2015. január 10., szombat

Szavak nélküli érzelmek, avagy mit is tükröznek gesztusaink?


Ha a mindennapjainkra gondolunk, gyakran folyamodunk szavak használatához, ha boldogok vagyunk, ha örülünk valaminek, ha találkozunk egy régi és kedves ismerősünkkel, ha olyan hívást kapunk, amelyet már nagyon vártunk... de akkor is, ha dühösek vagyunk, sértettek, ha valami nem úgy sikerült, ahogy vártuk vagy amikor bosszúsan elszóljuk magunkat a vonat lekésésénél, vagy ha pont előttünk vittek el egy olyan könyvet, amelyre már napok óta készültünk, hogy megvegyük.
Gyakran vannak pillanatok az életünkben, amikor kifejezzük az érzéseinket anélkül, hogy tudatában lennénk. Egyetlen szóval, rövid mondattal, szinte felszólalásként reagálva a helyzetre. Viszont, mi a helyzet a szavak nélküli gesztusokkal és reakciókkal? Hogyan ül ki mindez az arcunkra, hogyan hat a mozdulatainkra, a testtartásunkra, a tekintetünkre... csak arra az egyszerű dologra, hogy hogyan nézünk a másik szemébe? 
Ezen lehet gondolkodni, és a mindennapi életünkben keresni a vonatkozásokat, de ugyanilyen formában lehet vizsgálni magunkat a karaktereket is, akiket a történetünkben alkalmazunk, életre keltünk és mozgatunk. Ha nem lennének párbeszédek és még csak a magángondolatok sem, amelyek kifejezik az adott szereplő érzéseit és gondolatait, hogyan érzékeltetnénk külsőleg a bosszúságot, a csalódottságot, az örömöt, a megkönnyebbülést, a megbocsátást?
Lehet, hogy sort kerítek majd egy ilyen feladatra is és én magam is megpróbálkozom a kivitelezésével. :) Csak hogy ne csak rajtatok teszteljem és nektek tegyem fel a nagy kérdést. 

Mindenesetre, ha általánosan akarom megközelíteni a dolgot és abból indulok ki, én hogyan valósítanám meg, talán az első számú szempont, maga a szemszög megválasztása. Ugye, önmagamról nem beszélhetek, hogy összefontam magam előtt a karjaimat, mert zárkózott vagyok. Furán is adja ki magát és nem is helyes. A legmegfelelőbb ilyenkor az E/3. személy választása, amellyel valóban külsőleg adhatunk leírást a szereplőről, ahogyan az most a bejegyzés témáját is képezi. Így ténylegesen tudjuk ismertetni, mintha a meglévő két szereplő mellett, harmadikként mi is ott állnánk, láthatatlanul és észrevétlenül. Persze, ehhez kell egy indító kérdés vagy tényközlés. Valami, amely elindítja az érzelmek és gondolatok lavináját mindkét félben.
Elmondok egy személyes élményt. Ha nem is az egészet, de nagyjából körülírom és talán, érthetőbbé teszi a témafelvetést is. Egyszer volt egy olyan beszélgetésre példa, hogy egy barátnőmnek tekintett lány - akit ezek után nem is tudtam már barátnőként kezelni -, lényeg a lényeg: olyan dolgot mondott el nekem, amelyet bár előtte nagyon is jól kezeltem és leráztam azzal, hogy nem nagy dolog, lépjünk tovább, mégis mélyen érintett és magamba fordultam. Nem kiabáltam, nem dühöngtem, még csak le sem csesztem, hogy csalódtam benne. Elmondta és ezek után, mintha egy falt húztam volna magam köré... vagy legalább is, közé és közém mindenképp. Nem beszéltem. Nem adtam hangot semmilyen formában annak, hogy mennyire dühös vagyok és legszívesebben sírtam volna kínomban, de nem tettem. Hallgattam. Nem beszéltem és bezárkóztam. Ez is egy kifejezése annak, ha az ember dühös, csalódott, megbántott stb... a semmittevés, amikor tényleg, az ember képtelen bármit is csinálni, csak néz maga elé és belül ezernyi gondolat cikázik a fejében. 

Persze, később ha nem is neki, szemtől szemben, de másnak képes voltam elmondani, hogy mennyire fájt a dolog és mennyire rosszul érintett. Vele viszont, képtelen voltam erről beszélni mind a mai napig. Nos, ez csak egy kis kitérő, de szerettem volna rávilágítani a dolog lényegére, hogy egy ilyen helyzetben nem feltétlen fejezi ki az a szomorúságot vagy a fájdalmat, ha szavakkal "kidühöngjük "magunkból, úgymond. Ha két félt veszek például, akik évek óta nagyon jó barátnők... legyen a neve Kata és Niki... Kata olyan dolgot tett, amelyet nem szívesen vall be, de mégis elmondja Nikinek. Fél a reakciójától, a reagálásától és hogy ez mennyiben befolyásolja majd a barátságukat, így érthető is a vívódása. Végül erőt vesz magán és elmondja a problémát, amire Niki reagálhat ezernyiféle módon... szavakkal, ugrana be mindenkinek elsőre. Lehet, már előttetek is van néhány mondat, amelyet Katának szegez, de... ha szavak nélkül gondoljuk végig a helyzetet, mi olvasható le Niki arcáról? Milyen a tekintete? Hogyan viselkedik? Hogyan tartja a karjait, hogyan veszi a levegőt? Mennyi távolságot tart Katától a tényközlés után?  
Mert bizony, ez is megváltozhat. Észre sem vennénk, de ha valaki mond számunkra egy olyan dolgot, amely rosszul érint bennünket, ösztönösen hátrébb lépünk vagy összefonjuk magunk előtt a karjainkat, rágcsálni kezdjük a szánk szélét vagy a tekintetünk zavarossá válik és ide-oda cikázik, kerüljük a szemkontaktust, babrálni kezdünk valamivel, csak hogy tereljük a figyelmünket és a légzésünk szaporábbá válik. 

Továbbá, ha eltekintünk Niki karakterétől, Kata vonásai is nagyon sok mindent tükröznek, hiszen ő az a fél, aki elmondani készül valamit. Niki ugye nem is sejt semmit, ugyanolyan módon közeledik a barátnője felé, mint bármikor máskor, de Kata gesztusai már is változott formában kerülnek előtérbe. S amelyeket az előzőekben elmondtam Niki reakcióit tekintve, ugyanez érzékelhető Katánál is, csak ugye miután ő elmondja a dolgot, megmaradhat a félelem és továbbra is közrejátszhat az érzelmeinek a kimutatásában, de egyrészt megjelenik a megkönnyebbülés is, hogy megszabadult úgymond a terhétől, viszont ezek után ezeket a külső jelzéseket Niki veszi át. A teher áthelyeződik az ő vállára. Érdemes ezt megfigyelni. Mintha átadnánk az érzéseinket másnak.
Persze, ez egy olyan helyzet, ahol a másik lelkiismeretfurdalással küzd és ez a jobb eset. Ellenben, mi van akkor, amikor az egyik fél ellenségesen és szinte akarva bántja meg a másikat? Furcsa, de ebben a szituációban, ha én lennék az a fél, aki megbántani akar, még az öröm is átjárja kicsit az embert. Egy barátom szokta mondogatni, hogy a legszebb öröm a káröröm. Persze, ezzel lehet vitatkozni, de a lényeget megfogalmazza: ha szándékosan akarunk ártani a másiknak, például beköpni a tanárnak, hogy láttuk puskázni vagy direkt nem szólni neki egy eseményről, csak hogy elkéshessen, ezek mind-mind olyan dolgok, amik melengetik a lelket. Nem azt mondom, hogy helyes cselekedetek, de így van. Viszont, ennek is megvan az oka, mégpedig hogy minden bizonnyal az említett rosszakarú túlesett egy megrázkódtatáson, csalódáson vagy bosszúságon azzal a személlyel kapcsolatban, akinek éppen ártani akar. Csak úgy, okok nélkül senki sem cselekszik, így a szereplők tekintetében is fontos, hogy ha ilyet alkalmazunk, jó ürüggyel kell szolgálunk az olvasók számára. Ha nem is értenek egyet erkölcsi szempontból a szereplővel és annak tervével, amit véghez szeretne vinni, meg kell tudniuk érteni a döntését és valamilyen módon, el kell fogadniuk. 
Persze, ez is egy szélsőség, meg az is, amikor szinte szurkolunk az egyik szereplőnek, hogy tegye el a másikat láb alól... természetesen, csak képletesen mondva. 

S hogy ne csak a negatívumokról beszéljek, talán sokkal magától értetődőbb érzelemkifejezés, amikor örülünk és egyszerűen csak, megöleljük a másikat. Elég egy mosoly, egy simogatás, bármi, amellyel kifejezhetjük sokkal maradandóbban, hogy mit érzünk. Persze ezt is, maga a helyzet alakítja és mikor mire van szükség... tettlegességre vagy szavakra, de néha bizony fontos gesztusokban is kifejezni, amit érzünk és ez lényeges a szereplők szempontjából is. Néha már csak az kifejezi a szimpátiát a főszereplőnk részéről, ha rámosolyog valakire vagy hevesebben kezd verni a szíve. S ilyenkor lehetséges, hogy már mi, olvasók tudatában vagyunk a szimpátia megjelenésének, még mielőtt maga a szereplő ráébredne, hogyan érez a másik iránt. Lényeg a lényeg: a harag és szomorúság kifejezése mellett az öröm kifejezése is épp olyan fontos, csak szerencsére, sokkal több eszközünk van a boldogság kifejezésére, mint a szomorúságéra. Általában, ez utóbbinál kapunk a szavak után, pedig lehetséges, hogy elég lenne néha elszámolni háromig és megelőznénk a nagyobb problémákat. A szeretetnél viszont, pont hogy a szavak nélküliség néha a legkifejezőbb, de erről ki hogy vélekedik :) Na meg elmentem teljesen más irányba, és mielőtt folytatnám, vissza is kanyarodok.

Volt egy pszichológiai vonatkozású órám az egyik félév során, ahol ezeket a reakciókat,gesztusokat, mikromimikai jelzéseket figyeltük és nagyon hasznos volt és azóta talán, világosabban is látom ezeket a dolgokat. Ami mindenképp fontos, hogy ha nem is minden esetben tudatosan - mert olyan nem is lesz, hogy dühös vagyok éppen és ja, elkezdem figyelni, hogy hogyan is tartom éppen a karjaimat vagy hogyan grimaszolok, és várj... adj már egy tükröt, hogy lássam, milyen a dühös arcom! :) -, de utána érdemes végig pörgetni a fejünkben, hogyan reagálunk egy-egy helyzetre és ez talán segít a karakterek felépítésében is, a megformálásukban és az egyes szituációkban alkalmazott gesztusaik elképzelésében. 
Akár, olyan formában is megpróbálhatjátok ezt látni, hogy választotok egy részletet, akár a saját történetetekből, akár egy ismert könyvből valamilyen konfliktus helyzetet és átírjátok olyan formában, hogy E/3. személyben ismertetitek a két fél reakcióit. Hogyan fejezik ki egymásnak az érzelmeiket, a gondolataikat, hogyan nyilvánulnak meg szavak nélkül ezek a jelenségek?

2 megjegyzés:

Brukú Szürke írta...

Szia Szatti.
köszönöm a bejegyzést. nagyon tetszett mert a negatív oldal mellett a pozitív is reflektor fénybe került és hogy példa sztorit is hozzá tettél!
mások megfigyelése szerintem is hasznos. legyen az könyv vagy a való élet. én ha buszozás közben unatkozok a társalgó embereket szoktam figyelni. persze szól a zene a fülemben! nincsenek gyilkolási hajlama. de így is jól ki lehet találni hogy vidámak e vagy feszült a helyzet az említett utasok között.
hasznos volt a cikk csak ajánlati tudom mindenkinek!
jó hétvégét kívánok!

Szatti írta...

Nagyon köszönöm a véleményed Brukú és örülök, ha segített. Kiemeltem a pozitív dolgokat is, bár ugye a negatívabb volt a kérdés, de mondom... hadd legyen valami vidámabb kicsengése a dolognak :) köszönöm, hogy írtál és viszont szép hétvégét kívánok!