2014. november 15., szombat

Mintha ő lennél. Mintha élnél - Gyakorlati feladat




A jelenlegi gyakorlati feladat egy régi típusra térne vissza, mely szerint egy olyan tárgyban kellene testet öltenetek, mely gyakorlatilag élettelen, viszont a szavak és gondolatok összességével  most gondolkodó, érző lényekké kellene tennetek őket. A mindennapi életünk részei, figyelnek bennünket, látnak minket, hallják a szavainkat... és mi figyelmen kívül hagyva őket, magától értetődőnek vesszük jelenlétüket. Egyszerű tárgyak. Kiegészítők. Dekorációk. Elemei a mindennapoknak... az életünknek és a világnak. S most mégis... mi lenne, ha élnének? Ha ők mesélnének rólunk? Milyennek látnak minket? Milyennek élik meg a hétköznapokat? Mire gondolnak, hogyan éreznek? Mit jelent számukra az élet, melyben ők mozdulatlanul, cselekvés nélkül csak közönségként tekintenek a világ történéseire? 
Hasonló feladat volt, amikor egy kirakati próbababa érzéseit és gondolatait kellett bemutatnotok egy rövid szösszenetben. Ezen típusra alapozva, most a következő tárgyakat hoztam számotokra, amelyek közül egyet kellene kiválasztanotok, és az ő szemén keresztül bemutatnotok az életet, a világot, az őt körülvevő eseményeket, történéseket, akár általános szemszöggel tekintve a látottakra, vagy kiválasztva egy konkrét szereplőt, akit nap mint nap lát, figyel és részese az életének... még ha szavak nélkül és észrevétlenül is.


Választható kategóriák
(az idézeteket csak a hangulat kedvéért választottam)

1. Tükör

"Nem az vagyok én, akit a tükörben látok, hanem aki a tükörbe néz."

2. Utcai lámpa

"Nézd, kihunyt a lámpafény,
Ahogy az utca kockakövén
Elgurult üresen egy eldobott szerelem.
Kár, hogy szűk lett már a tér,
Ennyi emlék a polcra se fér
Az éjek hűvösek, s fájnak a reggelek."

3. Álomfogó

"Hiszünk a varázslatban... az erejében. 
Mintha így kivédhetőek lennének a rossz álmok... 
pedig az álmok nem kívül vannak, hanem belül. 
S nincs az a fény, amely áthatolhatna az elme sötétségén."

Összegzés
  • Válassz egy tetszőleges kategóriát, amelyet szimpatikusnak találsz és/vagy közel érzel témában magadhoz!
  • Bújj a választott tárgy bőrébe és mutasd be az ő gondolatain és érzésein keresztül a világot, ahogyan azt ő látja nap mint nap!
  • Gondolhatsz általánosan is a látottakra, és érzékeltetheted szemlélődően is a körülötte történt eseményeket (lásd a második kategóriánál, ahol ugye több személy is mozoghat az adott helyszínen), vagy összpontosíts egy adott karakterre, személyre, akit az élettelen főszereplőnk élőként lát a mindennapjaiban! (ez utóbbinál az első és a harmadik kategória érvényesülhet leginkább, ha annak a személynek lakásában, szobájában található az adott tárgy.)

33 megjegyzés:

Névtelen írta...

Itt állok az utca közepén, de senkit nem érdekel, ellentétben az előttem agyontaposott csillagokkal,a mit a hírességek kapnak, csak azért mert Isten megáldotta őket szép énekhanggal,ami nekem nincs, de még csak hangom sincs, amivel beszélni tudnék. Próbálok kiabálni, de nem tudok. Próbálom kinyújtani a kezem, de nincs. Mit tegyek, hogy valaki végre észrevegyen? Úgy tesz mindenki, mintha itt sem lennék. Pedig itt vagyok. És mi lenne, ha mégsem lehetnék itt? A poros út mellett. Mindenki azt szeretné, hogy bárcsak maradtam volna. Mindenki félne. A sötéttől, az emberektől, a bekövetkezendő balestektől. Veszélyes lenne minden. Ők haszontalannak hisznek, pedig én vagyok a fény számukra a sötétben. Szó szerint, de őket ez nem érdekli. Legalább megköszönhetnék, hogy egész éjjel miközben ők félnek a sötét dolgoktól én nyugalmat adok nekik és megmutatom a dolgok valódiságát, azt, hogy minden olyan, mint reggel. Értékelhetnék, de nem teszik. Ők nem tudják, hogy milyen az, ha egy kutya megjelöli. Szörnyű érzés és megalázó. Nem tudok mozogni, pedig akkor megakadályozhatnám. Egyetlen pozitívum van: én ismerem a világot, ők nem. Míg ők rohannak a munkába, én addig nézhetem a reggeli napfelkeltét, este a város fényeit. A megnyugtató fényeket. Az én fajtámat. De ezt a számukra kevésbé érdekelt „dolgokat” pillanatok alatt romba dönthetik. Csak egy baleset alatt kidőlt lámpaoszlop lehetnék. Elsősorban az emberekért aggódnának, utána a méregdrága, már-már undorítóan tiszta autóért. Értem nem. Nem érdekelnék senkit. Még egy hangyányit sem, meglehet, hogy azt a kisfiút egy porszemnyit igen, aki az anyukájával minden csütörtök reggel ezen a helyen szoktak elsétálni, bár ő is csupán azért, mert nem lesz ott egy hétköznapi lámpa, amin rajta van kedvenc mesefigurás matricáját, amit legalább 10 éve rám ragasztottak, de nem akaródzott onnan lejönnie a kis élősködőnek. Néhanapján egy-egy ember várakozás, vagy éppen telefonálás közben magatehetetlenségéből fakadóan elkezdi lekapargatni a matricáimat. Van több is. Olyan vagyok, mint egy agyon tetovált ember. Undorító. Engem nem szeret senki. Szinte még a házak is gúnyolódva tornyosulnak fölém, mert én csak egy hétköznapi, figyelmet nem érdemlő dolog vagyok, voltam és leszek örökké…
(2.kategória, Hetti)

Horvát Mónika írta...

Közeli barát
(1 kategória)

A nap kezdi kiterjeszteni a világra gyönyörű aranyszínű sugarait, percenként teszi rá a kezét a még sötét pontokra. A ház ablakán bevilágító napfény békés hangulatot hozott a szobába, mintha varázsereje lenne, a mozdulatlan tárgyak egyszer csak megelevenültek. Pedig csak egy helyben álltak, de mégis élettelinek tűntek.
Az ágyon fekvő lány kezd ébredezni, ahogy megérezte bőrén a meleg sugarakat. Elkezdett forgolódni, majd ráérősen felült, és megdörzsölte fáradt szemeit. Felkelt az ágyról, majd vontatott lépésekkel leült elém, és a hatalmas szemeivel rám nézett. Csak nézett, és nézett. Nézte hosszú éj fekete haját, smaragdzöld szemeit, nézte bőrét, majd mutató ujját végig húzta ajkain, amit mintha vérben mártogatott volna meg, úgy vöröslött.
Próbáltam kitalálni a gondolatait, azt, hogy mik kavaroghatnak a fejében, hogy szívében miféle érzések tombolnak. De bármennyire is próbálkoztam, nem jöttem rá. Meg akartam volna szólani, de képtelen voltam rá, meg szerettem volna vigasztalni, és a tudtára akartam volna hozni, hogy nekem bármit elmondhat. Sajnos képtelen vagyok rá, és ez fáj, mert itt vagyok, de mégse tudok rajta segíteni.
Minden nap megcsinálja ezt; leül elém, és meredten nézi a tükörképét, én pedig minden nap szeretnék megszólalni. Milyen kegyetlen. Itt vagyok, de mégse tud rólam, pedig évek óta vele vagyok. Lehetnék akár a legjobb barátja is, hisz láttam már örömtelien nevetni, láttam már fájdalmasan sírni, és láttam idegesen ordibálni. Ha rám néz, szemén keresztül a szívébe látok, még csak meg sem kell szólalnia, de már tudom, hogy az arcán díszelgő mosoly hamis, hisz a tükörképe bennem van. Így a lényének egy része velem van, és ő még csak nem is tudja, hogy én vagyok a legjobb barátja.
Mondanám neki, hogy te vagy az egyik legszebb ember a földön, értékes vagy, hisz belőled csak egy van, és aki igazán szeret, az megbecsül téged. Annyiszor gondoltam már arra, hogy vajon, hogy mondhatnám el ezt neki, de még nem fejtettem meg ezt a talányt. Nap, mint nap végig nézem, ahogy próbál önbizalmat szerezni, hogy erősebb legyen, hogy ne tudják olyan könnyen a földbe tiporni. Néha észreveszem ezt az erőt a szemében, de aztán jön egy fordulat, és a lelke ismét a mélybe hull, majd arcán legördül egy-két könnycsepp. Ha tehetném, kinyújtanám a kezemet, hogy megölelhessem, mert az emberek ezt teszik, megölelik a másikat, mert van mikor a szavak már semmit sem érnek.
Szóval azt hiszem, hogy már az is óriási segítség, hogy előttem nem kell szégyellnie a könnyeit, előttem nem kell titkolnia a fájdalmait, mert ha rám néz, látja, hogy milyen valójában. Én pedig örülök, ha foglalkozik velem, mert érzem, hogy én is érek valamit, hisz ez vagyok én; egy olyan barát, aki a magányodban mindig veled van, ha nevetsz, nevetek veled, ha sírsz, veled sírok, és ha boldog vagy, osztozok az örömödön. Ez vagyok én; egy barát, aki pont olyan, mint te!

Brukú Szürke írta...

Tükör mindkét oldala
Csend honol a szobában csak a napsugarak táncolnak be az ablakon. Mindenki elment, még Lizzy is. Mindig olyan egyedül érzem magam nélküle, de tudom, hogy amikor a nap már alig fog besütni addigra ő is itt lesz.
Nyikorogva nyílik az ajtó és belép molett alakja a szobába. Szőke haja hosszú copfba fogva, fekete nadrága és pólója lomhán lóg rajta. A táskáját és tornazsákját az asztalra hajítva valósággal bezuhan az ágyába. Hosszú percek telnek el csendben amikor meghallom halk zokogását.
– Miért? - hallatszik nyüszögő hangja a párnák közül.
- Ne, ne, ne! Mit műveltek veled megint az iskolában? Hagyj fel legalább a tesi órákkal. A szívem szakad meg, hogy ilyen sokszor kell így látnom téged.
Még több lomha perc múlik el, mire lassan kimászik az ágyából, ám mielőtt az iskolatáskájáért nyúlna meglátja magát bennem. Szemei kipirosodtak, haja kócos és a ruhái is összegyűrődtek a fekvéstől. Gyűlölködve végig vizslatja kerek combjait, hasát és pufi karjait majd mind végig simítja hátha csak álmodna. Aztán hirtelen felkarol egyet a sok hatalmas párna közül és erősen hozzám vágja.
– Miért nem lehetek olyan mint a többi lány? Igazságtalanság. – hüppögve kiabálja nekem de én nem tudok válaszolni akármennyire is erölködök.
- Ne! Ne tedd ezt magaddal! – Dühösen megrázza a fejét. – Lizzy, kérlek... de a lány elfordul tőlem. - ITT VAGYOK!- kiáltom tehetetlenül. – Bár hallanál engem. Bár eltudnám mondani, hogy igen is jól nézel ki. Bár tudnék mozogni, hogy megérintsem a fehér bőrőd és hogy megtudjalak vígasztalani. Nap, mint nap látlak, veled kelek, alszok, sírok és nevetek... de te még azt sem tudod, hogy élek.

Haydée írta...

Rémálmok tárháza
(3. kategória)
Ott lógtam lefelé a könyvespolcról, nem messze az ágya mellett. Kicsi volt még, amikor először találkoztunk, kilenc éves, vörös loknis kislány, aki sohasem mosolygott. Elmerengő, nagy fekete szemeivel csak állt előttem, félredöntött fejjel többször is végigfutatta rajtam a tekintetét. Nem volt szomorú, mint a nő, aki felakasztott ide, akit körüllengett a melankólia, és a fájdalom olyan nehézséggel lengett körül, hogy már én fulladoztam tőle. Nem, ez a kislány csak csendes volt, egy néma megfigyelő. Nem boldog, de nem is depresszióra ítélt apró, vörös kis katica, mint a nő. Csak állt ott, nézegette a két nagy sólyomtollamat és a színeimet, ahogy megcsillan rajtuk a délutáni fény. Szépnek éreztem magam, büszkének, és örültem, amiért nem kell tovább tűrnöm, hogy a tél hidege átfújjon a pihetollaimon a szegény indián standján himbálózva a karácsonyi vásáron. Végre feladatom lett.
Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek miért is vagyok itt. Még sohasem próbáltam, milyen is az felfogni az álmokat, végignézni őket, minden oldaláról megvizsgálni, feltartóztatni, míg feljön a nap és dolgavégezetlenül tovább küldeni őket a reggellel. De tudtam hogyan kell, és gondolatban már felkészültem az első esténkre. Akkor láttam az első borzalmat, amit aztán az évek során annyi, vérfagyasztó és elviselhetetlen követett, hogy számolni se bírtam. Minden erőmmel dolgoztam, hogy az álom ne jusson át rajtam, de ahhoz foghatót addig még sohasem éltem át… De azután már annyiszor.
A kislány egy erdei ösvényen sétált, erre az elsőre tisztán emlékszem. Magas, öreg fák szegélyezték az ösvényt, megszűrve a telihold fényét, levetítve azt az avarra és hátborzongató árnyékokat vetítve arra. Minden annyira valósághű volt, és olyan részletes, hogy még az én tollaim is beleremegtek, elképzelni sem tudtam milyen hatással lehettek az ilyen álmok egy ekkora kisgyerekre ez idáig. Ahogy sétált, a haján futkározott az ezüstös holdfény, de minden annyira néma volt. A van a csendnek egy olyan vészjósló, félelmetes fajtája, ami mintha megfeszülne, mozdulatlanná téve a zajokat, nehezen lélegezhetővé a levegőt, és remegésre készteti az ember minden tagját. Ezt a fajtát csak akkor képes elképzeli valaki, ha már átélte, én pedig annyiszor néztem végig az ilyen csendeket… Aztán a lány kiért egy kis tisztásra, ahol a fűszálaknak csak elszenesedett, fekete hullái hevertek a talajon, a fák törzsei pedig megkövültek, csupasz kőágaik élettelenül, horror történetbe illő képpel meredeztek az ég felé. És akkor megjelent a két csuklyás alak, szinte suhantak a porig égett föld felett, az arcukon pedig kifejezéstelen, fehér maszk ült két sötét lyukkal a szemük helyén. Ez is a félelemnek egy olyan forrása, amint nem ért az, aki még nem érezte a kifejezéstelenség szülte rettegést. Aki nem tapasztalta még meg, hogy a fehér üresség rosszabb, mint egy eltorzított groteszk arc, mert azon legalább kívül ül a szörnyűség. De itt nem a fehérségen, hanem alatta, az eltakart mögött rejtőzött a borzalom.
A kislány a három alak felé sétált, valami olyan erő nyomta őt egyre közelebb a lényekhez, aminek nem tudott ellenszegülni. Aztán a maszkosok minden oldalról megjelentek a tisztáson, szinte begyakorolt rendezettséggel vették körül a gyereket, aztán egy pillanatra minden megállt. A lány nézett az alakokra, azok pedig szótlanul visszabámultak rá, majd az, aki szemben állt vele, lassan leemelte arcáról a maszkot. Ami pedig alatta volt, az szavakkal leírhatatlan. A rettegés és a borzalom egy olyan határa, ami már régen túlnőtte a rémtörténeteket, a horrorfilmeket, túlnőtt minden ügyefogyott kis rémisztgetést. Az maga a félelem volt.

Haydée írta...

A kislány az ágyban sikítani kezdett, zokogva hánykolódott a rémálomba. A szülők berontottak az ajtón, mint a többi tizenhat és mindegyikében, de akkor még igazán rettegtek. Féltek attól az ismeretlentől, ami a gyereket minden éjjel üvöltésre készteti, és amit ők nem láthattak. Én pedig csak figyeltem, hogy felkeltik, és azon tűnődtem miért nem működött az, aminek mindig is kellett volna. Erre csak akkor kaptam választ, mikor sok év multán az akkor tizenhét éves lányt egy, a bolondok számára fenntartott szanatóriumba vitték. Először két, mogorva elmeorvos jött, és az álmokról kérdezgették. A lány mindent leírt, pontosan tudtam mindegyikről, mert mellettem ülve körmölgette éjszakákon át a rémálmait, amik felébresztették. A lány nem mondott semmit, aztán az egyikük, egy magas, szemüveges férfi ottmaradt a szobában azon az éjjel, másnap pedig már a lány és az anyja a bőröndöket pakolták. A lány nem szólt semmit, ahogy általában tette, de engem is leemelt a szögről, és bekerültem a dobozba, amit a szanatóriumba vittek. Most itt függök az ágy felett, de most már tudom, miért nem fékezhetem meg az álmait. Vannak olyan borzalmak, amik nem csupán kívülről támadnak, hanem belülről. Onnan, ahol semmi sem tudja kivédeni őket, és ahonnan sohasem tűnnek el.

Nikii írta...

Megint itt áll. Csak bámul rám szomorú szemekkel. Ez olyan rossz érzés. Nem tudom elmásítani a képet, pedig segítenék. Segítenék, hogy ne lássam őt szomorúnak többé. Hisz mindig is vele voltam. Itt a szobájában. Láttam, mikor az anyja behozta a karjaiba csecsemőként. Mindig sokat sírt, és ő énekelt neki, én pedig elaléltam a gyönyörűségtől, a tiszta hangoktól, az anyai gondoskodástól. Azt is láttam, mikor a barátnői itt aludtak, és nevetgélve mesélték egymásnak, ki mit kapott karácsonyra.
Azóta sok idő telt el. Már kész érett nő lett belőle, bár az arcvonásai kislányosak.
Tegnap, ahogy hazaért csak sírt, és nem tudtam mit tenni, csak hallgattam. Vártam, hogy abbahagyja, idesétáljon elém, és észrevegye, hogy gyönyörű. De nem… Ha az az egy valaki nem szereti… Hallottam, ahogy telefonon zokog a barátnőjének. Az a helyes fiú, akivel sokszor láttam itt a szobájában hazudott neki, és egy másik lányt szeret. Pedig olyan felemelő volt látni, hogy egymás szemébe néznek, és percekig abba se hagyják. Elvesznek a másik gondolataiban, majd elcsattan egy csók. Hihetetlen, hogy mindezek nem igazi érzések voltak. Nem értem az embereket. Hogyan tudnak egy ilyen tett után tükörbe nézni? Ha az a fiú állna meg előttem, legszívesebben összetörném magam, hogy lássa mit tett ezzel a csodálatos lánnyal.
És ez a csodálatos lány a délután folyamán már nem először áll meg előttem, azzal az ollóval a kezében. Most azt hiszi, nem elég jó a fiúnak, azért nem kellett neki. De ez nem igaz! Százszor jobbat érdemelne. Én igazán ismerem őt. A szeméből kicsordul egy kósza könnycsepp, ahogy az ollót hosszú, derékig érő szőke hajához emeli. Ebben a pillanatban bármit megtennék, hogy megszólalhassak, hogy megállítsam, hogy elmondjam neki fontos, hogy ne tegye meg, amire készül.
Az első hajtincs már a földre is esik. És ő zokogva nyúl a következőért. A sminkje teljesen elkenődött, a ruhája félig lóg róla, és az a szívszaggató írás… Fáj. Csak ezt érzem. Főleg a tehetetlenség. Nem is azzal van baj, hogy levágja a haját, hanem az okával. Talán úgy érzi most meg akar változni, de mi van, ha megbánja és csak rosszabb lesz? Beleremeg a lelkem, ahogy a hosszú tincsek sorban, egymás után a földre hullnak. Mikor az elkészült, már egyáltalán nem sír. A haját gondosan összegyűjti a földről, és egy gumival összefogja. Kíváncsian figyelem mit tervez. Egy kis dobozt vesz elő a szekrénye aljából, és óvatosan belehelyezi a szőke hajköteget. Majd, ahogy a dobozt visszateszi kivesz néhány ruhát, és átöltözik. Ekkor újra elém lép. Hihetetlen mennyire megváltozott. Az arca mereven bámulja a képet, amit visszatükrözök neki. Látom a fájdalmat a szemében. Ahogy végigtekint új, rövid haján, fekete szűk farmerén, és szürke vállnélküli blúzán. Hová tűntek a színek? A vidám ruhadarabok?Hát tényleg ekkora árat kell fizetni egy buta fiúért, aki nem becsülte meg eléggé? Még utoljára szipog egyet és végig simít a hajszálain, majd hirtelen sarkon fordul, felkapja a táskáját, és kiviharzik a szobából. Én meg újra egyedül maradok a gondolataimmal…
(1. kategória-Tükör ~Nikii)

Nikii írta...

Bocsi a cím lemaradt:) - Tehetetlenség

Siroetta írta...

A kihunyó fény árnyékában (2. kategória)
Halálom napján történt egy eset, amit sosem fogok elfelejteni, amíg csak az éjszakát bevilágítja a fényem, de még azután is emlékezni fogok. Mint mindig én aznap is sötétedéskor kezdtem bele munkámba, mikor mások nyugovóra tértek, hogy családjukkal együtt felkészüljenek a következő napra. Az volt a hatodik hónapom, amit a hideg, macskaköves utcán töltöttem, hogy bevilágítsam a teret és mindennap ugyanazt láttam. A szemben lévő bolt tulajdonosa bezárja a boltja ajtaját, amire már ráfért volna egy alapos olajozás, a mellettem lévő szobában pedig a hölgy, aki titokban szerelmes belé, elhúzza a függönyt szobájában és addig kíséri tekintetével, ameddig csak tudja. A magas vörös hajú férfi útja során néha visszanéz a házra, mikor tudja, hogy nem látják. Mivel pont a barna hajú nő ablaka előtt vagyok, sokszor hallom, ahogy arról beszél álmában, mennyire szereti a férfit, de nem érdemli őt meg. A férfi pedig megannyiszor próbált már bekopogni a hölgyhöz, azonban mindig visszafordult, mert félt az elutasítástól. Szomorúságot éreztem, ha rájuk gondoltam és mindeddig nem tudtam semmit sem kitalálni miattuk, fényem pedig vészesen halványodott. Nem tudom, meddig leszek még képes megvilágítani az útjukat.
Ekkor testvéreim hangját hallottam, akik nekem jeleztek, miszerint a férfi visszafelé siet, hozzám, a nőhöz. Boldogság suhant át rajtam és rögtön ki is virultam tőle, fényem úgy áradt szét a kis utcába, mintha maga a Nap jött volna látogatóba. A férfit meg is láttam, de nem a nőhöz jött, csupán újra megnyikorgatta azt a bizonyos ajtót és beszaladt a kis boltba. Biztosan ott felejtett valamit… de nem szabadott annyiban hagynom a dolgot! Nekifeszültem kicsit a testemben lévő áramnak, ami az életet jelenti számomra, hogy minél erősebben és erősebben ontsam magamból a fényt, amíg már fájdalmas volt. Nem gondolkodtam, mégis mi fog ebből kisülni, nem érdekelt, ha nekem ebből nagyobb bajom lesz, pedig fejemben hallottam társaim kiáltásait, akikkel össze vagyok kötve. Figyelmeztettek, ne tegyem, mert nagyobb bajom is lehet belőle, én azonban nem hallgattam rájuk. Az energiától lassan majd szétcsattantam, de tovább akartam menni, segíteni akartam.
A hölgy végre észrevette a hatalmas fényt, ami a szobájába is beáradt, fejét kinyújtotta az ablakon, hogy lássa, mi történik a férfi pedig épp akkor jött ki a boltjából. Hangos zajt hallottam, de nem törődtem vele, csak még jobban erőlködtem abban bízva a férfi felfigyel a nőre, aki csak egy kőhajításnyira van tőle. Már mindenem fájt. Éreztem, ahogy az energia, ami eddig éltetett, lassan elhagy, hallottam társaim aggódó suttogását, a férfi pedig egyre messzebb lett. Még egyszer, utoljára mindent beleadtam, a fájdalom szinte elviselhetetlen volt, de a fényem egyszer felvillant, egyszer, de olyan élesen és világosan, hogy a férfi megfordult. Egyenesen a nőre nézett és többé nem vette le róla a szemét. Nagyon erősen igyekeztem még tartani magam, pedig fényárom kezdett halványodni, az életet mintha kiszipolyozták volna belőlem. Halványan ugyan, de még láttam két mosolyt, ami az én fényemnél is szebben ragyogta be a helyet, majd büszkén végleg kihunytam.

Kata Márkus írta...

Első éjszakám a téren
/ 2. kategória /

A Nap sugarai már elbújtak az öreg templom tornya mögött, amikor a templom előtti téren helyére került az utolsó kovácsoltvas lámpaoszlop. A munkások elégedetten néztek végig a megújult lámpasoron, amely ezen túl méltó dísze lesz a kis térnek. A gyönyörűen megmunkált kovácsoltvas pihenőpadok és a lámpaoszlopok nagyszerű párost alkottak és egyedivé varázsolták a nyírfákkal körbeültetett teret.
Oh, de jó helyre kerültem! - sóhajtotta elégedetten az egyik lámpaoszlop, amikor felállították az egyik pihenőpad mögé.
Mióta elkészítettek, mindig attól féltem, hogy majd egy sötét sikátorban kell világítanom, ahol senki sem veszi észre tökéletesen megmunkált karcsú oszloptestemet.
Szerencsémre nem így történt, így nyugodtan megfigyelhetem az előttem elhaladó, vagy éppen megpihenő embereket. Már alig várom, hogy alkonyodjon, és társaimmal együtt, csillogó fényünkkel világíthassunk. Nagyon, de nagyon örülök, és úgy határoztam, megosztom veletek első élményeimet
Az esti misére igyekvő embereknek még nem világítottunk, de amikor kifelé jöttek a templomból már besötétedett, - és mi az utcai lámpák, - szinte nappali világosságot adtunk a térnek.
Ünneplőbe öltözött középkorú házaspárok kisebb csoportokban álldogálva még pár percig beszélgettek egymással. Nagyon jól esett hallani, hogy elismerően szóltak a minket elkészítő mesteremberekről.
Igényes munkát végeztek, ez a lámpasor egy kis ékszerdobozzá varázsolta a teret - állapították meg egybehangzóan - miközben barátságos tekintettel szemléltek bennünket.
A feketébe öltözött fejkendős nénikék ráérősen ballagtak, botjuk ütemesen kopogott a kövekkel lerakott téren. Menésük olyan, mint a falióra ingája. Hol jobbra, hol balra dőltek egy kicsit. Időnként megálltak egy rövid pihenőre, de a beszélgetésben bizony nem tartottak szünetet.
Tudom, tudom! - ebben a korban már fájnak az ízületek, kopottak a forgók, csak a nyelv marad fiatalosan pörgő!
A templomot bezáró plébános mielőtt hazaindult volna, megállt egy pillanatra. Elégedetten nézett végig rajtunk, és úgy láttam, elnyertük tetszését. Remélem, majd valamikor áldást is kapunk tőle.
Fiatal szerelmes pár egymást átölelve andalog felém, és szerencsémre, az előttem álló padra ülnek le beszélgetni. Ha jól hallom, közeli esküvőjüket tervezgetik, s közben szenvedélyes csókban, ölelésben fonódnak egybe.
Komolyan mondom, legszívesebben kioltanám fényemet, hogy ne zavarjam őket.
Sajnos erre nincs lehetőségem, így tovább világítok fejük felett, de próbálok nem figyelni rájuk.
Amikor elmentek, már nagyon későre járt az idő. A tér időközben teljesen kiürült, az emberek nyugovóra tértek. Felettünk a sarló alakú Hold világít, körülötte milliónyi pici csillag tündököl a sötét égbolton.
Csend és nyugalom van.
A nyírfák ágait néha meglegyinti egy-egy gyenge szellő. Puha léptű macskák igyekeznek éjszakai egér vadászatra. A macskák nyomában egy kutya dühösen csaholva rohan végig a padok közt, nagy bosszúságot okozva az egerészőknek.
Úgy tűnik, ezeket az apró történéseket leszámítva, nyugodtan fog eltelni az első éjszakám.

Kata Márkus írta...

Az ég alja már halványan világosodik, amikor erősen imbolygó férfi került a látóterembe. A kezében levő borosüveggel próbál egyensúlyozni, de nem akar összejönni neki a mutatvány. Hangos csuklásokkal tarkított értelmetlen nótázása megtöri a tér csendjét. Végül szerencsésen eléri az előttem álló padot, amelyre nagy nehezen sikerült ráhuppannia. Szerintem azt gondolta, hogy hazaért, mert mint egy zsák úgy dőlt végig a padon, és pillanatokon belül hangosan hortyogott.
Kezével még pár pillanatig görcsösen szorította a borosüveg nyakát, aztán hirtelen elengedte. Az üveg hangos csattanással landolt a kövezeten , majd apró darabokra tört. A teret megtöltötte a szétfolyó bor jellegzetes savanykás illata.
Dühösen világítottam a részeg ember arcába, mert nem így képzeltem el az első éjszakámat.
Olyan szépen indult minden, a templomból kijövő házaspárok, az idős nénikék, a plébános, a dicsérő szavak, és a fiatal szerelmes pár láttán, igazán jól éreztem magam.
Aztán valahonnan idetévedt ez a részeg ember, és teljesen elvette a kedvemet! Még szerencse, hogy mindjárt világos lesz, lekapcsolnak, és nem kell őt tovább nézegetnem.
Amíg bosszankodtam, nem figyeltem semmire sem, csak a hangos beszédre kezdtem újra figyelni.
Egyenruhás emberek - gondolom, rendőrök lehettek - álltak meg a pad előtt, és próbálták felébreszteni a részeg embert. Nagy nehezen sikerült nekik, majd elég körülményesen, de mindhárman elhagyták a teret.
Az öreg templom tornyán már megcsillantak a felkelő Nap első sugarai, melyek elhalványították éjszakai fényeinket.
De ez nem baj, lekapcsolnak bennünket, és pihenhetünk napnyugtáig.
Csak az összetört üveg szilánkjai, és a szétfolyó bor nedves foltja fogja jelezni az erre járóknak, hogy nem telt el esemény nélkül az éjszaka.

Ibolya Jéga Szabó írta...

Képtelen történet ( 3. kategória)
Egy mocskos, poros pince sötét sarkában heverek, itt borul rám a sötétség mindennap, már időtlen idők óta. A tisztességes munkám a rémálom elűzése volt hajdanán, de mielőtt ide ledobtak, elvesztettem ezt a képességem. Büntetésem a feledés lett. Kerek hálóm rusnya pókok ingyen lakása, szépséges madártollaim megkoptak, a molyok lakomája lett. Csak a rózsaszín köveim maradtak épek, bár belepte őket a por, de ha a szabadság szele lefújná azt róluk, még alkalmazhatnának egy kisgyermek álmainál. Talán visszatérne újra a képességem, elűzhetném még a gonosz rémképeket, békés nyugodt álmot adnék neki. Tudom ezek csak hiábavaló vágyálmok, én már soha nem leszek igazi álomfogó, kacattá lettem, használhatatlan tárgyként elporlok nemsokára, de előtte még elmesélem azt a képtelen történetet, mely egykoron ide juttatott.
A homokos pusztában állt a kicsi parasztház, melynek egyetlen sötét szobájának fagerendáján lógtam egy szögön, a deszkákból összetákolt apró ágyacska fölé. Ajándéka voltam egy cseppnyi lánykának, a gazdámnak. A tanyasi világ ősz hajú javasasszonya adott neki, hogy a gyermek álmai békésen nyugodtan teljenek. Ő is úgy kapott valahonnan, hogy kitől, és mikor, arra már nem emlékezett. Vén volt, keveset aludt, többnyire szunyókált csak, nappal többször is, éjszakánként rövid álomtalan álmai voltak csak, hát nem volt szüksége rám az álomfogóra. A gyerek többször felriadt éjszakánként, a vénasszony, állott vizes fürdőt javallott estére, de ez nem vált be. A lányka még többször ijedt fel álmából sírva. Ekkor adott ajándékba, mint bűvös tárgyat az öreg javasasszony. Javulást remélve fel is szegeztek a rémálmoktól fel-felsíró gyereklányka ágya fölé. Az első rémálmára még ma is jól emlékszem, nagyon cifra egy álom volt az, kirítt a többi közül, pedig sokfélével volt már dolgom a munkám során.
Forró nyári reggelre ébredt a család, bár az álomban csak a lányka szaladgált az udvaron, a ház kihalt volt. Az öreg komondor békésen aludt egy jázminbokor tövében, a tyúkok kint kapirgáltak a veteményesben, a malacok sivalkodtak. A vén gémeskút üres vedrével magasan állt, mint a tanyát körülölelő jegenyefák. A lányka belenézett a vizébe, és vidáman kacarászott a tükörképével. A kút vize is magasan állt, csak a poharat kellett belemártani a vízbe a szomjazónak. Hirtelen beszaladt a házba, majd kilépve, kenyeret falt, és egy nagy csuporból tejet ivott. A kenyér repült a jázminbokor alá a vén kutyának. A tyúkok futottak a kenyér után, de a kutyát látva mind megállt és tisztes távolságból bámulta a lehulló maradékot.
A kislány szétrántotta az ócska léckerítést. A keskeny résen át nagy óvatosan, a csupor maradékával, a ház mögé osont és leült a földre. Nyugodtan ült és várt. Ház alól, egy lyukon át egy hatalmas fehér kígyó csusszant ki, egyenesen a lányka ölébe tekeredett, majd a száját kinyitva megitta a maradék tejet. A nap melegen sütött, hát melegedett egy kicsit még. A gyerek nézte és megsimogatta, majd mindketten visszabújtak, ki-ki a maga helyére. Este ugyanez újra megismétlődött. Senki nem tudta, hova jár a kis szöszke, nap mint nap. Egy reggel, amikor kibújt a kerítésen, egy férfi állt előtte a ház falánál mozdulatlan, és mereven nézett rá. Magas volt, sovány, és idegen. A gyerek visszarettent és hátra lépett, de a kéz kinyúlt utána. Sikoltott páni félelmében, és ekkor a kígyó már kúszott is fel a férfi lábán és a nyakáig meg sem állt. A férfi hörgött és élettelenül összecsuklott.

Ibolya Jéga Szabó írta...

folytatás:
A gyerek még csukott szemmel sikoltozott az anyja karjában, képtelen volt felébredni a nyugtató szavakra, és a pislákoló lámpafényre.
- Mi a fene lehet ez? Szegény kicsikém miről álmodhat? - sopánkodott a nagynénje.
- Fogalmam sincs! A vénasszony szerint rémálom gyötri, de hiába mosom le esténként állott vízzel, nem használ az. Az álomfogó se ér szart se. Ki is dobom a kamrába, mert mióta fölakasztottam, mintha sűrűsödne az éjszakai felsírása – feleli az anyja.
- Hagyd még, hátha segít.
A kislány már csak hüppögött, teljesen ébren hallgatta anyjáék beszélgetését.
- Ne fújd el a lámpát anya! – kérlelte a gyerek.
- Gyere, bújj ide, mert muszáj elfújnom, kevés a petróleum itthon.
- Holnap menjünk be a faluba, és vegyünk, meg cukorkát is, jó.
Már kezdtem megnyugodni, tényleg van még varázserőm, mert a gyerek nem riadt sírva éjjelente. Pedig hatalmas viharok tomboltak akkortájt. A kislány sokat játszott magában, nem szerette a zsémbelődő nagynénjét. Anyja napszámba járt, korán ment, későn jött.
Egy este a gyerek magától lefeküdt, nem ette meg a vacsoráját sem. Anyja rögtön észrevette az arcán viruló lázrózsákat. Próbálta felébreszteni a priznichez, de a kicsi nem ébredt, helyette, összefüggéstelen szavakat kiáltozott, valami kerékről. Dobálta magát, sikoltozott. Csak akkor ébredezett, amikor már a lábait és a két karját beborogatták vizes ruhákkal. Addig könyörgött neki az anyja, míg el nem mesélte a félelmes álmát.
- Na, meséld csak el, akkor többet nem álmodod!
- Nagy vízben úsztam anya, nagyon vitt a víz, volt ott egy malom is, tudod olyan, amilyet már láttunk egyszer, de az a hatalmas kerék el akart taposni, egyre gyorsabban jött utánam, de te megmentettél.
- Na, most kidobom ezt a marhaságot! Úgyis féltem, hogy megbabonáz, ki tudja mire való. Nem űzi ez el a rossz álmot, lehet, hogy hozza.
Ezzel letépett a gerendáról, és kihajított a kemence padkára. Onnan a kamrába kerültem a lomok közé, majd egy ócska teherautóval egy messzi házba, ahol ledobtak a pincébe. Hát ennyi az én dicstelen történetem, de hajdanában, még ifjú koromban hasznos tárgy voltam ám, sok gyerek álmát őriztem, de hát minden dicsőség elmúlik egyszer.

Szatti írta...

Kedves Hetti!

Nagyon tetszettek a gondolataid! Az őszintesége, a közvetlensége, és bár nem volt pozitív kicsengése a történetednek, vagy mondhatni fordulata, mégis színes volt és élményt jelentett olvasni! Köszönöm az aktivitásod, hogy írtál és gratulálok! :)

Szatti írta...

Kedves Móni!

Nagyon kedves volt a történeted, annak mondanivalója és tartalma. Tetszett, ahogyan elővezetted és lépésről lépésre vontál a történetbe. Szép gondolatok, szép érzések, köszönöm az élményt és gratulálok! :)

Szatti írta...

Kedves Brukú!

Egyszerű, rövid, de frappáns és sokatmondó történetet alkottál. Benne volt minden gondolat, amit tartalmazhatott és megfogalmazhatott! Gratulálok neked és köszönöm, hogy részt vettél a feladaton! :)

Szatti írta...

Kedves Haydée!

Mint mindig, hoztad a formádat és bámulatos történetet alkottál! Nagyon tetszettek a gondolataid, a cselekmény, ahogy az álomfogó köré építetted a mondataidat, elképzeléseidet! Köszönöm az élményt, nagyszerű volt olvasni az alkotásod és gratulálok! :)

Szatti írta...

Kedves Nikii!

Nagyon tetszett a történeted, a mögé épített gondolatok, és mondanivaló. Egy egyszerűnek tűnő, de annál bonyolultabb érzés köré építetted a történeted cselekményét, amelyet remekül közöltél és adtál át az elbeszélőd által. Köszönöm, hogy írtál és gratulálok neked! :)

Szatti írta...

Kedves Siroetta!

Nagyon szép, szívet melengető történetet alkottál, melyben bár szomorú kicsengése volt, mégis volt benne öröm és mosoly. Kedvesség. Köszönöm az élményt, hogy alkottál és gratulálok a művedhez! Nagyszerűre sikerült!

Szatti írta...

Kedves Kata!

Tetszett, ahogy érzékeltetted a történetedben az idő múlását, az éjszaka eseményeit, és ahogy a cselekményt ismertetted, a fel-feltűnő emberek mondatait, cselekedeteit, életük pillanatait a választott főszereplőd szemszögén keresztül. Nagyszerű alkotás, köszönöm, hogy olvashattalak! :)

Szatti írta...

Kedves Jega!

Mint mindig, hoztad a különleges stílusod és egyedi gondolataidat, melyek mindig megfogalmazódnak a történeteidben, még ha más-más cselekmény mögé bújtatva is. Gratulálok a munkádhoz és köszönöm az aktivitásod! :)

Lana írta...

(1. kategória)
A tükör meséje
Peter életét elég jól ismerem, ezért ha beszélünk, inkább csak ő kérdez én mesélek. Nap mint nap, egyre hosszabb ideig. Mostanában már egész éjszaka beszélgetünk. Sosem fogyunk ki a témákból. Peter csak engem hall, viszont én a többi tárgyat is hallgatom, és nekik is mind mesélni valójuk van. Mostanában néha mesélnek a falak. Romok, maradványok ők, de történetük nekik is van. És néha, amikor-e régi ház csendben alszik, mesélnek a falak.
Így napról-napra közelebb kerülünk egymáshoz. A falaknak, az ajtóknak, az ablakoknak és az ágyaknak, a bögréknek, sőt még a telefonnak, mindegyiküknek van mesélnivalója. Meghallgatom őket,majd elmondom Peternek. Persze azért hagyom őt is szóhoz jutni, de általában csak egy-egy történet végéhez szokott hozzáfűzni valamit.
Tegnap például beköszöntött hivatalosan is a tél, ugyanis lehullott az első hó. Elmeséltem neki azt a decemberi történetet, amely még az előző tulajdonos lányával történt télen. Nem ismertem a lányt, de a falak azt mondták, hogy hamar meghalt. Intő példa volt, hogy megértse miért kell jól fölöltözni amikor kint esik a hó, de bent mégis meleg van. Ő erre ezt válaszolt: - Tükör, de hát, most nem is akarok kimenni! Nem akarom, hogy én nélküled lássam a havat. Te viszont nem tudsz kimenni… Szóval itt maradok veled. – Mondta, majd egy mosoly húzott végig a száján, én pedig ezt válaszoltam neki: - Peter menj csak ki nélkülem, jót tesz majd egy kis friss levegő. Amúgyis édesanyád aggódik miattad. Majd megnézem máshogy a havat. Te pedig öltözz fel jól! – Igazam volt, ugyanis az ablakok által néhány percig én is kitekinthettem a tél varázslatos tájára. Ugyan úgy, ahogy én mesélek Peternek hangokkal és emlékekkel, úgy néztem most a havat és a barátomat. És abban is igazam volt, hogy Helena aggódik Peterért, és tudtam, ha ez így folytatódik, elfognak minket választani. Mindig is irigy volt anyuka létére...
Nemrég, Peternek mint minden normális amerikai családnál, neki is volt egy dadája. Helena szívből gyűlölte Almát, és a férje intése ellen állandóan lesen volt, hogy megbántsa, tönkre tegye a „pótmamát”. De ahogy telt az idő, Peter nagyon megkedvelte Almát, és ekkor Helenába valami végleg befuccsolt. Elérte hazugsággal, hogy Almát fekete bőre miatt még jobban megvessék, majd alantas munkákra kényszerítette. Végül a pótmama, Helena örömére magától mondott föl.
Ezután kezdtem el Peterrel ismerkedni. Helena nem értette, hogy egy olyan ócska „tükör” ami én vagyok mi érdekes lehet egy hatéves kisfiú számára. Tegnap megemlítette Shanonnnak, egy régi, állandóan teát szürcsölő barátnőjének, valahogy így: - Ne add tovább, de szerintem a fiam nem teljesen ... Na érted. Míg az ilyen gyerekeknek képzeletbeli barátjukkal, vagy egyszerűen egy játékkal szoktak beszélni, az enyém a tükörrel… Mit vétettem? Én normális vagyok, az apja is normális, akkor a gyerek miért nem az?
Nem értem Helena mért van úgy oda, inkább örüljön, hogy ilyen ég adta jóságos gyermeke van. Szerintem Peter teljességgel normális. Kitűnik a többi gyermektől, nyugodtabb jellemű. Nagyon okos, és jó hallgatótárs egy hozzám hasonlóhoz. Tény, hogy eléggé bőbeszédű vagyok, de már évek óta senkivel egy szót sem váltottam. A tárgyak nem beszélnek – csak amikor senki sem hallja őket. Ezért különösen jó, hogy valakinek elmondhatom az érzéseimet.

Lana írta...

A tükör meséje 2.
Helena egyre jobban aggódik Peterert, és mostanában már megfigyel, megles minket. Hallottam, ahogy a férjével tegnap ezen veszekedett. Elfogják vinni egy pszichológushoz. Ma beszéltem Pettel, és elmondtam neki, hogy mit mondjon a dokinak. Egyszerűen fogjon mindent az anyjára. Pet egy picit visszakozott, de tudta, hogy megbízhat bennem. Az egészet kettőnkért teszem.
Eltelt néhány nap, és ma kezdődik a karácsonyi szünet. Helena ma suli után fogja Petet a dokihoz vinni.
Az óra ötöt mutat, mikor hangos csattanásokra leszek figyelmes. Helena dühöng. Én viszont örülök, hisz ez azt jelenti sikerült a tervem.
Helena kezd magába fordulni, és egyszerre mérges a gyerekre, a férjére, az életére és persze rám. De nem tud elszakítani minket.
Papa tudja, hogy milyen sok időt töltök Pettel, de nem figyel erre különösebben. „Gyerekkor.” Ennyi a válasza, és ezzel zárja minden Heles veszekedésüket. Azt hiszem elfognak válni, de tudom Helenának milyen nagy szégyen lenne… Inkább neki is túl kéne lépnie ezen.
De nem megy. Véres szemmel állandóan minket hallgat. Nem baj, engem úgy sem lát. Peter meg nem törődik vele. Megfenyegette, ha nem hagyjuk abba, akkor elfog vinni engem. Peter nem tiltakozott, csak ezt kérdezte: „Mit hagyjak abba, mama?”
Papa és Helena megegyezett, hogy Hel egy kis időre elköltözik. Cserébe Papa is figyel minket.
Peternek nem hiányzik az anyja, hisz itt vagyok neki. De ugyanakkor Papa most is figyel minket.
Tervet szőttünk Pettel, hogy amikor apu ott van a közelben, úgy tesz mint ha játszana. Eddig bevált.
Eljött a karácsony. Ajándékok, karácsonyi mesék, történetek. A ház minden zúgja, tárgya mesél, emlékezik. Peter mindenkit megakar hallgatni. Nekem túl sok mesélnivalóm van, és nem tűnik föl, hogy az este valami ismerős, ugyanakkor nem ide tartozó hangját hallom.
Helena.
Fölfixált haja szétáll, véres szeme alatt karikák húzódnak, ruhája szakadt. Elküldi Petet, de ő nem akar elmenni, így hát megveri. Kétségbe vagyok esve, meg kell védenem.
Próbálok különbféle torz, félelmetes tükörképnek látszani, hát ha Helena megijed. De ő erre nyersen ezt válaszolja: - Ne játssz velem… Tudom, hogy el akarod venni a fiamat!
Kiabálni kezdek, a düh lángol bennem. De ő nem hallja nem érzi mert vak önmagától, a vágyaitól, önzőségétől. Öklével belém bokszol, én pedig darabokra török. Ahogy érzem, hogy apró, törékennyé válok, végre több mindent látok. Látom Helena mosolyát, Peter döbbent képét, Papa félelmetes tekintetét, de csak ennyit mondok: - Gyere velem Peter.
Peter fölemeli az egyik részem ami a legnagyobb és legélesebb, majd mint ha tudná mire gondolok, szívébe döfi a tükördarabot. Szívébe zár engem. Örökre együtt leszünk. Én az ő szívébe, ő az én tükrömbe.
Mostanában mesélnek a falak. Romok, maradványok ők, de történetük nekik is van. És néha, amikor-e régi ház csendben alszik, mesélnek a falak; elmesélik a tükröt, és a fiút ki benne él.

Névtelen írta...

Az előzőben későn vettem észre néhány számomra zavaró szóismétlést, lehetséges az, hogy inkább ez a változat jelenjen meg? Ha igen, köszönöm! :)

A lélek tükre

Egy vörös hajú kislány állt előttem, gyönyörű zöld szemeiből gyűlölet lövellt felém. Ez volt az első látvány életemben, nagyon megijesztett. Legtöbbször úgy ment el mellettem, hogy rám sem nézett, ha mégis, akkor mindig azon gondolkodtam, vajon miért haragszik rám? Pedig ajándékba kapott engem, az édesanyja dicsérte a cirádás keretemet, és azt mondta, pompásan illik a stílusom a szobába. Néha sírva nézett rám, és olyankor nagyon szerettem volna megmutatni neki, hogy milyen szép is valójában, de ő csak azt a szennyet látta, amit mások rádobáltak. Egy napon aztán kivitt a szobából, le a sötét pincébe. Hosszú-hosszú idő telt el, borzalmas volt céltalanul létezni odalent. Aztán egyszer csak nyílt az ajtó, magas, karcsú alak közeledett felém.
-Pompás! Ne fáradjanak, pontosan ilyen tükörre vágytam, szívesen kiviszem magam a kocsimhoz!-szólt egy zengő férfihang, fölemelt két erős kéz, és kivitt. Hirtelen pillantottam meg a fákat tele rózsaszín virágokkal, és egy szabályos férfiarcot gondosan ápolt frizurával, amint éppen rám mosolygott, hófehér fogain megcsillant a napfény. Egy tágas szobában helyezett el, pontosan az ágya mellett. Szürke ruhás, csapzott nő lépett be, a férfi foghegyről válaszolgatott neki, bármit is kérdezett. A férfi alig várta, hogy kettesben maradjon velem, látszott rajta a feszültség. A nő csöndesen kiment. Ő pedig csak bámult és bámult, aztán súlyokat emelgetett, majd a testét is csodálta bennem egy darabig. Egy este a férfi erősen bevágta az ajtót, amikor hazaérkezett, egészen beleremegtem. Aznap nem nézett felém sem, másnap pedig szinte alig ismertem rá, borostás volt, a szeme vérben forgott, haja csimbókokban lógott, és mintha éveket öregedett volna. Amikor elment otthonról, a nő is odajött. Testszínű krémet kenegetett a szeme alá, hogy eltüntesse a kék foltot, majd két nagy táskával kiment, de kisvártatva zörrent a kulcs a zárban, odaszaladt hozzám, fölkapott, és magával vitt. Egy apró szobában kaptam helyet, a nő szépen lepucolt. Jött két csöndes nap, a harmadik napon erős kopogást hallottam, majd kiabálást, sikolyt, végül vér fröccsent rám és csönd lett. A nap bágyadtan sütött be az ablakon, aztán lassan beesteledett. Másnap törték fel az ajtót, a nőt letakarva vitték ki, rólam kis pálcikákkal törölgettek vért, aztán otthagytak megint. Végül takarítók jöttek, engem is megtisztítottak. Hosszú idő telt el, míg végre új lakója lett a szobának. Ősz hajú asszony lépett elém, és kedvesen mosolygott, megigazította a kontyot a fején, aztán tett-vett, öröm volt nézni is. Kopogtak. Egy fiatalabb nő lépett be, a konyhából hallottam ki hangfoszlányokat, aztán bejöttek a szobába.
-Anya, kérlek, vállald a kezeléseket!-kérlelte a fiatalabb nő könnyekkel a szemében.
-Én már sokat éltem, és mindig méltósággal. Meghalni is úgy szeretnék, ha itt lesz az ideje.-mondta, és tiszta, mosolygó kék szemeivel nézte önmagát bennem. –A lelkünk nem hal meg soha, nagyon jól tudod! Ne félj, én sem félek!-mondta, még mindig engem nézve. Hónapok teltek el, az asszony egyre soványabb lett, a hajáról pedig megtudtam, hogy csak paróka. De a szeme mindvégig tiszta maradt, mert a szíve tele volt szeretettel. Egy esős keddi napon hosszabban nézett, mint máskor, és volt valami furcsa a tekintetében.
Szerdán letakartak.

Névtelen írta...

Azt én szösszenetem is hasonlóan kezdődik, de isten bizony, nem loptam az ötletet, csak utólag olvasgatom el, mások mit írtak. (Különben lehet, be se küldöm. :D)
Eszméletlen jó téma ez a tükrös, a végtelenségig lehetne írni, ha úgy ráérnék, mint ahogy nem. :)

Szatti írta...

Kedves Lana!

Különleges, érdekes, fordulatos és cselekményben gazdag történetet alkottál. Tetszett a választott, elbeszélő karaktered, a gondolatok és a kép köré szőtt meséd is. Gratulálok és köszönöm, hogy alkottál a feladatra! :)

Szatti írta...

Kedves Író!

Nagyon tetszett a te történeted is. Saját íze, stílusa volt, egyedi módon ragadtad meg a témát. Tetszettek a gondolatok, a szavak közvetlensége és maga a cselekmény is. A végét kicsit befejezetlennek éreztem, bár lehet, ez az egy mondat (Szerdán letakartak), ahogyan szinte megállította a levegőt, talán mégis tökéletesnek mondható. Inkább váratlannak éreztem, ha ez pontosabb kifejezés.

Gratulálok! Köszönöm, hogy alkottál a feladatra!

Névtelen írta...

Holly
Új kezdet

Egy álomfogó..Ez lennék én. Egy Californiai kisbolt egyik polcán pihentem már sok sok éven át.Amikor valaki bejött az üzletbe, én a többiekkel ellentétben imádkoztam, hogy ne engem válasszanak. Ők bármit meg tettek volna érte. Én más voltam. Imádtam itt élni.Itt voltak a barátaim, Eve, a nyaklánc,Fred, a bőrkarkötő, Tamara, a mindig cserfes, de jószándékú fülbevaló, és végül, de nem utolsó sorban Justin. Ő is álomfogó, akárcsak én. Szerelmes vagyok belé,az első pillanattól kezdve,hogy megláttam. Tamara szerint semmi esélyem, de én tudtam, h ez nem igaz. Mindent elkövettem, hogy észre vegyen.És igaz, h sok időbe telt, de végre megtörtént…Átkerültünk egy másik polcra. Csak mi ketten. Itt volt a nagy esélyem. De csak egyetlen éjszakám volt.A gazdánk elmondta, hogy holnap érkeznek a többiek…Egész éjjel beszélgettünk.Minden olyan tökéletes volt…Majd másnap kinyitott a bolt, én észre sem vettem. Csak Justinra figyeltem. Egy anyuka kinézett engem és megvett. Még sosem voltam annyira kétségbeesett. Megkaptam, amire mindig is vágytam. Justinnal voltam, de elszakítottak tőle…Utáltam azt a nőt.Haza vitt. A dobozban hallottam, ahogy egy kislánnyal beszélget. Ő volt a lánya, Ketrin. Az új tulajdonosom.Gyűlöltem. Gyűlöltem, mert miatta nem lehetek Justinnal. Sok évbe telt, mire megértettem, hogy azért vagyok, hogy másokat tegyek boldoggá.Ketrin 8 éves volt, amikor hozzá kerültem. Szörnyű rémálmok gyötörték. Még azután is, hogy én hozzá kerültem. Elvesztette az édesapját.Láttam, mennyire szenved, és segíteni akartam. És sikerült. Elűztem a rémálmait…Ettől kezdve legjobb barátnők lettünk. Mindig elmesélte, mi történt aznap vele, hogy milyen napja volt. Én hallottam először a történetet az első csókjáról, és énelőttem nőtt fel. Gyönyörű nő lett belőle. Szőke göndör tincsek, sötétkék igéző szempár..Nem is tudta, mennyire csodás egy teremtés. És pontosan arra vágyott, amire én mindig is. Hogy valaki szeresse. És meg is kapta…20 éves volt, amikor megismerte Tylert. Ő volt az ő Justinja. Nem tagadom, elég jóképű srác volt. De ha engem kérdeztek, nem érdemelte őt meg a fiú.Magától érthetődőnek vette, hogy Kate van neki.És ezért nem bíztam benne. Nem bíztam benne, egészen addig a bizonyos napig.
Ketrin órákat tudott mesélni róla. Hogy milyen aranyos, milyen kedves srác. Én szkeptikus maradtam..
Majd az egyik éjjel Ketrin megbetegedett. Nagyon lázas volt. A szülei épp aznap este utaztak el nyaralni. Egyedül volt.Tyler átjött, hogy ápolja. Egész éjjel az ágya felett ült. Le sem hunyta a szemét. Fogta a kezét…Az arcát puszilta.Ketrin láza reggelre lement. És amit akkor láttam Tyler arcán.. Beleszeretett. Imádta őt. Fontos volt neki. Mostmár tényleg megérdemli őt.
Egy hónappal később megkérte a kezét, és ő igent mondott…
Össze pakolták a szobában lévő dolgokat.
Összeköltöztek. Örültem neki, hisz láttam, hogy boldogok…De…
Valahol mindig is úgy éreztem, hogy Ketrinek keresztül élem meg a világ dolgait..És amikor ő elköltözött, úgy érzetem, hogy vége az életemnek.
De szerencsére nem így történt. Ketrin vissza jött értem 3 évvel később. Bevitt egy hatalmas rózsaszín szobába. A szoba végén egy kisgyermek sírt. Az ágya fölé tett.
-Ő a lányom, Bella! –és attól kezdve ő volt az én új kezdetem…

Névtelen írta...

Köszönöm. :)

Szatti írta...

Kedves Holly!

Nagyon szép, szívet melengető történetet alkottál! Kedves volt, szép érzelmeket és gondolatokat közöltél, magával ragadó volt, ahogy ennyire emberi vonásokkal ruháztad fel a karaktered. Köszönöm az élményt és gratulálok neked!

Névtelen írta...

Köszönöm! :$ :)

Névtelen írta...

Remélem, hogy még nem késtem el ezzel a pár sorral... Bár úgy tűnik. Előre is bocsánat, ha ez feltartana, vagy gátolna valamiben.
Aniie vagyok.

Az első kategória, címe: A tükör

Itt állok. Ezernyi ember néz belém. Mégsem engem látnak. Nem is engem figyelnek. Csak ők a fontosak. Illegetik maguk nekem, csókra nyújtják a szájuk, bájolognak, flörtölnek, de mégsem engem látnak. Van, mikor mezítelen mutatják maguk, s vannak, kik nekem is hazudni akarnak, nemhogy maguknak.
De én mégis: csak állok. Mutatom a torz csempét, néhol a hulló vakolat szépségét, vagy aranyozott stukkó burkol be, a legdrágább keretet adva. De én mégis mást ajánlok. Én mégis mindig igazságot látok! Mutatom a sírót, az összetörtet, a személytelen senkit, a gazdagot, a szerelmeset, a rég látott reményt.
De én csak egyet látok mindig: az embert, ki a fényt elzárva, reszketve áll elém.

Szatti írta...

Semmi gond, Aniie. Ilyen esetekben nem szoktam senki kizárni, legfeljebb ha már péntek délután vagy estére küldi el valaki. Efféle kicsúszás a határidőből nem gond :)

Nagyon tetszett a szösszeneted, amely bár nem volt hosszú, lényegretörő volt, frappáns, őszinte és igaz. Köszönöm a élményt, így reggel és gratulálok neked!

Névtelen írta...

Nagyon örülök, hogy tetszik! Köszönöm!
Aniie