2014. december 9., kedd

Jozefin - Egy hópehely emlékiratai - Penna Galéria


Egy hópehely nem is tud írni - gondolod -, és egyáltalán emlékezni.
Hiába van hat kristály kezem jégkarmokkal, amit azokban a haragos, széllel bélelt téli felhőkben növesztek, azért emlékeim nekem is vannak. Az összes karácsonyi történet úgy kel útra, hogy azt minden évben az arra kiválasztott hópihék lehozzák a földre, és belesuttogják a fülekbe.
Az első hóval volt szerencsém érkezni idén, de sajnos a célszemélyem mellé estem.
Túl sokáig tartott míg odafenn megfagytam, így pár centivel arrébb pihegtem alá egy barna padon, amin már fehér párnát alkottak a testvéreim, csillogóan viháncoltak rajta. Nem vagyok tökéletesen szimmetrikus, ettől függetlenül az emberek évről évre képesek megcsodálni sokunkat.
Így történt ez, azon a furcsa, pontosan karácsony előtt egy nappal - december huszonharmadikai estén, mikor
- Nézd! Nézd meg közelebbről! - felkapott a kesztyűjére, a kevés fénytől kitágult szembogaraival rám meredt. Kis pösze orra volt, és vöröses hajába pár sorstársam akadt, onnan integettek. Havas volt már a sapkája is, koronát rajzolt a hó a homloka fölé. Piros volt alattam a pamut, kényelmes, de sajnos túl meleg, beleakadtam a kiálló bolyhokba.
Ez az anyag nem tesz jót nekem, gondoltam. Legjobban akkor lettem volna, ha egy másik rokonomra esem, aki hidegít engem.
- Mért pont hat szög? - álmélkodott a lány - Tudod hányféle csillag alakzat létezik? - Még mindig nem láttam kihez beszél. Ekkor már olvadni kezdtem, éreztem ahogy az ujjaim a karjaimon kezdenek melegedni, zsibbadni, szétmálló érzés fogott el. Ismerős volt.
Éreztem már így magam azelőtt, pont így születtem! Gyerekként víz voltam, aztán párává cseperedtem, felhőben kergetőztem, amerre lökött a szél. Megjártam a sebes folyókat, a tengereket, zubogó patakokat.
Beivódtam a kesztyűbe. De tovább hallottam a beszélgetést.
- Több ezer! - még mindig rajongással beszélt rólunk.
Most láttam egy másik arcot, egészen közel hajolt a lányhoz, barna haja elől kikandikált a fekete pamut sapkából, és a csillogó szemei csak egy irányba néztek. A lányra szegeződtek, aki szomorúan a kesztyűjére pillantott
- Ó, elolvadt...olyan gyönyörűek, és olyan keveset lehet csodálni. Szívesen lefagyasztanék egyet örökre, és beraknám vitrinbe - mondta a lány.
- Én is elolvadok tőled... - hajolt a lány füléhez a borostás arc, és egy puszit nyomott a kipirult arcra.
Könnyűség lett rajtam úrrá, lebegtem, egybe olvadtak előttem a fények, megmozdult a kesztyű, és vele én is. Ketté szakadtam.
Két csepp lett belőlem, egy másik kesztyűn volt az egyik felem, könnyűnek éreztem magam, mintha elakarnék szállni, akár egy lufi. Egyáltalán nem volt ijesztő, csupán kábulatos. Homályosan láttam már az eseményeket. Két arcot pillantottam meg egyszerre ahogy egymáshoz közelítenek, a szájuk összetapad. Aztán a két kéz összefonódott, a kesztyű anyag összenyomódott, és nagyon melegem lett. Kigyúltak a karácsonyi fények, gyerekkacaj hangja halkult el mellettem. Énekeltek.
- Várj, látom fázik a kezed, ad ide egy kicsit, had melegítsem! - mondta a fiú. Nagy forróság, perzselő meleg jött valahonnan.
Nem kívánhattam volna teljesebb életet, elértem legszebb, s legidősebb korom, amit csak egy parányi vízcsepp vágyhat magának: hókristály lettem. Láttam gonoszat és pusztítót a világban, voltam Északon és Délen, s a két másik szegletben is, ami mentén a Nap nyugszik és kel. Láttam tűnődő arcokat, bánatot, örömöt, könnyeket, erdőt, madárrajt, kis várost, és nagy falut, várakat, és szegénységet, gazdagságot, boldogságot, öregséget, bicikli versenyt. Utoljára a felettem levő csillagokat pillantottam meg, s a szitáló havat, testvéreimet a felettem meredő fenyőágak között, amin hiú üveggömbök ringatóztak, és fürödtek meg az esti fényekben, megbámulva magukat egymás tükrében. S én egyszer csak - végleg eltűntem egy piros pamut kesztyű hüvelykujj szegletében.

Nincsenek megjegyzések: