2015. január 24., szombat

Érzelmek hullámhosszán - Gyakorlati feladat

Ebben a feladatban az érzelmekre hangolódnánk. A másokkal való kapcsolatok ezernyi árnyalatára, hiszen mindenkihez más-más érzések fűznek, s különbséget teszünk barát és barát között is. Elfogadunk, szeretünk, rajongunk, kételkedünk, összeveszünk, majd megbocsátunk, óvatosabbá válunk, de idővel képesek vagyunk visszaadni ugyanazt a bizalmat. Találkozunk, megismerünk, vonzódunk, kedvelünk, kíváncsivá válunk, szeretetté, majd szerelmessé... és így tovább. Sokféle érzelem-hálót lehetne így szőni és végig gondolni a miből hová való irányokat. Ezekből a példákból vagy pontosabban rájuk hivatkozva, csak néhányat emelnék ki a feladat kapcsán.

Nincs más dolgotok, mint választani egy érzelmet és azt akár párbeszéddel, akár magánmonológ által színesen, részletesen, informatívan, látványosan és érzékletesen bemutatni. Mindegyik kategóriában említett érzés más és más jelentéssel bírhat számotokra, hiszen különböznek az emberi kapcsolataink is. Így a feladatok témája is sokszínű és változatos lehet majd. Szerintem nem lesz két ugyanolyan történet :)

A feladathoz most kimondottan képet sem illesztek, mert minden bizonnyal olyanra esne a választásom, amely az én gondolataimat tükrözné az adott érzelemmel kapcsoltban és a kép témája is erről árulkodna, így nem mellékelek a kategóriákhoz illusztrációt. Próbáljatok minél szélsőségesebben gondolkodni és ne rögtön az első ötletet megragadni! Különleges és egyedi történeten keresztül mutassátok be annak cselekményét, a szereplők közötti kapcsolat mélységét, mely a választott érzelmetekre épüljön mindvégig! Ez legyen a központi témája, amely felé tartani és haladni szeretnétek az írás során!

1. Bizalom
2. Vonzalom
3. Megbocsátás
4. Törődés
5. Kételkedés


Elza
Annie - Várok rád - Különdíj
Dae - Árnyűző - Különdíj

20 megjegyzés:

Névtelen írta...

Aniie vagyok
Címe: Várok rád

2. kategória, Vonzalom


Várok. Ez egy egyszerű szó. Sok mindent jelenthet. Várok rád, a bosszúra, egy sorozatra, vagy csodára. Várni… Becsesnek hangzik. Nyálasnak is talán. Bosszantó. Utálok várni. Hülyeség. Ha nem jön, akkor nem jön, nem pocsékolom itt a drága időt. De mégis. Én még mindig várok.
Itt állok, s nézek ki a fejemből, hülyének érzem magam, és bosszúsnak… De itt állok, annak ellenére, hogy legszívesebben elrohannék, nem törődve semmivel. De mintha a földbe ragadt volna lábam. Nem mozdul semmim. Pedig már jó pár perce eldöntöttem, hogy nem várok már tovább!
És mégis, nincs kedvem itt hagyni. Hinni, tudni akarom, hogy eljössz, hogy itt leszel, látni akarok rád, csodálni, érinteni szád… De mire gondolok én? Honnan ez a gondolat? Úgy száguld felém, mint egy gyorsvonat, és elugrani nem tudok, a lábam nem mozdul. Mégis mit csinálok én itt? Miért csinálok bolondot magamból?
Jól van. Ez az utolsó perc. Nem várok többet rád. Nem fogok itt állni, mint Bálám szamara. Nem, nem fogom folyton elhitetni magammal, hogy van miért várni… De akkor miért remeg minduntalan a szám?
Mindegy. Úgy is veszteni fogok. Te nem jössz, de én mégis várni foglak, ezerszer is megtörtént már, csak ezúttal te teszed ezt majd velem. Nem nagy szám. Már úgyis, két egész órája várok rád. Már másfél órája tudom, hogy nem fogsz jönni. Ne kérdezd, hogy akkor, miért is állok még itt.
Ha pedig már itt vagyok, bevallhatom magamnak. Végül is, jó ideje tudhatom, de csak most foghattam fel. Kedvellek. Nem tudom, mi óta, vagy miért, de ezt csak bizonyítja, ez a magányos két óra. Utálom ezt. De tényleg kedvellek. Talán ezért is várok, még két órát rád…

Névtelen írta...

Holly

Bizalom

Magas, vékony, férfias testalkat.
Nem tökéletes. Ne is ezért kedveltem őt. Hogy miért… ? Azt hiszem a mosolya fogott meg. És az, ahogyan rám néz. Tudtam, senki másra nem néz így. Legalábbis azt hittem addig a bizonyos napig. Nem voltunk egy pár, soha. Csak néha úgy tettünk. De én mégis féltékeny voltam az összes lányra akihez valaha is hozzáért, akit a ő valaha is megcsókolt.
Egy nyári estén kezdődött az egész. Együtt dolgoztunk valamin. Benéztem hozzá, h meglássam, h halad. Najó kinek akarok hazudni: igazából csak látni akartam. Már jóideje fontos volt nekem. Nem tudom, ő tudta e, de az biztos, h valamit észre vett az egészből, mert akkor este elkezdett közeledni felém. Fogalmam sem volt, h miért. Miért épp akkor. De igazából nem is nagyon érdekelt. Incselkedett velem, majd átölelt. Erre vágytam mindig….Randira hívott. Emlékszem mennyit készültem arra a péntek estére. Már előtte két nappal kiválasztottam, melyik ruhát veszem majd fel. Tökéletes estét akartam. És az is volt… egy ideig. Beszélgettünk majd megcsókolt… Ahogyan az ajkaink egymáshoz értek…varázslatos volt. Haza felé indultunk volna, mikor is megszólalt. Nem akar semmi komolyat. Megkérdezte nekem is rendben van egy így a dolog. Hogy rendben van e: láthatom őt és vele lehetek. Azt hittem, ezt akarom. Igent mondtam. És annyira,de annyira boldog voltam. Találkozgatni kezdtünk. Titokban persze. Azt mondtam magamnak, h nekem is jó ez így. De abban reménykedtem, h előbb vagy utóbb majd meggondolja magát, és mi ketten egy pár leszünk..igazából.
Imádtam vele lenni, ugyan akkor gyűlöltem, h mindenki előtt úgy kellett tenni, mintha nem lenne köztünk az ég világon semmi. A titka lenni. Hogy nem mehetünk ki együtt a szobából, hogy várnom kell 30 másodpercet, míg utána mehetek, nehogy valaki gyanút fogjon. De legalább vele vagyok. Ezzel vigasztaltam magam. És amíg ő azt hiszi, nekem is jó így, addig nem érzem úgy, hogy kihasznál. Más lenne a helyzet, ha tudná, h mit érzek. De nem tudja.
Bár utólag bele gondolva…elég vaknak kellett lennie ahhoz, hogy ne vegye észre. Nem tudtam, hogy mi a rosszabb. A tudat, h nem vette észre. Vagy arra gondolni hogy igen, de mégis hagyta h tovább folytassuk.
Néha gondoltam rá, hogy elmondom neki. De nem mertem. Tudtam, ha a válasza nem, örökre elveszíthetem, és ezt nem akartam. Egyszer rákérdeztem, hogy miért nem akar kapcsolatot. Azt válaszolta, hogy arra még lesz ideje. Utáltam, ahogy általában kitért a válaszadás alól.
-Találkozunk holnap?
-Az attól függ.
-Mitől?
-Több dolgotól.
-Mondj hármat.
-Most csak egyre tudok gondolni.-rám nézett, és megcsókolt. Értitek már, miért szerettem őt ennyire? És tessék. Kimondtam. Szeretem.
Szerettem őt egészen 2014.december 08.-áig.
Ekkor ugyanis megláttam őt csókolózni egy másik lánnyal. Nyilvánosan. Nem érdekelte, ki látja. Ott csókolóztak, míg nekem csak lopott órák és percek jutottak.
Azt hittem nem képes szeretni senkit. De tévedtem.. Csak engem nem tudott…
Gyűlölni akartam, annyival könnyebb lett volna. Ám ott volt a mosolya…
Bíztam abban a mosolyban….
Attól a naptól kezdve csak egy dolog járt a fejemben. Had ne szeressem, mert túl nehéz…

Lyliane Blake írta...

3. kategória: Megbocsátás

Cím: Ha fáj a szív…

Ha fáj a szív…

Már lassan fél éve nem láttalak. Több hónapja annak is, hogy legutoljára beszéltünk. Néha mégis veszed a fáradságot, hogy felemeld a telefont. Felhívsz, hogy megkérdezd, tudok-e valamit a két nővéremről. Beszélsz hozzám, de nem hallak, nem akarlak hallani. Már nem. Sokszor kívánom, bár ne hívtál volna. Akkor nem fájna ennyire a hiányod, a lényed.
Minidig is hiányoztál, kellettél számomra, mert nélküled elveszettnek, semminek éreztem magam. De te soha nem voltál mellettem, nem foghattam kezed, érezhettem meleg ölelő karjaid, ahogy betakarnak, megvédenek minden rossztól.
Hol voltál, amikor az általad teremtett démonokkal harcoltam? Hol voltál, mikor szeretned kellet volna? Hol voltál, mikor a lelket ölték ki belőlem? Hol voltál, mikor vérrel írták történetem? Hol voltál? Ott álltál mellettem. Álltál és nézted, amint utam a pokol felé veszem. Letaszítottál a mélybe, le a poros, sárral, vérrel áztatott kútba. Akkor azt hittem, már nincs tovább, nem bírom, nincs utam, melyen végigmenjek.
Ha rád gondolok gyötrő érzelmek kerülnek felszínre a sötét pincének érzett lelkem mélyéről. Fájnak, szorítanak, és nem, nem bírom. Régmúlt élményei kúsznak elő agyam elrejtett zugaiból, hogy ne csak a testem, a lelkem is kínozzák. Elválasztottál a saját valómtól. A lelkem is elloptad, ami nem is volt még igazán az enyém. Csak a kipusztított érzelmek helyei maradtak. Ezt hagytad magad után.
Annyi mindent elkövettél, annyi tett van, melyre képes lettél volna, mégsem tettél semmit. Miért? Mit ártottam, hogy ezt érdemeltem tőled? Pont tőled.
Miattad, igen miattad nem érezhettem biztonságban magam, mert te nem tettél semmit. Semmit. Csak ültél lelked összedőlt romjain, és vártál. Vártál a csodára, hogy majd lesz jobb, ha felnövök és téged is kiszakítalak abból a mocsokból, melybe bűnös lényed kárhoztatott engem is.
Megbocsátok. Mindent. Mindent, amit elkövettél ellenem. Már tudok élni, létezni nélküled. Mára már nem hiányoznak az elmaradt ölelések, puszik, biztatások. Nem. Ezek már nem kellenek. Tőled nem.
És mégis, mindezek ellenére, ha találkoznánk, rád mosolyognék, vigaszt nyújtanék. Ölelő karjaimba zárnálak, hogy értsd, tudd, mi a megbocsátás, a szeretet. Szeretet, mely egyedülálló és feltétlen, bármi is történt.
Megbocsátok, mert ami történt, az a múltam, de a szeretetem a jelenem.

Saver írta...

Sweet and bitter

Kategória: vonzalom (több részletbe írom, mert hosszabb lett 4096 karakternél)

Fehér, vörös, és sárga.
Tiszta, édes, és irigy.
Tiszta, édes, irigy, és nyomasztóan keserű.
Ilyen veled lenni. Át élni a poklok poklát, majd a mennyországig repülni, olyan magasan, amilyen ember még nem járt.
Fehér, piros, sárga. Édes, és keserű.
Oda kinn, apró hópelyhek szálnak alá az égből. Beterítik a zöld réteket fehér áldásukkal. Fehér. A nap lemenő vöröses fénye, beragyogja Wood Street utcáit. Vörös.
Itt ülök, az ablaknál. Szemem a végtelenségbe mered, valahová, ahova nem juthatok el. A fejem ezernyi gondolattól zajos, amiket nem értek. Próbálom össze rakni, a fejemben értelmetlenül harsogó szavaidat. Próbálom kizárni őket, próbálom csendre inteni a gondolataimat.
Reménytelenül meredek az ablakom előtt elúszó, karcsú hópelyhekre. Nézem, ahogy furcsa táncot járnak, valami olyan melódiára, amit csak ők hallanak. Akár az angyalok, kerülgetik egymást, míg végül mindegyikőjük, ugyan arra a talajra zuhan, eggyé válva társaival. Mennyire egyhangú, és mennyire gyönyörű. Pont mint az ember élete, mi olyan gyorsan illan el, mint ahogy az a picinyke hópehely a talajra hull. Észre se vesszük, és már vége is van...
Elegem van! - üvöltöm magamba, és idegesen felpattanva az ágyról, az előszobába sietek.
Elegem van, a nyomasztó gondolatokból, a fájdalmas talányokból! Elegem van, hogy azon emésztem magam, hogy Te mit akarsz, miközben te egyáltalán nem gondolsz rám! Elegem van abból, hogy a fejem, minden egyes percben, parancsolni próbál a lelkemnek. Béklyókba fog, mind az a sok ezer szabály, és íratlan törvény, amit az emberek a füledbe suttognak éjszakánkként. Ugyan, mi tilthat tőled? Ugyan, ki lenne képes, uralkodni magán, amikor egy karnyújtásnyira van tőle a mennyország? Nem érdekel, ha te vagy az ördög, vagy ha te vagy Isten földi angyala is...már túl késő ezen gondolkodni. Már nem tudok gátat szabni magamnak, és nem akarom titkolni. Nem akarom senki más elől titkolni, csak is te ellőtted.
Lekapva az ajtó melletti fogasról fekete, vastag szövet kabátomat, sietve magamra húzom, magas szárú, szürke csizmámmal egyetembe, ami alá gondosan elrejtem fekete sztreccs farmerem szárát, és már indulok is, zsebre dugott kezekkel, a lemenő nap fénye mellett, oda, ahova szívem most leginkább szólít.
Szánalmasnak, és bolondnak érzem magam. Rég megtanultam már, hogy csodák nem léteznek. Mégis, alig tudok boldogabb dolgot elképzelni ennél. Fellélegzek. Kimerem mondani. Szeretlek. Hiányzol. Nem érdekel, hogy ez nem szabály szerű. Ez kémia. Nem tudok ellene mit tenni.
Arcom lassan pirossá válik a szél fújásától. A hidegnek foga van. A körülöttem lévő emberek, mind lassú léptekkel haladnak, igyekeznek minél inkább kabátjukba rejteni arcukat, de én nem fázok. Meg sem érzem a hideg szellő fúvását a bőrömön, habár orrom már rég vörös színben tündököl. Nem sokára azonban, én is lassabb léptekre váltok.
Megállok az úttestnél. Jobbra fordítom a fejem. Nagy levegőt veszek, majd kifújom, pára felhőt rajzolva a levegőbe. Átmegyek az zebrán a kietlen, szürke körforgalom mellett, majd lassan sétálok a kihalt beton út jobb oldalára húzódva, miközben szemeim érdeklődve nézik a tájat. Semmi, és senki nem volt a közelben rajtam kívül, csak egy magányosan várakozó buszmegálló a túloldalon pár méterre tőlem, és egy sárga fényben úszó bolt az utca végén, ami mellett egy másik út húzódott valamerre a végtelenbe.
Tekintetem nem engedte a boltot. Fényei elvakították, és ahogy közeledni kezdtem hozzá, lassan, csupán egy pillanatra, lehunytam a szemeimet. Láttam magam előtt. Arra a napra, amikor elkezded velem ezt az őrült táncot járni.

Saver írta...

(Sweet and bitter 2)

Emlékszem, ugyan olyan egyszerű nap volt mint a többi. Emlékszem, hogy a nap lemenőben volt, pont mint most. Emlékszem a fekete bőr kabátod, és a bőröd illatára, amik illatát felváltva sodorta felém a szél ahogy mellettem sétáltál. Emlékszem, milyen természetesen egyszerű volt akkor minden. Emlékszem, milyen természetes volt, hogy ott vagy mellettem. Emlékszem, hogy a saját utunkat jártuk. Emlékszem, hogy nem érdekelt kit hagyunk le. Emlékszem, hogy Melody és James, akikkel együtt kellett volna mennünk, teljesen lemaradtak tőlünk. Emlékszem, hogy egyedül neked köszönhetem, hogy aznap nem voltam egyedül. Te voltál az egyetlen, aki nem utasított el a furcsa öltözékem, a rendezetlen hajam, az ügyetlenségem, és tökéletlenségem miatt. Emlékszem, hogy velem voltál - a tökéletlennel, - a talpig tökéletes Melody helyett.
De most nem vagy itt. Csak én. A hópelyhek szállingózása a levegőben, az árva buszmegálló az út túl oldalán velem szemben, a gyönyörű, sárga fényben úszó bolt az út végén, ahova már csak ketten léptünk be, magunk mögött hagyva Melodyékat. Emlékszem, milyen határozottnak, és biztosnak éreztem magam melletted állva. Emlékszem, úgy gondoltam, az élet egy gyönyörű ajándék, nem pedig átok. S emlékszem, úgy gondoltam, én vagyok ennek a világnak a legnagyobb mázlistája amiért melletted állhatok.
Emlékszem arra az izgatottságra, arra a kellemes bizsergésre, amikor mindketten néma csöndben álltunk a pultnál, várva hogy az eladó bepötyögje a kódokat, és a tenyerét nyújtsa a pénzért. Emlékszem, hogy remegett, és izzadt a kezem az izgalomtól. S arra is emlékszem, hogy te milyen nemes egyszerűséggel oltottad el szívemből kitörni készülő, zavart vulkánjaimat. Nem volt másra szükségem, csupán a hangodra, hogy beszélj hozzám, és a lelkemben lévő feldúlt melódia, azonnal szelídülni kezdett.
Most pedig ott álltam. Egyedül, ugyan azon az úton, amelyiken kezed óvatosan közelebb került az enyémhez, amin a vállaink súrolták egymást ahogy léptünk. Azon az úton, amin tudtuk, hogy a hallgatás többet jelent minden szónál. Hallottam a szívem zaklatott zakatolását, és éreztem rajtad a zavaradottságot.
Szemeim az egymástól pár méterre lévő ujjainkat nézték, és sűrű levegő vételeim közepette, másra sem tudtam gondolni, csak arra, vajon tenyered a tenyerembe csúszik e. Szabad szemmel is láttam, ahogy remeg, és bizsereg a kezed. Tudtam, hogy mire vágysz. Azt kívántam, bár lennél olyan magabiztos, mint amennyire annak látszol. Imádkoztam, hogy megtedd, mert tudtam, bennem nincs elég bátorság, még ha az eszem, tudja is, hogy te is pontosan ugyanarra vársz mint én.
Felnéztem az arcodra, te pedig csak, egy hatalmas, rejtett, csalódott sóhajjal, elmosolyodtál.
- Remélem, hamarosan barátnőm lesz - mondtad, olyan gyermeteg, aranyos lelkesedéssel, hogy képtelen voltam haragudni rád, a szavak jelentése miatt. Egyszerűen csak éreztem, ahogy szívemben még csak most nyíló virágok hervadni kezdenek.
Elnevettem magam, hogy leplezzem a legyőzöttségemet, és az után nem néztem többet a szemedbe. Se aznap, sem pedig holnap, sőt még az után sem. Soha többet. Képtelen voltam rá.
Nedves. Szemeim lassan könnyektől teltek meg. Egy könnycsepp lassan végig gördült az arcomon, az államhoz érve a kezemre pottyant, majd úgy zuhant tovább, fejest ugorva fehér végzetébe, hogy szinte alig éreztem.
Felemeltem a kéz fejemet, hogy letöröljem arcomról a könnyeket. Semmi okom nem volt a sírásra. A bőr kabát, és a szövet kabát nem fér össze, még akkor sem ha mindkettő fekete. Az előtt is tudtam, hogy vissza emlékeztem volna. Reménytelen az egész. A gyufaárus kislány, még csak rá sem nézhet a hercegre.

Saver írta...

(Sweet and bitter 3)
Sarkon akartam fordulni állásomból, vissza indulni ugyan azon az úton amin jöttem, de akkor megpillantottam az arcot. Az arcot, amire nem számítottam.
- Te...sírsz? - kérdezed, gesztenye barna pillantásod az enyémbe fúrva, résnyire szét nyílt, ajkakkal a meglepettség súlya alatt. Nem válaszolok. Mit is mondhatnék erre? Miért teszel úgy, mintha érdekelne?
- Mit keresel itt, ilyenkor? Ráadásul teljesen egyedül. - arra gondoltam, azt válaszolom, az eszemet. De a hangja túlságosan aggódóan csengett ahhoz, hogy durva legyek. Túlságosan valóságosnak tűnik.
- Tudod, csak jöttem egy kicsit nosztalgiázni - nevetem el magam, elemelve kézfejemet az arcomtól, amiről a könnycseppeket takarítottam - Olyan szépen esik a hó. - még mindig könnyekkel küszködő szemekkel figyelem rezzenéstelen arcodat. Kezed bőr kabátod zsebeibe rejted. Pont ugyan az a kabát. Pont ugyan az a hely. Úgy sem menekülhetek tovább.
Elegem van!
- Vissza akartam jönni ide - motyogom, leengedve egy könny cseppet az arcomon - Csak hogy, kiürítsem a gondolataimat. - meglepő. Hetek óta, csak arra készülök, hogy valahogy a tudtodra adjam, és most olyan egyszerűen szaladnak ki számon a szavak, olyan megtervezetlen pontossággal, hogy még én magam is elcsodálkozok rajta. Sosem képzeltem el, hogy egyszer ezeket a szavakat mondom majd neked.
- Sajnálom... - suttogom. Úgy érzem magam, mint egy brazil szappanopera főhősnője, abban a tudatban, hogy ez a szappanopera, nem fog boldog befejezéssel végződni. Mégis reménykedek valami után, amit nem tudok szavakba önteni, és nem érhetek el.
- Az Istenit! Ne sírj már! - mintha meg se hallottad volna. Közelebb lépsz, és átöleled hidegtől reszkető testemet. Olyan vagyok mint egy védtelen galamb a karjaid között, aki semmit sem tehet a varázsod ellen, bármennyire is próbál küzdeni ellene.
Próbálok nem sírni, de könnyeim nem akarnak csillapodni ölelő karjaid közöd sem. Sőt, inkább csak még inkább erősödni kezdenek, ahogy testem a testedhez húzod, ahogy testem a testedhez, és ahogy tenyerem a mellkasodnak feszül. Mindig is erről a pillanatról álmodtam, hogy így állok majd az ölelésedbe burkolózva. De nem a végszó előtt. Amikor nem sokára kimondod majd azokat a fájdalmas hangokat, amiket nem akarok hallani.
Elakarlak lökni magamtól, de még mi ellőt megtehetném, karod lassan a derekamra csúszik, míg másik kezeddel, finoman felemeled a fejemet az államnál fogva. Szomorúan csillogó, üveges zöld szemeimbe nézel, majd lágyan ajkaimra tapasztod ajkaidat.
A gyomromba, megannyi pillangó pördül öröm táncra, míg testem felforrósodik, és a kellemetlen remegés, édes bizsergésbe, és vibrálásba csap át. A pillanat varázsától reszkető kezeimmel, megmarkolom fekete bőr kabátodat, és élvezem édesen gyengéd csókjaid mágiáját, miközben keserű, nedves könnyeim, a szánkba áramlanak, megfertőzve, keserű édessé változtatva csókjainkat. De hát ilyen veled lenni.

Édes, és keserű.

Elyse Jane írta...

1. Kategória, Bizalom
Bíztam benned, amikor még tudtam

Bíztam benned, amikor azt mondtad, visszajössz. Bíztam benned, amikor azt mondtad, szeretsz. Bíztam benned, amikor azt mondtad, nem árulod el senkinek. És akkor is bíztam benned, amikor azt mondtad, soha nem hagysz el.
Még ma is hiszek szavad varázsának, amikor azt hallom, „örökké szeretni foglak”. Az apró hiba, hogy ez a rövidke kijelentés már csak a fejemben létezik. Egyszer kimondtad, amikor felszálltál arra az átkozott repülőre, hogy örökre elhagyj engem. Hogy valóra váltsd az álmaidat. Hogy boldog lehess. Hogy boldog lehess, nélkülem. Aztán azt is mondtad, hogy pár év, és újra együtt leszünk. De nem úgy, ahogy elhagytál. Azt mondtad, összeházasodunk, lesz egy palotánk, és sok gyerekünk. Otthon leszek majd minden nap, te este hazajössz, megvacsorázol, és elmondod majd újra és újra, hogy szeretsz. Igen, ezt mind nekem mesélted. Elmagyaráztad, hogy miért lesz egy csodálatos esküvőnk, és hogy milyen gyönyörű leszek a fehér esküvői ruhámban. Aztán azt válaszoltam, hogy én egy fekete csodában akarok hozzád menni, az arcodra pedig mosoly húzódott, és puszit nyomtál az arcomra. Jól esett.
Aztán elmondtad, milyen szép vagyok, milyen csodás szemeim vannak, és hogy az alakom is mesés, amikor megkérdőjeleztem.
Bíztam benned, mindvégig. Hat hónapja hívtál utoljára. Akkor azt mondtad, szeretsz, és még visszatérsz hozzám. Először azt hittem, ez mind igaz. Aztán nem történt semmi. Se egy szöveges üzenet, se egy postai képeslap, se egy átkozott hívás. Csak telesírt párna, és sok koszos papír zsebkendő.
Most pedig a házam hálószobájában ülök az ágyamon, és fogok egy levelet a kezemben. Az esküvői meghívódat. Júniusban, azaz hét hónap múlva össze fogsz házasodni egy nővel. De nem sírok. Nem jönnek ki könnyek a szememből. Csak szomorú vagyok. A lelkem sír, én pedig ülök, és várom, hogy végre betoppanj az ajtón és azt mondd, ez csak egy bugyuta tréfa. Jelenleg ebben bízok, nem benned. Túl sokszor csalódtam már miattad.

Névtelen írta...

Elza

Cím: Szakítás
Kategória: Megbocsátás
(Két részben küldöm.)

Olyan szorosan öleltem magamhoz, mintha legalábbis az életem függne tőle. Erősen zártam a karjaim közé, orromat nyakának mélyedésébe fúrtam. Éreztem, szagoltam, s eluralkodtak rajtam a múlt emlékei. Semmihez sem tudnám hasonlítani az illatot, mely mindig rabul ejtett, ha a karjaiban tartott. Pillanatok ezrei futottak végig az agyamon, meg-megállva, és figyelmeztetőn fintorogva, hogy mélyen gondoljam át, jó döntést hozok-e. Tenyeremet az arcán nyugtattam, élvezve borostája puhaságát. Utoljára kitapogattam érzéki arccsontját, mely minden pillanatában elbűvölt.
Nem tagadhatom, dögösebb volt, mint valaha. Magamban dühöngtem, amiért pont ezen a napon kellett így feldobnia a külsejét, miközben én a hó áztatta hajammal, és a szemfestéktől feketén virító szem alatti karikáimmal próbáltam megőrizni kecsességemet az utolsó együtt töltött napon. Laza stílusa szemtelenül illett a személyiségéhez. Sötét színeket viselt, melyek a küllemét férfiasan vonzóvá, már-már veszélyessé tették. Féltékenyen figyeltem minden női társamat, felkészülve a támadásra, ha netán valaki egy percnél is tovább figyelné őt. Teljes figyelmének a középpontjában akartam lenni. Csak én, és senki más.
Végül elhangzott a végszó. Négy együtt töltött év szállt el a fejünk fölött, melyet még akarattal sem állítottunk volna meg. Ami elmúlt, az elmúlt. Mégis pocsékul éreztük magunkat. Számtalanszor átkaroltam a nyakát, csókot követelve hajoltam hozzá, ujjaimat az övéi közé kulcsoltam teljesen megfeledkezve arról, mi is történik éppen. Vége mindennek. Vannak szép emlékeink, ahogy vannak rosszak is. Gyakori viták, egyet nem értések, de annál több mosoly, ölelés és szeretet. Egymás oldalán nőttünk fel és csiszolódtunk olyanná, amilyenek most vagyunk. Szinte gyerekek voltunk még, amikor elcsattantak az első szégyenlős csókok, pirulást okozó ölelések és az állandó kézfogások. Minden pillanatban egymás mellett akartunk lenni a karjainkban tartva a másikat. Az ő fényképével aludtam el és azzal is ébredtem. Ő volt az első gondolatom, ahogy minden napom végén az utolsó is. Zsibbasztó fájdalmat éreztem, amikor nem volt velem. Magával ragadott az üresség, mintha kiszakították volna egy részem. Kétségbeesve siettem a megmentésemre, önző módon követeltem az együttlétünket, mely szépen, lassan betöltött mindent. Olyankor voltam teljes egészében önmagam. Az akkori önmagam.
Zavartan figyeltem az orromra szállingózó hópelyheket és megpróbáltam feldogozni, vagy legalábbis felfogni, hogy mi vezethetett idáig. Akaratlanul is eszembe jutott az első évfordulónk. Akkor hulott le az első hó azon az éven. A reggeli sötétségben, sapkámat elhagyva rohantam a villamos után, hogy időben a találkozóhelyre érjek. Ma pedig, mintha pecsétként érkezett volna hitelesíteni a döntést újra hullani kezdett, sűrűn, már-már viharosan, több balesetet is okozva a városban.
A boldog pillanataink emlékfoszlányokként zúgtak a fejemben, melyeket bátran követték a rosszak is. Egy idő után ugyanis annyi probléma alakult ki közöttünk, hogy már észben sem lehetett tartani, ki miért kér bocsánatot a másiktól éppen. Amilyen boldogok voltunk az elején, olyannyira romlott el valami sérülékeny titokzatosság közöttünk, mely még számunkra sem hagyta felderíttetni magát. Azt viszont mindketten tudtuk, hogy csak az egymásért és a kapcsolatunkért való harcolás segíthet át bennünket ezen az időszakon. Csak a küzdelem és akarat segítségével találhatunk újra egymásra. És ezt mindketten elszalasztottuk.

Névtelen írta...

Elza

Cím: Szakítás
Kategória: Megbocsátás

Több hete már, hogy tisztában voltam az érzéseimmel, és a döntésemmel. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, viszont reméltem, hogy megúszom könnyek nélkül. Mégis, amint a szemébe néztem, nem bírtam tovább magamban tartani a fájdalmamat. A szemeit szerettem a legjobbam. Volt valami bennük, ami elkápráztatott, magával ragadott. Figyeltem a mozdulatait, kecses testét, és azonnal rámtört a régről már ismert üresség. Elveszítettem őt. Valószínűleg örökre.
Ott ültünk a bevásárlóközpont foteljeiben, mit sem törődve a külvilággal. Sírástól pirosló arcomra többen is felfigyeltek, ami egy cseppet sem érdekelt. Az ő szemében is felfedeztem néhány könnycseppet, de mindössze ennyi volt az egész. Jól tarotta magát, ami érthető, hiszen nem ez lesz a legnehezebb időszak az életében. Ezt tudatosítva csak még inkább gyülemlett bennem a bűntudat. Leginkább attól féltem, hogy fájdalmat okozok neki. Hiszen a lelke mélyén gyenge volt, és ezt én tudhattam a legjobban.
Egymásba karolva, elgondolkozva sétáltunk a vasútállomáshoz vezető úton. Tisztában voltam azzal, hogy utoljára sétálunk együtt, ezért erősen magamhoz szorítottam. A legkedvesebb közös emlékekről beszélgettünk, ami még nagyobb fájdalmat szított bennünk. Megérkezett a vonat, és egy utolsó mindent eláruló csókkal elengedett. Felszálltam, leültem az első szabad helyre, amit találtam, és elindultam hazafelé, mely abban a pillanatban a homályt és az ürességet jelentette. Végül arcon csapott a felismerés, hogy a legnehezebb szakításban, búcsúban volt részem, amit ember csak átélhet. Szerettük és alig bírtuk elengedni egymást, de szerelmünkön felülkerekedett kapcsolatunk működésképtelensége. Végül csak a megbocsátás maradt. Megbocsátani neki, és mebocsátani magamnak.

Kinga írta...

Cím és téma: Kételkedés

Mindig is az a fajta voltam, aki túlságosan büszke. Túl büszke ahhoz, hogy megmutassa, tud szeretni teljes szívből, túl büszke, hogy kimutassa a földöntúli sértettséget, haragot, utálatot, túl büszke, hogy megadja magát az érzelmeknek. A büszkeség mellett a félelem motivált, és a kétség. Sok kapcsolatomat, illetve annál több kapcsolat kezdődményt tett már tönkre, hogy nem adtam meg magam az érzelmeimnek, nem éreztettem vele sem, hogy kezd fontos része lenni az életemnek, és nem vallottam be magamnak se. Féltem a csalódástól, ezért esélyt sem adtam a boldogságnak. Tisztában voltam ezzel, mégis mindig így cselekedtem. De ő mégis besétált az életembe. Megragadott minden lehetőséget és még annál is tovább ment, mint, amit valaha bárki megtett értem, annál is tovább harcolt, mint ameddig egy normális épp eszű férfi tette volna. Mert a férfiak büszkék. Túl büszkék ahhoz, hogy csak menjenek, menjenek továbbra is előre, habár több elutasítást kaptak már attól a lánytól, akinek épp a szívét próbálják meghódítani. De nem ő. Mintha látott volna bennem valamit, mintha úgy érezte volna, én vagyok az a valaki, akiért érdemes ennyit harcolni! És én beleszerettem, teljesen, végeláthatatlanul, amolyan rózsaszínfelhősen. Nem ismertem be még magamnak se. Titokban tartottam és csak a párnám látta a mosolytól széles arcom álmim közben, ő hallotta a halk kuncogásokat és szerelmes sóhajokat a jó éjt smsek után.
De, mint kiderült tévedtem. Mindenki tisztában volt vele, hogy fülig szerelmes vagyok. Csak róla beszéltem, mosolyogtam, amikor kimondtam a nevét, és ha valaki konkrétan meggyanúsított azzal, hogy: „Nahát, Olívia, szerelmes vagy!”, én vöröslő arccal nevettem, és legyintettem, hogy dehogyis, velem ez nem fordulna elő. Végül beismertem, egy havas téli estén, amikor a Duna-parton sétáltunk kéz a kézben, és én felpillantottam rá. Elmosolyodott, azzal a mosollyal, ami mindig levett a lábamról, amikor megláttam a kis redőket a szája szélén. A karjába kapott, és a hulló hópelyhecskék alatt csókolt úgy, amelyhez foghatót még sosem éreztem.
Összeköltöztünk. Ezt végképp nem hittem volna el magamról soha. Én és egy férfi a belváros szívében egy közös lakásban egyenlő volt a lehetetlenség fogalmával a szótáramban. Sosem volt kenyerem a féltékenység, vagy a bizalmatlanság, tudtam, hogy szeret. Ő most tényleg.
Aztán, ahogy a levelek lassan színesebbek lettek, az idő hűvösödni kezdett, a nappalok pedig rövidülni, ő el-elmaradozott. Először nem is foglalkoztatott a tény, tudtam, hogy fontos munkája van, határidőre dolgozik. De lekéste az évfordulónkat, én pedig elkezdtem aggódni. Számtalan lehetőséget vettem sorra; betegség – mert mi van, ha rákos, és nem mondja el? Esetleg kirúgták, és most valami mellékállást visz csak, hogy én ne tudjak semmiről és ne kelljen szégyenkeznie. Feltűnhetett egy régi szerelme egy gyerekkel a kezében, hogy ez az övé. Nála van minden este, róluk gondoskodik és ők az új családja. Hiába kérdeztem rá, azt mondta semmi gond sincs, csak tovább kellett dolgoznia. Minden alkalommal. De a cég ezt nem erősítette meg, mi több, fel sem vették már a telefont a késői órákban, mert mint megtudtam, a recepciós is legkésőbb este kilenckor már elmegy. Néha már megingott a hitem. Mégsem ő az igazi. Hazudik. Nekem pedig nincs még egy szívem, amivel újra merjek párt keresni, amit újra kockáztathatnék, és nincs az a száj, amely újra kimondaná egy férfinek, hogy szeretlek. Aznap este nem főztem vacsorát, mert tudtam, hogy késni fog. Csak ültem a nappaliban, néztem mi mindent teremtettünk már meg magunknak, és azt a levelet írtam, amiben szakítok. Mert már ez jött. Tagadtam magamban, hogy fáj, tagadtam, hogy még szeretném, tagadtam, hogy érdekel kivel van most, mit csinál és mi lesz a magyarázata. Mert öklendeztem már csak a gondolatától is annak, hogy valakit megcsókol úgy, ahogy engem csókolt, és elmondja azokat a szavakat, amiket esténként az én fülembe suttogott. Hogy beleszeret valakibe úgy, ahogy anno velem tette. Ha egyáltalán szerelmes volt. Lehet, hogy hazudott. Én pedig elhittem.

(Folytatás)

Kinga írta...

Ahogy kinyílt az ajtó felkaptam a fejem.
- Szia, Édes – mosolyodott el fáradtan, és miután letette a kabátját felém lépett, hogy csókot adjon.
- Szia – erőltettem higgadt mosolyt az arcomra és bólintottam. – Hogy telt a napod?
- Nyüzsgősen. A tied? Főztél ma?
Mély levegőt vettem és lenyeltem a feltörni készülő zokogást.
- Hol voltál Dávid? – kérdeztem kemény hangon, miközben lassan felálltam és teljes testemmel felé fordultam.
- Hogy-hogy hol? Hát dolgoztam!
Az órára pillantottam a falon. Fél tizenegy.
- És még? – néztem vissza rá.
- Édes, mi a baj? – lépett felém aggódva és két kezébe vettem az enyémeket.
- Tudod rengeteg minden jutott már az eszembe. A ráktól elkezdve a megcsalásig minden, de nem hittem volna, hogy nekem ezen a mi esetünkben valaha gondolkoznom kell. Tettem valami rosszat? Elrontottam volna mindent azzal, hogy érzéketlen picsaként viselkedtem? Hogy… - hüppögtem, miközben éreztem, hogy a sokadik könnycsepp gurul végig az arcomon, - hogy sokáig tartott, hogy kimondtam szeretlek? Én… Én… - nem bírtam tovább mondani, nem bírtam levegőt venni, csak sírni akartam, és hogy ez az egész rémálom véget érjen.
Éreztem, ahogy kezeivel gyengéden letörli a könnycseppeket az arcomról, és szorosan a mellkasához von. Percekig állhattunk így szótlanul, mire valamennyire lenyugodtam, ő pedig kedvesen eltolt magától és a szemembe nézett.
- Semmi ilyenről szó sincs Livi. Tényleg. Menj, szívj egy kis friss levegőt a teraszon, én pedig hozom a papírokat, amiket meg szeretnék mutatni neked, jó? Utána mindent megértesz.
Értetlenül néztem rá, de a könnyeim a remény hitében teljesen elapadtak. Bólintva indultam meg a hálószobánk felé, ahol felkaptam egy pulcsit, majd az orrom alját törölgetve és sűrűn szipogva nyitottam ki az erkélyajtót. Egészen langyos este volt, tiszta égbolttal, és valamiféle furcsa fénnyel a pázsiton. Kijjebb léptem és lepillantva észrevettem megláttam, ahogy több száz mécses ég hibátlan alakzatban a füvön, amely minden egyes négyzetméterét vörös rózsával borították be.
Hitetlenkedve kaptam szám elé a kezem, a könnyek pedig megállíthatatlanul záporoztak az arcomra.
- Elolvastad a kérdést? – hallottam meg a hangját a hátam mögül, mire újra lenéztem a mécsesekre.


„Leszel a feleségem Kenderesi Olívia?”

- Igen – motyogtam még mindig elképedve, majd hatalmas hévvel hátat fordítottam az aranyszínben úszó pázsitnak és szembe találtam magam a világ legtökéletesebb, legkedvesebb, legodaadóbb és a legszexibb férfinak, akit valaha ismertem, miközben térden állva feltette a nagy kérdést a földkerekség legszerencsétlenebb, legelcseszettebb lányának.

Névtelen írta...

Cím: Árnyűző
Név: Dae
Választott kulcs: törődés

A szobát uraló sötétség félelmetes paplanként terült Katira, mikor Édesanya leoltotta a kislámpát is és utoljára még körbe járt, hogy behúzza a függönyöket, elrendezgesse a másnapra kikészített ruhát, s az asztalon álló poharat magához vegye, melynek mélyén lusta döngicséléssel nyammogott a kakaómaradékon egy apró bogár. Kati orráig húzta a takarót, figyelte, ahogy Édesanya mindent megérintett, megsimogatott. Ahogy minden este, míg az árnyak elmélyültek, s szétfolytak, akár a vízbe csöppentett tinta – riasztó alakokká festette az éjszaka a barátságos szoba tárgyait, amik csak akkor változott vissza, mikor Édesanya megérintette őket, helyére igazította a libbenő kabátujjat és a fal mellett álló tricikli szarvakként meredő műanyag kormányát.
A szekrényt is nézd meg! – akarta kérni Kati, de az álom már félig meglepte, nehezen nyílt a szája szóra, nehezen forogtak a lusta gondolatok. Édesanya mégis odapillantott, s mintha csak hallotta volna a kimondatlan szavakat, kinyitotta a szekrényt egy pillanatra, hogy szigorúan ráncolt homlokkal belelessen, aztán bátorító, elégedett mosollyal gondosan becsukja az ajtószárnyakat. Kati megkönnyebbülten mocorgott egy kicsit a takaró alatt és magához húzta Pötyi kutya meleg plüsstestét.
Édesanya mindig mindenre gondolt, s a homlokára nyomott pusziról sem feledkezett meg, mikor a körbejárás végére ért.
– Szép álmokat, kicsim!
Kati már nem nyitotta ki a szemét, – pillái túl nehéznek tűntek az álomtól, ami egyre húzta magához – de azért odafordult, hogy vékony karjaival egy pillanatra átölelje Édesanya nyakát, s arcát a gyöngyvirágillatú hálóingbe fúrja. Édesanya lehajolt hozzá, magához szorította egy hosszú percre, aztán szépen visszafektetve a süppedős párnára, eligazgatta a takarót, s Kati keze ügyébe tolta ismét a megviselt játékkutyát, hogy a pici kezek újra megragadhassák.
Egy utolsó puszi, aztán távozott ő is, akár a gondosan „elűzött” rémek, nagy gonddal húzta be maga után az ajtót, nehogy egy apró nesz megzavarja a szuszogó kislánya békés álmát.

Szatti írta...

Kedves Aniie!

Ha hiszed ha nem, a héten én ma ugyanezt gondoltam... persze, az idő meghatározása talán nem illik rám pontosan (a két óra tekintetében), de a várakozás megfogalmazása totálisan átérezhető volt számomra, ahogy bennem ugyanezek a gondolatok és érzések játszódtak le... ugyancsak hiábavalóan, ahogyan az a szereplőddel is történt. Köszönöm az élményt és gratulálok neked! Frappáns volt, tömör és kegyetlenül őszinte!

Szatti írta...

Kedves Holly!

Nagyszerű volt a történeted. Őszinték voltak a gondolataid, és kellően részleteztél mindent. Nem ragoztad túl, pont annyira érzékeltetted, amennyire kell! Nagyon tetszett, szépen írtad körül a bizalom fogalmát! Gratulálok neked! :)

Ui.: ami kicsit szemet szúrt, de nem ront persze az olvasás élményén, az a dátum helyes írása. Ha szeretnél nyolcadikát, tizedikét vagy akár huszonnegyedikét írni, akkor amit te alkalmaztál, az helytelen. Csak, hogy a későbbiekben erre tudj figyelni. 8.-áig... szükségtelen a pont és az "á" is. Helyesen 8-ig, 24-ig vagy akár 31-ig, stb... szimplán a szám és nem kell pont vagy egyéb jelzés. :)

Szatti írta...

Kedves Lyliane!

Szép érzelmeket és gondolatokat közöltél, valamint jól írtad körül a választott érzelmet, amely tükröződött a soraid által! Köszönöm az őszinteséget és a közvetlen gondolataidat! Gratulálok és köszönöm, hogy írtál! :)

Szatti írta...

Kedves Saver!

Az egész történeted valóban, édes és keserű volt. Hol szívet melengető, hol szívet facsaró és nagyon tetszett az első szótól az utolsóig! Gratulálok neked és köszönöm az élményt! :)

Szatti írta...

Kedves Elyse!

Nagyon szép gondolatokat fogalmaztál meg, még ha szomorúak is voltak és tetszett az őszinteséged, az érzelmek tükrözése a szavak által, ahogyan mindezt fokoztad sorról sorra. Gratulálok neked és köszönöm a részvételed! :)

Szatti írta...

Kedves Elza!

Gondban leszek a döntésnél, hogy melyik mű is tetszett leginkább vagy mely művek, mert persze többet is kiemelhetek és hát... nehéz lesz, mert a te műved is igazán remek lett! Nagyon szépen mutattad be a szereplők közötti érzelmet, annak a virágzását, és ahogyan mindez elhalványult idővel. Magával ragadóan érzékeltetted és köszönöm, hogy olvashattam a soraidat! :) Gratulálok!

Szatti írta...

Kedves Kinga!


Megmosolyogtattál a történeteddel és köszönöm, hogy egy kis örömet loptál a szívembe a soraiddal :) Volt már hasonló élményben részem, amikor a legrosszabbat is képes voltam elképzelni csak azért, mert nem tudtam észrevenni a nyilvánvalót és idiótának éreztem magam, amiért ennyire vak voltam és falra festettem az ördögöt, ahogy mondani szokták. Köszönöm a történeted és gratulálok! :)

Szatti írta...

Kedves Dae!

Végtelenül kedves és szeretetteljes sorokat festettél elém és köszönöm az élményt, hogy olvashattam a történeted! :) Gratulálok! Nagyszerű volt!