2014. december 16., kedd

Fanni verse - Halk fohász


Fagyos és csendes téli éjszaka volt.
Hatalmas éles robajjal indult meg a vonat.
Lent köd szállt, s fent ragyogott a hold.
Fényességgel köszöntött élőt, s holtat.

Egy női alak tűnt fel az vonatablak tükrében.
Arca fehér volt, s rideg, akár a téli táj.
Könny áztatta szeme szikrát szórt a sötétben.
Leszegett fejjel sírt, zokogott némán.

Néha fel-felnézett és a fejét rázta,
Mint ha csak mély álomból ébredne fel,
S a csendben visszhangzott halk fohásza:
Oh, élet, oh, élet, kérlek, eressz el!

A fehér dobozra nézett, mit a kezében fogott,
Magához ölelte, s folytatta a szónoklatot.
Elvetted őt tőlem, semmim sem maradt,
Már csak fájdalom van bennem és végtelen harag.

Harag, mely a lelkemben szélviharként tombol.
Mindent elpusztít és mindent szétrombol.
Csak romokat hagy maga után, s idővel továbbhalad,
De új élet már nem nő viharveret szívem alatt.

Egyedül vagyok hát a világon, akár egy árva.
Az én elmúlt boldogságom már nincs dobozba zárva.
Hisz a dobozban csak por van. A test maradt földi rab,
De a lélek már messze jár. Örök és szabad.

Talán az éjszaka hírvivője lett. Mosolya csillagfény,
Mely bevilágítja az egész havas és kietlen utat,
S még a hatalmas vasszörnyeteg pályáján végigér,
Ő rám néz, s engem védve helyes irányt mutat.

Talán minden fagyos könnycsepp egy parányi hópehely,
S az is szeméből hull, mikor siratja szerelmünk.
Én is vele sírok, míg a szívem megnyugvásra lel.
Sorsom! Kérlek, add, hogy ismét együtt lehessünk.

Hiába gyújtok gyertyát, hiába ég a mécses,
Ha mégis távol van, az égben vagy egy másik világon.
Megtörök, hisz az ember ereje véges.
Nem bírom már tovább. Elnyom, elnyom az álom. 

Elszenderedett a megtört nő, de a dobozt el nem eresztette,
S a kabinba egy apró, idős hölgy lépett be.
Ruhája szín fekete volt, arcát özvegyi fátyol takart,
Finom ráncos kezét a gyászoló felé nyújtotta.

Ébredj alvó lélek! A vonat lassan az állomásra ér.
A nő felriadt, s szemében újra megcsillant a fény.
Az idős hölgy elmosolyodott. Kedvesem, te már tudod ki vagyok.
Tudom, hisz én hívtalak, s imám meghallgattatott.

Megfogta a ráncos kezet, s eleresztette a hamvakat.
A lélek kedveséhez szárnyalt, a földön csak a test maradt.
Hisz a halál csupán a fáradt testnek alkonya,
De a léleknek kezdet, egy tiszta lét hajnala.

Megérkezett a vonat. A pályaudvaron boldog tekintetek.
Az emberek most nem tudják, hogy a sors kegyetlen is lehet.
A legszentebb ünnepre, karácsonyra virradt,
S egy halk fohász meghallgattatott ezen csodás nap.

Nincsenek megjegyzések: