2014. október 15., szerda

Vendégírónk, Fanni bejegyzése - Az átélés művészete


Ha valaki történetet ír, a csupasz cselekmény mellett véleményem szerint elengedhetetlen a szereplők gondolatainak és érzelmeinek átadása. Ezek által úgymond felöltöztetjük a cselekményt, felerősítjük az élményt és segítünk az olvasónak abban, hogy úgy érezze ő is ott van a sorok között, ő is részese a történetnek. Vegyünk példának egy jelenetet, amelyben üldöznek valakit. A képsor puszta leírása mellett, sokkal feszültebbé tehetjük a hangulatot, ha ismertetjük mit érez az üldözött vagy éppen az üldöző, milyen gondolatok kavarognak a fejükben. Fél, vagy izgatott? Meg tudta őrizni a hidegvérét vagy eluralkodott rajta a pánik? Várja egyáltalán, hogy elkapja az áldozatot, vagy maga is tart tőle?

Nos, hogy miképp lehet hitelesen átadni az érzelmeket és a gondolatokat egy műben? Erre csak egy választ adhatok. Az átélés művészévé kell válnunk. Mindenkivel történtek rossz és jó dolgok az élete folyamán, az egy másik kérdés, hogy melyik volt túlsúlyban, melyik volt intenzívebben jelen a megélt évek alatt. Bárhogy is legyen, ha valaki történetet szeretne írni, alázatosan át kell magát adnia az élménynek. Ha szomorú hangvételű történetet írunk a bennünk lévő fájdalomból kell táplálkoznunk. Lehet, hogy a legnagyobb fájdalom a mű írójának az életében az, hogy elveszett a macskája. Ám a művében a főszereplőnek meghalt a szerelme és le szeretné írni a kínt, amit ez az élmény okozott neki. Igaz nem egyforma erősségű a két eseményhez kapcsolt érzelem, hiszen nem jár annyi szenvedéssel egy macska elvesztése, mint egy szerető emberé. Viszont ha az író elő tudja hívni magából a fájdalmat és megfelelő szintre tudja hozni, képes lesz a főszereplő szomorúságát érzékeltetni. Így van ez egy vicces, boldog hangvételű történetnél is. 

Lehet, hogy az író élete nincs tele felhőtlen pillanatokkal, de a főszereplője éppen megházasodik. Ha csak egyetlen vidám emléket vesz magához és újra fel tudja idézni, amit akkor érzett, akkor a pozitív érzés a művében is meg tud nyilvánulni. Sőt a boldogságnál már az is elég, ha valaki csupán vágyik arra, hogy boldog legyen. Ha ez a való életében nincs meg, akkor a szereplőinek teremthet olyan környezetet, amelyben jól érzik magukat és így az érzelmeik és a gondolataik is pozitívak lesznek. Tehát a lényeg, hogy tudjunk a saját érzelmeinkből táplálkozni és azokat megfelelő szintre emelni. Ha ez megvan, akkor a bennünk kavargó érzések új szemet adhatnak nekünk. Ha írok, az én harmadik szemem mindig a természetre tekint. Olyankor a fa apró rezdüléseiben látom meg az alázatot, a felhőkben a múló vágyakat és az esőben a halk szenvedést. A természet olyan kifinomult és csodálatos, hogy ezer és ezer érzést társíthatunk hozzá, kifejezhetjük és láthatóvá tehetjük általa, ami a lelkünkben van. Ráadásul úgy, hogy ami számomra a gyönyörűséget tükrözi, az egy másik ember számára maga a szomorúság. Vagyis mindenki a saját érzelemvilágát érvényesítheti a természet segítségével. Lehet nekem a csillagok tündöklő tünemények és lehet, hogy valaki másnak szomorú cédák, akik még ragyogást színlelnek, holott a fényük már rég kialudt. A művünk először még csak egy tiszta, fehér vászon. Ha a természet egy végtelen színpaletta és ebbe belemártjuk a szavak fekete ecsetét, akkor végül a letisztult anyagon kibontakozni egy kép. Ez a kép lesz a lelkünk egy darabja, amit átadunk az olvasónak. Persze a városokból, a modern környezetből is meríthetünk és általa érzékeltethetünk érzelmeket. Számomra a város egyet jelent az elidegenedéssel, a nyüzsgéssel, a nyugtalansággal és a monotonitással. Egy életunt embert például tökéletesen bele lehet helyezni ebbe a környezetbe és az életének egyhangúságát, az érzelmei és gondolatai fakóságát a városi képpel leírni. Vagy egy ember érzései, aki letért a normák útjáról, ott lapulnak minden város sötét sikátoraiban és az utak vadságában. 

Az elemi, ösztönös érzelmek kifejezésére, pedig ott vannak az állatok, akiknek minden egyes mozdulatán ezeknek a kivetülését vélhetjük felfedezni. 
Összességében azt javaslom, hogy mindenki alázattal és átéléssel forduljon a művéhez és találja meg a harmadik szemét, ami nem csak az írásait teheti jobbá, hanem az életét is.


5 megjegyzés:

Dorine írta...

Ez egyszerre volt inspiralo es gyonyoru! Nem csak az eszmek, amiket leirt benne a kedves vendegirono, hanem a mod is, ahogy kozreadja azokat. Fanni, gyonyoruen bansz a szavakkal, folytasd az irast, szivesen olvasnek toled maskor is! :)

Natalia Zsiros írta...

Kedves Szatti!
Nagyon inspiráló volt ez a bejegyzés. Kedvencem olyan szövegeket olvasni amibe beleélem magam vagy elgondolkodtat. Ez az iromány is ilyen volt mintha hátul az agyamban elkezdtek volna mozogni a fogaskerekek keresve egy jó kezdeti szálat amin haladva egy novella vagy esetleg egy nagyobb tartamú történeti is szövődhet! Még most is, miközben lepötyögöm ezt a pár sort a klaviatúrán, is azon pörög az elmém, hogy milyen ötlet eshet szóba. Remélem lesz még ilyen bejegyzés!
Nati

Fanni Csepanyi írta...

Kedves Dorine!
Nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat. :) Mindenképpen folytatom az írást és igyekszem ezt úgy csinálni, hogy enyém lehessen a megtisztelő vendégírói cím. Ez egy pozitív visszajelzés nekem, ráadásul ezekkel a kis szösszenetekkel segíthetek az oldal olvasóinak. Örülök, hogy tetszett a művem és hogy szívesen olvasnád továbbra is az alkotásaimat. Remélem nem fogok csalódást okozni. :)

Natalia Zsiros írta...

Bocsi, hogy Szattit írtam! Hirtelen csak azt néztem, hogy ki jegyezte be! Szóval "Kedves Fanni!...". :)

Fanni Csepanyi írta...

Kedves Nati!
Köszönöm a pozitív visszajelzést és örülök, hogy tetszett a művem. :)