2014. december 11., csütörtök

Lizzy - Fagyott lelkek tengere - Penna Galéria

Anyukám azt mondta,aki életében rossz,és gonosz ember,annak halála után megfagy a lelke.Nem hittem neki, mindez idáig.Gonosz voltam,mindenkit bántottam,csak mert engem is megsebeztek.Meg is kaptam a büntetésemet.Eltévedtem a téli erdőben,reggelre pedig megfagyott a testem.Nem bántam,azt hittem halálom után lelkem szabad lesz.De mikor kiszálltam a testemből,felszálltam az égig.És ott megfagytam.A tél büntetett meg,szétszelte a lelkem, hópehellyé alakította. Gyönyörű lettem,a legcsodálatosabb hópehely voltam mind közül.Aztán jött a hideg. Először körbesimogatta vérző lelkem széleit,nyomában belém hasított a jég.Aztán hirtelen csapott le,nem kímélt. Fagyos fogaival a lelkembe harapott, és ha üvölteni tudnék,azt tenném,abba sem hagynám ebben a fagyos,halott öröklétben.A fagy végül végzett velem,én pedig megdermedtem.A gondolataim,az érzésem,az emlékeim lelkem börtönébe fagyva éreztek el,hogy utána elússzanak a téli szél karjába kapaszkodva,engem pedig itt hagyott minden,és mindenki. Fagyott hópiheként feküdtem a felhőkön,mint mindenki más,aki valaha érző lélek volt egy emberi testben.A történetét soha,egyiküknek sem tudtam meg soha,hiszen mind befagytunk az időben,szó nem hagyta el többé a ajkunkat..Ott feküdtem,és nem éreztem semmit,nem tudtam gondolni.Üres,értelmetlen burokként,hópehellyé fagyva maradtam meg az idők végezetéig,csak egy váz vagyok most csupán,aki valaha lélek volt.Aki valaha szeretett.Aki valaha sírt.Aki valaha gonosz volt.S csak néztem a felhők tetejéről az embereket.De mivel nem éreztem,s gondolataim sem voltak,csak az emlékeim maradtak.Néztem a zokogó asszonyt,és mintha ismerős lett volna valahonnan,de sehogy sem ismertem fel, hiszen előző életem emlékei kezdtek megfagyni, és ha egy emlék kihűl,és a végén megfagy,akkor az emlék megszűnik létezni.Az asszon egy vörös hajú kislány fagyott teste fölött zokogott. A kislány arca olyannyira ismerős volt… de nekem nem voltak gondolataim, nem tudhattam. Néztem az anya bánatát,és hiába akartam átérezni,nem tudtam.Érezni akartam a szeretetét.A gyászát.A kínjait.De a legszörnyűbb az volt,hogy én olyat nem tudtam.Megfagytam,képtelen voltam érezni.Üres maradtam, és meghalni sem tudtam.Örökre hópehelyként kell majd maradnom,a lelkem innen nem megy tovább.Az én lelkem meghalt,elveszett egy fagyott időben.Néztem,érzéketlenül láttam ahogy az anya leszúrja magát,mert nem bírja ki gyermeke elveszését.De az asszony lelke nem szállt fel hozzánk.Őt a szél másfelé terelte: felvitte a felhők fölé,a mennyekbe.Kezdett megfagyni az utolsó emlékem is.De mielőtt megszűnt volna,még egy utolsó szót suttogott:fagyott pokol.
Eljött a karácsony este.Néztem az embereket,az érzéseiket.Nem értettem,miért ünnepelnek,és mivel nem éreztem szeretetet,azt sem tudtam minek az ünnepe ez. Aztán feljött értünk a szél,és lelökött a felhőkből.Zuhanni kezdtünk, mint ezer megfagyott lélek maradványa.A szél süvített,mint a lelkek sikolya, mint a fájdalom,amit akkor éreztem volna,ha az érzéseim nem fagytak volna meg.Sikoltani akartam,de nem tehettem.Aztán egyszer földet értünk,és betemettük egymást.Egymásba fagytunk,és fagyott lelkek tengereként egymás fájdalmát is éreztük,megsokszorozódva a sajátunkkal.Aztán jöttek az élők,és összetiportak.Fájt, jobban mint eddig bármi, de csak homályosan éreztem.Időtlen idők óta a fájdalom volt az egyetlen érzésem,és még most is csak az az egy maradt.Ez az én történetem, ez voltam én: a gonosz,halott lány megfagyott lelke, aki hópehellyé lett.Gondol majd rám, élő, mikor lábaddal összetiporsz.Gondolj rám,mikor hazudsz.Gondolj rám, mikor gonosszá válsz,és ne felejtsd el: a gonosz embereknek megfagy a lelkük,s hópiheként az örökkévalóságig fájdalommal,fagyottan marad.

Nincsenek megjegyzések: