2014. november 30., vasárnap

Vendégírónk, Jozefin bejegyzése - Ezt jelenti számomra az írás művészete



Kerülni fogom az olyan mondatokat, mint - 'mert szeretek írni', 'mert fejleszti a szókincsem', 'mert kikapcsol a hétköznapokból, és elvisz egy másik világba, ahol minden megtörténhet'. Ezeket mind igaznak is érzem, mégis talán nem elég ennyivel elintézni. Hol van a válasz tehát a kérdésre, mégis mit jelent nekem írni? Egyáltalán fontos ezt tudni? 

Tizenkét éves koromtól kezdve naplót vezettem, elég hanyagul, tizenhét éves koromra pedig egészen kurta bejegyzések születtek. Mindig csak az érzéseim írtam le inkább a dolgokkal kapcsolatban, nem azt mi történt aznap. Kevésbé tényszerűen vezettem a naplót, nem írtam feltétlen mindig le a helyszíneket, dátumokat, ismeretlen emberek nevét. Gyerekkoromban sokat olvastam, majd kamaszkoromban ép annyit, hogy az elég legyen, de semmiképp nem voltam igazán könyvmoly. Lusta olvasó voltam, még igényem se volt arra, hogy kutassak a különlegességek után vagy elmerüljek bizonyos témákban. A pszichológia érdekelt, abból elolvastam jó pár  - ma már nem feltétlen gondolom minőséginek, de csecsemőnek minden dolog új -, könyvet.

Tizennyolc éves korom körül megváltozott a tudáshoz, a tudatossághoz, az információhoz való viszonyom, és egy napló bejegyzésnél azt vettem észre, hogy nem csak magamnak írok, hanem mintha valaki más is olvasná majd. Viszont, miért akar az ember másnak írni? Pedig tudtam, hogy csak én fogom elolvasni. Előtte pár verset firkáltam papírfecnikre, és beragasztottam a füzetbe. Szerettem a verseket akkor is, de nem értettem őket igazán. Tetszett a csengésük, a rímelésük, még viccesnek is találtam, ugyanakkor bonyolult formaiságnak gondoltam. Próbálkoztam én is, hasonlítani akartam a 'nagyokhoz', mert saját verset akartam. A rácsodálkozás az alkotásra, az írásra mint fogalom, később jött. A válaszhoz pedig már egész közel érkeztünk. Az élvezet, hogy elmondok magamról mindent, és mégis semmit, hogy nyitott lehetek, de mégis zárt - úgy mondhatom el magam oldalakon, egy-egy mondaton keresztül, hogy nem engem lát meg aki olvas, hanem önmagát hiszi benne. Elkezdtem élvezni azt is, hogy kíváncsiságot kelthetek, hogy hangulattal hazudhatok és vezethetek.  Miért talál ki végtére is az ember olyan dolgokat, történeket, személyeket, amik soha nem léteztek, és nem is fognak létezni pontosan ugyanúgy? A regény valamiféle megváltó metafóra lenne a valóságra?

Az írásban később az irányítás fogott meg, ellenben idővel sokkal nehezebbé kezdett válni, mint eleinte gondoltam. Egyre jobban szerettem volna pontos és kifejezőbb lenni. A szavakat szögnek gondoltam, amivel bármit a falra, a padlóra, vagy oda kényszerítettem ahova akartam. Leakartam döfni a valóságot, beleakartam találni a közepébe.  
Eleinte azt akartam leírni ami történt, de nem koncentráltam eléggé a szereplőkre, csak elakartam mondani egy gondolatot. Ez így hiányosan működött, mert végtére is soha nem történik semmi, csak valaki mindig csinál valakivel valamit valahol, melynek következményi halmaza van - ez a történet. Legelőször kisebb vágyfoszlányokat, élet jeleneteket ragadtam meg a képzeletemből, amiknek örültem volna ha megtörténnek az életemben, leírtam őket, majd utánozni próbáltam más írókat. Elképzeltem aztán mások életét, ők mit szeretnének. Azután azt is elképzeltem és leírtam, amit nem szeretnénk. Azután jött a káosz a fejemben, hogy mit is csinálok. Fejezd ezt be - mondtam magamnak. Írok. De ne írj - vitatkoztam. Sose fogsz olyan jól írni, és egyáltalán mit képzelsz magadról, hogy hasonlítani mered magad ahhoz, aki letett már valamit az asztalra. Ekkor még bűntudatom volt, úgy éreztem magam mint a kislány aki az anyja rúzsát próbálgatja, de csak maszatol vele. Ahogy rájöttem, milyen nehéz is valami minőségit produkálni, már komoly tevékenységnek éreztem, mélyebb tiszteletet éreztem az írók iránt, és elképzelhetetlen lelki erőt és szellemi gazdagságot feltételeztem, ami egy igazi befejező ponthoz kell, ami előtt több száz oldal nyugszik. Én pedig elkomolytalankodom - gondoltam. Mert ha nem tudok jól írni, akkor inkább nem is szabadna sehogyan se. Az írás megcsúfolásának éreztem, hogy  'hozzá nyúlok'. Nem tetszett ahogy fogalmazok, idegesítettek a dallamtalan mondatok, hogy két sorban ugyanazt a szót használom, amikor lehetne ez jobb is. 
Mennyire lehet az írást tudatosan fejleszteni? És mégis ki az a hülye, aki ilyesmivel foglalkozik, és bosszankodik rajta? Ez normális egyáltalán? Ekkor már elhittem, hogy képes vagyok elejétől a végéig, megfelelve bizonyos elvárásoknak (és a magam elvárásainak megfelelően), egészet alkotni. Végül rendet raktam a fejemben, és elkezdtem úgy hozzáállni az íráshoz, mint komoly hobbihoz. Ma már úgy gondolom, ahogy azt egy másik bejegyzésben kifejtettem, az írás mindenkié. És nem kell feltétlen a regényírókra gondolni, azokra akik a publikálós szférában mozognak, egy jó életdokumentáció, akár az unokák számára is, erőfeszítést igényel, és értéket képvisel, akkor is ha nem művészi.

Az írás jelent még kihívást, hogy összeszedett legyek, mert képtelen vagyok, csak bizonyos körülmények között írni, különben úgy érzem beszorulnak a gondolatok, és elszakadnak egymástól. 
Még sok minden zavar, és fejletlen vagyok benne, sehogyse jó a tegnap még tökéletes, az ihletre már nem várni kell, hanem megtanulni megkeresni bújócska nélkül.
Sorrendre kényszerít, hogy befejezzem a csapongást, és végre állást foglaljak. Logikára fog, gondolkodni kell, átnézni, nem hülyeséget írni, összerakni, szétszedni, újragondolni, perspektívát váltani, fegyelmet gyakorolni magam felett, másképp fogalmazni ugyanazt. Elkezdtem a saját nagy történetem üldözni, de inkább ő üldöz engem. Nem tudom ma már igazán, én kerestem-e az írást, vagy ö törte rám az ajtót, de végül testett öltött, ott állt előttem, és azt mondta - foglalkozz velem. És amit minden erre a szintre eljutó ember ismer - nem lehet nem foglalkozni vele, mert nem hagy békén, és folyamatosan 'nevel' és követel.

Beszédben sutább vagyok, előfordul velem, hogy utólag jövök rá, fogalmazhattam volna jobban is, és másnap már nem értem miért értettem félre a másikat, miért nem jött időben a nyelvemre az a szó. 
Meg van a helye az objektivitásnak, a kívűlállóság, érintetlenség jótékony lényegre látásának, mégis úgy gondolom, van ahol nem lehet tömören fogalmazni. Az írás egy fordított tevékenység az élő beszéddel szemben, a tömör fogalmazás elvenné egy regény kontúrját és élét - 'az ördög a részletekben rejlik'. Nem becsukni kell egy történet, hanem kibontani, egy regény nem eltávolít, hanem közel hoz. Olyan kicsit, mint nagyítóval nézni egy hétköznapot.
Vannak dolgok, amiket nem lehet két mondattal elintézni - egy regény néha a legjobb út a megértéshez. 

Ha könyv lennék, ezt mondanám magamról...
'Ha nem mondhatom el azonnal, elmesélem hát másképp. A betűim nem futnak sehova, szilárdan állnak, és ha gondolod, rakj félre pár napra, aztán vegyél elő újra. Felejts el egy hónapra, és bűntudatot keltek, felejts el egy fél évre, és félni kezdesz tőlem. Vegyél elő egy év múlva, és más leszek neked - de mégis ugyanaz.'

Nincsenek megjegyzések: