2015. január 3., szombat

Bee - Örökké

A vaskos templom ajtó csikorogva enged utat a fénynek, majd neked. És én megszűnök. Tejfehér szűzi ruha selyme susogva omlik válladon, nyakad illatos hibátlan bőre kiviláglik. Hányszor sóhajtottam bele titkaimat. Hajad szoros, fegyelmezett kontyban. Ezt sosem szeretted. Én sem. Azok a tincsek szabadnak születtek, tűzvörös vad tajtéknak. Még emlékszem hogy feszültek ujjaim közé, mikor egy szenvedélyes éjszaka után közelebb törleszkedtél és hagytad, hogy játsszam vele. Aztán csak pihegve hevertünk a szúrós ronda virágos szőnyegen, a karom zsibbadt mert te persze rajta feküdtél. De nem érdekelt. Ha kérted, neked adtam mindenem.

A tűz pattogott a fülledt csöndben ahogy némán figyeltelek. Igyekeztem az emlékezetembe vésni minden röpke árnyékot, a szemed színét, a pillák ívét, az árulkodó pírt az alabástrom bőrön és szemöldököd szigorú gondolatoktól terhes vonalát. És aztán valami émelyítő becenéven hívtalak, csak hogy incselkedjem veled. És te máris nevettél, kacagva vállon bokszoltál, nem fájt. Én pedig veled nevettem csókba vontalak, te elhajoltál. Édesen és huncutul. Imádtalak.Úgy hittem sosem bántanál. Hogy a szemed mosolya csak az enyém. Tiszta és őszinte, sajátom tükre.
Aztán elmaradtál, veszekedtél, martál és kiabáltál. Végül eltűntél. Illatod a párnában, hajad a fésűmben, egy kósza pólód a szekrény alján. Én üresen.Vaku villan. Sűrű suttogás, kuncogás, csodálók sóhajai.És te ott lépdelsz kecsesen édesapádba karolva. Hallom, hogy kacagsz. Vibráló gyönyörűség. 
Kezek és két szerelmes tekintet fonódik egymásba, és nekem nem kell több. Megkaptam amiért jöttem. Boldog vagy. Elnézést kérve kioldalazok a fal mellett csüngő gyöngyvirág fonatok mentén. A torkomat még összeszorítja valami, ahogy ujjaimat ráfonom a vaskos kilincsre, de ezeket a könnyeket már rég elsírtam.
A nyíló ajtón besurranó fuvallat végigszalad a szétszórt szirmokon és belekapaszkodik a menyasszony fátylába. Elhangzik az első igen.

Nincsenek megjegyzések: