2014. november 9., vasárnap

Szereplők a maguk feszültségében



A könyvek egyik kedvelt mozzanata - legalább is, az enyém mindenképp -, amely képes órákig a történethez láncolni, ha átérezhetően és tapinthatóan nyilvánul meg a feszültség egy cselekményben és/vagy két szereplő párbeszédében. A szerelmi civódások amúgy is szívet melengetőek, bármennyire érzi is úgy a két szereplő, hogy egy kiskanál vízben is meg tudnák fojtani a másikat, de a döntő pillanatokban kitartanak egymás mellett... ilyenkor az olvasó szinte körmöt rágva és hajat tépve lapoz tovább és tovább, hogy na legyen már meg a békülés pillanata! Viszont, amint megtörténik és néhány fejezetnyi állóvíz következik mindenfajta kisebb hullám nélkül, már is hiányoljuk az újabb összeugrást, azzal a gondolattal, hogy na történjen már megint valami! 

Persze, nem csak efféle szócsatákról lehet szó egy történetben. Lehet szó két főszereplőről, akik mint írtam, szerelmesek és mint minden pár, kisebb-nagyobb dolog miatt akármikor egymásnak esnek, de tovább lehet bővíteni a sort anya-lánya, férj-feleség, tanár-diák, barátok, testvérek, ellenségek közötti konfliktusra. Mindegyik más-más színt kap, más hangulatot, hiszen más érzelmek fűszerezik meg, viszont ugyanazt képviselik: a feszültség hihető, átérezhető közelségét, valamint komolyságát. Hiszen, senki sem szereti az értelmetlen vitákat... ha ki tudunk állni az egyik szereplő mellett, és mindeközben meg tudjuk érteni a másik karakter véleményét, gondolatát is, akkor mondhatni, az író jól dolgozott. Nem kell mindenképp állást foglalnunk és mindenképpen valamelyik szereplő pártját fognunk, hiszen ahogyan a valóságban is, mindig megvan mindkét félnek a maga igaza... szerintem ennél sokkal fontosabb, hogy olvasóként elhiggyük mindazt, amit olvasunk. S ha el tudom fogadni, hogy hasonló helyzetben én is lehetnék a vita bármelyik résztvevője és én is ugyanígy kiállnék a véleményem mellett, szembeszállva a másik féllel, akkor számomra megtestesíti a hihető igazságot. 

Nehéz kérdés arra válaszolni, mégis mitől válik hihetővé... nincs sajnos egy történetalkotási problémára sem olyan megoldás, amelyben hasonlóan az ételek receptjéhez, csak be kell tartanunk, hogy a megfelelő hozzávalókkal dolgozunk, megfelelő mennyiségben és akkor nagyot nem véthetünk. Bár így lenne ez az írásban is. Akkor hellyel közel, rengeteg jó történet születne. Viszont , ott a másik szempont is, hogy miképpen vagyunk bátrak és merészek, hogy egyedi fűszereket alkalmazzunk, amely lényegében változtat az eredeti változaton, de talán tovább is emelheti annak nagyszerűségét. A feszültségkeltés számomra ilyen... mindenkinek van elképzelése róla, akár könyvek, filmek, személyes élmények által, ellenben mégis, amikor oda érünk a történetben, nem úgy vagy nem olyan formában jönnek a gondolatok, ahogyan szeretnénk. 

Ami számomra mindenképp el tudja vinni a hátán a feszültséggel teli cselekményt, az a reakciók érzékeltetése, amely szerintem kulcsfontosságú. Persze, a megfelelő szavak használata sem másodlagos, hiszen sokszor nem kell messzemenően hosszú és bonyolult mondatokat a másik fejéhez vágnunk, hogy szíven üssük, gyomron vágjuk vagy megforgassuk benne azt a képzeletbeli kést. Ami nagyot tud dobni minden ilyen helyzeten, az a reakció és a hatás, valamint a szereplő gondolatmenetének érzékeltetése, ha E/1. személyben dolgozunk, és ezáltal teljes képet tudunk adni a karakter érzelemvilágáról, ahogyan megéli az adott szituációt.
A hatáshoz visszatérve, gondoljunk csak arra, hogy a filmekben is mekkora ereje van egy pofonnak... képletesen és gyakorlatilag is, és bár nem hangzott el egyetlen szó sem, a pofon ereje nagyobbat csattant bármilyen káromkodásnál vagy letorkolásnál. Továbbá, eszembe jut egy olyan jelenet is, amelyet talán olvastam... nem emlékszem pontosan, de azt tudom, hogy a vitában szó szót követett, egymásnak vágott megannyi sértést a két karakter, és egyszer csak az ajtó becsapódott... és ez az ajtócsapódás megszüntetett minden addigi gondolatot és keserűséget. Nincs annál gyötrelmesebb érzés, mint amikor az a személy, akit szeretsz és akivel azért vitázol, mert sokat jelent neked, magadra hagy. Talán úgy gondolja, végleg is képes lenne elhagyni azzal, hogy kilépett az ajtón... ennek nagyobb ereje van bárminél. Olyan ez, mint egy visszhang vagy egy visszaverődés, és olyan töltetet ad a soroknak, amely szinte megállítja a levegőt. 
A jó feszültség idegtépő, izgalmas, olykor fájdalmas, döntésképtelen, félelmetes, és megismételhetetlen. Ahhoz, hogy jól el tudjátok kapni a lényeget, a hatása alá kell vonnotok az olvasót. 


Elmesélek egy személyes élményt... amikor a Végzet ereklyéi könyvsorozatot olvastam, azon belül is a harmadik, Üvegváros kötetet, volt egy pillanat, amikor dühömben levágtam a könyvet, és egyszerre imádtam és átkoztam Cassandra Clare-t, amiért képes így bánni a szereplőkkel és szegény velem, mint olvasóval. Biztosan többen is olvastátok az oldalon, így talán ismerős lehet a szituáció, amikor Clary megérkezik Alicante városába, és persze első gondolata, hogy látni akarja Jace-t... aki nem mondhatnánk, hogy túlzottan örül neki. A lehető legtöbb sértést vágja Clary fejéhez, miszerint felelőtlen, buta, meggondolatlan és önző. Az egyik legjobb élményem, ha feszültségteljes pillanatokat kellene keresni könyvekben... ez tuti, a listán lenne. Mint írtam, a legfőbb eleme egy feszültségnek, a hatás... és ebben a helyzetben az adta meg a jelenetnek a kegyelemdöfést, ahogy Clary minden kiviharzás, kirohanás és kétségbeesett viselkedés nélkül, egyszerűen csak mondhatni elfogadta az őt ért sérelmeket, Jace fejmosását és kiment a szobából, ott hagyva minden jelenlévőt, aki tanúja volt a veszekedésüknek. Az volt az a pillanat, amikor már nem volt helye szavaknak és szerintem zseniális volt az írótól. Izgalmas, fájdalmas és imádható egyszerre... és ekkor kezdtem a feszültséglevezetés végett vad porszívózásba.

Mint mondtam, recept nincs. Még csak nagyon standard hozzávalókban sem lehet gondolkodni, de ami mindenképp fontos, az a hatás, a reakciók és a szavak összessége! Érdemes több olyan könyv jelenetét megvizsgálni, és elemezgetni, amelyeket olvastunk és olyan közös vonásokat keresni, amelyekre a saját feszültségtől túlfűtött jeleneteinket építeni tudjuk. Szerintem, hasznos lehet így keresgélni, akár könyvek vagy filmek esetében is, hiszen ez utóbbinál vizuálisan is láthatunk példát, s talán könnyebben választ kapunk a kérdésünkre.

* * *

Ti miképpen alkottok meg egy ilyen jelenetet? Van olyan könyv, amelyben hasonlóan hozzám, van kedvenc vitátok vagy összezördülésetek két karakter között? Mint mindig, most is szívesen látom a véleményeket, hozzászólásokat, személyes tapasztalatokat, amelyekből mindannyian tanulhatunk és okulhatunk! 

1 megjegyzés:

Brukú Szürke írta...

Sziasztok,

Először is szeretném megköszönni Szattinak a bejegyzést. Mondanom sem kell, hogy nagyon hasznos és tele van jobbnál jobb ötletekkel.Mindképpen megfogadom, mert őszintén szólva nem is olyan könnyű feszültséget kelteni egy történetben mint azt elsőre az ember gondolná.

Ha könyv példát kellene mondanom, amikből tanulhatunk akkor nekem is Cassandra Clare jut elsőkézből eszembe, de Dan Wells is említésre méltó. Mindketten mesteriek a hatás elérésében és annak fokozásában legyen szó apró vitáról vagy éppen akcióról. Hihetetlen munkát végeztek és azt kell mondjam olvasás közben jobban izgultam, mint értettségin.

Lehet, hogy őrültségnek fog hanzgani, de én már elővettem egy jegyzetfüzetet és elkezdtem olvasás közben kijegyzetelni a legjobb részeket és párbeszédeket. Hangosan kimondva még furábbnak hangzik, de többet tanultam száz oldal olvasása után, mint gondoltam.