2015. január 24., szombat

Festményekre írt történet - Eredményhirdetés


Vendégírók

Day-Dreamer - Hullámzás az agytekervényeimben

Színpad-e ez? Vagy monoton tánclépések egészét partra vető tenger? Talán az élet színpada? De milyen pofátlanul örökzöld, ahogy hullámozza azt a sok habzó arcú táncost. Nem tudja, hogy ő is véges. Ez az örvénylő zuhatag ennyire ostoba lenne? Végül is elég tompán szól az apró lábacskák alatt. Dobogó, pattanó, reccsenő...csobbanó (?) Valaki beleugrott a tengerbe..felkavarja vizét.. Táncol. Feszengve figyelem merev lépteit, észreveszem testének minden félrerezzenését. Jól begyakorolt ritmikus lépések sorozata. Semmi több. 
Arcvonásaiból ítélve egy francia nő lehet. Gyönyörű boka és hosszú nyak, leginkább ez fogott meg benne. Tekintete a közönséget keresi, arcáról lesüt a gondolat:Szomorú vagyok. És annyira elmélyül saját szomorúságában, hogy észre sem veszi előadása végét. Semmitmondó arccal vetődik ki a partra. Ezután sorban több hullám érkezik, többen táncolnak. Olyannyira gyors és erőteljes tánc ez, hogy mire a nézők felébrednek, már a végéhez ér.
Erős kezek markolják vállamat. Itt az én időm. Előrelépek. Rég nem ettem, nincs szorongás, csak üres kényelemérzet. Mély levegőt veszek,átadom magam a tengernek. Elmerülök ölelésében.Elfog valami fenomenális érzet, nem hagy békén, fogja a kezem.Bizalmába fogad, szövetségesek vagyunk, én és ő. Olyan érdekes érzés ez, én vagyok a közönség, a színpad, a zene, a tánc, a szabad ég. Az univerzum és minden. 
Beszippantom a sós tengerillatot, és élvezem a valóságot.


Bee - Igen

A vaskos templom ajtó csikorogva enged utat a fénynek, majd neked. És én megszűnök. Tejfehér szűzi ruha selyme susogva omlik válladon, nyakad illatos hibátlan bőre kiviláglik. Hányszor sóhajtottam bele titkaimat. 
Hajad szoros, fegyelmezett kontyban. Ezt sosem szeretted. Én sem. Azok a tincsek szabadnak születtek, tűzvörös vad tajtéknak. Még emlékszem hogy feszültek ujjaim közé, mikor egy szenvedélyes éjszaka után közelebb törleszkedtél és hagytad, hogy játsszam vele. Aztán csak pihegve hevertünk a szúrós ronda virágos szőnyegen, a karom zsibbadt mert te persze rajta feküdtél. De nem érdekelt. Ha kérted, neked adtam mindenem.
A tűz pattogott a fülledt csöndben ahogy némán figyeltelek. Igyekeztem az emlékezetembe vésni minden röpke árnyékot, a szemed színét, a pillák ívét, az árulkodó pírt az alabástrom bőrön és szemöldököd szigorú gondolatoktól terhes vonalát. És aztán valami émelyítő becenéven hívtalak, csak hogy incselkedjem veled. És te máris nevettél, kacagva vállon bokszoltál, nem fájt. Én pedig veled nevettem csókba vontalak, te elhajoltál. Édesen és huncutul. Imádtalak.
Úgy hittem sosem bántanál. Hogy a szemed mosolya csak az enyém. Tiszta és őszinte, sajátom tükre. Aztán elmaradtál, veszekedtél, martál és kiabáltál. Végül eltűntél. Illatod a párnában, hajad a fésűmben, egy kósza pólód a szekrény alján. Én üresen. Vaku villan. Sűrű suttogás, kuncogás, csodálók sóhajai.
És te ott lépdelsz kecsesen édesapádba karolva. Hallom, hogy kacagsz. Vibráló gyönyörűség. Kezek és két szerelmes tekintet fonódik egymásba, és nekem nem kell több. Megkaptam amiért jöttem. Boldog vagy. 

Elnézést kérve kioldalazok a fal mellett csüngő gyöngyvirág fonatok mentén. A torkomat még összeszorítja valami, ahogy ujjaimat ráfonom a vaskos kilincsre, de ezeket a könnyeket már rég elsírtam. A nyíló ajtón besurranó fuvallat végigszalad a szétszórt szirmokon és belekapaszkodik a menyasszony fátylába. 

Elhangzik az első igen.

Aniie - Ősz

Lombkorona. Mily pompás szó! Hisz felettem a mennyei, színorgiát viselő, csodás őszi fák, koronaként hajolnak fölém. Felnézve látom: mint tűzmadár, mint táncoló Főnix, susogva, suttogva, aprókat mozogva lángol az ég. Itt-ott csöpp zöld, ragyogó smaragd-szín, vonzza a tekintetet, felmelegít. 
Alattam tükörtenger, az eget mutatja ragyogva, s engem, mint néma portrét, mögöttem a színpompás háttér, és tényleg: koronaként ragyog körül. Angyalnak tűnök. Vagy magányos királynak. Úgy érzem, mintha naplementekor repülném át a tengereket. Mintha átölelném a fellegeket. Istennek érzem magam. Elhiszem, hogy az vagyok. Ez én vagyok!
Vagy tán mégsem. Ember volnék. Egyszerű lény. Mégis boldoggá tesz eme tény. Ember vagyok, egyszerű és törékeny. Az egyetlen lény a földön, aki az ősz látványát élvezi, közben Istennek képzeli magát, mert úgy érzi, a tájban lelte meg önmagát.


A művek megtekinthetőek a Penna-Tárban is!

Gratulálok mindhárom vendégírónak! Különleges, színes, érzelmekben gazdag, őszinte történeteket alkottatok, melyekben talán nem volt része túlzottan a cselekmények és történések összességének, mégis megragadva azt az adott pillanatot, amit választottatok, gyönyörű gondolatokkal írtátok körül! Remek élményt jelentett számomra, hogy elolvashattam és köszönöm a részvételeteket! A mellékelt kép (vendégíró voltam), díjként funkcionál, melyet elhelyezhettek az oldalatokon. A képre kattintva, le tudjátok menteni. A vendégírói feladattal kapcsolatban, kérlek írjatok a pennatakezbe@gmail.com elérhetőségre és küldöm nektek a hétvége folyamán a feladatot! :) Még egyszer gratulálok nektek és minden további résztvevőnek! Nagyszerű feladatot zárhattunk (ismét), és remélem, hogy a jelenlegi is ilyen szép sikereket ér majd el! :)

Nincsenek megjegyzések: