2014. december 10., szerda

Niki - Egy hópehely élete - Penna Galéria


Repülök. Ez az első gondolatom. Minden elsuhan mellettem olyan gyors vagyok, de még ennél is jobb akarok lenni. Túl akarom szárnyalni saját magamat, és a többieket is, akik láthatólag simán tartják a tempót. Mi, hópelyhek szabadon tartunk egyenest lefelé. Én repülök legelöl, vezetve a többieket.
Vagy... zuhanok?
Nevetséges... Ha szám lenne, most biztosan felnevetnék képtelen képzelgésemen. Méghogy zuhannék... Hisz oly könnyű vagyok, hogy néha még a szél is elránt jobbra-balra.
Hideg van. Igen, ez biztos. A hőmérséklet jóval fagypont alatt lehet, bár én meg sem érzem, sőt. Engem a hideg táplál, az tesz erőssé. Anélkül már rég nem szárnyalhatnék a felhők között a többiekkel.
Körülnézve nem látok mást, csak fehérséget. Rajtam kívül még ezer meg ezer hópehely szállingózik, de ígyis én vagyok a mezőny legelején. Büszke vagyok magamra, hogy gyorsaságommal kimagaslok a többiek közül, de akkor is csak egy vagyok a sok közül.
Hirtelen érzek meg valami vonzást. Valami erősenn húz lefelé. A rémület a hatalmába kerít, s sikítani szeretnék. Nem tudok szabadulni, mintha két erős kar nem akarna elengedni. Egyszer csak beugrik egy ismerős szó.
Gravitáció.
Lehetséges lenne? De hisz tudok repülni. A madarak is repülnek, és nem esnek le. Akkor mi romlott el most?
Könnyű vagyok... Hihetetlenül könnyű. Eddig talán csak a szél szállított? Az lebegtetett ide-oda, elhitetve velem, hogy repülni tudok? És most zuhanok?
Nagy valószínűséggel igen.
Akkor ennyi lenne az életemnek? A barátaim életével együtt? Csak pár percnyi játékok voltunk a természet kezében, és most csak így eldob? Ennyire kellettünk? A felhő szült, s ezzel el is dobott magától, le a mélybe, a biztos halálba? Én pedig már kezdtem hinni az életbeen, hogy létezik, de tévednem kellett. Csak egy átverés az egész.
Becsapódok. Keményen, mégis lágyan a földbe. A többi hópehely nem kímélve engem, rám zúdulnak. Összelapítanak, még a szuszt is kipréselik belőlem. Fáj a tudat, hogy nem sokára végem.
Percek, órák, napok telnek el így, majd érzem, hogy a teher, ami rám nyomul kezd könnyebb lenni. Megkönnyebbülök, hogy vége a szenvedésemnek, mert érzem én is a napsugarat. A megváltást.
Szétfolyok én is, de tudom, hogy itt még nincs vége. A Nap újra magához szólít, s felhőt formálva belőlünk, újra útnak indít idővel...

Nincsenek megjegyzések: