránézek a karórámra, már elment itthonról, bezzeg én délutános vagyok. Csörög a telefon, kedvetlenül utána nyúlok, felveszem…. miután leraktam sokáig bámultam magam elé. Deja vu. Az ékszerüzletből kerestek…

Bryan Sz. Ignotus írta...

Van benne egy két hiba, remélem ez nem rontja el az élményt, többször el kellet volna olvasnom, lehet, mielőtt elküldtem. :/

Caleb Colensick írta...

Emberi melegség

Az emberek szemének láthatatlanul nyílt ketté az éjsötét égbolt, melyen keresztül halálillatot magammal hozván érkezek meg némán az ő világukba. Hihetetlenül utálom ezeket a buta teremtményeket. Hallatlanul beképzeltek és vakok, nem tudnék ebben a világban létezni, egyszerűen nem bírnám ki, hogy ne végezzek velük minden ok nélkül, csak magáért a létezésükért. A holtak annyival elviselhetőbbek, csöndesebbek, barátságosabbak, mint ezek az alattomos férgek. Legszívesebben otthon maradtam volna a holtak ösvényén, de hosszú idő után, rám került a sor, hogy eljöjjek ide és magammal ragadjak valakit.
Nova Cenega – Suttogom halkan, a számból halott bűz ömlik alá. - Milyen röhejes név már ez! - Csattanok fel magamban, miközben a kijelölt áldozatom nevét ízlelgetem.
Minden olyan ismeretlen, ez az egész világ, soha nem láttam még ilyet ezelőtt. Odahaza sokat tanítottak erről a helyről, ezért felismerek egy két dolgot. Például az utakat, amelyek úgy kanyarognak akár a folyók, a rajtuk menetelő autókat, amelyek kipufogója elég kellemes illatot áraszt. Az úgynevezett házakat, amelyekben ezek a lények élnek. A mezőkön nyíló virágokat, melyek furcsán bűzlenek. Sok mindent tanultam erről a helyről, de mikor szétnézek magam körül úgy érzem, még a töredékét sem ismerem.
A feladatom egyszerű. Oda kell mennem Novához és meg kell őt ölnöm. Legalább ezerszer csináltam már ezt, jó, lehet nem emberekkel, de a démonokhoz képest ők semmilyen fenyegetést nem jelentenek. Azt mondják, hogy még csak nem is látnak bennünket, harcolni aztán meg végképp nem tudnak, úgyhogy minden aggodalomtól mentesen a parkoló felé veszem az irányt.
Ahogy elszántan szállok a lemenő nap árnyékában, a szakadt, fekete ruhám suhog az őszi szélben, abban a szélben, amely még az arcomat is kipirosítja. - Mi ez? - Lepődöm meg hirtelen a fájdalomtól ami a bőrömet éri, megtorpanok s hideg kezemmel befedem az arcomat. Ilyen érzés a fájdalom? Sosem volt részem még ilyesmiben. Az otthon sötétségébe burkolózva nem kell félnem soha semmitől. A démonok pedig meg sem tudnak közelíteni, nem hogy megsebezni, nevetséges, hogy ez a természeti jelenség ilyenre képes és még csak kárt sem tudok benne tenni. El kell fogadnom, le kell nyelnem, hogy ebben a világban akkor bánt az időjárás amikor csak akar, túl nagy a hatalma, még én sem tudom megváltoztatni.
A gondolataimba merülve érkezek meg a parkolóba, amely olyan elhagyatott, hogy már majdnem jól is érzem magam, mikor megpillantom Novát egy autó kerekéhez dőlve és megérzem emberi bűzét, melytől még az orromat is befogom.
Ez a hely nagyon elhagyatott, tetszik, szívesen töltenék itt több időt. Még az illatok is egészen jók, olaj, romlott ételek, vér illatok keverednek a levegőben. Nagy csönd van, a távolban csupán egy autóriasztó szól suttogva, sejtelmes, sárga fény ömlik a betonplaccra. Narancsszín lombú fák táncolnak az út mentén, zörögve hullanak alá a ropogós levelek.
Ez a lány az egyetlen gondom. Tönkretesz mindent, végeznem kell vele. Újságokat és ajándékdobozok csomagolópapírját, hajtott maga alá, hogy megóvja testét a beton hidegétől. Keze mellett egy zseblámpa fekszik, amelynek fehér fénye már alig pislákol.
Hogyan öljem meg? Lehet szikrát lobbantok az újságok mellett, s elevenen megsütve küldöm a túlvilágra. Esetleg felkapom a mellette fekvő pöttyös esernyőt és keresztül döföm a tüdejét, hazafelé pedig keserves nyögéseit hallgatom. Az utóbbi mellett döntök és habozás nélkül felemelem a színes esernyőt, s az alvó lány elé lépek, aki valami isteni csoda hatására felkel az álmából. Megrökönyödve egyenesedik fel a kocsi oldalán, úgy bámul rám, mintha látna engem. Az nem lehet, ők nem láthatnak engem, ez csak a véletlen.
A földi lány zöld szeme villogott a késői feketeségben, a kezem megdermedt, akármennyire is belé akartam döfni az szakadt esernyő hegyét, nem tudtam megtenni, elvesztem a tekintetében. Lassan engedtem a markom szorításából, s az eszköz tompán földre hullott. Az izmaim elernyedtek, többé nem akartam végezni vele.

Caleb Colensick írta...

Meleg kezét az arcomhoz emelte, soha nem éreztem még ennél jobb dolgot. A tenyeréből áradó hő teljesen elvarázsolt, hirtelen az illata is megváltozott. Többé nem volt olyan zavaros, eltűnt róla a parfümjének furcsa szaga, az alkohol mérgező bűze, amely korábban befedte testét. Ez lenne egy ember valódi illata? Ez az édes, ez az ismeretlen aroma, ami rabul ejtett?
Én is meg akarom érinteni az ő testét. Vajon őneki is olyan jól esik mint nekem? Vajon ő is büdösnek talál és ijesztőnek? Kérdések repkednek bennem mindenfelé, válaszokat akarok, így hát óvatosan megérintem a lányt.
Olyan puha arca van, amilyet korábban sohasem érintettem. Az enyém feszes és hideg, míg az övé ennek tökéletes ellentéte. Megérzem melegségét, amely mintha lassan belém áradna, kellemes érzés, sőt isteni, ahogy az én testem is megtelik ezzel az emberi, rejtélyes erővel. Hirtelen a másik kezemmel is az arcára fogok, a gyönyörtől, amiben részem lesz pedig lehunyom a szemem, hogy zavartalanul élvezhessem, ahogyan belém árad.
Hosszú másodpercek, talán még percek is eltelnek, mikor a melegséget a jól ismert hideg váltja fel. Tovább próbálkozok és minden cseppjét kiszívom a kellemes forróságnak. Aztán valami megváltozik. A lány olyan illatúvá válik mint én, mint az én világom béliek. A teste apránként veszti el színét, olyan hamuszürkévé válik mint az enyém. Meghalt, s ekkor már tudom, egykoron én is ember voltam.

Névtelen írta...

A hármas témát választottam törpenovellám tárgyául (amit három kommentben közölnék itt le).

Nem tudtam otthon hagyni az égővörös sálamat. Ez gyengeség volt tőlem.

Annak ellenére, hogy szégyellem, még mindig örülök, hogy megtettem. Lepillantok a puha sálra, ami ölelő, meleg karként pihen a nyakamon. Milyen kellemes érzés.
Az pedig, hogy úgy sétálok végig a főutcán, hogy mindenki tudja… (árulkodik a sál!), felemelő.
Boldog vagyok, büszke, és eszemben sincs a jövőbe tekinteni. Bár fúj a metsző novemberi szél, nem fázom.
Finoman oldalra biccentem a fejem, hogy lássam a leskelődőket. Néhány ablakra ijesztő gyorsasággal hull vissza a függöny.
Micsoda elégtétel!
Miközben elérem az utca végén elhelyezkedő kis templomot, azon gondolkozom, milyen gyorsan túl lettem rajta. Még nem telt el egy év…

Szenteste… A szobát átjárja a béke és a szeretet. Ahogy illik.
Ránézek izgatottan várakozó kedvesemre. Időről időre visszakalandozik a tekintete a fa alatt nyugvó ajándékokra.
- Jaj, de igazán, hogy te milyen türelmetlen vagy! – nevetek fel.
- Miért? – néz rám ugyanolyan gyermekien ártatlanul, ahogy az előbb még a fa alól integető kis csomagokat figyelte.
- Akarod, hogy kibontsuk őket most? – ajánlom fel nagyvonalúan. Nem tudom lehervasztani a bárgyú mosolyt az arcomról, hogy egy kis komolyságot erőltessek a helyére.
Életem párjának felcsillan a szeme, mintha az előbb egy limitált kiadású Dead Animals Will Die- t kínáltam volna fel neki. Pedig nem is tudhatja, hogy az van a dobozban. Cinkos mosoly játszik a számon.
- Na, gyere – guggolok gyönyörűen feldíszített és kivilágított fánk alá.
Mellém helyezkedik, és rám néz. Szinte teljesen eltűnik a tekintetéből az a játékosság, amit eddig még egy pillanatra sem láttam kihunyni.
Megragadja a kezemet.
- Szeretlek – suttogja áhítatosan, és finom csókot lehel a kézfejemre.
- Én is – mondom a meghatottság könnyeivel küszködve. – Még soha ennyire.
Elengedi a kezem, rám mosolyog – majd a doboz után kap, amiről a saját nevével ellátott kis kártya lóg. Felnevetek ünneprontó szerelmem mohóságán – nem mintha tudnék rá haragudni.
Vigyázva bontja fel a csomagot; nagyon ügyel, nehogy elszakadjon a becses csomagolópapír. Butus.
Még mindig úgy mosolygok, mint egy fakutya. Ez bosszantó – lenne, ha nem karácsonyról volna szó.
- Istenem – forgatja megilletődötten ajándékát. – Ó, te jó ég, honnan…? – néz rám, szinte félve.
Csitris kuncogás jön rám, ahogy figyelem, mennyire odavan az én kis meglepetésemtől. Mindjárt elszáll itt nekem. Na jó, elismerem a Dead Animals Will Die eredetileg egy legfeljebb kétszáz példányszámban megjelent könyv. Hát ettől olyan érdekes az első kiadás. Legfeljebb kétszáz ember tudhatja magáénak. De ez a férfi itt előttem, pillantok szeretetteljesen kedvesemre, kétségkívül megérdemli.
Eszembe jut, hogy még egy nekem szánt doboz is lapul a fa alatt.
Miközben lefejtem a papírt, magamban találgatok, mégis mit talált ki az én drága szerelmem.
Egy általa hajtogatott kartondobozt emelek ki a csomagolás maradványai közül – mindkettőt kedvesem saját kezűleg rajzolt mintái díszítik. Leemelem a tetőt a dobozról – és feltűnik előttem a valaha volt legigézőbb árnyalatú vörös szín. Egy kötött sál. Magamhoz szorítom: hihetetlenül puha.
Ám valami megszúrja az államat. Elrántom az anyagot.
Páromon azonban sehol sem látszik az aggódás, pedig észrevehette, hogy elkomolyodik az arcom. Inkább… igen, mintha reménykedőnek tűnne. Ez zavar. Jobban, mint kéne. Természetellenes a viselkedése.
Tapogatózva keresem a szúrós részt, míg végül is beleakad a kezem. Közelebb húzom, hogy jobban lássam… Ó! A szám elé kapom a kezem, szemem kikerekedik. Ujjaim között egy gyűrű csillog – egy szállal van a sálhoz rögzítve.

Névtelen írta...

Folytatás...
Felpillantok a vőlegényemre – rendben, a jövendőbelimre. Engem néz. Majd elmosolyodik, és feltérdel. A kezét nyújtja.
- Életem szerelme… döntesz-e úgy ezen a varázslatos napon, hogy leszel a feleségem, ezáltal hozzám kötve az életedet?
Egyelőre néma bólogatásra telik tőlem. Bár kezem továbbra is a szám előtt tartom,már mindössze a hihetetlen boldogságot sugárzó mosolyt takarhatom el vele.
Pár perc múlva törjük csak meg a meghitt csendet.
- Megengeded…? – kérdezi ő, felém tartva ajándékát.
- Kérlek – biccentek.
Először a nyakamra tekeri a sálat. Már éppen a gyűrű ujjamra húzásánál tart, mikor durva kopogás hangzik fel a bejárati ajtónk felől. Először összerezzenek, majd dühösen pillantok a zavart keltő hang irányába. Párom elnéző mosollyal rázza a fejét, és finoman az ujjamra csúsztatja az ékszert. A haragom azonnal elszáll, inkább a gyűrűben gyönyörködöm.
De nem hiszem el. Újra. Valakinek van képe idetolakodni szenteste hozzánk, mikor igazán élvezhetnénk a karácsonyi légkör okozta varázst. Kettesben.
Magasan ég bennem az elhatározás tüze, hogy mindjárt elküldöm ezt a tapintatlan alakot, miközben az ajtót nyitom.
De bennem akad a szusz, mikor meglátom az idegent. Egy tipikusan baljós előérzetet keltő figura áll a küszöbön. Elszorul a torkom, és megértem, miért ébresztenek gyanakvást mindenkiben a fekete cuccok. Öltöny, napszemüveg, lakkcipő… olyan sötét a ruházata, akár a csillagtalan éjszaka.
- Tessék? – kérdezem bizonytalanul. A maffiafőnökre emlékeztető fickó tekintete először rajtam szalad végig, majd bekukucskál a házba.
- A férje itthon van? – néz rám a napszemüveg mögül feltehetőleg barátságtalanul.
A „férj” szó megdobogtatja a szívem, amitől mindjárt el is szégyellem magam. Különben is, az ő szájából kifejezetten mogorván hangzik.
- A vőlegényem, igen. – Rossz érzés kerít hatalmába, amiért kiadtam a szerelmemet. Megpróbálom elhessegetni. – Kicsoda maga?
Hirtelen kiált fel, én meg úgy meglepődöm, hogy egy pillanatra mozdulni sem bírok. Amilyen gyorsan az ablakokban megjelennek a szomszédok fejei, úgy szaporodnak a fekete ruhások a vezér mögött.
Most már érezhetően szükségem lenne az előbb elvetett balsejtelemre.
- Kérem, most távozzanak… - Az egyik durván félrelök, miközben benyomulnak a házba. Vetek egy kétségbeesett pillantást a figyelő szomszédokra, majd párom segítségére sietek.
- Szívem, az urak…
Megdermedek a vőlegényem fejének szegezett pisztoly láttán.
- Ne haragudj… nem akartam… - suttogja felém kétségbeesett pillantással. Majd mintha megnyugodna. Egyenletesebbé válik a légzése is. – Hidd el, nem…
Lehunyom a szemem. Elszámolok tízig. Elvégre csak álmodom. A legrosszabb rémálmot. Igen. Szenteste, valamiféle bűnszövetkezet tör be a házunkba, hogy egyetlen drágámra támadjon.
A lövés valószerűtlenül hangja egy pillanat alatt ránt vissza a valóságba. Mielőtt összeroskadnék valaha volt egyetlen igaz szerelmem vért köpködő teste mellett, homályosan néhány szó kúszik a fejembe.
- Ne aggódjon, hölgyem, mindjárt megérkezik a takarítószolgálat…

Megrázom a fejem, hogy visszatérjek a jelenbe. Kissé meglep, hogy még mindig milyen élesen emlékszem minden mozzanatra.
Leverem a havat a csizmámról és belépek a templomba. Röviden végigfuttatom a szemem a hatalmas és díszes csillár által derengő fénybe vont padsorokon és az oltáron. Tényleg elég megnyugtató…

Névtelen írta...

Az utolsó részlet...
Majd a gyóntatófülke felé fordulok, és céltudatosan elindulok felé. A cipőm kopogása kísértetiesen visszhangzik a majdhogynem üres templomban. Kicsit kényelmetlenül érzem magam.
Végre elérem a fülkét, és félrehúzva a függönyt, bepasszírozódom a szűk helyre.
- Lányom – fordul felém a másik oldalon ülő pap. Majd kissé megugrik a hangja, mikor észreveszi, mit is hordok én a nyakamon. – Miért jöttél? – kérdezi végül, legyőzve félelmét.
- Tetszik látni, nem? – érintem meg tüntetően a vörös anyagot.
Megköszörüli a torkát.
- Istennek nem vétettél, gyermekem…
- Ó, ugyan már! – emelem a fülke plafonjára tekintetem. – Pontosan olyan jól tudja, honnan van ez a sál, mint én. Ő adta nekem.
Az öreg tiszteletes arca most már igazi riadtságról árulkodik, de nem mer leállítani. Vagy nem akar…
- Márpedig… - folytatom rendületlenül, magam is megdöbbenéssel konstatálva, hogy a hangom milyen szenvtelenül cseng – 167. törvényünk második cikkelye alapján: a faluban élő személy nem tarthat magánál, nem őrizhet, nem viselhet a faluban megboldogult személyhez vagy állathoz kapcsolódó tárgyat – idéztem.
- Öh… igen… - nyögi nagyokat nyelve az idős pap. Nem akartam én felizgatni, Isten ments…
- Na, nem akarom én provokálni magát – paskolnám meg barátságosan a vállát, de úgy húzódik el előlem, mintha az ördög tüzes vasvillájával közelítenék.
- Meg van bélyegezve, kisasszony… meneküljön…
- Ó, hiszen tudom – nevetek fel hideg gúnnyal. Az arcomon valami megmagyarázhatatlanul torz kifejezés ül… ha most tükörben látnám magam, megrémülnék a saját ábrázatomtól. Tapintatosan elfordítom az arcom az öregtől.
Mielőtt a pap akármit szólhatna, valaki nagy robajjal berúgja a fülke falát.
A földre esek. Azonnal erős kezek nyúlnak értem, és rántanak fel. Már anélkül tudom, kik azok, hogy fel kellene pillantanom.
Ehelyett erősen a hárfára nézek. Igen, kell egy pont, amit bámulhatok, miközben megölnek.
Valaki lerántja a sálat a nyakamról, és már érzem is a pisztoly hideg csövét a tarkómon.
A ravasz halk kattanása.
A lövés után süket csönd.
Egy pillanatra feltűnik előttem az öreg tiszteletes képe, amint rémülten figyeli a maffiózóknak öltözött sötét fickókat, de rögtön utána arra gondolok, mit mondhatnak neki gyilkosaim. „Máris küldjük a takarítószolgálatot, atyám.”
Mosollyal az ajkamon halok meg…

Proto-Polinéziai NanoMedúza

Day-Dreamer írta...

Szia, köszönöm. Igen, a parkolós nehéz téma volt, és ahogy elolvastam a többiekét, észrevettem, nem sikerült úgy, ahogy elvártam. A tieitek sokkal komolyabbak lettek. Nekem is nagyon tetszett a te történeted. A nevedből arra következtetek, hogy fiú vagy, és ez érződött végig ( úgy értem jellegzetesen férfiasan fogalmazol, és ritka ilyet olvasni errefele), de nagyon érzelmes volt. És persze a fénypontja az volt, hogy ugyanakkor realista és álomszerű egyszerre, ami nagyon bejött. Szerintem hiba nem volt benne, tetszik a fogalmazásod. Állíthatom, te jobban bánsz a szavakkal. Azokkal nekem sincs sok bajom- de fejlődhetnék- csak a fogalmazással, mivel durva nyelvjárással beszélek, így nekem azt a legnehezebb. Én is szívesen olvasnék tőled, szóval most a profilodra lépek, és megnézem van-e blogod.
Köszönöm a megjegyzésed. :)

Bryan Sz. Ignotus írta...

Itt vagy privátba kifejtenéd, ezt a "jellegzetesen férfiasan fogalmazol"-tott, érdekel, hogy mire gondolsz. Azért is érdekel annyira, mert én pont, hogy nőiesnek mondanám. :)

Szatti írta...

Kedves Day-Dreamer!

Elolvastam a történeted, és nekem is nagyon tetszett. Eleinte, nem volt kimondottan szimpatikus, ahogy tőmondatokban, egy-egy gondolati rövid közlésével ismertetted a történetet, de aztán hozzászoktam a stílushoz és kedvelhető volt a végére... inkább az elején érződött ez, ahogy szinte felsorolás szerűen ismerteted, mit mikor és hogyan csinál, de ahogyan te is írtad, mindez monoton és állandó cselekménysorozat a szereplődtől és lehet, jogosan és teljesen helyénvalóan érződött így. Maguk a sorok is annak hatottak, hiszen a szereplő is annak érezte a szituációt, ahogy újra elhajt ahhoz a bizonyos háztömbhöz a kocsival.

Köszönöm az élményt és gratulálok a munkádhoz! Ügyesen használtad fel a szavakat!

Szatti írta...

Kedves Bryan!

Nagyon tetszett a történeted! Stílusos és egyedi hangot ütöttél meg, valamint kedvelhető volt a szereplőd gondolatmenete, s ahogyan ismertette a körülményeket. A történeted tartalma őszinte volt, közvetlen, és a kategóriában megadott szavakat is jól illesztetted a szövegbe, úgyhogy csak jót tudok mondani! Gratulálok neked és köszönöm a részvételed!

Szatti írta...

Kedves Caleb!

Az írásaidnak mindig van egy misztikus, különleges hangulata és ez most sem maradt el, melyhez nagyszerűen párosítottad a második kategória tartalmát. Jól építetted bele a megadott szavakat, tetszett a cselekmény és a gondolatok ismertetése... egyszóval gratulálok neked és köszönöm a részvételed! :) Remek élmény volt olvasni a soraidat!

Szatti írta...

Nagyon köszönöm a történeted! Tetszett a kategóriaválasztás, és ahogyan történetet formáltál a megadott szavakból... érzékletes volt az emlékkép használata is, ahogyan ezáltal jobban ismertetted a cselekményt! A vége pedig igazán váratlan volt! Köszönöm a részvételed, és gratulálok neked! Remek történetet alkottál! :)

Lana írta...

Helló! Én az első témát választottam. Picit hosszabb lett, remélem nem probléma.

Becsülni - megbecsülni

Lassú mozdulatokkal irányítja a zenekart a karmester, de ez pillanatok alatt megváltozik. Egy újabb tétel következik, melybe hirtelen csap bele, és mint a medréből kiugró folyó, az emberek figyelmét úgy árasztja el a zenekar együttes, varázslatos, gyors mozgása.
Oldalra pillantok, majd a párom kezéhez nyúlok. Ő rám nézz, csillogó tekintete az enyémbe olvad. Majd tovább pillant, Thomas fáradt, unalmat tükröző arcára, és rámosolyog. Percek telnek el, és Thomas kezd nyugtalanul fészkelődni, szegény nagyon unatkozhat. Megértem, egy hatéves fiú számára nem a legnagyobb izgalom egy Vivaldi koncertet végig ülni! De azon kívül, hogy anyját –engem- idegesíti, nem sokat tehet.
Újabb percek, majd még több perc, és már annyi idő eltelt, mint ha egész napi itt ültünk volna. És még csak most következik a szünet. Körülnézek; a szín tiszta, fényes, márvány terembe, ahol a fényáradat mindent megvilágít, és melyet most orchideával díszítettek föl. Hiába az ősz, komótos, szürke hétköznapjai, ezek a fehér virágok, tavaszi varázst tudnak hozni mindenhova. Nagyot sóhajtok, de aztán egy pillanat erejéig becsukom a szemem, és elmerülök a zenében. Lágyan csengő, pajkos gyermekséggel játszadozik velem, elfogva az érzékeimet, magával ragad…
- Anyu, anyu! – Thomas a ruhám ujját húzgálva próbál fölébreszteni. Kinyitom a szemem, és bágyadtan veszem észre, hogy az első felvonásnak vége, csak én nem vettem észre. Bocsánatkérően a fiamra mosolygok, majd fölállva a helyemről, a kijárat felé veszem az irányt. Thomas izzadt kezét fogom, és közben barátságosan nézek rá, de a belsőm dühöng, zajong, újra nyugodtságot kíván. Thomas mint egy kutya úgy ugrál, mozog, szajkózza a nevem, de végülis elfordulva a néptől, a táskámból egy Mars csokit veszek elő. Ő ugrándozik, majd végre csendben, elnyeli a csokoládét.
Azután a férjemet megkeresve, - aki időt nem pazarolva az egyik zenekari társaság középpontjában áll – gyors csókot nyomok az arcára, majd Thomas kezét átadva, ki sietek a mosdóba. Néha elhanyagoltnak érzem magam, főleg, amikor látom, hogy a párom mindig mindenhol megtalálja a helyét. Ő társasági ember, a közönség, a vidámság, no meg a nők vonzza őt. De ugyanakkor gyengéd, és figyelmes is.
Nagy csöndesség fogad a kinti hangzavarral ellentétbe, olyan, mint ha egy másik világba kerültem volna. A tükör elé állok, és mivel egyedül vagyok, az alkalmat kihasználva az arcomat megtörölve, a tükör előtt állva kirúzsozom magam. Amikor a piros rúzs már ég a számon, hangokra leszek figyelmes, majd egy hirtelen mozdulattal hátra fordulok, és a középső WC fülke felé emelem tekintetem.
A földön egy injekciós tű van. Egy kéz nyúl felé, majd szipogás, és nyögés hallatszódik.
Nem értem a helyzetet. Nem gondolom, hogy valamiféle kábítószerről lenne szó, de más nagyon nem jut eszembe. Előrelépek a sötét kőpadlón, majd az ajtóra emelve a kezem, kopogtatok.
- Jól van? – Kérdezem halkan, de nyomatékosan. Mocorgást, és újabb szipogást hallok, de azután egy válasz érkezik.
- Igen. Jól vagyok. – Női hang ez, mely lágyan csendül kis térben. Kinyílok az ajtó, és egy hosszú szőke hajú lány áll előttem. Közvetlenül előttem, mivel én az ajtó előtt vártam.
Sápadt arcán, könnycseppek útját pirosság övezi, karikás szeme, és színtelen ajkán smink lapul. De én átlátok az álcáján.

Lana írta...

- Mit adtál be magadnak? – Kérdezem merészen tőle, közvetlenséget nem ismerve. Ő nagyokat pislog, majd elszomorodik. Meg kerül engem, majd a tükörhöz érve, a táskájába nyúl. Egy injekciós tűt vesz elő, de ez csak része annak a szerkezetnek, mait a kezében tart. Inzulin.
Ő cukorbeteg.
Szó sincs itt kábítószerről, vagy drogról, egyszerűen csak inzulint adott be magának. Rőt piros lesz az arcom, látom a tükörbe,- szégyellem magam. Ő ahogy föl nézz rám, a szemében bizonytalanság látható.
- Ne csináltam semmit. – Hangját felemeli, mire én lehajtom a fejem, és közelebb lépek hozzá.
- Nagyon sajnálom, azt hiszem teljesen félre értettem a helyzetet…- Kezdek bele, de nem tudom kimagyarázni magam. Félreértettem a helyzetet, mert azt hittem drogozol? Nem, nem ezt nem mondhatom.
- Semmi baj. – Válaszolja, majd egy vékony mosoly húzódik el a száján.
- Megkérdezhetem mért sírtál? – Nézek rá, bár tudom, ez nem rám tartozik. Lehajtja a szemét, majd megrántja a fejét.
- Sírtam, mert láttam egy boldog családot, egy olyat, amelyet mindig is akartam. Hogy hívják a kisfiút? – Kérdezi, mire én elmosolyodom. Rám gondol. Az én családomra. Thomasra . Hát ez gondolja rólunk? Boldog család?
- Thomas. Nemrég múlt 6 éves. Nagyon büszke vagyok rá. Az apjára hasonlít, ő is türelmetlen ember. – Felelem cserfesen, mire végre ő is vidámnak látszik, és elmélyülten engem nézz.
- Örülnék, ha ilyen fiam lehetne. Mindig is szerettem volna egy kisfiút. – Feleli, majd összeszedve táskáját, kimegy az ajtón. Én még percekig állok ott, bénultan és mereven, és érzem, hogy előttem utánam nők mennek, föllöknek, és belém jönnek.
Neki nem lehet gyerek. Ennek a nőnek nem lehet gyereke.
Aztán megfordulok, és én is kilépek az ajtón. Öt perc múlva a helyemen ülve hallgatom újra az előadást. Most a Vivaldi: Ősz megy. Átérzem a zene mögötti ismeretlen gondolatokat. Kezemet a férjem, és Thomas kezébe helyezzem. Ők most nem tudják mit is érezhetek én, de valamiféle eszméletlen boldogság öntött el, főleg azért, mert lehet családom, gyermekem, férjem. Ez nem mindenkinek adatik meg.
Amikor a koncertnek vége, és már a színház falai közül is kiléptünk, a szabd ég alatt vagyunk. Fölnézek az égre, és lám, egy hullócsillagot látok. Mielőtt tovább mennék, becsukom a szemem, és a szőke hajú nőre gondolok. Magamban ezt kívánom; hadd legyen ő is olyan boldog, mint én ebben a pillanatban. Talán ez a csillag most meghallgatta a kérésemet.
Amikor a slusszkulcsomat előveszem, és kinyitom a kocsi ajtaját, még visszanézek a színházra, és eszembe jut, hogy mennyire szerencsés vagyok.

Szatti írta...

Kedves Lana!

Nagyon tetszett a történeted! Színes volt, egyedi, szívet melengető és kedves! Jól használtad fel a megadott szavakat és örülök, hogy sikerült beépíteni az injekciós tű dolgot is... szándékosan próbáltam olyan szavakat csempészni a kategóriákba, amik kilógnak, hogy miképpen tudjátok okosan felhasználni. Gratulálok neked és köszönöm a munkád! :)

Névtelen írta...

Sziasztok, bár a múltkori feladat távol állt tőlem, azért nem neveztem, most jelentkezem a feladatra a következő írásommal:

Paper Plan: A könyv

Prof feszülten járkál a templom bejárata előtt. Már a harmadik trombitaszó is elmúlt, mi az ünnepség kezdetére figyelmeztet, de Ava sehol sem volt. Dühös volt magára, amiért beleegyezett, hogy elviszi egy 10 bolygós kirándulásra a lányt, cserébe a lány lakásában töltött hónapokért. Idegesítette, mert akadályozta Profot, abban, hogy életét szórakozással, tivornyákkal töltse ki. Bosszantotta lány, aki mindig jobbá akarja tenni a világot. Prof szerint ez fölösleges, a világot nem lehet megváltoztatni, maximum elpusztul, ami hamarosan bekövetkezik.
- Lehet, hogy itt kéne hagynom. – dühöngött
- Ava! – kiabált, hangja visszhangzott a téren, mintha százan kiabálnának. A lány megtorpant, a férfi felé vette az útját. Amikor odaért egy nő lépet oda hozzájuk az egyik sikátor homályából.
- Ava Agon?
A lány bólintott.
- Pe Kilia vagyok, ő pedig a kislányom, Alpe Kilia. Ő a mindenem, egyetlenem, csak ő maradt nekem, amióta a férjem eltűnt. – mondta a nő, könnyekkel a szemében. Ava a kislányt nézte, gyönyörű gyermek volt, alig lehetett két éves. Egyszerű, durva szövésű ruha volt rajta, nyakában vörös szalag. Világosbarna haja, apró fürtökben keretezte az arcát, barna szeme ijedten meredt a lányra, miközben szorosan kapaszkodott édesanyja kezébe.
- Minden évben az ünnepkor elolvasom a Sorskönyvem. Most azt írja, kiválasztják a lányom, – hangja elcsuklott, könnyei végigfolytak az arcán. – de a könyvem azt is írta, keresek meg egy másik Sorskönyvet, amire azt írták, Ava Agon. Hozzam el, és adjam oda a tulajdonosának. A jövőm ettől függ.
Egy könyvet húzott elő a ruhája alól. Királykék borítású, kalligrafikus, aranyozott írással írták rá Ava nevét.
- Köszönöm!
- Mehetünk végre? – szólt közbe Prof türelmetlenül. A nő eközben belépett a templom hatalmas faragott ajtaján. Ava a könyvet nézte, óvatosan kinyitotta, majd belelapozott. A könyv üres volt. A könyvtárban látott pár Sorskönyvet, de egyik sem volt üres, az övé azonban az volt elejétől a végéig.
- Ez üres!
- Jó, jó. Menjük, majd útközben kesereghetsz fölötte!
Közben az utolsó trombitaszó is felzendült. Ava újra a könyvére pillantott, majd a templom felé nézett és a nőre gondolt a kislánnyal. Gyorsan táskájába süllyesztette a könyvet, elővett egy vörös selyemsálat, majd a nyaka köré tekerte és a templom felé vette az irányt.
- Hé! Mit csinálsz! – kiáltott utána Prof, de a lány nem állt meg. A férfi egy kacifántos káromkodást nyomott el magában, majd Ava után eredt.
A templom nem hasonlított a hagyományos földi templomokra. A falak mentén tükrök voltak, melyek úgy voltak beállítva, hogy a hatalmas csillárról szétszóródó fényt, az oltárra fókuszálták. Az oltár előtt egy hatalmas, vaskos könyv állt, nehéz vaspántokkal lezárva. Mögötte egy trónus, két oldalán egy-egy óriási hárfa, melyek megszólaltatásához egyenként tíz jól megtermett, csupa izom férfi szükségeltetett. A templomban lévő csendet csak a nők halk zokogása, vagy a lányok sírása törte meg. Ava keresett egy üres helyett és leült. Mellette ugyanaz a nő ült, akitől a könyvet kapta. A kislánya szorosan ölelte a nyakát. Prof is odaért és Ava mellé telepedett.
- Menjünk innen, mindketten megkaptuk a Sorskönyvünket. A tiéd üres, van ez így.

Névtelen írta...

- Tudod mi ez az ünnep? – kérdezte Ava Proftól. Szemében harag lángolt, keveredve az elszántsággal. – Mert én tudom. A könyvtárban mindent elolvastam a bolygóról, az itteni szokásokról, törvényekről, hittről. Kiválasztanak egy lányt, akit megkínoznak mindenki szeme láttára, hogy az ő és édesanyja fájdalma segítségével kinyissák az Ősi könyvet, melyben benne van a Világegyetem jövője. Évszázadok óta próbálják vérrel és könnyekkel kinyitni a könyvet, de még nem sikerült. És most ezen a kislányon van a sor.
- Tudod, engem ez egyáltalán nem érdekel ez az egész, mert tudom mi a Világegyetem sorsa! És azon nem változtathat senki, sem te, sem én. És a kislány sorsán sem változtathatsz! Sőt, senki sorsán nem változtathatsz! Egyáltalán, mit akarsz tenni? Megöletni magad? Hol hagytad az eszed? A Földön? – sziszegte méregtől szítottan Prof.
A hárfák megszólaltak, az emberek a tüdejükben is érezték a húrok rezgését. Ekkor belépet a papnő, talpig vörösben. Leült trónusára, majd intett és előlépet egy szintén vörösbe öltözött férfi. Egy tekercset vett el az oltárról és felolvasta. Az Ősi könyvről volt benne szó, az Istennőről, aki írta és lezárta, hogy a legnagyobb erő segítségével kinyithassák, ha eljön az ideje. A jövendölésekről, melyek az egész Világegyetem sorsára vonatkoznak. Ezek után férfi oltár másik oldalához lépett, és elvett róla egy hatalmas kristálygömböt és középre helyezte. A tükrökről ráverődő fény hatására ragyogni kezdet, majd a trónus mögötti csupasz falra kivetítette Pe Kilia és kislánya Alpe Kilia képét. A teremben megkönnyebbült sóhajok hallatszottak mindenhonnan. A tükrök mögül két marcona őr lépet elő, karon fogták Pe Kiliát és az oltár felé rángatták. Kislánya hangosan sírt, miközben anyja nyakába kapaszkodott. Ava látta a könnyes szemeket, a tehetetlenség dühe egyre jobban forrt benne.
- Állj! – pattant fel a padból. Minden szem rátapadt, halk sustorgás lengte be a termet.
- Ne avatkozz bele idegen! – förmedt rá a vörös ruhás férfi az oltárnál.
- Elnézést, csak véletlenül tévedtünk ide, de már megyünk is. – próbálkozott Prof, miközben a kijárat felé húzta Avát.
- Nem megyek sehova! – mondta, s határozott léptekkel megindult az oltár felé. A vörös ruhás férfi idegesen pillantott a papnő felé, az emberek okozta moraj egyre hangosabb lett, a tükrök mögül katonák léptek elő, némelyik elállva a kijáratot. Prof ezt látva nem tudott mást tenni, zsebre tett kézzel, halkan fütyörészve követte Avát. Bár felettébb lazának próbált mutatkozni, mégis iszonyatos félelem uralkodott el rajta, mert nem akart meghalni, e mellett újra dühös volt a lányra, amiért bajba keveredett.
- Nem megyek sehova, mert nem hagyom, hogy egy ártatlan gyermeket megkínozzanak egy könyv miatt! Egy könyv uralkodik fölöttetek, rettegésben éltek, pedig nem így kellene lennie. Mennyien ismeritek a könyv történetét? És nem azt, amit itt felolvasnak nektek, hanem azt, ami a Könyvtár legeldugottabb szegletében, legsötétebb, legrémisztőbb helyén őriznek. A bolygó, a népetek történetét leíró könyvben lévő történetet. Mert az, amit itt olvasnak nektek, csak egy kifacsart verzió, amit a trónuson ülők alkottak maguknak, hogy megőrizzék hatalmukat, és kielégíthessék becsvágyukat. Szeretetről beszélnek, de képmutatóan elfogadják a gazdagok ajándékait, gyűrűit, akik lányaik életét akarják kiváltani.
Ezekre a szavakra a tömeg felmorajlott. A papnő idegesen fészkelődött trónusán, a katonák fenyegetően léptek közelebb az emberekhez, pár katona pedig Avát, Profot vették közre.

Névtelen írta...

- Áldozatra van szükségetek? A szeretet nagy erejére? – folytatta Ava beszédét, miközben felkapott egy éles kést az oltárról. A fény megcsillant a kés pengéjén, miközben a lány jó mélyen belevágott vele a tenyerébe. A fájdalomtól könnyek gyűltek a szemébe és végigfolytak az arcán. Véres tenyerét a könyv fekete borítójára rakta, miközben magában azért fohászkodott, hogy kinyíljon a könyv. Minden szem rászegeződött. A termet hangos kattanás, majd a lehulló pántok zörgése töltötte be. Ava lélegzetvisszafojtva nyitotta ki a hatalmas könyvet, majd lapozott és lapozott. Tenyere véres lenyomatott hagyott maga után az oldalakon.
- De hisz ez üres!
Ezekre a szavakra emberek pattantak fel és a könyv felé tartottak, hogy saját szemükkel láthassák az igazságot. A papnő intett a katonáknak, de azok tanácstalanul álltak a helyükön. Prof megfogta Ava karját és a kijárat felé rángatta. Odakint még hallották, ahogy ledöntik az oltárt, összetörik a tükröket. A kapukon asszonyok, gyerekek tódultak kifelé, miközben bent a dühös férfiak törtek, zúztak, fosztogattak. Prof Avát az űrhajó felé vonszolta. Gyorsan becsapta az ajtót, majd a vezérlőpulthoz sietett, hogy minél hamarább eltűnjenek erről a bolygóról.
- Gratulálok! Sikerrel jártál! Kirobbantottál egy lázadást, amiből lehet, hogy háború lesz, egy édes kislány kedvéért! Remélem büszke vagy magadra! – ordította ki magából a dühöt és a félelmet a férfi. Ava azonban mindezt nem hallotta. Bambán fogta még vérző kezét, majd a következő pillanatban ájultan feküdt a padlón.
***
A templomban elhatalmasodott a tűz, mit a lázongók gyújtottak. Az Ősi könyv a padlón hevert, üres lapjai kitépve, némelyik már szénné éget. Pár lap maradt csak a könyvben, széleit a tűz perzselte. Az utolsó ép lapon egy kacskaringós írás vált láthatóvá. „A Világegyetem sorsára a válasz: Ava Agon.”

Syro írta...

Szia Szatti!
Rég jártam erre, amúgy meg lassan érem utól magam, és itt a lassún lenne a hangsúly.
A 3. témát válsztottam, és előre szólok, hogy egy kicsit szokatlan lesz a stílusa, legalábbis tőlem ;)
Remélem tetszeni fog :)

Örök barátok

- Kristie, ne rohanj! Várj meg! - futott Tomy a lány után, majd beérve őt felvette annak sietős tempóját.
- Hova loholsz így?
- Sehova - vette oda foghegyről a lány.
- Persze, higyem is el.
- Azt hiszel, amit akarsz. Hagyj békén! - Tomy megtorpant és megdöbenve bámulta a távolódó lány alakját. Még soha nem beszélt vele így.
- Mi történhetett? - tette fel a kérdést magában, miközben próbálta újból felvenni a lány ritmusát. Mellé érve csöndesen szedte a lábát, néha felé lesett hátha észrevesz valamit, ami eddig elkerülte a figyelmét.
Már egészen az erdő mélyén jártak, mikor néhány könnycsepp húzott csíkot Kristie bájos még egy kicsit gyermeki vonásokat örző arcán. Tomy figyelmét nem kerülte el, de feltörő kérdései özönét megtartotta magának. Tudta hová tartanak, ott majd kideríti, mi a baja.
Az erdő ritkulni kezdett de csak annyira, hogy helyet adjon egy kis tisztásnak, ott állt egy kis templom vagy legalábbis, ami megmaradt belőle. Egyszer utánanézet az interneten, nyolcszáztizenöt éve építették az akkori falusiak, hogy hálát adjanak Istennek, mert elkerülte őket az európaszerte dúló fosztogatás és értelmetlen pusztítás. Tomy szerint ezt inkább a hely természeti adottságainak köszönhették, mint sem isteni beavatkozásnak. Elvégre úgy el van zárva ez a hely, hogy képtelenség megtalálni.
Az erdő arany és vörös színben pompázott, az előttük magasodó hegyoldalakat is ez a melegséget sugárzó színkavalkád ékesítette, akár egy gyönyörű festmény. Sajnos a templom nem volt szerencsés, az idő csúnyán elbánt vele. A nagy pestisjárvány idején még jöttek ide imátkozni, de aztán már nem volt, aki jöhetett volna. Az egész falut elemésztette a kór. Újra csak a tizennyolc-tizenkilencedik században lett lakókja a völgynek a templomról meg elfelejtkeztek, míg ők fel nem fedezték maguknak.
- Hogy nem tudtak a templomról? - ez persze nem volt igaz, sokan bújkáltak itt korábban, elrejtettek olyan dolgokat, amikről úgy gondolták, hogy értékesek, vagy közel állt a szívükhöz, de nem vihették magukal.
- Ha mesélni tudnának ezek a tárgyak...
Kristie egyenesen ahhoz a kitört ablakhoz sietett, amit ajtóként használtak. Mire Tomy is bement már ott gubbasztott a törmelékkupacon, amit még régebben kijelölt saját helyének, és zokogott. Most már leplezni sem akarta, hogy valami nincs rendben. Csendesen nézte, de nem mentem oda hozzá, jobb ha előbb egy kicsit lehiggad.
Ezt a tizenhét éves John-tól halotta, aki négy évvel idősebb náluk, és csak úgy tapadtak már rá a lányok. Szerinte csak nyugodt lánnyal lehet értelmesen beszélni, ha hisztizik vagy bőg meg kell várni míg abbahagyja utána már úgy ahogy kezelhető lesz.
Így jobb híján nézelődtött, de minden ismerős volt, semmivel sem lett több vagy kevesebb ezen a helyen, amióta szombaton itt jártak. A sarokban heverő csillár, melyen megtört az aranyosan szipokázó délutáni napfény, a húrok nélküli hárfa, amivel megtámasztottak egy Máriaszobrot, hogy el ne dőljön. A padokból rakot mágja, ami sosem égett le. Még a fejére állított

Syro írta...

sörösüveg is ugyan úgy állt a titkos rekesz előtt, ahova elrejtették a szerintük legértékesebb apróságokat: egy régi bőrkötéses, Tomy szerint bibliát, de Kristie azt mondja, hogy csak egy imakönyv, de mindegy is egyikük sem tudott latinul, és igencsak hiányos is volt a könyv. Egy karikagyűrűt, biztos letagadta valaki hogy házas, legalábbis ők ezt történetet találták ki hozzá.
- Miért vagy itt? - nézet rá kisírt szemekkel.
- Mert a barátod vagyok - összegezte a legegyszerűbben a dolgot, erre újból rázendített, ami már kezdett neki sok lenni. Felállt és odament hozzá, az orra elé dugtott egy zsepit, amit ő késségesen elfogadott.
- Elmodod vagy ne is kérdezem? - ült le mellette egy kőkockára. Nem jött rögtön válasz, még szipogott egy kicsit és babrálta a zsepijét.
- Tomy?
- Igen?
- Mindig a barátom leszel?
- Igen! - vágta rá gondolkodás nélkül.
- Akkor is ha... - újabb könnyek gyűltek a szemében, és akkor hirtelen megértette, mondhatni megvilágosodott. Megfogta a lány kezét és megszorította, a tekintetük találkozott, de most már Tomy sem látott sokat a másikból csak egy elmosódott körvonalat, mert az ő szememét is könnyfátyol borította. Könnyeinkkel küzdve ölelték egymást, és nem akartak visszamenni, mert tudták, hogy akkortól örökre megváltozik minden.
A nap már rég alábukott a hegyek mögött, mikor visszaindultak. Szótlanul ballagtak egymás mellett néha összemosolyogtakmásikból de többre nem is volt szükség. Szavakkal képtelenek lettek volna megfogalmazni, hogy valójában mit is éreznek.
Egészen besötétedett, mire hazaértek, Mr. Graham, a portás csak elnézően mosolygott rájuk, mikor odaköszöntek neki, de Mrs. Hobferth egy egészen hosszú fejmosással várta a későket. Ott toporgott csipőretett kézzel az ódón épület ajtajában és várta a szabályszegőket.
- Várj! - állította meg Tomy a lányt.
- Mi van? - érdeklődött kíváncsian.
Tomy levette a nyakára tekert vörös sálat, ami már szinte a védjegyévé vált és Kristie felé nyújtotta.
- Hogy mindig emlékezz rám - mondta elcsukló hangon. A lány könnyes szemmel ölelte magához az egyetlen embert, akit valaha is szeretett.
- Soha nem felejtelek el - bontakozott ki az ölelésből, majd a zsebébe nyúlt és elővett egy kicsi összehajtató rózsaszín virágmintás tükröt és Tomy remegő kezébe zárta.
- Hogy soha ne felejts el - mosolyodott el, majd megfordult és a főépület felé vette az irányt, hogy megkezdhesse új életét az őt örökbefogadó családdal.

Szatti írta...

Kedves Író!

Nagyon tetszett a történeted, a fordulatossága, ahogyan misztikus és varázslatos világot teremtettél. Az elejétől a végéig tapintható volt az izgalom és a feszültség, s mindehhez remekül társult a cselekmény, a fordulatokban gazdag történések. Köszönöm az élményt, hogy írtál és gratulálok neked!

Zsó írta...

Egy nap...

Lassan lépkedtem az előttem álló impozáns templom felé, meg-megállva, hogy erőt gyűjtsek ahhoz, hogy belépjek kapuin. Hónapok óta nem mertem idejönni, nem mertem bemenni, mert még mindig túlságosan fájt az emlék, mely ehhez a helyhez köt. Túl fájdalmas emlékeznem arra a napra, amikor örök hűséget fogadtunk egymásnak, mert Te megszegted azt. Azt mondtad, örökké velem maradsz, hogy soha nem hagysz el és mindenben számíthatok rád. De már semmi nem lesz olyan, mint rég, mivel elhagytál. Örökre és visszamondhatatlanul kitörölted magad az emberiség létezéséből. És ez nagyon-nagyon fáj.
6 hónap telt el azóta. Az idő hűvösebbre változott, a fák levetették zöld színűket és most a paletta ezer színében tündökölnek majd lassan le hullanak ezek a csodaszép levelek, átadva magukat a tél rideg és kopár vidékének. Szorosabbra fogtam magam körül a kabátot és tekertem még egyet azon a vörös sálon, amit még Te adtál nekem az első évfordulónkon.
Fellépkedek a lépcsőkön, majd kezem a templom ajtajának kilincsére fonódik és egy mély levegő után lassan lenyomom azt és belépek.
Azonnal megrohannak az emlékek az ismerős padsorok és a szőnyeg láttán, mely a pulpitushoz vezet, ahol valamikor mi álltunk kéz a kézben és te épp az ujjamra húztad azt a gyűrűt, melyet ketten választottunk ki,és amelybe azonnal beleszerettem, amint megláttam a kirakatban.
Leülök a legelső sorban a padra és csak nézek előre, figyelem az előttem lejátszódó történéseket, amik csak rád emlékeztetnek.
Az egyetemen találkoztunk először. A segítségemre jöttél, amikor egy rakat könyvet cipeltem és a követező pillanatban már mind a földön is volt. Mindenki elment mellettem, sietett a dolgára, de Te nem. Te leguggoltál mellém és összeszedted a könyveket, majd felém nyújtottad. Egymás szemébe néztünk és én azonnal tudtam, hogy te vagy az, akire eddig vártam. Te leszel életem szerelme.
Érzem, ahogy a könnyek csorognak lefelé az arcomon, de nem hagyom abba a rád való emlékezést, mert egyszerűen nem tudom megtenni, hogy ne rád gondoljak. Te töltöd ki az agyam összes részét, másra sem tudok gondolni csak rád és a hiányod okozta űrre a szívemben és a lelkemben.
A pulpitus fölött, ott, ahol nem is olyan rég mi álltunk egymáskezét fogva, a valaha látott legszebb csillár lógott a hívők fölé, tökéletesítve a templom amúgy is lélegzet elállító kinézetét. Ez volt az első dolog, amit megláttam, amint beléptünk ide, hogy véglegesítsük döntésünket az esküvővel kapcsolatban.
A mai napig tisztán él bennem annak a napnak minden egyes pillanata:
Utoljára néztem bele az előttem álló tükörbe, majd apába karolva elindultam, hogy hozzád menjek feleségül és örökre együtt maradjunk.
Halk hárfa szólam szólt, amikor beléptem a templom kapuján, te pedig ott vártál az oltár előtt, tökéletesen, lélegzetelállítóan.

Zsó írta...

Egy nap...-folytatás

Akkor még nem sejtettem, hogy mennyire rövid is lesz azaz időszak, amit házasokként együtt tölthetünk. Akkor még nem tudtam, hogy milyen hamar el fognak szakítani minket egymástól és olyan helyre mész, ahová nem tudlak követni. És bár csak 6 hónap telt el a halálod óta, nekem minden egyes nap kínszenvedés volt. Felkelni napról napra és tudni, hogy te ne fogsz rám várni a konyhában egy tökéletes reggelivel, nem ölelhetlek meg, nem csókolhatlak meg és nem mondhatom a szemedbe, hogy szeretlek, az maga a legrosszabb rémálom, de ebben az esetben nem fogok felébredni, mialatt Te mellettem alszol és karjaiddal átkarolsz.
Visszatérek a múlt emlékeiből, letörlöm könnyáztatta arcom, mély levegőt veszek, felállok, és a kijárat felé veszem az irányt, de közben újabb emlékáradat zúdul rám:
2 hónapja voltunk házasok, amikor elém álltál és közölted velem, hogy beteg vagy. Erre én csak mosolyogtam és megdorgáltalak, amiért betegen mentél dolgozni és rögvest az ágyba akartalak dugni,hogy kikúráljalak,de Te közölted velem, hogy ez nem az a fajta betegség, amit én megtudnék gyógyítani. Visszasüppedtem a karosszékbe, amiben eddig ültem és csak néztem magam elé, mialatt te megfogtad a kezem és végig azt mondogattad, hogy minden rendben lesz, nem kell félnem. De féltem, rettenetesen. Tudtam, hogy nem lesz minden rendben, és hogy nem fogsz életem végéig mellettem maradni. Hogy nagyon is hamar el foglak veszíteni, és utána megszűnök létezni, hiszen az életem nélküled nem ér semmit.
Mindvégig melletted voltam. Eljártam veled kezelésekre, terápiákra, megbeszélésekre. Végig fogtam a kezed és titokban imádkoztam, reménykedtem, hogy valamilyen csoda folytán Isten nem vesz el tőlem, engedi, hogy együtt maradhassunk. De nem. Isten durván elragadott tőlem, kitépett a karjaim közül és örök kárhozatra ítélt, hogy nélküled éljem le életem hátralévő éveit.
Ismét visszatértem a jelenbe, kezeim reszkettek, ahogy a kilincs után nyúltam, majd kiléptem a levegőre. A késő őszi szellő meglebbentette a sálat, amelyen még érződik parfümöd illata, s melyet minden hónapban ugyanazon a napon felveszek, és eljövök ide, hogy emlékezzek arra a napra, amikor a világon a legboldogabb voltam.

Bryan Sz. Ignotus írta...

Kedves Zsó,
hagyj írjam le az észrevételeimet. A tiéd tetszik a legjobban az eddigiek közül. Megfogott, mert magamra emlékeztet, a téma, a műfaj, van egy hasonlóan alkotó oldalam. Érdekes, szomorú szerelmes történetet, nem merem kijelenteni, hogy többen írnak, mert szerintem nem, de azok mindig sokkal jobban sikerülnek. Talán azért, mert így vagy úgy, de a legtöbb embernek élete során van benne része.
Novellára visszatérve, tipikus egyszerű, nagyszerű. Jól ábrázolod az őszt és a megadott szavakat is jól építetted bele, elképzelhető a szöveg. Ami izgat az a férj szemszöge, de az nagyon, hogy ő hogyan élte meg ezt az egészet, mit gondolt amikor elmondta és miért pont akkor, mióta a tudta, talán már az esküvő előtt is, de akkor miért nem mondta el és miért házasodtak össze stb. Szépen lehetne boncolgatni ezt a fonalat. Ez is megérne egy novellát, természetes a gyakorlati feladaton kívül, attól függetlenül. Én megpróbálkoznék vele a helyedben.
Bryan

Zsó írta...

nagyon szépen köszönöm,jól esnek a pozitív visszajelzések, mivel eddig ezekből elég kevés adatott meg nekem.
Eddig nem is gondoltam bele, hogy esetlegesen a férj szemszögéből is vázolhatnám a történéseket, de felcsigáztad a fantáziám és már alakul valami, különösen, hogy két ilyen témájú regényen is dolgozom. Bár nem tudom, mikor fogok tudni időt szabni annak, hogy más szemszögből is megírjam, de az biztos, hogy valamikor sort kerítek rá. Ha minden kötél szakad, érettségi után mindenképp hozzákezdek, ha nem hamarabb...
Még egyszer köszönöm ezeket a kedves szavakat.

Szatti írta...

Kedves Syro!

Köszönöm a műved és hogy ismét, újra, még itt vagy! :) A történet olyan formában volt szokatlan, hogy mindig valamilyen szokatlan dologgal állsz elő, amire azt mondom, hogy na ez ismét "syro-stílusúra" sikeredett, amit ennél a művednél nem éreztem annyira, de ettől függetlenül ugyanúgy tetszett és szívesen olvastam. Szép leírásokat használtál, tetszettek az ábrázolások, s könnyű volt belemerülni a történetedbe. Köszönöm az élményt és gratulálok neked!

Szatti írta...

Kedves Zsó!

Nagyon szép történetet alkottál és ami különlegessé tette számomra, az az elbeszélés megválasztása. Tetszett, hogy nem arról a valakiről, aki a főszereplődnek sokat jelentett... nem róla, hanem hozzá. Hozzá szóltál, neki meséltél és ettől még közvetlenebb és őszintébb volt minden sorod. A férj szemszöge valóban érdekes lenne, hogy ő miképpen élte meg ezt a helyzetet, milyen gondolatokkal távozott. Egy novellát megérne :)
Köszönöm a munkád, nagyszerű volt!

Névtelen írta...

Angéla:
Csodára várva

Mrs. Reynolds teljesen biztosra vette, hogy megőrült. Ha a városban bárki másról hallotta volna, hogy olyat tesz, amire most ő maga készült, lekicsinylően fúj egyet, és belátóan bólogat, hogy igen, tulajdonképpen számtalan jel volt rá, hogy szegénynek egyszer elmegy az esze.
Most mégis itt volt. Lihegve állt meg a dombtetőre vezető lépcsősor tetején, és szemrehányóan nézett végig a templom szürke kövein, mintha az az elhagyatott, több száz éves épület tehetne mindenről. Csalódottan húzta el a száját. Valami impozáns, aranyozott, kerubokkal körbefuttatott, toronytüskés épületet várt, nem egy galambtollakkal körbevett, rozzant viskót, aminek tetejéről hiányzik a fazsindely. Időnként nedves szél söpört végig a dombon, olyankor a környező fák ágai úgy nyúltak az épület felé, mintha még jobban meg akarnák tépázni csupasz karmaikkal.
Mrs. Reynolds legszívesebben visszafordult volna, de elhatározása, na meg a városba visszavezető csorba lépcsősor visszatartotta. Makacsul összepréselte ajkait, összébbhúzta kabátját a heves szél rántásai elől, és lenyomta a templomkapu súlyos vaskilincsét.
Történelemből fennmaradt legendák keringetek a város szélén álló templomról. Arról a több száz csodáról, ami megtörtént a falai között, a betegek felépülésétől kezdve, a szegények meggazdagodásáig; Mrs. Robertsnek mégis az volt az első gondolta, hogy az lenne az igazi csoda, ha nem omlana a fejére ez az egész tákolmány.
A templombelső ugyanolyan puritán volt belül, mint kívül. Régi rézcsillár világította meg a sötét cirádás padok fájából kiálló világos szálkákat, a porszürke oltárterítőn megbarnult szirmai hullató krizantémcsokrot. Egyetlen festmény lógott a haldokló virágcsokor felett, egy túlvilági fénnyel körberagyogott angyal képe, aki kezében hárfával a felette ragyogó fénybe tekint, szárnyait a levegőbe feszítve készül az égbe. Fölötte kopott latin betűs szöveggel, valami fennkölt idézet.
Mrs. Reynolds soha nem járt templomba. Nem érdekelték a vallások, a hitek és a babonák, őt világéletében olyan embernek nevelték, aki két lábbal áll a földön. Most hajlandó volt szakítani mindezzel, ötvenkét év büszkeségét és elutasítását hagyta otthon, hogy elhozza cserébe minden keserűségét és megbánását.
A második padsorban keresett helyet magának, ahol az idő kevésbé rágta meg a fát. A térdeplő élesen reccsent a templom csöndjében, ahogy ránehezedett.
Csoda. Rajta már csak az segíthetett.
Nem tudta volna megmondani, mikor kezdett élete irányítása kicsúszni a kezéből. Talán, amikor a bank közölte vele, hogy már nincs pénz a számláján, megtakarított pénze észrevétlenül siklott ki a kezei közül. A házon kívül nem volt más értéke, de inkább a kezét vágta volna le, mint hogy megváljon attól a kényelmes, kétemeletes kertes háztól.
Kopp-kopp-kopp.
Körömcipők koppanása a márványlapokon. Mrs. Reynolds ijedten rezzent össze, és a hang irányába kapta a fejét. Vele egykorú, ismeretlen nő kopogott végig a padok között, az oltárhoz lépett, pénzt dobott egy fémperselybe, és mécsest gyújtott. Rövid imát mormolt összekulcsolt kezei fölött, majd megfordult, hogy távozzon, de ekkor észrevette a térdeplő Mrs. Reynoldsot, és mosolyogva odalépett hozzá.
- Á, jó napot! Ne haragudjon, hogy megzavarom, de annyira örülök, hogy végre találkoztam valakivel.
Mrs. Reynolds összepréselte az ajkait. Bár ő is elmondhatná ugyanezt.
- A fiammal most költöztünk ide a városba – folytatta a nő -, és albérletet keresünk. Tudna nekem segíteni?
- Sajnos nem ismerek senkit, aki bérbe adná a házát, sajnálom – felelte Mrs. Roberts kimérten. Igyekezett rövidre zárni a beszélgetést. Részvétet imitáló mosolyt erőltetett magára, amíg a nő köszönetet mondott, és szemével követte, míg eltűnt a kapu túloldalán.

Névtelen írta...

Csodára várva

Mrs. Roberts nem szerette az olyan embereket, akik másra támaszkodnak. Ez a nő is az égtől és tőle várja a megoldást a problémáira. Ráadásul a templomba is behordja a szemetet – vette észre a sötét márványlapon fehérlő galambtollat. Mrs. Roberts helytelenítően megcsóválta a fejét, de elszántan igyekezett arra összpontosítani, amiért idejött.
Nem, a házat semmiképp sem fogja eladni. Habár amióta a férje elhagyta, nőtt az üresen kongó szobák száma, néha egész elveszettnek érzi magát bennük. Természetesen megfordult a fejében, hogy megismerkedhetne egy korban hozzá illő férfival, de mit szólnának hozzá a szomszédok? Ők úgy tudják Mr. Reynolds üzleti ügyben költözött pár évre külföldre, őt még mindig Mrs. Reynoldsnak szólítják, és gyűrűjét sem vette még le az ujjáról. Meg aztán hol talál az ember manapság rendes férfit?
Ezúttal a sekrestyeajtó csukódása szakította ki a merengésből. Középkorú férfi lépte át a küszöböt, valószínűleg a templom gondnoka lehetett, mert partvist és lapátot szorongatott a markában. Külseje ápolt volt, gondosan vasalt világoskék inget és fehér mellényt viselt, őszülő haját hátrafésülte. Az oltár mögött kezdte tisztítani az öreg márványlapokat, de olyan alapossággal, mintha szent küldetése lenne tükörré csiszolni a repedt köveket.
Hosszú percekig nem vette észre az őt figyelő nőt. Mrs. Robertsnek akarata ellenére is az jutott eszébe, hogy a férfi nagyjából a férjével lehet egyidős.
- Jaj, bocsánat, megzavartam?
Mrs. Reynolds igyekezett elrejteni az ábrándos arckifejezését a férfi kérdő tekintete elől. Fogalma sem volt, hogy egyszer majd amiatt talál vonzónak valakit, mert takarítani látja.
- Nem történt semmi – nyugtatta meg sietve.
- Én mégis nagyon röstellem, hogy nem vettem észre egy ilyen finom hölgyet, jóvá tehetném valahogy? – érdeklődött a férfi kedvesen. - Szereti az egzotikus teákat? Örömömre szolgálna, ha meghívhatnám egyre.
- Nagyon kedves, de sietek haza a férjemhez. – Maga sem tudta, miért mondta ezt, szinte automatikusan bukott ki belőle a hazugság.
- Férjnél van? Milyen kár. Ez esetben elnézést kérek. Szeretett feleségem már olyan rég elhunyt, hogy minden korombeliről természetesnek veszem, hogy hasonlóan magányos, mint jómagam.
A férfi visszavonult a sekrestyébe, Mrs. Reynolds pedig hosszasan hallgatta a nyomában visszatérő, zúgó csöndet. Kedves embernek tűnt, tapintatosnak. És biztosan többet segített a házimunkában a feleségének, mint Mr. Reynolds. De annyira azért nem volt alapos: az egyik sarokban ottfelejtett egy galambtollat.
Szórakozottan megigazgatta az ujján a gyűrűt. A mozdulattól valami puha hullott a zsebéből a földre. Mrs. Reynolds felemelte, és érezte, hogy a mázsás súly nehezebb lesz a mellkasában. A kezében tartotta az igazi okot, ami idevezette őt.
A vörös sál köré kulcsolta az ujjait, és erősen behunyta a szemét. Emlékezett rá, amikor megkötötte Lizzynek, amikor először tekerte a nyaka köré. Milyen boldog kislány volt! És most: agydaganattal fekszik a kórházban. A műtét kockázatos lenne, az orvosok nem vállalják. Ha csak egyetlen csoda történhetne vele, ha életének csak egyetlen darabkája kerülhetne a helyére, akkor azt kívánná, hogy a lánya felépülhessen.

Névtelen írta...

Csodára várva

Megreccsent mellette a pad, Mrs. Reynolds pedig ijedten felsikkantott. Homokszín ballonkabátos férfi ült mellette, elmerülve az imakönyvében. Fogalma sem volt mikor került oda.
- Elnézést, megijesztettem?
Mrs. Reynolds némán nemet intett, levegőért kapkodott. szívére szorította a kezét, és föltámaszkodott a térdeplőről, leült a padra.
- Nagyon szép ez a templom, nem gondolja? – A férfi derűs volt, tekintete energikusan járta körbe a templombelsőt. - Tetszik az üzenete – bökött a kép fölé. – „Hidd, hogy láthasd”.
- Tud latinul? – Mrs. Reynolds visszanyerte a hangját.
- Igen, tudja, orvos vagyok. Agysebész.
- Nagyon szép szakma, felelősségteljes. – Mrs. Reynoldsból csak az udvariasság beszélt. Hálás lett volna, ha végre nem zavarják meg elmélkedés közben.
- És nagyon nehéz is – sóhajtott a férfi. – Ha tudná hány ország, hány intézetében jártam, hogy felkészült legyek a szakmámban. Most pedig hány kórházba hívnak, hogy foglalkozzak a nehezebb esetekkel. Most is csak pár napig maradok a városban, pedig jó lenne egy kis nyugalom.
Mrs. Reynolds részvétteljesen bólogatott, majd megkönnyebbülésére az orvos elindult kifelé, ő pedig visszatérhetett a fohászaihoz.

Az orvos fáradtan felsóhajtott, ahogy kiért a templom elé. A fák közé lépett, oda ahol emberi szem nem láthatta meg. Csak egy pillanat műve volt az egész: ballonkabátja lefoszlott róla, teste fénnyé változott, felolvadt az esőszagú szélben.
Eltűnt, hátrahagyva a nőt, aki továbbra is várta a csodát.

Névtelen írta...

A későn észrevett hibákban az a legszörnyűbb, hogy nem lehet őket kijavítani... Pl: csak most láttam, hogy Mrs. Reynolds időnként visszavette a "leánykori nevét" :) Bocsi érte. Remélem azért nem zavar meg sokakat.

Angéla

Bryan Sz. Ignotus írta...

Ettől eltekintve jó. :) Tetszik, hogy ironikus, meglátásom szerint ritka az ilyen irómány. :)

Szatti írta...

Kedves Angéla!

Nagyszerű történetet alkottál! Nagyon tetszett a szemszög, ahogy külső szemmel láttattad a főszereplőd és annak gondolataid, de mégis benne éreztem magam, semmiképp se volt távoli. Nagyszerű cselekmény, lebilincselő gondolatok, egyszóval gratulálok neked! :) Köszönöm, hogy alkottál!