2015. február 25., szerda

Á, mint átírás



Amikor írunk és konkrét példával élve, egy történetet dolgozunk, legyen szó akár spontán írásról, akár megtervezett alkotói folyamatról, nincs olyan módszer, amellyel elsőre tökéleteset alkothatnánk. Írás során olykor, elveszünk a mondatokban és nem csak a történet egészére gondolva, hanem akár egy kisebb részleten is képesek vagyunk messzemenően sokat változtatni, ha azt kevésbé érezzük a gondolataink lenyomatának. Borzalmasan önkritikusak tudunk lenni a saját írásunkkal szemben, amivel nincs is probléma... már ha képesek vagyunk ebben mértékletesek lenni. Mint mindenben, az írásban is szükség van egy középútra, amelyen nem érezzük se nem túl tökéletesnek, és se nem túl gyengének a művünket. Van, aki önbizalom hiányos. S van, aki túlzottan is biztos önmagában. Az előbbit semmivel sem lehet meggyőzni arról, hogy amit alkot, az nagyszerű és remek. Ő minduntalan rossznak és sikertelennek érzi a munkáját. Míg az utóbbit semmiképp se lehet más irányba terelni. Sem őt, se a történetét... csak az ő elképzelése helyénvaló és más véleményére nem épít. Egyik sem szerencsés. Kell a magabiztosság, de kell az önbizalom hiánya is, s utóbbit inkább egy másik kifejezésre cserélném le, mégpedig az alázatra. Nem jelent elbizakodottságot, ha hiszünk magunkban és nem jelent magabiztosságot az, ha megrendíthetetlenek vagyunk. 


Legyen szó akár egy regényről, akár egy novelláról, de akár egy tíz vagy tizenöt soros kis szösszenetről... a változtatás joga a miénk. Már ha ezzel nem alakítjuk a jót kevésbé jóvá. Az átdolgozás érzése viszont jelenthet fejlődést, valahová tartást is és nem feltétlen azt, hogy az eddigi meglévő, jónak számító munkánkat elrontjuk vagy hibát ejtünk rajta. Érdemes az átírást inkább úgy értelmezni, mint variációk sorozatát. Nem kell irgalmatlanul nyomkodni a Delete gombot, csak mert nem érezzük elég jónak, amit leírtunk. Érezhetünk így, de hagyjuk szegény Törlést, és egyszerűen barátkozzunk Enterrel, azaz kezdjünk egy újabb bekezdést és akár a meglévő, rossznak érzett részletünk alá dolgozzuk ki ismét, immár az új, jobbnak vélt gondolatainkkal a kívánt jelenetet, monológot vagy párbeszédet. Enterrel akár többszörös barátságot is köthetünk és egy jelenetből akár négy vagy ötféle változatot is készíthetünk. Ebből láthatjuk, hogy azt az adott részletet hányféleképpen lehet kivitelezni és megvalósítani, valamint hogy a gondolataink ismételt felhasználása - mintha csak megolajoznánk egy régi berendezést - más szellemben és hangulatban keltik életre ugyanazt a helyzetet. 

Tudom, gyakori példa és talán még jobban érvényes, amikor évek elteltével vesszük elő egy-egy írásunkat és érthető módon, már más szemmel tekintünk rá, más érzéseket táplálunk iránta és lehet, hogy teljesen idegenné vált az a gondolatvilág, amit akkor a magunkénak éreztünk. Ekkor következik az ismételt átírás, viszont megint csak tanácsolni tudom, hogy ne vessétek el az egészet. Érdemes meghagyni és vissza-visszatekinteni, hogy mit miképpen és milyen formában képzeltetek el, s ehhez képest most hogyan látjátok a dolgokat. Ha össze tudjátok hasonlítani, felismerhetitek azokat a vonásokat, amelyek néhány év elteltével sem változtak meg bennetek, de az is lehet, hogy újabb külsőségekre figyeltek fel, amellyel gazdagodtatok és általa finomítani tudtok a meglévő gondolatokon. 
Én tudom magamról, hogy a kezdet kezdetén rettenetesen tőmondatokban beszéltem. Mint aki levegő után kapkod. Nem volt egy épkézláb, egész gondolatom. Mindent gyakorolni kell és bár ezek az írásaim eléggé nyersek, amatőrök és nem is nagyon szeretem már őket, mégis jó átolvasni pont emiatt: már tudatosan figyelek önmagamra. Lehetséges, hogy eltelik tíz év és a mostani írásaimat látom majd ilyennek, hiszen tíz év múlva ismét leszek valahol. Valahová elérőbb lépek a mából, de erre szükség van. 
A változást el kell fogadni, ahogy az átírás lehetőségét is, ami nem szégyen. Jogunkban áll változtatni. Átírni és és szoros viszonyban lenni Törléssel, de azért Enterrel is... nem szabad alábecsülnünk magunkat vagy kisebbnek látni más írókkal szemben. Ha el tudjuk fogadni a jelenlegi önmagunkat, és azt a valakit, akik voltunk - teszem azt 2-3 évvel ezelőtt - továbbá nyitottak tudunk lenni annak az Énnek, akikké ugyanennyi idő múlva válunk majd, akkor fel tudunk nőni ahhoz az írói és alkotói folyamathoz, amelyet titkon vagy teljesen világosan a magunkénak szeretnénk tudni. Egy írás nem lehet időtlen vagy kortalan. Mindig szól egy korosztálynak, egy közegnek és olykor csak egyetlen embernek. Ha ezt képesek vagyunk elfogadni és megérteni, elmondhatjuk majd egy-egy fiatalkori írásunkról, hogy igen: ez is én voltam. Így gondolkodtam. Így éreztem... és semmit sem változtatnék rajta.

1 megjegyzés:

Piper írta...

Nagyon jó volt olvasni erről! :)

magamról beszélve én mindig utáltam átírni, a régi írásaimat pedig a tűzbe tudnám vetni,ha a kezembe akadnak, mert annyira "nyominak" érzem őket. Mostanában viszont valami végeláthatatlan tangóba kezdtem a törölgetéssel, mert a 2-3 éves munkáimat inkább hibákkal telinek látom, és mindenképpen változtatnék rajtuk, de olyan pillanatom is adódott, hogy egy szempillantás alatt a kukába tudtam volna vágni könyörtelenül, plusz azt boncolgatni, hogy most mit hagyjak meg belőle, és mit ne elég necces... Aztán kötöttem magammal egy kompromisszumot, hogy nem törlök teljes dokumentumokat, hanem egy külön mappába teszem azt, amivel nem vagyok elégedett, és majd eldöntöm, mi is lesz a sorsa, mert konkrét elképzeléseim vannak az egyes novellákat illetően, hogy mivel nem értek ma már egyet és min akarnék változtatni, viszont egy kisebb részem el is tenné emlékbe, hogy lám, ilyen voltam.

Ami az önbecsülést illeti, én mindig az önbizalomhiány és a túlzott magabiztosság érthetetlen, zseniális egyvelege voltam némi alázattal keverve, de nem nevezném arany középútnak, mert mindig ingázok a kettő véglet között, és előfordul, hogy először nagyon elégedett vagyok egy munkámmal, aztán nagyon nem, vagy fordítva.

Persze az alkotáson kívül még mindig az a másik kedvenc érzésem, amikor a kezembe veszek egy korábbi írást, és szélesen elmosolyodok az összes hibámon és jó tollvonáson, amit ejtettem. :)