2015. február 7., szombat

A végsőkig romantikus - Gyakorlati feladat



Mivel közeleg a Valentin-nap, gondoltam sort kerítek egy ilyen témájú gyakorlati feladatra is, amikor a romantikus érzelmek uralják a történetet. Bár volt már hasonló gyakorlatunk, akárcsak az előző, amikor is az érzelmekre alapoztuk a témákat, most kimondottan egy érzést ragadnánk meg: mégpedig a szerelmet. Viszont, hogy ne legyen annyira egyszerű a feladat, néhány apróbb kritériummal "megkötném" a kezeteket.
A feladat lényegében evidens: alkossatok egy szerelmi történetet, mely akár játszódhat Valentin-napon is, de el is térhettek ettől a vonatkozástól és akár más napot és időt is választhattok. A lényeg, hogy az írásotok, a megválasztott szereplők gondolatai és érzelmei, a cselekmények és történések összessége a szerelmet szimbolizálja. Lehet szó akár egy tragikus, szívfacsaró románcról, nem éppen happy end-del zárva a sorokat, de maradhattok a szívet melengető és jól ismert csattanónál, amikor is minden jóra fordul. A lényeg, hogy a történet úgymond "vörös avagy rózsaszín ködben" játszódjon és ez a légkör járja át hangulatában a leírtakat.

A kritérium annyiban befolyásolná a munkátokat, hogy választottam bizonyos szavakat, pontosabban tárgyakat és helyszíneket, amelyeket mindenképp bele kellene illesztenetek az írásotokba. Hogy miképpen párosítjátok össze a szavakat, valamint hogy ezeket milyen helyszínen és cselekményben alkalmazzátok, rátok bízott! A lényeg, hogy egy helyszín megválasztása, valamint három tárgy használata kötelező!

Választható helyszínek
 csónakház, könyvtár, cukrászda/étterem, park, üvegház, lovarda, múzeum, parkoló, lift, 

Tárgyak
 ébresztőóra, napló, tükör, névjegykártya, tinta, gyertya, notesz, olló, újság, zongora, távcső, hálózsák, ecsetkészlet, kalitka, páratlan fülbevaló, laptop, piros toll, hinta, rúzs, esernyő, sál. 

Összegezve: a történet megalkotásához egy helyszínt ki kell választanotok, mely a sztorival kapcsolatos Hol? kérdésére adható választ képezi, valamint fel kell használnotok három szót avagy kifejezést, mely megjelenik a cselekményben, mint eszköz. 

Próbáljatok minél érdekesebb, izgalmasabb, fantáziadúsabb, egyedibb történetet alkotni, mely bár egy nagyon egyszerűnek tűnő érzést dolgoz fel, de annál bonyolultabb és szövevényesebb. Jól kell megragadni, elképzelni és a végeredmény egy olyan történetet alkosson, amely mindannyiunk számára adhat egy mosolyt, egy kedves érzést a szívben. Tiszteletet és hálát azért a szerelemért, amit jelenleg birtoklunk... hihet és reményt azért a szerelemért, amelyre még vágyakozunk és várunk... s emlékeket, ha már elvesztettünk egy nagy szerelmet életünk során, de még most sem gyógyult be a seb igazán!

Szóval, a kivitelezése sok lehetőséget tartogat magában. Épülhet kimondottan két szereplő párbeszédére, de akár egyetlen elbeszélő meséje is lehet, aki beavatja az olvasót egy nagy szerelem történetébe, s mindezt felruházhatjátok humorral, vagy akár szomorúsággal, de mindenekelőtt szeretettel, őszinte mosolyokkal és gesztusokkal a másik felé. Mindez rátok bízott feladat, miképpen képzelitek el és valósítjátok meg az ötletet! :)

25 megjegyzés:

Zsófia Jókai írta...

Szia!
Szeretnék "jelentkezni" :) ez az első ilyen sztorim nem a legjobb tudom , de azért kíváncsi vagyok a véleményedre :)
Helyszín: könyvtár
Tárgy: zongora, esernyő, notesz,
A könyvtár egyik polcának dőlve olvasóm, az igaz szerelem történetét. Minden egyes szó amit Julia és Romeó mond egymásnak olyan igaznak tűnik. Pedig azt mondogatják, hogy lehetetlen, hogy két ember ennyire szeresse egymást. Én mégis hiszek benne, megmagyarázhatatlan módon. Sokan mondták már, hogy nem kéne ilyen álmokat dédelgetnem, őket igazolja az is, hogy Valentin napon egyedül vagyok egy könyvtárban. Sehol senki, egy árva lélek sincs a könyvtároson és rajtam kívül. Behunyom a szemem, Beethoven gyönyörű zenéjére gondolok. Ahogy játszik a zongorán, csodálatos. Mintha a szerelmet dalolná el, egy teljesen más világba repít. Vajon ő hitt benne? Jó lenne tudni. A gondolataim azonban szertefoszlanak akár egy szivárvány ami egyik pillanatról a másikról kezd halványulni, egészen addig míg nem marad utána semmi.
- Elnézést- szólal meg valaki
Azon gondolkodom mit akarhat mondani, de minden reményem elveszik amikor kimondja eme mondatot :
- Nem tudok átmenni, a polci másik oldalára. Útban van.
- Oh, sajnálom- mondom kissé csalódottan. Majd felmerül bennem egy kérdés: Hogy került ide ez az ismeretlen férfi?
Rápillantok az órámra, fél négy elmúlt. Úgy látszik jó sok ideig elmerültem a saját kis világomba.
- Mit olvas? – kérdezi a kezemben lévő könyvre mutatva
- Én?
Válaszul bólint.
- Romeó és Julia – mondom jóval halkabban mint ahogy terveztem
- Azt imádom!- kiált fel, majd a könyvtáros rászól
Mindketten hangos nevetésben törünk ki, amiért egy rosszálló pillantást kapunk.
Pár perccel, a könyvtár bezárása előtt hagyjuk abba az egészen eddig elhúzódó beszélgetésünket.
- Örülök, hogy megismertem- mosolyogva kisétálok
- Várjon! – kiált utánam
Kérdőn nézek rá.
- Otthagyta az esernyőjét.
- Köszönöm, hogy szólt- ismét elindulok, de megint megszólít
- Lenne kedve esetleg, eljönni velem valamikor valahova?
- Persze
- Itt a telefonszámom – nyújtja át a noteszából kitépett lapot – ha ráér vagy csak valakivel beszélgetni akar , hívjon fel.
- Mindenképpen.
A szívem a tokomban dobog, miközben átsétálok a Budapest forgalmas utcáin. Talán nem lesz ebből igaz szerelem, talán csak jó barátok leszünk, de nem kizárt hogy ez a történet is úgy végződik mint ahogy a nagykönyvben meg van írva

Író: Sophie

Zsófia Jókai írta...

a cím lemaradt : Vajon létezik igaz szerelem?

Névtelen írta...

Elza

Helyszín: étterem
Tárgyak: zongora, gyertya, esernyő
Cím: Egy férfi a szerelemről

Szerelem, mikor a gyomrodban pillangók ezrei cikáznak ide-oda. Amikor meglátod őt és rájössz, hogy nem tudsz nélküle létezni. Tudatosítod, hogy életed minden pillanatát vele együtt akarod kivárni, átélni, megünnepelni, a rosszakat pedig az ő segítségével elfelejteni. Csak őt akarod érezni, ízlelni, ölelni, és néha, amikor kell, elengedni. Vele akarsz elaludni, felébredni, nevetni, sírni, félni, mosolyogni, szeretni, örömet keresni és azt megtalálni.
Pontosan ezt éreztem akkor is, azon az estén. Visszaemlékezve nevetnem kell az idegességemen, mosolyognom a pillanaton, és örülnöm, amiért mindez velem történt. Emlékszem, teljesen elázva érkeztem a város legjobb éttermébe. Az esernyőmet eltörte a szél, én pedig csuromvizesen slattyogtam az általam kiválasztott asztal felé. Életem egyik legfontosabb pillanata közelgett, a nyakkendőmből pedig ki lehetett volna facsarni a vizet. De megpróbáltam higgadt maradni, megnyugodni. Hiszen több, mint egy óráig tartott még a fellépés. Addig elüldögéltem, megszáradtam, magamban pedig időközönként a mondandómat gyakoroltam. Rendeltem egy pohár vörösbort, s azon gondolkoztam, mennyire tökéletes az a hely. Szinte megbabonázta az embert. Halvány fények, kényelmes elrendezés, remek kiszolgálás, a levegőben gomolygó cigarettafüst, és a zene. A színpadon játszó együttest is figyeltem. A hangszerekből áradó dzsessz magával ragadóan ellazított. Simogatott a lágy zene, miközben a zongoránál ülő nőre pillantottam. Teljesen átadta magát a hangszerének. Szinte eggyé váltak, teljesen azonosultak egymással. Ujjai gyakorlott mozgása szívetmelengető hangokkal ajándékozta meg az étteremben tartózkodó emberek hétköznapjait.
Egy újabb pohár vörösbort rendeltem. Szükségem volt egy kis alkoholra, hogy
csillapítsam és elrejtsem az idegességemet. Majd átadva magam a múltnak, a varázslatos pillanatainknak, hátradőltem a székemen és emlékeztem.
Hat évvel azelőtt ugyanabban az étteremben, ugyanannál a zongoránál ülve láttam őt először. Gyönyörű volt, mint mindig. Hosszú, barna haja kontyba volt feltűzve, barackszínű selyemruhát viselt. Elbűvölően elegánsan, kecsesen ült a hangszerénél. Felnézett, miközben játszott. Kiszemelt magának, és én abban a pillanatban tudtam, hogy nekem csak ő kell. Szinte kislány volt még akkor. Egy fiatal hölgy, akinek a szája sarkában egész este ott rejtőzködött az a huncut mosoly, melyet attól a perctől kezdve olyan nagyon szeretek. Csábító tekintetétől azonnal felforósodott a levegő közöttünk nem titkolva az érzéseinket, melyek szerint akarva-akaratlanul egymás karjaiba vágytunk.
Percekkel később már a tóparti házon merengtem, mely számos csodás emlékkel ajándékozott meg bennünket. Emlékszem, a parton sétáltunk. Én őt néztem, miközben ő a Holdat és a csillagokat tanulmányozta. Majd elkaptam a pillantását, megfogtam a kezét, átkaroltam a derekát, szorosan magamhoz öleltem és akkor először szerelmet vallottam. Ő könnyes szemekkel karolta át a nyakamat lágy csókot lehelve ajkaimra. Azon az éjszakán szeretkeztünk először. Erre a gondolatra elmosolyodtam és önkéntelenül is elpirultam.

Névtelen írta...

Elza

Folytatás...

Az órámra pillantottam. Már nem maradt sok időm. Itt volt az ideje, hogy egy üveg gondosan behűtött pezsgőt rendeljek. A zakóm belső zsebébe nyúltam, leellenőrizve annak tartalmát. Végül elővettem a kis dobozkát, kinyitottam, és az asztal közepén pislákoló gyertya fényében tanulmányozni kezdtem. Forgattam jobbra, majd balra, a ragyogását figyelve, melyet az étteremben lévő fényeknek köszönhetett. Ezt követően eszembe jutott egy újabb emlék, amikor a közös lakásunkat választottuk. Szinte kislányos boldogsággal habarodtunk bele és vásároltuk meg, ezzel elkezdve megalapozni a jövőnket. Odaadóan, minden részletre összpontosítva bútoroztuk be. Pár nappal később pedig, a házavató ünnepségen, a család, barátok, munkatársak és a legkedvesebb ismerősök körében bejelentette, kisbabánk lesz. Emlékszem, én csak ültem a kandalló melletti karosszékben és figyeltem a nőt, akit szeretek, és aki a szíve alatt szerelmünk gyümölcsét hordja. Alig tudtam elhinni. Egy belső hang fülsiketítően harsogta: apa leszel, melynek segítségével sikerült valamelyest magamhoz térnem. Hatalmas boldogság özönlött végig a testemen. Felugrottam és az ölelésembe zártam a szerelmemet. Egy héttel később pedig ott ültem a kis dobozkával a kezemben egy gyertyafényes asztalnál, hasonlóan mint hat évvel azelőtt. Bonyolult képlet ez. Ilyenkor tör az emberre az érzés, mennyire összetett az élet maga. Nyakatekert, kacifántos, szerteágazó pillanatok, később pedig emlékek sorozata.
Pár perccel később befejeződött az előadás. A zenészek a tapsot élvezve, bohókásan lépkedtek le a színpad melletti lépcsőn, köztük ő is. Mikor leért, észrevett, és elindult felém. Annyira gyönyörű volt. Krémszínű szaténruhát viselt, haja szétengedve a derekát simogatta. Hatalmas mosoly díszítette arcát, szemei az örömtől vigyorogtak. Mikor odaért, megölelt és megcsókolt. Alig tudtam betelni az illatával és megpróbáltam minél mélyebben a szívembe zárni a pillanatot, hogy soha senki és semmi ne vehesse el tőlem. Gyengéden eltoltam magamtól, szégyenlősen, kissé félve rámosolyogtam, és féltérdre ereszkedtem. Váratlan reakcióként a szájához emelte mindkét kezét, meglepődve, megdöbbenve. Feltettem a kérdést, mire ő könnyekkel a szemében bólogatni kezdett. Felhúztam az ujjára a gyűrűt, s a karjaimba vetette magát. Erősen szorított magához. Arcomon éreztem könnyei sokaságát, melyek a boldogság eredményeként jöttek a világra. Szipogások közepette súgta a fülembe igenlő válaszát. Ekkor már az én szemeimet is elárasztották a könnyek. Az étteremben hangos taps és éljenzés váltotta fel a zene hangját. Annyira boldog voltam, mint még azelőtt soha. Hat éve őrülten, igaz és mély szerelemmel szerettem a karjaimban tartott nőt, és tudtam, hogy mindvégig szeretni fogom.
Észre sem vettem, hogy könnyezek, csak mikor megkérdezte, hogy mi a baj, ezzel visszatérítve a jelenbe. A tóparti ház verandáján ültünk szorosan egymás mellett, mely azóta már az otthonunkká vált. Átkaroltam a vállát, puszit nyomtam az arcára, ezzel megnyugtatva őt. Ő gyendégen elmosolyodott, s tovább figyelte a holdfényben úszó tavat és a távoli égen virító csillagokat. Én pedig őt figyeltem. A nőt, aki már több évtizede a feleségem. Akivel boldog szülők és nagyszülők lettünk. Akivel szerelmesen, hűen, egymást óvóan, figyelmesen és boldogan élhetem az életemet. Aki minden napomat örömtelivé és különlegessé teszi. Aki minden együtt töltött pillanatban megmosolyogtat, elbűvöl és lehetőséget ad arra, hogy hosszú ideje őszinte, valós szerelemmel szerethessek, és akivel együtt bebizonyíthatom, hogy igenis létezik örökké tartó szerelem.

Lana írta...

Szia Szatti! Az igazság, az hogy én nem teljesítettem a feladat kritériumait, de mivel eléggé sokat dolgoztam vele, gondoltam el küldöm a verset amit erre a pályázatra eredetileg írtam.(Csak kifelejtettem a a helyszínt és a tárgyakat...) Cím: A kalitkába zárt madár

Halkan hullik a cseresznyefa virága,
Halkan illan a pillanat varázsa.
Egy könnycsepp csordul ki a szemedből
Egy rózsa hullik ki a kezedből.

Kezedet felém emeled
Érzem, hogy végleg elveszítelek.
De előtte még mélyen a szemembe nézel,
Míg mielőtt magaddal végzel.

Halkan hullasz, mint a cseresznyefa virága,
Nem tudlak elkapni hiába próbállak.
Mert holtan fekszel már a tavaszi fénybe,
Mész a végtelen reménybe…

És én tudom, hogy te is csak egy leszel,
azok közül akiket én kergetek.
Madár, szabad madár,
Az élet és a halál határán.

Halkan hullik a cseresznyefa virága,
Halkan illansz te árva kis madárka …
De el kell mondanom utoljára neked,
Én a kalitka, örökké szeretlek.

Brukú Szürke írta...

Sziasztok!

Helyszín: Csónakház
Tárgyak: Notesz, névjegykártya, gyertya
Cím: Először mondom
„Merre jártam? A küszöböt hagytam csak el, és rögtön számkivetve úsztam, súly nélkül, álomként lebegve...” ( Szabó Lőrinc, Küszöbön túl c. verse)- Olvassa remegő kézzel Jamie a noteszbe írt üzenetet, ami Christől származik. Balkezes betűi aprók de jól olvashatóak a fehér lapon. Vagy kétszer el olvassa még de akkor sem érti. Bele lapoz hátha van más is de csak egy helyi halász névjegykártyáját találja benne. Fáradtan megdörzsöli apró homlokát s körbe néz a hotel szobáján, ami szinte ordít a csendtől. A vastag sötétítő függöny egyik fele széthúzva áll, így a napsugarak akadálytalanul világítják meg a csillogó fapadót és a tág szoba egy részét. A sötétebb felében állnak félig nyitott ajtókkal a tölgyfa bútorok. Innen is jól látni, hogy üresek a polcok. Mellette a bőröndök pedig gondosan összecsomagolva állnak. Egyedül az ágy gyűrött, amiből csak pár perce mászott ki Jamie.
- Tényleg itt hagyot?!- kérdezi halkan a notesztől. - Egyetlen kocsi kulccsal? Ez most valami vicc?- ledobja az asztalra a tömböt, idegesen fújtat egyet majd vissza ül az ágyra. Karba tett kézzel szugerálja a földet miközben a lába apró ütemekben a puha szőnyegen dobol, az agya pedig sebesen jár azon, hogy mihez is kezdjen most.
- A csónakház!- ugrik be neki hirtelen a megoldás. – A csónakházba ment! Kipattan az ágyból és villámsebesen magára húzza az első kezébe akadó ruhadarabokat majd a parkolóban álló autójához rohan. A tó épp csak annyira van messze, hogy útközben többször is megfojtsa a kormányt dühében.
- Sosem csinált még ilyet. MÉGIS MI ÜTÖTT BELÉ? – fakad ki a zsúfolt főútnak. Egy ismeretlen városban nyaralunk. NY-A-R-A-L-U-N-K.... Ajánlom, hogy normális idokkal álljon elém! Ha nem szeretném ennyire...nem is mennék utána.
Valósággal kipattan a kocsiból a murvás pakolóban. Egy domb tetején áll, ahonnan tisztán látni a sziklás dombokkal szegélyezett hatalmas tavat. Ahhoz képes, hogy a város szélén van rengeteg itt fa és a bokor. Csend és nyugalom van. Az egyetlen zajt a víz adja, ahogyan a kavicsos partoldalt mossa a víz tarajos hullámaival. A lágy szél kellemesen megborzolja hosszú barna haját ahogyan megfordul és a kitaposott ösvényen elindul lefelé. Egy dombot megkerülve megpillant egy kétszintes faházikót a part mentén. Hosszú ablakaiban lámpafény ég, amit a víz tükre élesen visszaver. Bátortalanul közeledik a bejárathoz, mert még mindig nem sikerült értelmeznie a helyzetet. A méreg akkor múlik el s csap át gyanakvásba, amikor a hatalmas teraszra fellépve meglátja, hogy nem is a ház fényei világítják meg a vizet, hanem az a tengernyi gyertya, ami a vízfelszínén úszik. A meglepetéstől még levegőt is elfejelt venni. Lélegzetelállító ahogyan az apró fények lágyan ringatóznak előtte. Lehet, hogy elefontot csinált a bolhából? Az ajtóra pillantva megbizonyosodik róla, hogy tényleg jó helyen jár majd határozott mozdulattal benyit.

Brukú Szürke írta...

Folytatása:

Egyből egy tágas nappaliban találja magát, ahol a hófehér falakat sárgára és pirosra festik a fa bútorokon álló gyertyák. A fapadlót és a fehér szőnyegeket pedig piros rózsaszirmok sűrűn díszítik. Amint egy lépést beljebb lép találkozik Chrissel, aki éppen ebédhez terít. Mogyoró színű haja kócos, fehér ingje gyűrött és a tegnapi szövetnadrág van rajta. Zakatoló szívvel, izzadó tenyérrel áll mozdulatlanul s csodálkozva figyeli őt. Egyszerűen nem tud rá haragudni a reggeli akció miatt.
Mintha meghallotta volna felnéz rá.
- Hát itt vagy! – mondja dörmögő hangon s otthagyva az asztalt elindul felé. Magabiztos léptekkel szeli át a kis távolságot s minél közelebb ér, annál szélesebb vigyor ül ki hófehér arcára. Jamie nyitja a száját de egy hang sem jön ki rajta. Csak tátott szájjal bámulja tovább a ragadozóként közeledő férfit.
Oda lép elé majd megsimogatja a lány kipirult arcát, felhúzza kezével az állát, hogy a szemébe nézhezzen. Most látszik csak meg igazán, hogy milyen magas és robosztus Jamie apró termetéhez képest.
- Már vártalak! - jelenti ki egy játékos kacsitnással.
- Én... nem értem. - motyogja zavarodottan miközben hol a nappalit hol őt nézi - Ott hagytál...
- Soha nem hagynálak el! - jön a határozott és egyértelmű válasz miközben barna szemeiben a vidámság hirtelen eltompul s helyébe vadság lép. Ezzel a tekintettel eloszlik minden apró kétsége és indulata. Lábujjhegyre áll, hogy megtudja csókolni őt. Chris modón elkapja a derekát és közelebb húzza magához. Csókja forró és szenvedélyesebb mint valaha. Örül, hogy ilyen szorosan tartja őt, mert ettől a csóktól olvadásnak indult.
Csak akkor szakadnak el egymástól, amikor már alig kapnak levegőt.
- Boldog valentin napot! – kívánja a férfi enyhén zihálva.
- Valentin nap? – visszhangozza. – Valentin... hát persze, előbb a hotel most meg a csónakház. – gondolkodik félhangosan maga elé meredve. Amikor megkönnyebbülten ismét felnéz Chris egy hatalmas fejű piros rózsát tart maga előtt. Nem is látta, hogy rejtegette volna. Meglepetéstől könnybe lábadt szemmel hol a rózsára hol a férfira néz. Azt sem tudja hirtelen, hogy sírjon e vagy nevessen.
- Szeretlek! – jelenti ki őszintén Chris. Kimondta azt a bűvös szót, amit még senki sem mondott ezelőtt.
- Szeretlek, Jamie! – ismétli meg határozottan látva a lány döbbent arcát.
- Én is ... szeretlek! – hüppögi a boldogságtól sírva.

B. Bogi írta...

Piros betűs szerelem

Helyszín: cukrászda
Tárgyak: notesz, sál, piros toll

Lihegve léptem be a cukrászdába. Arcom kipirult a hidegtől, a hópelyhek vadul kavarogtak az ajtó túloldalán. Otthon is maradhattam volna egy bögre forró csokoládéval, valami cukormázas romantikus film kíséretében, de ez még nekem is túlzás lenne. Ezért választottam inkább a cukrászda nyugalmát, ahol egyetlen társaságom a noteszem. Jobban belegondolva elég szánalmas, hogy éppen a Valentin-napon ülök egyedül a cukrászdában, firkálgatva a jegyzetfüzetembe. Kifizettem a puncs szelet árát és letelepedtem az eldugott, sarokban álló asztalhoz. Csak ledobtam a kabátomat és a sálamat a szék támlájára. Egy harapás, három mondat, az idő kegyetlenül lassan telik. Fél óra múlva nagyot sóhajtva kibámulok az ablakon a hóesésbe. Mellettem vidáman csevegnek valami új filmről, amit a moziban láttak. Újra a kezembe veszem a tollamat és írni kezdek mindenféle butaságokat tündérekről, vámpírokról és nem létező lényekről. Pontosabban a mások számára láthatatlan lényekről. Szomorúan lebámulok az apró, kék betűkre.
Bumm. Ijedten pillantok fel, valaki elesett mellettem. Egy velem egy idős fiú ül a földön, lába köré csavarodva a sálam. Jaj, ne! Gyönyörű kezdés, mondhatom. Nevetve feltápászkodik és leül az asztalomhoz.
-Ne haragudj!- mondom sebesen, égővörösre pirulva.
-Semmi baj, figyelmetlen voltam. De ha már így alakult, esetleg maradhatok? Nincs társaságom.
-Csak nyugodtan.
Folytatni szeretném az írást, hogy minél kevesebbet kelljen a ragyogó, zöld szemekbe néznem. De nem hagy sokáig elmerülni a történetemben, kérdezgetni kezd. Az ujjai között forgatja a piros tollamat. Hamarosan könnyed csevegés alakult ki közöttünk, amin még magam is meglepődtem, mert eléggé zárkózott ember hírében állok.
Egy órával később nagy sóhajtással feláll és elbúcsúzik tőlem. Ahogy kilép, visszaereszkedik rám a magány. Írni kezdenék, folytatni a történetet. Amikor belepillantok a noteszembe meglátom a szép, piros betűket, mellette a tollal, amivel egész idő alatt játszott. A papíron valósággal kiugranak a betűi:
Balettcipő kávéház, holnap 6 óra. Jim Brave.

Zuzu herceg írta...

Szia!
Úgy döntöttem, hogy kipróbálom magam és írtam egy novellát.
Helyszín: lift
Tárgyak: újság, sál, páratlan fülbevaló (+ véletlenül a tükör :) )
Cím: Szomszéd
- Hányadik emeletre? - kérdezte a férfi és belépett a liftbe.
- Hetedikre. - mondtam és magam elé emeltem az újságomat, hogy ne kelljen őt néznem. Olvasni azonban képtelen voltam. Bár azt hiszem senki sem hibáztatna. Hátam mögött volt egy tükör, amibe lopva bele akartam pillantani, azonban ebből a szögből sajnos nem láttam magam. Fogalmam sincs, hogy nézek ki.
Miért is törődöm én ezzel? - szólalt meg bennem egy méltatlankodó hang.
- Én egyel fölötted lakom - tudatta velem, habár nem kérdeztem tőle.
A lift egy rándulással elindult én pedig minden igyekezetemet bevetettem, hogy az újságra tudjak figyelni.
- Amúgy most költöztem ide - fordult felém, hogy beszélgessünk, de nem igazán akartam, vagy ha akartam volna sem tudtam volna megszólalni. A fiúk társaságában mindig megnémulok. Ellenben, hogy ne tűnjek olyan sebezhetőnek, ezt azzal álcázom, hogy nem szólok hozzájuk és az arcomra kiültettem a "nem érdekelsz" kifejezést.
A szememet forgattam, és igyekeztem tudomást sem venni a felém nyújtott jobbjáról.
- Hmm - sóhajtott és ajkait összepréselve, vesztesen visszafordult az ajtó felé.
Magamban számolgattam a másodperceket, mikor érünk már fel, amikor érezhetően, és határozottan, megálltunk. Értetlenül pillantottam körbe, de a kis helyiség semmilyen jelét nem mutatta, hogy mozdulni szeretne...
A férfi megnyomta megint az emelet számokat, majd egy pillanatig várt, amíg nem történt semmi.
- Hát ez érdekes - motyogta, majd megnyomta a segélyhívó gombot. Egy ideig csak csengett, majd felvette egy élénk női hang.
- Miben segíthetek?
- Jó napot! - kezdte derűsen a férfi, majd szépen elmondta, hogy mi történt és melyik utca hányas száma alatt vagyunk.
A vonal túlsó felén a nő megígérte, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy mihamarabb kijussunk a szorult helyzetünkből.
Amúgy sem voltam nyugodt. Most meg pláne nem. Kezemben az újság teljesen átizzadt, ahogy szorongattam és feszülten figyeltem sorstársam minden mozdulatát.
- Jönnek - nyugtatott, de ez nem sokat segített. - Mit olvas? - kérdezte és kezemből az újságot lehajtotta, hogy el tudja olvasni az oldal tetején a címet. Azonban még mielőtt megtehette volna, kitéptem a kezéből és mérgesen néztem rá. - Valami rosszat tettem? - kérdezte gyerekes reakciómat nézve én pedig éreztem, hogy elpirulok.
Miért is érdekelném? - hangzott fel bennem a kis hang, ami nem hagyta egykönnyen abba. - Csak azért állt velem szóba, mert egy helyre szorultunk bizonytalan ideig. Állj ellen, így nem okozhat fájdalmat!
Olyan tisztán láttam, éreztem ezt, most mégsem sikerült a maszkomat fenn tartanom. Ahogy figyeltem határozott vonásait, amint elmosolyodik és kivillannak a fogai, ahogy itt áll, és nem akar semmit, csak beszélgetni, nem tudtam elfojtani a bizsergést.
- Bocsánat, azt hiszem, hogy túl nyitott vagyok, és nem mindig veszem észre, hogy másoknak kell egy kis idő, míg megszokják a helyzetet - szabadkozott és zavarában megdörzsölte a tarkóját. - Hmm - mondta megint, majd elgondolkozva végig nézett rajtam.
Zavarnia kellett volna, de valamiért nem zavart. Csak álltam ott és vigyorogtam, mint egy dilis tini... Már régen kinőttem ebből a korból, már felnőttem nem kéne így viselkednem! - parancsoltam magamra és újra magamra öltöttem a maszkomat, mielőtt még visszatért volna a vizslatásból, az arcomra.
Hátrébb lépett egyet, amit nem értettem először majd rájöttem, hogy miért teszi. A lehető legtávolabbi sarokban álltam, egészen hozzásimulva a hideg fémhez. Mintha bele akartam volna olvadni a fülkébe, csak, hogy eltűnjek és megszabaduljak végre a kínos együttléttől.

Zuzu herceg írta...

Folytatás...

- Fura vagy - jelentette ki, én meg rosszallóan összeráncoltam a homlokomat. - Tudod a legtöbb nő nyálcsorgatva néz rám, te pedig, úgy, mintha egy fertőző beteg lennék.
A sálam mögé bújtam, ami így is eltakarta a fél arcomat. Persze, hogy fertőző. A szerelem egy betegség - nevettem magamban a dolgon, aztán, mikor észrevettem, hogy még mindig engem figyel, elpirultam és leplezendő zavaromat, ismét összeráncoltam a homlokomat.
- Amúgy - kezdtem bele egy mondatba, de nem gondoltam végig, hogy mit is kérdezhetnék. - Hogy van? - böktem ki végül az első értelmes mondatot, ami eszembe jutott.
Elmosolyodott és láttam rajta, hogy ki akar nevetni, azonban, nagy erőfeszítések árán, végül megtartotta nyugodt és derűs arcát.
- Jól, köszönöm - válaszolta nem is olyan könnyedén, mint ahogy akarta. Mosolygott. Elpirult és egy pillanatra le is hajtotta a fejét, hogy elrejtse apró "gyengeségét".
A szeme csillogott, sőt ragyogott, ahogy újra rám nézett. A szája sarkai olyan szélesen terültek szét arcán, hogy megérinthette volna vele a fülét. Nem nézett újra végig rajtam. A tekintetemet kereste, amit én igyekeztem elrejteni, de nem sokáig sikerült. Rabul ejtett a mosolya. Rabul ejtett az egész lénye. Úgy éreztem magam, mint egy nagy fogyasztású, de ugyan akkor nagy fényt is adó izzó, amely, most, feltehetőleg az ő mosolya hatására, kigyulladt, lángokban áll, és ha lekapcsolnának, felrobbannék a feszültségtől. Egy pillanatra minden megszűnt. Semmi sem történt, még csak levegőt sem vett egyikünk sem. Nem akartuk megzavarni azt a tökéletes csendet, amit teremtettünk magunk körül. Élveztük egymás jelenlétét, mindenféle kommunikáció, vagy kapcsolat nélkül. Elképzeltem, ahogy az arcomhoz ér, ahogy magához ölel. Éreztem az illatát, nem a parfümének, hanem a testének. Gondolataimban eljátszottam a lehetőséggel, hogy...
Azonban a kis hang a fejemben még nem halt el teljesen. Bennem volt, még mindig, hogy nem tetszenék neki, ha nem kerültünk volna ilyen helyzetbe, és ahogy ez újra és újra felötlött bennem, egyre szomorúbb lettem.
A ragyogás, mely kiült az egész lényemre, lassan alábbhagyott és visszatért a görcsös félelem. Elkaptam a tekintetemet és a padlóra néztem. A szemem sarkából láttam, hogy egy bátortalan lépést tesz felém, és kinyújtja a kezét, de én meglepetésemben elhúzódtam.
- Csak, azt akartam mondani, hogy hiányzik az egyik fülbevalód - mondta halkan, alig hallhatóan, és én egyből a fülemhez nyúltam. Pont ahhoz, amiben még benne volt.
Kivettem, majd ellenőriztem a másikat, hogy tényleg igazat mondott-e, de valóban nem volt benne. Szomorúan néztem a kezemben tartott fél pár fülbevalóra és éreztem, hogy mindjárt elsírom magam.
- Köszönöm - háláltam meg egy gyenge mosollyal, majd visszatértem a mély hallgatásomba.
Néhány perc múlva a lift megrándult és elindult, majd megállt a hetedik emeletnél. Csilingelt, majd kinyílt az ajtó és, én elköszönés képen bólintottam egyet.
- Még találkozunk - mondta a férfi, miközben becsukódott előtte az ajtó, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy ez egy ígéret volt, vagy pedig csak egy ténymegállapítás.

Nagy Tünde írta...

folytatás ...

„Furcsa volt. Könnyedén léptem át az álom kapuján, de amikor kinyitottam az ajtót, meglepetésemre ismét a parkba találtam magam. Természetesen egyből a lány kerestem, tekintve, hogy zongorát egy parkban úgysem találok. Körbejártam a szokásos útvonalam és miután már úgy éreztem minden hiába, megfordultam és egy pad felé vettem az irányt. Leültem. A rózsa is kissé lekonyult a kezembe, talán mert túl erősen szorítottam. A gyertya épen maradt, de a csokoládé is majdnem teljesen szétment az erős markolásomtól. Sírni szerettem volna, de furcsa mód nem tudtam, pedig abban a pillanatban erre igazán lett volna okom. Egyedül maradtam. A lány elhagyott. Bele kellett törődnöm, hogy az álom melyben oly hosszú ideig minden éjjel órákon át ellazultam és a lányba, akibe oly annyira szerelmes voltam, hogy fel sem akartam ébredni, most úgy döntött kilépik az életemből. Szomorúságom pillanataiban már sem fel tudtam nézni a földről és a kezemből lassan kifogyó dolgokból, melyeket olyan nagy szerelemmel hoztam magammal erre a napra. Aztán valaki megérintette a fejem búbját. Ő az. – gondoltam, de mégsem mertem felnézni. Akkor ő énekelni kezdett. – Tényleg ő az. – és akkor fel akartam emelni fejem de ő nem engedte csak énekelt a fejem fölött és közben simogatott. Ekkor meleget kezdtem érezni. Eleinte azt gondoltam, hogy a szerelem tüzel bennem, de akkor oldalra néztem és megláttam a nap sugarait a fák között. Reggel van. – eszméltem fel. Akkor hogyan lehetséges, hogy még mindig álmodom? Hiszen eddig mindig úgy volt, hogy amint a nap felkel az álmom is véget ért. De nem. Tényleg csak álmodtam, hogy ő volt az és énekelt nekem. És a nap is már régen felkelt, csak a sugarai akkorra érték el a fák lombjait."

- Uram! Ébredjen! Ön elaludt. Hahó! – szólított egy hang. Férfihang volt. Nem az álom része. Uram hall engem? – kérdezte. Kinyitottam a szemem. Ismét a parkban találtam magam, kezemben a naplómmal. Még most is érzem… - olvastam a leírt sorokat. Kezembe ott volt egy teljesen ép rózsa és egy tábla csokoládé, mellettem egy gyertya. A szemem fájt, de már nem könnyezett. – Mióta alszom? – kérdeztem az ismeretlen férfit. – Talán úgy fél órája. Féltem, hogy valaki meglopja magát, azért ébresztettem fel. Ahogy elnézem ezt a rózsát, igencsak drága lehetett, mert én még ilyen szép piros rózsát nem láttam. No meg gyertya és csokoládé. Ön bizonyára készül valahova azaz valakihez. Ma mindenki ezt csinálja. Bár én is meglephetném azt akit szeretek, de sajnos nem tudom. Messze van már az én Rózsám. A férfi igencsak elszomorodott, ahogy ezeket a szavakat kimondta. Órámra néztem. Tíz óra volt. Elkéstem. Össze voltam zavarodva. Hirtelen az sem jutott eszembe mi történt. Az úr továbbra is áradozott a szerelemről és lassan rájöttem arra, hogy miről beszél. Valentin nap volt. De nekem mindaddig csak egy sima péntek, ugyanolyan nap, mint a többi, amikor munkába kellett volna mennem. De elkéstem. És már nem is akartam odamenni. Összeszedtem a rózsát, a gyertyát és a csokoládét, elbúcsúztam az ismeretlentől és elhagytam a parkot.

Nagy Tünde írta...

folytatás ...


Hazafelé tartva a művészház előtt egy pillanatra ismét megálltam, amikor meghallottam az ismerős zongorahangot. Elmosolyodtam. Fél tizenegy. Azonban vége a reggeli próbának. Nem is telt el sok idő, amikor ő is megjelent a kifelé igyekvő emberek között és mosolyogva tartott felém. Igen, ő volt az. Ezúttal nem álmodtam. Mikor elért hozzám, szorosan átöleltük egymást. Megcsókolt és rögtön kérdezősködni kezdett, hogy miért nem mentem be a munkahelyemre. Én erre nem válaszoltam, csak halkan átadtam az ajándékokat:
- Boldog Bálint napot szerelmem! – tettem hozzá.
A noteszem zsebre csúsztattam, de ő ezt észrevette és rögtön rákérdezett, hogy mi volt az, amit eltettem. Megmutattam neki, ő pedig kinyitotta, és míg egymás mellett lépkedtünk a sorokat olvasgatta. Én közben vezettem őt, nehogy megbotoljon.
- Te rólam álmodsz? – kérdezett kis idő múlva mosolyogva.
Én akkor az álombéli nőre gondoltam, akit minden éjjel láttam, aztán a nőre néztem, aki mellettem volt. A kettő egy és ugyanaz a személy. Végre észrevettem. Akkor jöttem rá valamire, amit nem mondtam ki neki: Mindaddig a pillanatig annyira el voltam foglalva a munkámmal, hogy észre se vettem milyen csodálatos valakivel élek együtt. Csak az álom volt az, amikor semmi és senki nem zavart és csak az álom volt az, ahol nyugodtan csodálhattam őt. Ám az álom is egyszer véget ért. És nem hiába. Rá kellett jönnöm, hogy nyitott szemmel is ugyanúgy észre kell vennem őt, ahogyan akkor, amikor a szemem lecsukom. És ha észreveszem, sohasem fogom szem elől veszíteni.
- Igen, minden nap rólad álmodom. – feleltem.
- Hogy te mennyire romantikus vagy! – és akkor odabújt hozzám. – De mennyire butus, hogy ma nem mentél dolgozni, csak azért, hogy már reggeltől velem legyél ezen a napon.
Magamban elmosolyodtam.
- Te sokkal fontosabb vagy, mint a gépek és a papírok. – válaszoltam átölelve.
Aznap éjjel már nem jelent meg az álmomban, de mikor másnap reggel felkeltem ott volt mellettem és átölelhettem anélkül, hogy eltűnt volna.

Nagy Tünde írta...

Aznap is a szokásos kora reggeli sétámat folytattam a város még latyakos parkjában. Mindennap, egészen pontosan reggel hat órakor indultam el, hogy körbejárjam a fák és a madarak kis birodalmát. Rám fért, ugyanis a munkámat tekintve igencsak sokat üldögélek a laptopom mellett, fejem zúg, a szemem folyton könnyezik a fáradtságtól. Aznap azonban egyébtől is könnyezett. Véget ért egy álom. Most már tényleg befejeződött.

„ Még most is érzem parfümének illatát, magam előtt látom, ahogy kecsesen ül a zongora előtt és játszik nekem. Ujjai fürgén mozognak a billentyűkön és közben énekel, akár egy csodaszépen csiripelő madár. Naphosszat el tudtam lenni ezzel a látvánnyal és folyton csak őt hallgattam volna, ám ahogy eljött a reggel, a kép elsötétült és kinyíló szemeimet ismét gépek és papírok fogadták, fülemet pedig az ébresztőóra kegyetlen hangja fájdította. „

Mikor ezeket a sorokat leírtam, szememből folytak a könnyek és csak arra tudtam gondolni, hogy valamiképpen újra elő akarom csalogatni őt. Már vártam az éjjelt, hogy szemem újra lehunyjam, és újra belépjek abba a fehér márványterembe, ahol a zongorán, rajtam és rajta kívül, semmi és senki nem volt. Elmentem, hogy a közeli boltokba vásároljak egy szál tűzpiros rózsát, gyertyát és csokoládét, majd a vásárlás után visszatértem a parkba, hogy kihasználjam a maradék időmet, a munka kezdéséig. Péntek reggel volt, munkához nulla százalékos kedvem és fáradt is voltam, hogy bemenjek az irodába. De el nem késhettem. Gondolataim csak az álmom körül forogtak. Semmiképpen sem akartam üres kézzel belépni a márványterembe ezért is szereztem be három romantikus kelléket és mivel meg akartam előzni a szerelmemet, hogy elő tudjam készíteni a helyet a fogadtatására, arra gondoltam, hogy aznap este hamarabb fogok majd nyugovóra térni. Így talán sikerül előbb érnem a márványterembe. Másra se tudtam gondolni, emiatt aztán észre se vettem, amikor szemeim lassan lecsukódtak és minden elcsendesült körülöttem.


Ez a történet első része, utána jön az ami úgy kezdődik, hogy " furcsa volt.." és aztán az, hogy "hazafelé tartva.."

Névtelen írta...

Szia Szatti!

Christine néven szeretnék jelentkezni a gyakorlati feladatra Az utolsó két szó című történetemmel. :)
Helyszín: park
Tárgyak: notesz, piros toll, sál
I. részlet

A szürkés színű sálat a kezében fogva szaladt Pippa a birtokuk közvetlen közelében húzódó park felé. Mit sem törődött a komornája rosszalló pillantásaival, rohant a találkája színhelyére. Szerencsére a park, ahol a szerelme várta őt, elég közel volt ahhoz, hogy gardedám nélkül is el tudjon szökni otthonról, de azért eléggé távol ahhoz, hogy egy terebélyes fa takarásában bizalmas szavakat válthassanak kedvesével. Pippa nem akarta, hogy a kocsiszínben a szülei rajta kaphassák a kocsisukkal, ezért csalta őt minduntalan a parkba. Thomas a szürke sálat kötötte arra a mogyoróbokorra, amelyre Pippa éppen rálátott, ha kinézett a szobája ablakán. Pippa pedig amint meglátta, levette a bokorról a sálat. Ezzel tudatta a fiúval, hogy észrevette az üzenetet, és siet, hogy mielőbb találkozhassanak.
Pippa ezúttal sem csalódott. Amint odaért a parkba, Thomas már a szokásos helyükön ült a padon, a vaskos tölgyfa árnyékában. Pippa boldog mosollyal futott felé, ám amint a fiú szomorúan felnézett rá, már nem érezte magát annyira boldognak, mint percekkel korábban. Thomas zavartan lesütötte a szemét, Pippa már csak hosszú szempilláinak nyugtalan rezdüléseit figyelhette.
- El kell mennem, kisasszony – jelentette ki csendesen a kocsis, miközben az ujjai között idegesen forgatni kezdte a kalapját.
Pippa érezte, amint a torkában gombóc képződik. Félelmetesnek tűnt számára a fiú elmenetele, habár valójában még fel sem fogta azt, amit hallott.
- Nem mehet el – jelentette ki aztán, mintha ezzel mindent helyre tudott volna hozni.
- Elszólít a kötelesség - Thomas már olyan gyorsan forgatta a kalapját, hogy Pippa szinte beleszédült a nézésébe.
Aztán egyszer csak a fejfedő a sáros földön landolt, mire Pippa és Thomas egyszerre nyúltak érte.
- Ügyetlen voltam – pirult el a fiú. Talán az elhibázott mozdulata késztette erre, talán kedvese finom kezének érintése.
- Szóval valójában nem is megy sehová, igaz? – kérdezte reménykedve Pippa.
Thomas szeretett volna helyeselni, de nem tehette. Tehetetlenül megrázta a fejét, mire Pippa szeme azonnal könnybe lábadt. Persze Pippa erős akart lenni. Ám amikor a sós könnyek már a szája sarkáig szaladtak, Thomas végre odalépett hozzá és egy kis kendőt nyújtott felé. Az ő zsebkendője volt az, amelyet az ablakkeretre akasztva Thomasnak szokott üzenni.
- Ezt nálam felejtette.
- Inkább tartsa meg, ha már úgyis elmegy. Én is megtartom a sálat – utasította vissza Pippa a kendőt.
Thomas tétovázott egy ideig, majd annak jeléül, hogy elfogadta a cserét, a zsebébe rejtette a kendőt. Végül az ujjaival törölte le a bánatos arcról a könnyeket.
- Talán jobb lesz, ha nem árulom el hová megyek. De szeretnék valamit adni önnek, kisasszony.
Pippát egy kissé megnyugtatta szerelme gyengéd érintése. Csakhogy ez a nyugalom olyan illékony volt, hogy szinte megrettent, amikor Thomas elvette az arcáról a kezét. Pedig csak az ígért búcsúajándékért nyúlt be a zsebébe, ahonnan egy papírba burkolt hosszúkás kis tárgy került elő. A csomagolás egy különleges piros színű tollat rejtett, amelyhez nem volt tinta. Pippa néhány pillanatra a szomorúságát is elfelejtette, kíváncsisága felülkerekedett.

Névtelen írta...

Az utolsó két szó II. részlet

- Van egy kis noteszem – fogott magyarázatba Thomas. – Ha a kisasszony ezzel a tollal ír üzenetet, akkor bárhol is leszek, a noteszemben megjelenik majd az írása.
Pippa néhány pillanatig azt hitte, Thomas talán viccelni akar vele. De a szemébe nézve látta, hogy a fiú minden bizonnyal igazat beszél, vagy legalábbis hisz abban, amit mond.
- De hiszen akkor önnek is szüksége lesz egy ilyen tollra és nekem is egy olyan noteszre, mint amilyen önnek van – mosolyodott el Pippa.
- Sajnos mindegyikből csak egy van. De ne búsuljon, bármit is ír, azt én ígérem, hogy elolvasom. Egy valamit viszont tudnia kell.
- Ön sosem fog tudni nekem válaszolni – biggyesztette le az ajkát Pippa.
- De minden egyes sora felbecsülhetetlen érték lesz a számomra. Ám, ha a tinta kifogy a tollból, akkor…
- Már én sem írhatok többé.
- Akkor én meghalok.

Hosszú évekkel később Pippa visszatért a Thomassal közös kedvenc padjukhoz. Táskájából előhúzott néhány üres papírlapot, majd elővette a piros tollat. Hezitált, hogy vajon mivel kezdje a levelét. Régen rengeteget írt a néhai kocsisnak. A tolla valósággal táncot járt a papírlapon. Akkor még nem fél attól, hogy a tollban rejlő tinta egyszer csak elfogyhat. Minden kedves élményéről részletesen beszámolt. Ám később megismerkedett egy köztiszteletben álló férfival, akivel hamarosan összeboronálták őket. Sosem érzett olyan különös melegséget a férfi közelében, mint ami akkor járta át, ha Thomassal töltötte az idejét. De a férfi vagyonos volt, ami csábította a szüleit, és elég kedves ahhoz, hogy Pippa is elfogadja őt. Ezért aztán egybekeltek, gyerekeik születtek, majd Pippa arra ocsúdott fel, hogy az unokái veszik őt körbe. A férje aztán meghalt, és Pippa egyedül maradt a hatalmas házukban. A családja rendszeresen látogatta őt, de a magány mégis egyre többször szegődött hozzá. Pippa ekkor ismét egyre többet gondolt Thomasra. Titkos rejtekhelyéről pedig előkerült a szürkés színű sál. Pippa egy kis ládikában őrizgette a holmit. A gyapjúanyag védve maradt, így mikor előkerült, egészen újnak tűnt. Pippa boldogan szagolt bele a szövetbe. Elárasztották őt a szép emlékek, az aprócska érintések, a kedves szavak, a vidám mókák és a cinkos pillantások, amiket akkor váltottak, amikor kikocsikáztak a birtokukról és senki sem sejtette, hogy mennyire szereti egymást a kisasszony és a kocsis.
Pippa végül elhatározta, hogy elmesélni Thomasnak, milyen mesés volt újra magához érinteni a szürkés színű sálat. Mosolyogva írta a sorait. Szinte látta maga előtt a fiút, aki Thomas egykor volt. Ám amint felpillantott az írásából Thomast látta a valóságban is. Magas, sötét hajú, idősödő, de jóvágású férfi állt előtte néhány méterre. Amint Pippa pillantása ráesett, a férfi elindult felé. A kezében ott szorongatta a noteszt, amiben Pippa imént leírt betűi piroslottak.
- Hát visszajött! - kiáltott fel Pippa.
Örült, hogy annyi sok év után végre viszontláthatja Thomast. Ám ebbe az örömbe mégis valami zsibbasztó érzés vegyült. Addig az együtt töltött hónapokra gyönyörű tündérmeseként gondolt. Thomas megjelenése viszont felkavarta az érzéseit. Szinte megbénította a felismerés, hogy mennyi minden történhetett volna másként, ha Thomas akkor nem megy el. Talán a szerelmük sosem teljesedhetett volna ki igazán, de lett volna esélyük harcolni egymásért.

Névtelen írta...

Az utolsó két szó III. részlet

- Önért jöttem, asszonyom.
Pippát simogatta a férfi hangja, melyet az idő kicsit elmélyített. A kiejtése is sokkal kimunkáltabb lett, az öltözete egészen elegánsan festett.
- Miért most jött? - kérdezte Pippa. - Most már késő.
- Mihez volna késő? Sosincs igazán késő.
- A férjem nem régen halt meg. Még gyászolom őt. Gyermekeim és unokáim vannak. Rangom és tisztességem. Már nem tarthatok Önnel csak úgy.
- Bárhogy is dönt, én mindig szeretni fogom - mondta Thomas.
Pippa érezte, amint a szemét elfátyolosítják a visszatartott könnyek. De nem akart egy öregedő, szentimentális hölgynek mutatkozni. Kemény akart maradni, mert meg akarta kímélni magát attól, hogy nevetségesnek mutatkozzon a nyilvánosság előtt. Semmi esetre sem hagyhatta, hogy néhai kocsisuk, a parázsló szerelmüket ismét felizzítsa.
- Egy szót még írhat nekem, mielőtt meghalnék. - Thomas megemelte Pippa előtt a kalapját és amilyen váratlanul felbukkant a parkban, olyan váratlanul el is tűnt.
Pippa tovább élte a köztiszteletben álló hölgyek életét. Ám egyre inkább azt érezte, hogy az ideje fogytán van. Lassacskán már nehezére esett a séta. Tolószéket hoztak a számára. Pippa a szék segítségével tett sétákat a birokon és a parkban. Amikor aztán már nagyon megöregedett, megkérte egyik cselédjét, hogy vigye el őt a parkba, arra a helyre ahol korábban az öreg tölgy terebélyesedett. A fát azóta már kivágták, de hatalmas tönkje asztalként szolgált a pad szomszédságában.
Pippa reszkető kezekkel elővette kabátzsebéből a rózsaszínessé fakuló piros tollat. Zavaros, csak félig-meddig olvasható írással rótt egy papírra két szót: "Szeretem Önt". Miután leírta, megkönnyebbült. Elővette a szürke gyapjúsálat és a nyaka köré tekerte. Boldogan hunyta le a szemét. Tudta, hogy nem egyedül indul el az előtte álló úton. Thomas megkapta az utolsó üzenetét, és most együtt távozhatnak.

Ui.: A történetem hosszú éveket fog át, nem kimondottan egy novellába illő cselekmény, de nagyon tetszett a feladat, ezért szerettem volna megmutatni, hogy mit sikerült összehoznom. :)

Szatti írta...

Kedves Sophie!

Kicsit idillikusra sikerült a történeted, leginkább a végére értve, ahogy minden gondolat és mérlegelés nélkül, szimplán megadja a férfi a számát, holott idegenek egymás számára. Nem nagyon van ilyenre példa az életben, legalább is a tapasztalataim szerint, de kerek egészében nézve a történetet, szép gondolatokat fogalmaztál meg a szereplőd által. Egy apró megfigyelés: figyelj a helyesírásra, akár többször is olvasd át, mielőtt elküldöd! Szépséghiba, de fontos! :) Gratulálok a munkádhoz és köszönöm, hogy írtál!

Szatti írta...

Kedves Elza!

Egy nagyon kedves, szívmelengető és érzelmes történetet alkottál, melyben nagyon tetszett a választékos megfogalmazásmód, a gondolatok részletes érzékeltetése, és ahogyan az érzést felépítetted, visszavezetve néhány múltbéli eseményre! Nagyon tetszett a történeted! Gratulálok és köszönöm! :)

Szatti írta...

Kedves Lana!

Sajnálom, hogy nem írtam ki a verslehetőséget, de nem is zárta ki, miszerint nem lehetett verssel pályázni :) Örülök, hogy ezt a formát választottad és természetesen, elfogadom! Nagyon szép tartalommal láttad el a sorokat, könnyű volt beleélnem és látni magam előtt a történéseket! Szépen ölelkeztek egymásba a gondolatok és az érzések! Gratulálok neked és köszönöm, hogy részt vettél! :)

Szatti írta...

Kedves Brukú!

Nagyon tetszett a te történeted is! Volt benne fordulatosság, érzelmesség, és mindezt remekül érzékeltetted a gondolatok bemutatásával. Mindehhez pedig remekül párosultak a leíró részek, amikor a látható tájat, illetve helyszínt festetted le. Szép összhangot teremtett a cselekménnyel. Amire érdemes figyelned a jövőben, az a helyesírás, mégpedig a mondatokon belüli tagolás vesszőkkel. Egyszer-kétszer ha előfordul, nem zavaró, de sorozatosan... el tudja vonni a figyelmet. :) Köszönöm a munkád és gratulálok!

Szatti írta...

Kedves Bogi!

Egyszerű, de annál nagyszerűbb volt az írásod! Tetszettek a szereplőd gondolatai, ahogyan általa bemutatod a történéseket és nagyon frappáns volt a lezárás is! Köszönöm az élményt és gratulálok neked! :)

Szatti írta...

Kedves Zuzu! :)

Nagyon tetszett a történeted. Leginkább az, hogy nem tudtam, mit is várhatok a végére. Egyáltalán nem volt kiszámítható és izgatottan olvastam, hogyan is zárod majd le végül a sorokat. Nagyon tetszett mindkét szereplőd, főleg az előbbi, akinek ugye a magángondolatait is olvashattuk és teljesen el tudtam képzelni az adott részletet, akár csak egy film jelenetét. Köszönöm az élményt és gratulálok a munkádhoz! Nagyszerű volt!

Szatti írta...

Kedves Tünde!

Nagyon szép, kedves és érzelmekkel teli történetet alkottál, melyben helyén volt minden gondolat. Érzékletes volt, őszinte és megkapó. Tetszett a szereplőd gondolatmenete is, ahogyan nyíltan mesélt az érzéseiről nekünk, olvasóknak! Köszönöm a történeted, remek élmény volt és gratulálok! :)

Szatti írta...

Kedves Christine!

Nagyon tetszett az ötlet, amit megragadtál a szavak által és látványosan, érzékletesen építetted fel a tartalmat. Bár éveket fogott át, könnyű volt követni a történéseket, érthető és világos volt minden. Nagyon szép érzéseket és gondolatokat közöltél, választékosan fogalmaztál és egyszerűen... zseniális volt! Engem megfogott és gratulálok neked! :)

Nagy Tünde írta...

Lana szerintem megérdemelten nyerte el a vendégírói lehetőséget. Magam is inkább verseket írok, és ez a verset nagyon szépnek találtam. Nagyon magával ragadó, bar szomorú. Remélem meg olvashatok Lana verseket máskor is :)