2015. január 3., szombat

Festményekre írt történet - Résztvevők voltak

Zsó - Remény az életre

Lassan lépkedtem a színpad felé, kezem-lábam remegett, de erőt vettem magamon és tovább haladtan a színpad elejére. Éreztem, hogy mindenki engem néz, néhány tekintet mintha lyukat égetne belém, azonban én csak az előttem álló akadályra koncentráltam, hogy minden rendben legyen.
- Ha készen áll, akkor kezdheti - a idős férfi, aki a széksorok között állt hetykén legyintett felém, majd a mellette álló statisztával kezdett beszélni, mintha ott sem lennék. A hátam mögött páran felkuncogtak, mintha tudnák, hogy elbukok és sírva futnék el a helyszínről. 
De nem, engem nem olyan fából faragtak, hogy az első akadálynál megtorpanjak és hátat fordítsak annak.
A zongora mellett ülő kedvesen mosolygó hölgy felé bólintottam, aki elkezdte játékát, én pedig hagytam, hogy a zene átjárja egész testem és életet leheljen tagjaimba. Ritmusra kezdtem mozogni, hagytam, hogy a zene magával ragadjon és csak arra összpontosítottam, hogy azt tehettem, amit a világon mindennél jobban szeretek:táncolni. Végre, ennyi év gyakorlás és imádkozás után újra színpadra állhattam, magam mögött hagyva a múlt rémségeit és csak az előttem álló feladatra koncentráltam. Beleadtam minden érzelmet, amit a mai napig érzek, amikor táncolni kezdek. Előttem van a kép, ami utoljára történt, amikor nagy közönség előtt táncoltam. Az a hang, az a reccsenés és az utána következő fájdalom életem minden egyes napján elkísér és intő példa számomra, hogy soha többet ne kövessem el ezt a hibát. Hisz újra tudok táncolni, azt csinálhatom, ami enged lélegezni és nem engedhetem meg, hogy ez újra elillanjon. 
Érzem és hallom, mintsem látnám, ahogy a terem elcsendesedik és mindenki engem figyel. Minden egyes forgás, piruett, ugrás és karlendítés az elveszettséget, a félelmet és tehetetlenséget sugározza, amit eddig a percig éreztem és amelyet most kitudok adni magamból, hogy végre újra itt lehetek, átélhetem ezt a varázslatot. 
A zene lassan elhalkul, majd végleg abba marad, én pedig végre kimerem nyitni szemeim, amik eddig csukva voltak és csak a zene bizsergető érzésére koncentráltam.
Tényleg jól gondoltam, mindenki engem nézett. Még az igazgató is, aki addig a percig tudomást sem akart venni rólam, abba hagyta a beszélgetést és elismerően nézett rám. Mellette a statiszta tátott szájjal bámult, mg a hátam mögött álló lányok sem tudtak megszólalni, akik addig utálkozó és dölyfös kifejezéssel néztek felém.
- Menyi idős, kedvesem? - jött a kérdés az igazgatótól, mire feléje fordultam. 
- 17, uram - alapállásba álltam, teljes testemmel a férfi felé fordulva.
- Mióta táncol, kedvesem?
- Mióta az eszemet tudom, uram.
- És mi okozza, esetleg okozta azt a bánatot, ami a táncából és most a szeméből árad? - pár percig gondolkodtam, hogy elmondjam-e az igazat, de nem volt veszteni valóm.
- A félelem, uram.
- És mégis mitől?
- Attól, hogy többé nem állhatok színpadra uram. Sőt, hogy egyáltalán nem tudok lábra állni - ismét néma csend, pár elképedt hang hagyja el a hátam mögöttiek ajkát, de csendben maradnak.
- Derék hozzáállás, hogy ma mégis itt van és megörvendeztetett minket ezzel a szívbemarkoló és egyben gyönyörű tánccal. Gratulálok.
- Köszönöm - próbáltam visszafojtani az előtörő könnyeimet, de egypár még így is utat talált magának és lassan gördült le az arcomon, miközben kifelé igyekeztem, abban reménykedve, hogy helyet kapok ebben a társulatban és örök életemre boldog lehetek.

Jozefin - A sétány

A neve Nora Goddman volt. Tisztán emlékszem arra a napra, mikor újra elment mellettem, azon a kétségbeejtő ősznek álcázott napon, mikor az első fagy már lelassította az időt.
A könyvékért igyekeztem a Wolfgang sétányon, amit magas fák szegélyeztek, és minden lángolóan narancssárga volt, még az eget sem hagyták láttatni a színek, úgy egymásba hajoltak a koronák, akár egy boltív.
Késésben voltam, ezért a nadrágom tiszta sárpötty lehetett már hátul, a cipőm cuppogott, és elmosódott alakom követett engem az úton. Az eső úgy szitált, hogy elmosta előttem a sétány végét. Megtapogattam a zsebemet, hogy a pénzt beraktam-e.
- Hildbrand?
Feltekintettem. Egy esernyős alak állt előttem, szövetkabátját megtépte a szél.
- Hildbrand! Hogy vagy? Igazán rég láttalak!
Néztem ráncos arcát, és zavarba jöttem, mert istenemre, nem tudtam ki örül nekem ennyire.
- Mivan a gyerekekkel, jól vannak? Tanítasz még az egyetemen?
Akkor rájöttem. Nora Goddman volt. Hosszú haja be volt tűrve a svájci sapkája alá, a hangja kissé fakóbb és törtebb lett, az arca pedig gyűrtebb, de a szeme úgy ragyogott, akár a legutolsó nap. Bár ne találkoztunk volna. Újra felsejlett gyermekkorom, mikor hónapkig verítékben aludtam el, mert egy fiú az osztályból nem hagyott békén, folyton lázban égtem az adósság miatt. Pénzt követelt tőlem egy ártatlan hazugság miatt, amibe belekeveredtem. Törékeny, érzékeny, és befolyásolható fiúcska voltam. Udvarolni még inkább nem volt bátorságom, és a lányok sem álltak sorban értem. Nora Goddman azonban a baráti szárnyai alá vett. Egy nap, a fiú, aki hol a piacon várt rám iskola után, hol a templom dombon, hogy megadjam ami járt neki, eltűnt az életemből. Nora Goddman csak annyit mondott - hagyd, majd én elintézem. És Waltert utána már csak a szemem sarkából láttam olykor olykor, de nem jött oda hozzám többet. Öröm és szégyen keveredett bennem, mert Walter miatt nem kellett többet a családi kasszából lopnom, és szégyen, amiért egy felsős lány védett meg. Egy lány. Értik, micsoda égető dolog erre felnőtt fejjel visszagondolni? Egy férfi hiúságán ez örök bélyeg maradhat, és az évek folyamán, ahogy egyre idősebb lettem, és Noraval elsodort az élet, mindig őt kerestem más nőkben. Azt a magabiztosságot, azt az erőt, és gondoskodást, a tisztaságot. De a kapcsolataim rendre tönkre mentek. Mert ahogy Walter elmúlt a hétköznapjaimból, mintha nem tudnám feldolgozni még most sem, és ez örök seb rajtam, hogy egy nő erősebb lehetett mint én. És örökké úgy éreztem, ez nincs rendben. Ez a kislány egykor elvette a magabiztosságom egy részét, így csak ő adhatta vissza.
Még egyszer rápillantottam Nora Goddmanra.
- Jól, mindenki jól van, köszönöm - feleltem. - Az egyetemen már csak pár évig tanítok, aztán jönnek a nyugdíjas évek.
- Áh. És hova mész most?
- Könyvekért. - válaszoltam elharapva a nyelvem.
- Veled mehetek? Elkísérlek.
Belém karolt, és így sétáltunk végig újra huszonhat év után, a Woolfgang sétányon, és akkor visszakaptam valamit, ami egyszerre mentett meg a gyerekkori kisiklástól, ugyanakkor el is vett belőlem valamit, ami nélkül sose gyógyult be a férfiúságom.

Brukú - Lilly

Lilly egy kedvenc számára melegít be mégis idegesen áll a táncparketten. Egy hét van még hátra a gála estig de már most görcsben áll a gyomra. Nem ronthatja el a fellépést. Ez lesz élete legfontosabb momentuma, hisz’ ezért gyakorolt kislány kora óta. Ám most ahogyan körbenéz az ismerős fapadlón, az óriási tükrökön és a szürke falakon csak mégjobban feszült lesz. Pedig rengeteg időt tölt itt.
Elindul a fellépés zenéje s a zongora karakteres hangja bezengi a helyet. Lilly akaratlanul is de vesz egy mély levegőt majd belekezd a táncba. Mozdulatai merevek és reszketnek. Lábát határozottan emeli feje mögé de inogva tartja ki a pózt. Megáll egy pillanatra majd újra kezdi a mozdulat sort. Pedig mennyire szereti ezt az előadást. Nincs is édesebb annál, amikor egy szerelmes pár egymásra talál, főleg ha azt egy zongora és egy hegedű kíséri.
Ahogy csatlakozik a hegedű lágy hangja Lilly lendül is a levegőbe majd puhán földet ér és egyből pörgésbe kezd. Mintha a vonós hangszer kezdené átvenni az irányítást. A mély és magas hangok tökéletes szinkronban szólnak, egymást követő gyors és lassú ütemben. Tamm-tamm-ti-ti. Ez a ritmus megszelidíti a lány idegeit, elűz minden aggodalmat és kétséget mígnem csak ő és a zene marad. Többé már nincs bizonytalanság csak kecses és pontos mozdulatok. A következő nehéz ugrást végre hajtva az ablakkal szemben áll fel de egyből meglepődik ugyanis a folyósón több fiatal is nézi. Úgy tudta, hogy egyedül van itt! Ám ahogy észreveszi a tátott szájakat úgy mélyen meghajol majd magasba ugorva csinál egy terpeszt s folytatja az előadást. Immáron bátran és lendületesen. Felpezsdíti a közönség érdeklődése és az, hogy mindenki láthatja és érezheti azt amit ő tánc közben.
Piruettet követően a talajon folytatja s ezzel minden mozdulat óvatosabbá és hívogatóvá válik. Beleszövi a spárgát sőt még a hidat és abból a kézen állást is. Ez jelenti a történet mély pontját és azt ahonnan a szereplők egymásra találnak. Innentől a lépések felgyorsulnak, a mozdulatok, az ugrások és hajlítások gyors ütemben követik egymást. Ti-ti-ti-tamm-ti-ti. Lüktetve sodorja magával a táncost miközben a folyósóról öröm ujjongások szűrődnek be. 
Majd az alapállásból egy hosszú forgással fejezi be az előadást Lilly. A néző közönség hangos tapsolásban és füttyentésekben tör ki. Ő pedig büszkén és elégedetten pukedlizik nekik. Ez az az érzés amiért szereti ezt csinálni. Hatásosabb mint a koffein, elevenebb mint egy film és még a lámpalázat is felülírja.

Hetti - Rokona a vászonnak

Távoli alakjának sziluettjét véltem kivenni a derengő reggeli ködből. De tudom, hogy nem ő az. Becsap az agy, de lehet, hogy csak a szív húz vissza oly erősen a múltba. Tudom, ez csak illúzió, de szeretném megpróbálni. Rohannék utána, de már túl messze jár. Elválaszt minket az idő, a tér és az univerzum. Miért nem érinthetem meg? Miért nem lehet az enyém? Elválaszt minket minden. A fák ágai őszi pompájukban rogyadoznak a sétálóút felett. Az felett, mi megtagadja szerelmem látását. Végre elérem, megkocogtatom vállát, mire ő értetlen arccal felém fordul. 
- Segíthetek valamiben? - igen, odaadhatnád gyönyörű arcod. Miért vagy szebb egy angyalnál? Ez már felér egy kínzással - Öhmm..?
-Ja, izé... bocsi. Meg sem ismersz? - félelem suhant át arcomon.
-Egy ilyen szép nőre biztosan emlékeznék - mondatát egy kacsintással támasztotta alá.
-Tudod. Én voltam az egyetlen naiv kislány, aki szeretett. -nyeltem vissza könnyeimet.
-Bocsi, de nem tudom miről beszélsz. -felhúzta egyik ívelt szemöldökét, mint mindig mikor nem ért valamit. De még így is olyan aranyos. Lassan már bőgök az előttem álló sráctól, aki túl tökéletes ahhoz, hogy emlékezzen egy ilyen kis szürke egérre, mint én.
-Mindegy, - fordultam el tőle szipogva- nem érdekes. 
El akartam futni, de a lábam a földbe gyökerezett. A nyakamat sem tudtam elfordítani, hogy láthassam még utoljára. Amikor biztos távolságra volt már tőlem, megéreztem a hideget, amit maga után hagyott. Megfordultam. Egyedül vagyok újra. Már nincs egy cseppnyi önbizalmam sem. Megint egy elhagyott naiv kislányt látok csak magamban. Egy naiv kis lúzert, aki arra sem képes, hogy elfeledje azt a srácot, ki már harmadszorra hagyta el őt. Azt hiszem ez életem egyik legrosszabb napja, ami megint az ő hibájából született. Engem senki sem szeret. Hazarohanok, s már csan a színek vigasztalnak, a vászon és az ecset. Színekkel teli képet festek, így elviselhetőbb a fájdalom. Vigasztal a művészet lehetetlensége, s az, hogy mennyi dolog van mit egyetlen festményre lehet süríteni. Lefedem a vásznat, a múltat és az érzéseim.

Cs. P. András története

Történik egy utópisztikus világban,nem XXI. századi, mégis modern civilizációban.

Oh, *, csakhogy rád találtam! - kiáltott fel megkönnyebülten **, ahogy kiért a rétre.
Enyhén göndör hajába kapott a nyári szellő, virághímzéses ruhája engedte látszani gyönyörű domborulatait, míg aranyleple a vállán, mintegy angyalszárnyakat formált.
Szemében ott derengett egész napja, melyet átélt, a készülődést, az érkezést, a társaságot, és a rohanást.
Régi szokás szerint, egy párnak legalább egy ruhaneműben egyező darabot kell viseljen, eltérően más pároktól. Mivel ez életük legfontosabb napja, így közös megegyezés alapján, a férfi, aki ugyebár napbarnaított, tetőtől-talpig megtermett munkás ember, zöldbabérkoszorút kell hajába tűznie, míg testét aranyszínű, mintás egyberuha kell borítsa és lelkétharmonizálást köteles tennie mindezek elkészültével.
A nő, az egyetlen, kecses népviseletet öltve magára, virághímzéses, enyhén feszes, testhezálló ruhában, vállán aranyszirom lepellel készült fel a nagy alkalomra.
Közös felkészülésük során a reverenda arra tanította őket, hogy együtt kell imádkozniuk egymásért, azon a helyen, ahol először találkoztak, hogy egyetértésben járuljanak Isten elé.
** ,amikor már megérkezett a díszes társasággal, azon vette észre magát, hogy nincs meg a párja. Tágra nyitott szemekkel nézett körbe, kissé riadtan, mikor a reverenda így emlékeztette:
Lányom, emlékszel még találkáitok helyére? ** már rohant is kifelé, amikor ezt tette hozzá a reverenda: - Csak Vele gyere vissza!
Eldobva minden nőies kecsességét, mint az űzött vad, iramodott el, hamar ki a házak közül. Egyenesen a városkát körülvevő erdősáv irányába.
Közben emlékeit idézte arről a napról, amikor a réten először találkoztak. A rét sötétbarna földsáv övezte át, háromszögben. Kedvenc helyük középen, egy kis halom, ahonnan az eget kémlelték éjszakánként.
Már a könnyei kezdtek potyogni, amikor kiért a rétre, ahol így kiáltott fel:
Ó, *, csakhogy rádtaláltam!
Térdre rogyva zuhant kedvese mellé a virágokra, meg nem szólalt, csak lihegett percekig. Záporozó könnyeit törölte, mintha szégyelnivalója lenne. * és ** egymás tekintetét keresték. Mikor ** összeszedte magát, megfogta jövendőbelije kezét, mélyen egymás szemébe néztek, hosszú másodpercekig, majd mosolyra fakadt arcuk. Ekkor egy lassú perce alatt, ahogyan ** átkarolta kedvese nyakát, együttesen mondták az “Igen”-t...és forró csók nyomtak könnytől áztatott ajkaikra.

(folyt.köv.talán)

andrásírta
2015.01.21.

* - egy férfi neve, aki még nem döntött
** - egy hölgy neve s majd a jövőben bukkanunk rá

Nincsenek megjegyzések: