2014. december 8., hétfő

Viki története - Farkasszív - Penna Galéria

Anyám mindig óva intett a kétlábúaktól. Halálos veszedelmet jelentenek a magunk fajtára, ezért kerüld el őket messzire! -morogta esténként. Meghallgattam ugyan intéseit, de általában el is engedtem a fülem mellett, kölyökként jobban érdekelt a birkózás és a friss vadhús szaga. Naphosszat játszottunk a fagyönggyel körülölelt fák között, egymást haraptuk-karmoltuk, mígnem anyánk meg nem érkezett az aznapi zsákmánnyal. 
Ahogy cseperedtem, el kezdtem külön utakon is járni. Amint megéreztem egy arra járő őz édes-pézsmás illatát a sűrű mohával benőtt talajon, azonnal üldözőbe vettem. Az erdő lassan változni kezdett. Csípős hideg szél borzolta fel dús fekete szőrzetem, a melengető mohát pedig vastag hótakaró fedte be. Incselkedő hókristályok himbálóztak fölöttem, és amikor az orromra ragadtak, mérgesen megráztam a fejem, hogy bekaphassam őket. Lassan kiismertem a havas erdő legapróbb zugát is, az összes ösvényt és erdei tisztást, viszont a kétlábúak világa rejtve maradt számomra. Vajon miért félt anyám annyira tőlük? 
Egyszer, amikor épp vadászatra indultam, hirtelen éles fájdalom hasított a lábamba; sajgó, csontvelőig hatoló fájdalom. A hó alatt lapult valami, ami nem eresztett. Hideg vasszaga volt, és borzalmasan marcangolta a bőröm. Egy ideig vonyítottam, de aztán az erőm megfogyatkozott, míg végül lekuporodtam a jeges hóba, és bánatomban nyaldosni kezdtem a mancsomra száradt vért. Kis idő múlva az egyik ösvényről csengő hangja visszhangzott. Kinyitottam szemeimet, és egy apró kétlábút pillantottam meg, aki egy vadul csilingelő szánkót húzott maga után. Arca piros volt , haja ébenfekete tincsekben göndörödött homlokán. A szánkót ledobta a hóba, és odarohant hozzám. Apró kezeivel szétfeszített a vasfogakat, nyakából kitekert egy darab rongyot, hogy bekötözze vele sérült mancsomat. Eszembe jutott anyám korholása. Tényleg ilyenek lennétek, ti félelmetes kétlábúak? Válaszul megnyaltam parányi hófehér kezét, majd még egy pillantást vetettem rá, és besurrantam a fák közé. Attól kezdve minden nap eljött, hogy láthasson. Minden alkalommal egyre közelebb merészkedett, hogy beletúrhasson bundámba, és átölelhesse a nyakamat. Mély barátság szövődött köztünk: egy farkaskölyök és egy kisfiú titkos szövetsége.
Aztán egy nap nem láttam ott, az útelágazásnál, csak egy kartondoboz hevert a bokrok tövében. Tudtam, hogy nemrég ment el, éreztem ruhájának sajátos emberszagát. Mire végre sikerült szétrágnom a doboz fedelét, egy jókora sült hús esett ki belőle. Bár gyomromat marta az éhség, mégis jobban örültem volna kis barátom társaságának. 
Amikor leszállt az éj, és fölcsillant a telihold, elindultam azon az ösvényen, amin általában járni szokott. Illatfoszlányait követve átszeltem az egész erdőt, mire egy kis kunyhóhoz értem. Odaosontam az egyik ablak alá, és bekukucskáltam. A ház belsejében végre rátaláltam a fiúcskára, aki ott ült a szoba közepén emberekkel körülvéve, díszes dobozok között. A szoba különböző pontjain gyertyák villongtak, és a tekintetek mind a kisfiúra szegeződtek.
Anyácska rosszul tudta, a kétlábúak is tudnak szeretni!- mosolyogtam magamban, majd megfordultam, és szélsebesen rohanni kezdtem föl a rengetegbe, csak tappancsaim nyoma maradt utánam a hóborította dombon.

Nincsenek megjegyzések: