2015. február 28., szombat

Képek által festett történetek - Gyakorlati feladat

Megszokott, jól ismert és közkedvelt képalkotási feladatunk térne vissza, mely szerint egy választott képhez kellene történetet/verset alkotnotok! Most külön megjegyeztem, hogy a versalkotás lehetőségét is felkínáljam, hiszen lehetséges, csak én magam inkább történetekben szoktam gondolkodni. A feladat lényege, hogy a kép mögé lássatok, megragadjátok akár a legapróbb részletet is, amelyet bele tudtok építeni az alkotásotok cselekményébe, történéseibe, vagy abba a gondolati és érzelmi halmazba, amelyben elhelyezitek a karaktereteket. A képek számomra nagyon finomak, érzékenyek és kifejezőek. Nem tudnék egy fordulatos, izgalmakban gazdag történetet elképzelni hozzájuk... inkább megnyugtatóak és messzemenően tele vannak érzelmekkel. Persze, mindenkinek mást jelenthet egy kép, de szerintem most mindannyiunk nevében beszélhetek. Próbáljátok ezt az érzést, megragadni, azt a nyugodtságot és mély tartalmat, amely a képekben rejlik! :)

Választható képek

Kritérium: adjatok címet a kép-történetnek, és a soraitokat egy idézettel nyissátok vagy zárjátok, mely tükrözi az alkotásotok mondanivalóját, tartalmát

1.                                                                      2. 

3.

4.

5.

6.

26 megjegyzés:

Dorothy Anne Wise írta...

Kedves Szatti!
Azt hiszem, én nyitom a sort az írásommal. :) (Ráadásul, ez a stílus, amiben most alkottam, nekem is új… Meglátjuk, mi sül ki belőle.)
Választott kép: 4.
Cím: Emlékek húrjain

„Ha az ember zenész, és játszik is a hangszerén, úgy át tudja élni az emlékeket, mintha azok a közelmúlt eseményei lennének.”
Daniel Glattauer

– Papa, kérlek, ne haragudj!
Lily lehajtott fejjel áll, és bűnbánó fejjel bámulja sáros sportcipője orrát. Háta mögött súlyos kalitkát szorongat két kézzel; azt reméli, hogy előtte álló, homlokát ráncoló nagyapja így talán nem veszi észre azt – vagyis pont azt, ami nincs benne.
Persze észreveszi. A kislány sovány alakja alig rejti el a széles rácsot. Ráadásul, ha más nem is, a fémes csattanással oda-vissza vágódó, nyitott ketrecajtó hangja mindent elárul.
– Én… Én csak meg akartam simogatni a… A madarat. Nem akartam, hogy… elszökjön. – A szavakat óvatos szipogások szakítják meg. Lili lopva letöröl egy könnycseppet a szeme sarkából, de ezt az egyet egyre több és több követi; ritmusos ütemet kopognak a fapadlón, néhány Lili sárga atlétáján landol.
Olyan hat-hét éves lehettem.
A nappali nyitott ablaka előtt szobrozik; csupán a válla rázkódik a sírástól. Kintről dől be a Nap arany-sugara, néha lágy szellő suhan át a tájon; gyönyörű, felhőtlen, festményre illő nyári délután.
A fény megvilágítja Papa idő által mélyen barázdált arcát. Ideáig összefont karral bámulta egy szem unokáját, most azonban megvakarja kopasz feje búbját, és így szól:
– Nem megkértelek, hogy ne nyúlj hozzá? – Sose ordított. Szavai ismét halk, de határozott dorgálások.
– De olyan szépen énekelt! Én csak meg szerettem volna köszönni neki! – Lili tovább zokog.
Imádtam a zenét már akkor is.
Alig bírja tartani a nehéz kalitkát, így inkább lassan lerakja a lába mellé.
Bár gyermeki képzelete eljátszik a gondolattal, hogy a kis kanári varázsütésre visszatér, ahogy a szerkezet megáll a padlón, de az – természetesen – üresen kondul a földön.
Papa követi a ketrec útját a pillantásával, majd farmerja zsebébe süllyeszti a bal kezét, a másikkal végigsimít hosszú, fehér szakállán – berögzült szokás, ilyenkor mindig valamin erősen gondolkozik – majd pár, Lilinek végtelennek tűnő pillanat múlva megszólal:
– Szóval… Ennyire tetszett az öreg Marcsa dala?
Lili, bár továbbra is a földre mered, belül elmosolyodik a név hallatán.
Hát, igen, a névválasztás… Én adtam annak a szerencsétlen madárnak ezt a nevet, de nem is értem, hogy jutott eszembe.
Azonban röpke jókedve olyan gyorsan is száll el, mint ahogy jött.
Lassan felemeli a fejét. Ebben a szögben a napsugarak rozsdaszínűnek láttatják hosszú fonatba fogott haját, és pusztán sötét sziluettje tűnik fel az ablak előtt.
Továbbra is marja a torkát a sírás ingere és a bűntudat, így csak aprót bólint. Azonban, hogy nagyapja nem reagál a mozdulatra, gyorsan hozzáteszi:
– Igen, sze… szerintem neki van a legszebb éneke az… az egész világon. Nem… Nem is tudom, hogy bármi más tud-e ilyen gyönyörű hangon énekelni vagy játszani, mint ő.
Persze, addig nem sok mást hallottam, amit én szépnek neveztem volna.
Felnéz Papára. Az öreg szótlanul hallgatja, arcáról lehetetlen bármit is leolvasni. A szája sarka mosolyra húzódik, de a halványkék, véreres szeme komolyságot tükröz.
Lili újra sírásra fakad – hangosan, majdnem hisztisen.
– És most már nem hallgathatom! Sose hallhatom újra, ahogy muzsikál! Mert buta voltam! – fakad ki. Szipog és hüppög, kinyújtott atlétája szélével törölgeti szemét – a könnyek foltos-sötét tónust adnak a sárga pólónak.
Fáj neki, hogy valószínűleg Papa meg fogja büntetni, fáj neki, hogy engedetlensége miatt ment el a madár. De leginkább azt sajnálja, hogy nem nézheti, ahogy hetykén tollászkodik; hogy nem beszélhet hozzá, nem oszthatja meg vele a napi élményeit; és a legjobban azt, hogy nem hallhatja Marcsa aranyos kis dalát soha többet. Azt az édes, egyszerű hangokból álló muzsikát, amit annyira szeretett, és a végtelenségig tudott volna hallgatni – azt veszítette most el.

Folytatása következik…

Dorothy Anne Wise írta...

Emlékek húrjain II.

Eleinte, amikor a szüleim nyaranta elhurcoltak a nagyapámhoz vidékre, egyedül ez a Marcsa kanári volt az egyetlen, igazinak érzett társaságom. Persze, ott volt a Papa is, de szigorú ember volt, mindenért morgott… Szóval, inkább Marcsával társalogtam. Gyermeki báj meg képzelet, érti.
Arra eszmél fel, hogy nagyapja gyengéden magához vonja. Meglepetten néz fel rá az ölelésből; ellágyult vonások, őszinte jókedv az öreg arcán.
– Jaj, lyányom, ne drámázz itt nekem! – Papa szívből nevet fel, aztán letérdel az unokájához, vállaira rakja cserzett kezeit, és huncutul kacsint. – Fogadunk, hogy tudok szebbet mutatni, mint annak a madárnak a kornyikálása?
Lili még mindig nem érti, mi történt. Megdörzsöli piros, könnymarta orcáit.
– Szóval nem haragszol? – Hangja remeg, de abbahagyta a sírást. Várakozó-érdeklődő tekintettel néz Papára.
– Azt nem mondtam – komolyodik el egy pillanatra az öreg, de ez a másodperc töredéke, mert aztán újra vidám mosollyal néz vissza unokájára. – De valahogy pótoljuk. Sőt, amit megmutatok, annak gyönyörűbb hangja lesz a legiskolázottabb hangú kanárinál is.
A kislány szeme elkerekedik.
– De, Papa… Olyan nincs is. – Megkockáztat egy halvány vigyort. Nagyapja összecsapja a tenyerét, egyensúlyozva feláll, majd elrohan, csak úgy lobog utána ősz szakálla.
Mielőtt a másik szobába lépne – a vendégszoba, amit épp nem használnak –, a küszöbön visszakiált:
– Majd meglátjuk!
Lili nagyot nézve bámul utána. Ahogy nagyapja befordul a helyiségbe, az ajtó becsukódik mögötte.
Percek telnek el így, Papa nem akar előjönni. Lili, miután megunja az egyhelyben ácsorgást, felül az ablakpárkányra, felszárogatja megmaradt könnyeit az égető nyári nappal, nagyokat szív a friss, nehéz levegőből, és közben gondolkozik.
Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy lehetséges a kanári dalánál szebb ének. Tudom, gyerek voltam, semmit nem láttam a világból, de egyszerűen elképzelhetetlen tartottam ezt a dolgot.
És akkor hallja meg a zeneszót.
Azok a gyönyörű hangok, amik megszólaltak a háta mögött, egészen megdöbbentik. Ilyet sose hallott ezelőtt. A zene fájdalmas, szívbemarkoló üteme ott lüktet benne, ott zúg és bong a fülében, és szinte érzi, ahogy hangokból szőtt káprázat eljut a szívéig, és ott is hallja, bár intenzívebben és hangosabban, és hallani akarja tovább, még-még, az örökkévalóságig.
Lehunyja a szemét, olyan szorosan, hogy már színeket és formákat lát a szemhéján belül is, és így még szebbnek érzi a muzsikát.
Sokáig ül így, egyedül a zenére figyelve; arcát melengetik a napsugarak, a hangszer áriájába kintről madarak víg díszítőhangjai vegyülnek. Lili tudja, hogy nem a kanári.
Végül hátrafordul. Papa egy vállára fektetett, húros fa-valamit támaszt az állával, és a húrokon huzigál egy vonót oda-vissza. Leginkább a gitárhoz tudná Lili hasonlítani, amit az egyik TV-s reklámban látott, de ez teljesen más, mert ennek elbűvölő hangja van, míg annak inkább ugrálós és pergő… és annál nem használnak ilyen huzigálós izét, amennyire Lili tudta.
Akkor hallottam először hegedűt. Akkor szerettem bele.
És a zene szól, szól. Lili továbbra is nagyapját figyeli.
Játék közben az öreg letelepedett egy székre; néha előre-hátradől, ahogy csukott szemmel, elmélyülve hívja életre a hangszerből a dallamot.
Bánatos melódia, erős kontrasztban a nyári nyugodt idillel, és mégis hozzáillik, belesimul az ablakon át látható tájképbe, élénkebbé és színesebbé téve azt az embernek.
Lili sóhajt: ez bőven túlszárnyalja a kanári dalát. Kicsit sajnálja szegény madarat, hogy meg kellett fosztani ettől a rangjától, de arra gondol, hogy biztos Marcsa is egyetértene, ha ezt hallaná.
A dal végül elhallgat. Az utolsó akkordok ott rezegnek a levegőben, egy elmúlt pillanat törékeny emlékeként, melyet a legapróbb mozdulat is szilánkokra törhet.
– Ez… Bámulatos volt. – Lili ennyit mond. Nem tudja máshogy megfogalmazni az előbb tapasztalt élményt. Papa mindent értő tekintettel bólint, majd kis hezitálás után unokájának nyújtja a hangszert.

Folytatása következik...

Dorothy Anne Wise írta...

Emlékek húrjain III.

Lili ámuldozva, tiszta rajongással és tisztelettel simítja meg a fényes falapot.
– Gyönyörű hangod van, tudod? – suttogja, mintha várná, hogy a hegedű válaszoljon.
Helyette Papa érces hangja szól hozzá:
– Megtanítsalak játszani rajta?
Lili csillogó szeme és lelkes örömujjongása szavak nélkül is választ ad a kérdésre.
– Igen, igen, igen, igen! – Aztán nagyapja nyakába ugrik. Az öreg játékosan összeborzolja unokája haját, aztán összecsapja két tenyerét.
– Rendben, de mielőtt elkezdjük – állítja meg Lilit, aki már azt próbálgatja, hogyan kell megtámasztani a hangszert a vállán –, meg kell ígérned, hogy nem fogod feladni, ha elsőre nem megy. Mert nem fog menni. Hosszú, átgyakorolt évek után szólal meg ez a szerszám úgy, hogy te most hallottad.
– Bármit megteszek, hogy ezeket a hangokat én is el tudjam játszani.
Lili elszánt arccal fogja meg a hegedű nyakát. Papa megmutatja, hogyan kell megfogni a vonót; hozzáigazítja a hangszert Lili állához.
– Megpróbálhatom? – kérdezi Lili reménykedő hangon. Nagyapja ellép tőle, és int, hogy tessék. Erre Lili nagy hévvel belecsap a húrokba, szó szerint.
A hangszernek ekkor teljesen más hangja van: mintha egy macskát nyúznának, mintha egy mesebeli rikácsoló boszorkány próbálna altatót dalolni. Így vagy úgy, az eredmény borzalmas.
Lili beleborzong a borzalmas kornyikálós zajokba. Leengedi a hegedűt, és elkezdi nézegetni, pengetni a húrokat.
– Elromlott, Papa?
Az öreg fejcsóválva néz végig unokáján.
– Mondtam: gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás. Na, de kezdjük valami egyszerűbbel…
Elveszi a zeneszerszámot meg a vonót; az utóbbit egy székre fekteti. Aztán elhelyezkedik egy széken a hangszerrel, és az ujjaival kezdi el pengetni.
Egyszerű dalocska, pár hangból álló. Mikor végez, Lili felé nyújtja.
– Megtanuljuk?
Lili szaporán bólint.
~*~
– Tehát, így kezdődött a zenei karrierje úgymond, igaz?
Lili harminc éves. Az ország egyik legelismertebb hegedűművésze, aki épp interjút ad egy zenei élettel foglalkozó blogra.
Egy kényelmes kanapén ül, hosszú, barna fonata a vállán nyugszik, és nosztalgikus somolygással várja, hogy az interjúztató lekörmölje a válaszát.
– Valahogy így – biccent, végső megerősítést adva, majd elnéz a sajtós mellett, elréved a távolba. – Persze, az idő sokat rombol ezekből az emlékekből, és ezen a képen, amit elmeséltem magának. Az akkor kislány, a nagyapám alakja… Mind-mind elmosódott folt valahol az emlékezés távolában. De abban biztos vagyok, hogy így kezdtem el komolyabban foglalkozni a zenével. Kellett hozzá egy eltűnt kanári, a nagypapám, meg az a nyári délután.
A kanári nem lett meg. Papa sincs már. De a hegedű még szól.

Zsófia Jókai írta...

Választott kép: 1.
Formátum: Novella

Az elveszett madár
„A szeretet egy láthatatlan fonallal köt össze minket a szeretteinkkel”
Befordul az utcán ahol, ő lakott. Odaér a házhoz, majd becsöngetne, de rájön nincs értelme, mert ajtót nyitni nem fog senki. Remegő kézzel előhalássza a kulcsot, mely a nagy kaput nyitja. Elfordítja, és miután az háromszor reccsen, elé tárul a nagymama kertje. Tekintete először a lágy pázsitra kalandozik, aztán a virágokra, amiket az idős hölgy annyira szeretett. Elfordítja a fejét, túl sok a fájó emlék. Elindul a ház felé, és ahogy belép, érzi azt a finom illatot. A nagymama parfümje az.
„Ez az egy dolog legalább megmaradt belőle”- mondja magában a kislány
Az előszobába érve, leveti a régi cipőcskéjét, ezzel nem bekoszolva, a nagymama által készített csodás perzsaszőnyeget. Az utazás kimerítette, hiszen több órán keresztül jutott el ide, és az idő beborult. A lenge nyári ruhája nem védte meg a hidegtől, így kipirosodott arccal, és fogvacogva csinált magának egy teát. Felrakta forrni a vizet, majd elővette a nagymama egyik csészéjét. Fehér volt, egy kék csíkkal az oldalán. Fogta a tea filtert és belerakta a forralt vízbe. Nézte, ahogy egyre nagyobb színfoltok lepik el. Körbenézett a szobában nem volt ott senki, mégis úgy érezte, hogy az idős hölgy figyeli őt. Szomorúan felhúzta a térdét, behunyta szemét és érzett valamit. Valami egészen mást. Száját kicsi mosolyra húzta, mert tudta: nem hagyja őt el soha, és ahogy ez világossá vált számára, egyszerre lett boldog és szomorú. Nem tudta mit is kéne, hogy gondoljon. Ki kellett, hogy szellőztesse a fejét.
„Ígérem, visszajövők”- mondotta ekkor a lány.
Majd miután elhagyta házat, tovább morfondírozott.
„El kéne, hogy fogadjam – suttogja halkan-, hogy végleg elmentél, és nem tehetek semmit. Igazságtalanság, amit tettél. Köszönés nélkül itt hagytál, egyedül. Én nem fogok boldogulni nélküled. Szükségem van rád! – ekkor már a könnyeivel küszködött. Az eső közben szépen lassan eleredt. Mintha a nagymama könnyei lettek volna, egyre nagyobb és nagyobb cseppekben esett. Nézte az eget, szemét le nem vette róla, és hagyta hadd áztassák el ruháját. Emlékeiben felidézi a hölgyet, és a vele eltöltött szép napokat, és azokat is, amikor nem volt hajlandó szót fogadni neki. Most érezte csak igazán, hogy meg kellett volna becsülnie, amíg lehetett. Mert most már nem tehet semmit, pedig megbánta.
„Nem baj, te majd onnan föntről vigyázol rám. – szipogta - Én pedig cserébe, megígérem hogy örökké a szívembe zárlak ahonnan el soha nem engedlek.”

Névtelen írta...

Választott kép: 2.
Cím: Szabadulás
A nevemet egyelőre nem szeretném elárulni, úgyhogy hívjatok Emilynek. :)

„Nem az új gondolatok megértése nehéz, hanem a régiektől való megszabadulás; mert ezek behálózzák agyunk minden zugát annak a nevelésnek következtében, amelyben legtöbbünk részesült.”

Belélegzem a friss, tiszta tengeri levegőt, miközben a kellemes tavaszi szellő hosszú, dús hajammal játszadozik. A hatalmas teremből lágy hegedűszó és udvarias társalgás hangja szűrődik ki. Vékony kezeimet az alabástromfehér korlátra helyezem, és a gyönyörűséges tájra emelem pillantásom. Az ég világoskéken ragyog felettem, a türkizkék tenger halkan zúg az erkély alatt. Nem lehet látni, hogy mi van a tenger végén: A víz és az ég egybeolvadnak a távolban, amely látványától egyszerre tölt el izgatottság, kíváncsiság, és valamiféle különös félelem. Lábujjhegyre ereszkedem rózsaszín balettcipőimben, és a távolba nézek. Elmosolyodom. A kellemesen hűvös szellő és a bőrömön óvatos táncot lejtő napsugarak megnyugtató elegyétől különös boldogságérzet borítja el a lelkem, átadom magam a csodálatos tavaszi időjárás, a lenyűgöző táj és a halk hegedűszó idilljének, és úgy érzem, órákig tudnék állni azon az erkélyen egymagamban, akár lehunyt szemmel is. Édesanyám persze mindig ideges lesz, amikor az erkélyen álldogálok, és gyönyörködöm a végtelen tengerben. Attól félt, hogy átszédülök a mindössze derékig érő korláton, és a tengerbe fulladva végzem. Ilyenkor mindig elnézést kérek, vetek egy utolsó vágyakozó pillantást a hívogató, ismeretlen tájra, aztán lehajtom a fejem, és besétálok a palota biztonságot nyújtó termei egyikébe. De édesanyám most nincs itt, úgyhogy teljes nyugodtsággal élvezhetem ki, ahogy a napsugarak jólesően végigsimítanak az arcomon, ahogy a tavaszi szél pajkos táncot lejt hullámos hajtincseimmel, beszívhatom a tenger különös illatát, és nézhetem, ahogy az érdekes formájú, pihekönnyűnek látszó bárányfelhők lassú tempóban végigvonulnak a káprázatosan kék égbolton. Egy játékos fuvallat fellibbenti a szoknyámat, és bár más esetben elpirulva simítanám vissza a helyére a ruhadarabot, most nem zavar különösképpen, hiszen szoknyámhoz egy könnyű anyagból készült, világoskék cicanadrág is tartozik, amely szorosan tapad a lábaimhoz, éppen úgy, mint az ugyanebből az anyagból készült felsőrészem. Hiszen ma balettórám lesz, amely nemsokára kezdetét is veszi. Ma délelőtt hegedűversenyen voltam, és remekül szerepeltem, immáron ötvenedik alkalommal értem el az első helyezést egy ilyesfajta megmérettetésen. Ez volt az oka annak, hogy a kastély egyik távolabbi termében éppen ünneplés zajlott a tiszteletemre, amin viszont én egyáltalán nem kívánok részt venni. Talán tiszteletlen vagyok, de nem igazán fűlött a fogam hozzá, hogy végighallgassam a kiöregedett, elegáns hölgyek és urak udvarias társalgását, és egyszerűen képtelen voltam tovább odafigyelni arra, ahogy olyan emberek, akikkel még soha életemben nem találkoztam, bámulatosnak, lenyűgözőnek, tisztelettudó, okos kislánynak és kivételes tehetségnek neveznek engem. Így hát - természetesen udvariasan - közöltem, hogy nem igazán érzem jól magam a hatalmas tömegben, és szükségem van egy kis friss levegőre. Három számomra teljesen ismeretlen fiatalember egyből felajánlkozott, hogy kikísér, nehogy valami bajom essék, de illedelmesen elutasítottam az ajánlatukat. Átöltöztem a balettórán használt ruhámba, és kisétáltam az erkélyre. Szeretek egyedül lenni. Ha egyedül vagyok, nem kell megjátszanom magam, és nem kell a tisztelettudó, jóindulatú királykisasszonyt színlelnem. Nem tudtam, mennyi ideig leszek még képes elviselni ezt a szerepet. Önmagam szerettem volna lenni, de tudtam, hogy ez ezen a helyen, ezek között az emberek között soha nem lesz lehetséges.
Folytatás következik!

Névtelen írta...

Szabadulás 2.

Amikor először felötlött bennem a szökés gondolata, rettenetesen megijedtem. Nem értettem, hogyan fordulhatott meg egyáltalán ilyesmi a fejemben, és hihetetlenül elszégyelltem magam. Hiszen itt megvolt mindenem, és szinte tökéletes életet éltem. Minden dologgal rendelkeztem, amely egy korombeli lánynak csupán kósza vágyálom volt, szüleim mindent megadtak nekem, amit csak szemem-szám kívánt. Mindent, kivéve a szabadságot. Annyira óvták, annyira féltették a világ legelőkelőbb királyi családjának utolsó sarját, hogy soha még csak a lábamat sem tehettem ki a hatalmas palotából. Semmit sem láthattam a világból, és ötletem sem volt, hogy vajon mi zajlik a kastély falain kívül. Éppen ezért lett volna teljesen ésszerűtlen, és lett volna óriási esztelenség, ha megszöktem volna a kastélyból. De talán pont ez volt az oka annak, hogy ennyire iszonyúan vágyakoztam az ismeretlen felé, hogy végre igazán élhessek, olyan dolgokat fedezzek fel, és olyan dolgokat éljek át, amilyenekről még csak álmodni sem merek. Úgy éreztem, ahogy itt tengetem a mindennapjaimat, hegedűversenyekre és balettórákra járok, illemtudóan viselkedek, és mindig, egyszerűen kivétel nélkül mindig tökéletesnek mutatom magam, igazából nem is élek. Aztán ahogy teltek-múltak a hetek, szépen lassan ízlelgettem a szökés gondolatát. Először furcsa, idegen íz volt, amely kis idő múlva átváltott kellemes, különleges, hívogató kíváncsiság aromájává, amelyhez egyre inkább hozzászoktam, és egyre inkább szimpatikussá vált számomra.
Ránéztem az ezüst karórámra. Ha nem szeretném lekésni a balettórát - márpedig én nem késhetem le -, akkor most azonnal el kell indulnom. Hirtelen jött harag árasztotta el a lelkem: Mégis hogy lehetek annyira ostoba, hogy azt képzeltem, megszökhetek ebből a kastélyból? Hiszen itt van az életem, a szüleim, és minden, amit ismerek, odakint pedig csak a veszély, az ismeretlen. Aztán egy újabb gondolat fúrta be magát a többi közé: Mégis mi történne, ha elmennék? A szüleimnek mindössze annyi volt a fontos, hogy a szabályaiknak megfelelően éljek, hogy aztán egyszer királynő válhasson belőlem. Sokáig próbáltam elhitetni magammal, hogy szeretnek, és foglalkoznak velem, de az apró jelek, amik arra utaltak, hogy az érzéseim, a lelkivilágom, a hogylétem egyáltalán nem fontos számukra, egyre csak sokasodtak és sokasodtak, egészen addig, mire kénytelen voltam belátni, hogy nem szeretnek engem. Ez iszonyúan fájt, de képtelen voltam tovább hamis képzelgésekbe ringatni magam. Az igazság az volt, hogy semmi sem kötött ehhez az élethez. Hiszen még csak barátaim sem voltak. És ami a legjobban megijesztett, és még a szabadság gondolatánál is nagyobb félelemmel töltött el, az a házasság volt. Tudtam, jól tudtam, hogy a szüleim fogják kiválasztani a szerintük számomra megfelelő párt, akivel aztán életem végéig együtt kell majd élnem. Amikor erre gondoltam, úgy éreztem, mintha apró késekkel szurkálnák a lelkemet, kifacsarnák a szívemet, tőrt döfnének belém, amelyet aztán jól meg is forgatnának. Mégpedig azért, mert a szüleim már ki is választották számomra a lehetséges férjjelölteket. Tudtam, hogy sohasem fogom megtapasztalni az igaz szerelem érzését. Ezekben a férfiakban semmi olyan dolog nem volt, amit egy nő számára vonzónak lehet nevezni, de hihetetlenül gazdagok és előkelők voltak. Ez pedig tökéletes volt a szüleim számára. Nekem viszont a legkevésbé sem feleltek meg. Ahogy a jövőbeni házasságomra gondoltam, udvarias társalgások, kényelmetlen helyzetek és boldogtalanság rémképe vetült fel előttem. Volt alkalmam beszélgetést folytatnom velük, és egyértelműen leszűrtem, hogy mindegyikőjük csupán a külsőm és előkelő mivoltom iránt érez vonzalmat. A lelkemet, személyiségemet egyikük sem akaródzott megismerni.
Ő viszont más volt.
Az első pillanattól kezdve láttam benne valami különlegeset. Nem tetszett meg egyből, viszont azonnal felkeltette az érdeklődésemet, ami pedig köztudottan elég nagy feladat. Őt is ismerte mindenki...bár nem egészen úgy, ahogy engem ismertek az emberek.
Folytatás következik!

Névtelen írta...

Szabadulás 3.

Sötét, vállig érő haj keretezte arcát és határozott arcvonásait, sötétzöld színben pompázó szemei mintha mindig kissé megváltoztak volna, amikor rám emelte tekintetét. Élesen élt az emlékezetemben, ahogyan szája vékony vonalát ferde mosolyra húzza, és játékos, hívogató pillantást vet rám. Nem sok mindent éltünk meg együtt, de az összes vele töltött pillanatom lenyűgöző, rémisztő, veszélyes, ám borzasztóan csábító volt.
A szüleim rengeteg mindentől féltettek, óvtak és tiltottak, viszont eközül a millió dolog közül egyik sem kerítette őket olyan szintű félelem hatalmába, mint az a tudat, hogy Ő és én valaha akár csak egymásra nézhetünk. Ő volt számukra a világ vége, az apokalipszis, a lehető legrosszabb dolog, amely velem megtörténhet. Talán ez volt az egyik oka, hogy rettenetesen vágytam rá.
Meggondolom magam. Visszafordulok a jéghideg, fehér korlát felé, és mielőtt akár csak egyetlen értelmes gondolat is felszínre juthatna a tudatomban, kecsesen felkapaszkodok a szélére, felállok, és oldalra kinyújtom a karjaimat. Könnyen megy. Hiszen balettáncos vagyok. A szél belekap a hajamba, egy pillanatra elvesztem az egyensúlyérzékemet, de a következő pillanatban már biztosan, egyenes háttal állok a vastag korlát szélén. Világéletemben bűnnek tartottam, ha nem úgy gondolkodtam, mint a szüleim. Amikor csak egyetlen olyan gondolat vagy érzelem is felötlött bennem, hogy valami esetleg talán másképpen szeretnék tenni, mint ahogyan ők azt parancsolták, vagy nem éreztem túl nagy kedvet hozzá, hogy megtegyem, amit elvárnak tőlem, azonnal iszonyú bűntudatot éreztem, és minden ilyesfajta érzést vagy gondolatot mélyen elfojtottam magamban. Az évek során nagyon lassan alakult ki az, hogy már nem akartam minden úgy csinálni, ahogy ők azt megkövetelték tőlem, és önálló gondolataim, önálló véleményem formálódott a dolgokról. Sokáig küzdöttem önmagammal, úgy gondoltam, nem helyes az, ha nem az a véleményem a világban rejlő dolgokról, mint ami az övék, és hosszú időkön keresztül ostoroztam magam érzéseimért, gondolataimért. Hosszú és fájdalmas folyamat volt, de megérte. Hiszen végre rájöttem, végre elfogadtam, hogy én egy önálló ember vagyok, vágyakkal, érzésekkel, tervekkel, célokkal, gondolatokkal. És ez hihetetlenül fantasztikus érzés volt, olyan, amelyhez foghatót még nem éreztem soha.
Persze a szabadság gondolata rettenetesen megrémisztett. Felfoghatatlanul rettegtem az ismeretlentől, mintha egy jeges kéz markolná folyamatosan a szívem. Tudtam, hogy a világ rettenetesen veszedelmes egy olyan burokban nevelt lány számára, mint amilyen én vagyok. Tudtam, hogy odakint akár meg is halhatok, és rengeteg szörnyűséges dolog történhet velem. Hihetetlenül féltem az ismeretlentől, és jaj, annyira kényelmes lett volna ott maradni a palotában, és leélni egy unalmas, egyhangú, ámbár tökéletesen biztonságos életet, amiben semmilyen veszély nem fenyeget! Viszont elhatároztam. Tudtam, hogy megéri. Megéri, hiszen vége élhetek. És ha elhatározok valamit, annak véghezvitelének semmiféle dolog nem állhat útjába.
Folytatás következik!

Névtelen írta...

Szabadulás 4.

Lehunyom a szemem. Hátrahajtom a fejem. Kitárom oldalra a karjaimat. Elengedem magam, próbálom nem befeszíteni az izmaimat. Egy könnyű fuvallat jön, és felkap a hátára. A lágy, tavaszi szellő kiemel a kastély óvó falai közül a veszedelmes, ismeretlen tenger fölé, és magával visz. Kinyitom a szemem, szélesre tárom a karjaimat, és repülök. A kastély egyre távolabb kerül tőlem, az idegen világ egyre közelebb. Lassan, óvatosan szállok előre a levegőben. Próbálom fenntartani magam, óvatosan tapasztalom ki ezt az új, különleges élményt. A hűvös szél mintha büszkén simítana végig a testemen. Ajkam mosolyra húzódik. Lelkemet furcsa boldogság és izgalom járja át. Fantasztikus érzés. Rá gondolok. Arra, hogy vajon mit csinálhat, és mire gondol most. Nincs vele problémám, ha esetleg nem találom meg. Nem miatta indultam útnak. Persze reménykedem benne, hogy egymásra találunk Vele, de az elsődleges célom az, hogy végre megtaláljam önmagam. Hogy ne függjek senkitől, megtaláljam a lelki békémet, azt tegyem, amit jónak látok, új dolgokat próbáljak ki, feszegessem a határaimat, és élvezzem az életet, kiszabadulva az örökös megfelelési kényszerből, a rám erőltetett udvariasságból, és abból, hogy mások eldöntsék helyettem, mi az, amire szükségem van. Ez volt a legfőbb oka annak, hogy végre széttörtem a teljesítménykényszer és a beteges tökéletességre törekvés láncait és bilincseit, hogy ne kelljen többé azt lesnem, ki mit vár el tőlem, és kiszabadultam a kastély korlátozó falai közül, hogy szabad lehessek, és végre önmagamat adhassam. Szívemet izgatottság járja át, bizsergető, újszerű érzés. Kacagni támad kedvem. Nyitott szájjal kacagok, amelyet a palotában sosem volt szabad. Kitárom a karjaimat, és repülök előre, számomra eddig ismeretlen boldogsággal a szívemben, hogy felfedezzem és megismerjem ezt a különleges, veszedelmes, talán kegyetlen, zord és vad, ámbár új élményeket hozó világot.

Zsófia Jókai írta...

Kép: 1
Formátum: Vers
Cím: Szerelmem története
Ránéztem és a szívem egy nagyot dobbant
de nem egyet - kettőt hanem nyolcat.
Kék szemében elvesztem
akár a mélységes tengerben.
Fehér bőre volt, akár a hó
puha mint a takaró.
Pár méter választott el tőle,
arra a pillanatra emlékezni fogok örökre.
Szép szavaival dédelgetett,
ölelő karjából el nem engedett.
Egy óvatlan percben mégis elveszítettem,
szeretett szerelmem elment,
elhagyott engem.

Nagy Tünde írta...

Kiválasztott kép: 2
Cim: Az elveszett zenész

Mindig csodálattal tölt el, amikor megszólal a nagybőgő. Magával ragad a muzsikája és csak akkor érzem igazán azt, hogy én szívesen táncra perdülnék. Talán a hang az, ami mindig a parkettre csalogat, vagy talán a ritmus, a dal, vagy talán a fiú, aki mindezt megszólaltatja… Néha magam sem tudom, mit érzek akkor, amikor meghallom a nagybőgő zenéjét. Amikor pedig a szemébe nézek, csillogást látok, azt az élvezetet, melyet a muzsikálásban lel, a gyönyört, melyet én balerinaként aligha érzek.
A balerinák kecsesen mozognak, mégis merevek. Mintha folyton a zenére koncentrálnának. Én is ezt teszem, amikor balerinaként táncolok, de amikor az ő zenéjét hallom, a táncom is megváltozik. Mozdulataim könnyeddé vállnak és nem érdekel mit lépek, csak táncolok, majdnem szállok. A föld léggé válik a talpam alatt, megszűnik létezni minden más és csak a zene él, a nagybőgő zenéje. Talán lehetne más hangszer is, azt ő ugyanolyan szépen meg tudná szólaltatni, akárcsak a nagybőgőt.
Csupán havonta láthatom és hallhatom. Rendszeres báljainkon ő is szerepet kap. Miután öreg zenészünk, Ferenc meghalt, anyám új muzsikust keresett. Természetesen nem volt a hajlandó arra, hogy személyesen menjen el a Művészházba, ezért inkább hirdetést íratott ki, melyet egyik komornyikunk, a szorgos és igen szelíd Anna vitt el a városba. Anna azonban éppen aznap, amikor a hirdetés kifüggesztését intézte, véletlen belebotlott egy idegenbe. Az idegen egy fa árnyékában állt és egy nagyon szomorú zenét játszott, amely mellett a mi komornyikunk nem tudott szó nélkül elmenni. Ahogy ő mesélte nekem, az idegen szeme könnyezett, amikor muzsikált és mintha a zenével akarta volna Annát magához csalogatni. Szegény fiúnak tűnt, mely öltözékén is igencsak meglátszott. Ám Anna, lévén, hogy erősen hisz Istenben és az ő közbenjárásában, egy jelnek vette azt, hogy éppen aznap találkozott a szegény muzsikussal. Közelebb ment hozzá, megszólította majd elmondta neki, hogy mi járatban van a városban és megkérdezte nem lenne-e hajlandó eljönni a kastélyba. A fiú örvendett és azonnal igent mondott, így aznap együtt tértek vissza a kastélyba. Anyám természetesen nem derült fel a fiút látván, de mégis esélyt adott neki arra, hogy megmutassa tehetségét. Mást talán azonnal elküldött volna. Máig sem értem és anyám sohasem mondta el nekem, hogy miért könyörült meg Dávidon, a muzsikuson.
Ma már csak örülni tudok, hogy fél éve így döntött. Azóta Dávid igazi profivá vált és minden bálon oly szépen játszott, hogy a közönség is nagy tapssal díjazta. Muzsikája alatt néha engem figyelt, néha pedig tekintete a hangszerére meredt. Amikor szemünk találkozott, mindketten elmosolyodtunk. Egymáshoz nem igazán szóltunk, de erre alkalmunk sem volt, ugyanis anyám megtiltotta azt, hogy Dávid közelében legyek. Külön muzsikusszobát rendezett be neki, melyet a zenész távollétében zárva tartott. Amint Dávid repertoárja lejárt, neki azonnal távoznia kellett a kastélyból és csak a következő bálon jelent meg újra.

Nagy Tünde írta...

folytatás

Ma újra találkozni fogunk. Legalábbis ezt reméltem, merthogy azt híresztelték, hogy a város minden muzsikusa egy tengerentúli országba kellett elmenjen, egy találkozóra. Reméltem azt, hogy Dávid nem csatlakozott hozzájuk. Őt csak mi ismertük. Legalábbis tudtom szerint csak nálunk játszott. Arra a bizonyos találkozóra pedig csak híres zenészek mehettek el, olyanok, akik operaházakban, nagyszínpadokon léptek fel, nem pedig zártkörű bálokon. Bár igaz, hogy mi is egyike voltunk a város gazdag sarjadékainak, de mi nem a városban laktunk, hanem annak külterületén, ahová csak az jöhettek be, akit a kastélyőrök beengedtek. Amíg eme reményeket fűzögettem a mi muzsikusunkhoz, addig csendben és igencsak letört hangulatban öltöztem fel megszokott báli ruhámba, a balerinába.

A bálon, mint mindig nekem is be kellett mutatnom szokásos táncomat. A menetrend szerint, melyet anyám rendszerint készített, az én repertoárom volt az első, utána az eszem-iszom és a legvégén Dávid előadása, melyet majd közös tánc zár. Miután minden vendég megérkezett és helyet foglalt, anyám köszöntötte őket és felolvasta a bál műsorrendjét. Én idegesen hallgattam végig a listát, miközben tekintetem a bejárat felé fordítottam, hátha meglátom Dávidot, akinek hiánya anyámnak fel sem tűnt. A lista befejeztével, anyám engem szólított, hogy elkezdjem a műsort. Képtelen voltam rá. Lábaim remegtek és feszültnek éreztem magam. Most nem azt a megszokott merevséget éreztem, mint amit mindig érzek a balerinatánc alatt. A szívem feszült és rosszat sejtettem. Anyám a nevemen szólított és unszolt, hogy kezdjem már el a táncom. Kimentem a terem közepére, ránéztem a közönség rám szegezett arcaira, majd intettem, hogy kapcsolják be a zenét. Anna szófogadóan elindította a Diótörő zenéjét, de én továbbra is mereven álltam és egy lépést sem tudtam megtenni. Ekkor a közönség tapsolni kezdett. Megmozdultam, forogtam, majd két-három lépést megtettem, és amikor valamelyest sikerült egységessé tennem a mozdulataim, valaki megszólalt a közönség mögül.
- Levél! Levél!

Nagy Tünde írta...

folytatás 2....

- Levél! Levél!
Egy komornyik volt, kezében egy borítékkal. A borítékon nagybetűkkel azt írta: SÜRGŐS KÜLDEMÉNY MÁRIA ASSZONYNAK a TENGERÉSZETI EGYSÉGTŐL. – és a komornyik anyám kezébe nyomta a levelet. Anyám gyorsan elolvasta a levelet, majd visszazárta a borítékba és mindenkit arra kért, hogy nyugodjon le és folytatódjon a bál. Anna anyám mellett állt, ő is látta mi áll abban a levélben és szemében láttam, hogy valami rossz hírről van szó. Anyám egy szót sem szólt és mikor megkérdeztem, hogy Dávidról van-e szó, akkor azt válaszolta, hogy nem. Tudtam, hogy hazudik. Dávidnak már rég meg kellett volna érkeznie a bálra, hacsak nem ment el arra a bizonyos találkozóra. A táncot semmiképpen sem tudtam folytatni, ezért elvonultam és a művészszobába igyekeztem. Anyám aznap véletlen nyitva felejtette az ajtót, így be tudtam menni. Bizonyára valamit rendezgetett a szobában és a bál miatt megfeledkezett arról, hogy visszazárja. A teraszra mentem, amely a szobából nyílt. Innen a tengerre lehetett látni. Odakint tombolt a vihar, hideg volt. Messze a horizontot felhők takarták el, hiába akartam volna meglátni egy hajót vagy akár egy csónakot, semmit nem láthattam. Karomat a magányos nagybőgőre támasztottam és a fiúra gondoltam, akit Isten tudja látok-e még valaha. Nem sokkal később Anna is bejött a szobába, bár ezt ő sem tehette volna. Kérnem sem kellett, rögtön elmondta, hogy mi tartalmazott az a levél. Kezét a vállamra tette, majd csak annyit mondott: Sajnálom, kisasszony! – és minden más szó nélkül, egyedül hagyott a művészszoba teraszán.
Azóta sem hallottam többet Dávidról. Van, akik azt mondják, hogy látták a zenészeket a tengerentúli országban, de név szerint nem tudták megnevezni őket. Van, akik arról pletykáltak, hogy a vihar az összes hajót elnyelte és mindenki odaveszett. Én továbbra is csak abban reménykedtem, hogy Dávid itthon van és nem ment el a találkozóra. De ezt sosem tudtam meg. Anna sem látta őt többet annak a fának az árnyékában, ahol először találkoztak. Dávid eltűnt. A nagybőgő pedig magányos maradt. Anyám nemsokára újabb zenészt kapott. A xilofonon játszó muzsikus sosem nyerte el a tetszésemet. A bálokon én már többé nem táncoltam. Levettem szürke balerinaruhámat és a nagybőgőre takartam. Aznap volt az utolsó, hogy a művészszobába jártam. Dávid zenéjét azonban mintha még mindig hallanám, s bár őt nem láthatom, de érzem, hogy még mindig él és talán még játszik is, valahol ha nem is nagybőgőn, mert „a zene maga az élet, és amíg szól, semmi nem hal meg örökre” (David Glattauer idézet)

Nikii írta...

1. kép Cím: A fehér galamb
Mikor először megpillantotta, a szíve kihagyott egy ütemet. Olyan régóta várt már valamire, ami kizökkenti a borongós hétköznapokból, hogy el is felejtett odafigyelni ezekre az apró csodákra.
Mintha a fehér madár egyenesen hozzá jött volna, hogy reményt adjon e sötét időszak után.
Látott már életében fehér galambot, de most mégis elámult rajta, hogy a madár tényleg itt van előtte.
Az ócska elkorhadt padon üldögélve figyelte. Hailey már elég régóta kijárt ide. A pad nincs messze a szép és gondozott parktól, de a hangulata egészen másmilyen. Pete hozta el ide még a nyár elején. A fiú, mindig is szemlélődő volt, mintha másképp látta volna a világot. Ő igenis felfigyelt az apró csodákra.
Mikor Pete séta közben megállt, Hailey nem értette mit néz az elhagyatott, lepusztult templomon.
- Tudod, Hailey ez a templom már több mint száz éve áll itt. Belegondoltál már, hány ember megfordulhatott a falai között?
A lány megrázta a fejét.
- Most mégsem érdekel senkit, hogy mi lesz a sorsa. Nincs pénz felújítani… - folytatta Pete gúnyosan. – De nézz körül! Hogy hagyhatnak egy ilyen szépséget elveszni – mutat előre a nagy vaskapu feletti finoman kidolgozott díszítésre.
Elindult a templomkertbe. Ahol egykor gyönyörű szobrok és rózsával befutatott boltívek voltak, most néhány mohával benőtt kődarab, és egy kiszáradt növénnyel körülvett rozsdás kapukeret állt.
Az egyik félig fennmaradt szobor mellett helyezték el a padot, amelyen Hailey ült. Annyi emlék férkőzött a tudatába. A térdeire könyökölt, és elbámult a park felé. Észre sem vette, hogy a galamb eközben közelebb merészkedett.
A parkból vidám zsivaj hallatszott el odáig. A játszótér megtelt gyerekekkel. Mindenki ki akarta használni a nyár utolsó heteit az iskola előtt.
Haileyt most igazán kínozta az egyedüllét. Mikor Pete-tel először találkozott akkor is pont ilyen egyedül volt. Még év elején volt. Ritka, mikor 12.-be érkezik új diák az osztályba. Akkor már összeszokott az osztályközösség, mindenkinek megvan a maga baráti köre, de ez Pete-et egyáltalán nem zavarta. Ő mindig elvolt a saját dolgaival. Írogatott a jegyzetfüzetébe, ha valami eszébe jutott, és borzasztóan közvetlen volt mindenivel.
Egyik nap még az ősszel Hailey egyedül ácsorgott a könyvtár előtt. Még mindig nem tudta melyik egyetemet válassza és ez lassan kezdte megőrjíteni. Mindig úgy érezte semmiben sem jó igazán. Csak a könyveket szerette mindennél jobban.
- „ Az élet olyan, mint a biciklizés. Ha meg akarod tartani az egyensúlyt mozgásban kell maradnod. – Pete állt meg Hailey mögött és felolvasta a könyvtár falára ragasztott idézetek egyikét. – Einstein igen bölcs volt, mikor ezt mondta.
Hailey mosolyogva fordult meg.
- Hailey vagy, igaz? – nyújtja felé a kezét a fiú.
- Te meg Pete.
Hm… Az első alkalom, mikor beszéltek. A lány egy pillanatra felocsúdik a gondolkodásból, mert észrevette, hogy a fehér galamb a pad szélére szállt, és őt figyelte apró fekete szemeivel. Pete-tel egyszer láttak egy fehér galambot ugyanitt. Aznap, mikor minden összeomlott. Ez a galamb, viszont mintha a fiút elevenítette volna meg.
- Mit csinálsz itt? – kérdezte Hailey még annak idején a könyvtár előtt. – Péntek van és már fél órája vége a tanításnak. Nem a haverokkal kellene lógnod ilyenkor?
- Ezt én is kérdezhetném tőled. – Félre fordított fejjel fürkészte a lány arcát, barna szemeit és hosszú szőkésbarna haját. – Jobban szeretek kicsit nyugiban lenni egy ilyen fárasztó nap után.
- Pont, mint én. – neveti el magát Hailey.
Pete is mosolyogott. Több másodpercig nézték egymást, mire találtak ürügyet a távozásra.
Hailey kezdett megijedni a pad karfájára gyülekező fehér madaraktól. Nem kellene ennyire merésznek lenniük. Megfordult a fejében, hogy elfut, de utána Pete jutott eszébe megint, amint a templomkertben megpillantotta a galambot.

Nikii írta...

A fehér galamb 2. részlet
- Hát nem gyönyörű madár? – csillogó szemekkel figyelte, ahogy a galamb leszállt egy szobormaradványra. Már együtt voltak egy ideje, mikor júniusba ide jöttek. Talán éppen három hónapja. – Olvastad a Hadak útján-t?
- Nem. – rázza meg a fejét a lány. – Most idézni fogsz belőle?
A fiú arca vidám volt és sokatmondó mosollyal bólintott.
- „Tudtad, hogy a franciáknak vannak a legjobb postagalambjaik? Ők megváltoztathatják a háborút, azzal, hogy az üzeneteik célba érnek. Elengedik őket a fronton és hazaküldik őket. Mindössze ennyit tudnak. De hogy hazajussanak, át kell repülniük a háború felett. El tudod ezt képzelni, milyen szörnyű lehet? Átrepülni annyi fájdalom és kegyetlenség felett, és tudni, hogy soha nem nézhetsz lefelé. Csakis előre nézhetsz, különben soha sem jutsz haza. Kérdem én, mi lehet ennél bátrabb?”
Hailey a fehér galambot nézte és a szívét közben melegség töltötte el. Imádta, ha a fiú idézett neki valahonnan, vagy ha kifejtette hosszú, filozofikus gondolatait.
- Szeretlek. – suttogta Hailey a fiú füléhez hajolva. Ez olyan magától értetődő volt, hogy egyikük sem kérdőjelezhette volna meg. Bezzeg, mikor először mondta ki. Hailey bizonytalan volt, és félt, hogy a fiú talán nem viszonozza. Azóta persze megbizonyosodott az ellenkezőjéről.
Pete szembefordult vele. Boldognak tűnt, de mintha a tekintete nyugtalanságról árulkodott volna. Odahajolt a lányhoz, hogy lágy csókot leheljen az ajkaira, de közben fél szemmel a galambot figyelte a szobron.
- A galambok tényleg bátrak. – mondta váratlanul. – Idejött hozzánk, pedig tudja, hogy akár el is kaphatnánk, és megölhetnénk… De ha az embernek nincs elég bátorsága, hogy megtegye… amit kell, talán később csak rosszabb lesz… - Hailey már nem is értette miről beszél a fiú.
- Még mindig a madárról van szó… vagy…? –kérdezte végül nyugtalanul.
Pete elfordította a fejét.
- Talán igen. Talán nem. – mondta csendesen, és vett egy nagy levegőt. – El kell mondanom valamit, de meg kell ígérned, hogy nem hagyod el magad, és bátor maradsz akár ez a galamb.
A lánynak egyre szaporább lett a szívverése. Pete lassan megfogta a kezeit.
- Én… Az a helyzet, hogy… Csak nem tudom, hogy mondjam el… - mosolyodott el keserűen. –Hailey, én beteg vagyok…
Egy könnycsepp csordult le az arcán. Úgy emlékszik még most is minden szóra, mintha most lett volna, de közben olyan, mintha ez a szűnni nem akaró gyász már évek óta tartana. Most ahogy ránéz a galambokra eszébe jut, hogy bátornak kell lennie és kitartónak.
- Nem lehetsz az… Semmi bajod nincs. Azt tudnám. –Hailey Pete tekintetét kereste, de a fiú elfordult.
- Minél tovább akartam halogatni azt, hogy megtudd. Még egy kicsit veled akartam lenni…
- Még egy kicsit? – A lány már alig kapott levegőt.
- Hailey… Én… Már nincs sok hátra. Túl későn vették észre… Nem tudnak kezelni.
- Biztos van valami! Bármi! – erősködött Hailey továbbra is.
- El kell fogadnod. Én már elfogadtam. –mondta és közben leült a rozoga padra.
- Észre kellett volna vennem, hogy valami nincs rendben… - suttogta a lány, miközben próbálta visszafogni a könnyeit. Leült a fiú mellé és hozzábújt.
Percekig ültek így , míg végül Pete megszólalt.
- El kell menned Párizsba. – mondta.
Hailey-nek már régóta nagy vágya volt, hogy eljusson Párizsba. Jelentkezett ott is egy egyetemre, de sosem gondolta komolyan, hogy tényleg oda menjen.
- El kell menned.
- Talán már nem is fogadnák el a válaszom… És itt akarok veled maradni.
- Tudod, hogy már nincs sok idő. – mormogja.

Nikii írta...

3. részlet A fehér galamb
Hailey akkor ezt még nem tudta elfogadni. Azt hitte még hónapok vannak. De Pete három hét múlva meghalt. Azóta csak az maradt neki, hogy kijárjon ide a templomkertbe és figyelje a fák susogását és a parkban játszó gyerekek boldog kiáltozását.
Hiába mondta a fiú, hogy ne hagyja el önmagát, egyszerűen nem tudott a régi énje maradni.
Az úton, a templom előtt egy fekete autó fékezett le. Hailey egy utolsó pillantást vetett az őt figyelő galambra. Ebben a pillanatban tudta, hogy Pete vele van, és vele is lesz, bárhová megy.
Beszállt az autóba.
- Párizs? – kérdezte az anyukája mosolyogva.
- Párizs. – válaszolt magabiztosan a lány.
A repülőút nem volt olyan hosszú, de ahhoz épp elég, hogy Hailey elővegye a könyvet, amit Pete-től kapott még pár nappal a fiú halála előtt. Eddig nem volt képes kinyitni és beleolvasni, de már nem halogathatja. Tovább kell lépnie.
Az első oldalak közé egy papírlap volt csúsztatva. Egy galamb volt rajta. Nem egy tökéletes rajz, de látszott rajta, hogy Pete csinálta, és ez már önmagában elég volt a lánynak. Már eddig is a sírás kerülgette, de a könnyek tényleg kicsordultak a szemén, amint a fiú kézírását is megpillantotta. Egy idézetet kapart a papírra.
„Néha az embernek elég bátornak kell lennie ahhoz, hogy új irányba terelje az életét.”

Brukú Szürke írta...

Sziasztok,

5. Kép
Idézet: Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez.

Robin hangtalanul nyitja ki a gyerekszoba ajtaját, kezében egy tálca forró almáspitéves. Ügyes manőverezése egész addig a pillanatig tart, amíg meg nem látja a felfordulást és homlokon nem üti a csend. Az ajtóból is jól látszanak a szétdúlt ágyak, a nyitott ablak és a rengeteg papír, amit a beáramló meleg szellő kerget össze-vissza.
- GYEREKEK? – harsogja pánikszerűen. – Gyerekek itt vagytok?
- Igen anya! – hallatszik Arwen vékony hangja a szoba távolabbik sarkából. Robin megkönnyebbülten fújja ki a levegőt, amit egész a válaszig vissza tartott.
- Miért bújtatok el? – kérdezi kiváncsian. Ahogy belép a szobába megdöbbenve látja, hogy nyoma sincsen a pár órával ezelőtti rendnek. A barna szőnyegen egy nagy halom színes ceruza hever néhány papírgalacsin és a virotlás makettjük társaságában. Jobbra tőlük meglátja Martin kipakolt kincsesládáját és a felkapcsolt pálmafa alakú lámpát s végül a szoba sarkában a színes paplanokból készült bunkert. Amit viszont nem lát az a szoba közepén lévő kék asztalka és a kék-fehér csíkos székek. Ígyhát a lábával arrébb kotorja a játékokat helyet csinálva a tálcának és magának a szőnyegen.
- Nyaralósat játszunk. – válaszolja Martin vidám hangja.
- Nyaralósat?!- ismétli el magában ám újabb körbenézés után is csak a rendetlenséget látja. Épp indulna belesni a bunkerba, amikor megakad a szeme a földön haverő fényképen. A barna keretben a család látható a tengerparton. Mindenki csokoládé barna és füligérő szájjal mosolyog bele a kamerába. Ez a nyaralás a vártnál ezerszer jobban sikerült és a gyerekek is odáig voltak érte. Kár, hogy csak egyszeri alkalom volt... – ábrándozva felsóhajt majd visszateszi a képet talált helyére.
- Nem jöttök elő a bunkiból? Hoztam nektek almáspitét. – kezdi el kicsalogatni őket lágy hangon de a szemét továbbra sem veszi el a képről.
- Ez nem bunki anya! - marad abba a neveetés.– Ez a faház, ahol alszunk! – kukucskál ki összevont szemöldökkel Arwen. Kócos szőke haja szorgalmasan takarja kipirult kis arcát és a nyakában lógó lila törölközőt.
Be sem fejezi, amikor rázkódni kezd a búvóhely majd kidugja a fejér Martin is. Robin meglepetten nézi, hogy a fia barna haja kék szemeibe lóg a ferdén fejébe húzott úszósapkától, vékony karjain pedig a félig felfújt karúszói vannak.
- Az pedig ott a tenger a hajókkal és a madarakkal. Látod? – mutat apró kezével az ágy és az ablak felé. Robin teljesen megfordul, hogy jobban lássa mit mutat olyan izgatottan neki. Ekkor azonban észreveszi, hogy az összegyűrt takaró gondosan formára van hajtogatva az ágyakon, a falra rajzolt vitorlásokat, amiket görbe vonalaik miatt nehéz elsőre felismerni és a szétszórt papírgalacsinokat, amik csákónak vannak inkább gyűrve, mint hajtogatva. Ilyen szemszögből máris máshogy látni a szobát. Eddig észre sem vette, hogy az összkép a nyaralásukra akar hasonlítani.
- De hol a madár...? –kérdezné értetlenül azonban az ablakban tollászkodó galambok zaja miatt inkább ijedten sikítja.
- Morzsával csalogattuk ide őket. A tengernél is vannak madarak! – válaszolja tudálékosan Martin s ezzel vissza is bújik a kukcóba.
- Nem jössz be? Nagyon meleg van ilyenkor a napon! –hívja be Arwen majd ő is eltűnik.
Robin döbbenten ül a szőnyegen a szobát bámulva. Úgy tűnik, a gyerekeknek semmi sem szab határt. Gondolkodás nélkül előveszi farmerzsebéből a telefont és mindent megörökít vele majd felkarolja a táca pitét és ő is bemászik a faházba.

Névtelen írta...

Sajnos most kevesebb időm volt rá. De azért remélem tetszeni fog :)
Holly
Cím:Lehet
első kép
Lehet, h tetszel neki. lehet, hogy szeret. De van kedved egy egész életen át találgatni..?
Már ismertem Jeason egy ideje. Párszor beszélgettünk. Kedveltem őt, de nem hittem volna, hogy ő is így érez…
-Nem értem, mit eszel rajta-szólt oda Jeason, mikor meglátta, hogy Mitchet bámulom.
-Nem olyan, mint amilyennek mutatja magát.
-Szóval szted is bunkó… 
-Nem ezt mondom. De.. te nem ismered úgy, ahogy én.
-Hát.. ha te mondod…Mesélj róla!
-Komolyan?
-Miért is ne…
-Rendben…-fogalmam sincs, hogy miért, de tettem, amit kér-. Már régóta ismerem őt… Kiskorom óta szerelmes vagyok belé. Akkor még csak egy kislány voltam, akit ő észre sem vett. Ám később egy munkahelyre sodort minket a sors.És az egyik este közel kerültünk egymáshoz. Randira hívott. Igent mondtam természeten  Olyan boldog voltam..-vissza gondoltam arra a napra…
-Randizz velem!
-Nem randizom őrültekkel.
-Mázlid van. Még nem bizonyított  Tudod.. mindig megkapom, ami akarok..
-Elég unalmas lehet..-magához húzott és megcsókolt…
-Ez talán az volt?

Majd megbeszéltük, hogy csak jól érezzük együtt magunkat, semmi kötöttség..Merthogy ő nem akar kapcsolatot. Nos akkor még nem tudtam, hogy csak velem nem akar. Tudtam, h hazudik, de úgy voltam vele, hogy majd alakul. Hogy az igaz szerelem talán megér néhány hasraesést és horzsolást. Azt hittem ha megnevettetem belém szeret, de minden alkalommal, amikor nevetett csak én szeretettem bele sokkal jobban :$ :D
Boldog voltam, amíg vele lehettem. De az állandó titkolózás.. Gyűlöltem… De azt hittem, jobb lesz.Egyszer valamikor…
-De nem lett jobb…
-Nem…
-Nem értem, miért maradtál vele..
-Te nem tudod, milyen őt szeretni…A szívem szerette, az agyam utálta..Aztán egy ideig nem találkoztunk. Nem is nagyon beszéltünk..Azt hiszem, ő rám várt, én meg rá…Majd megláttam őt egy másik lánnyal. És ekkor rájöttem..Olyan messzire kell lenned tőlem, amilyen messzire csak lehet...
Én próbáltam.. tényleg.. De aztán az a lány eltűnt, és én újra reménykedni kezdtem. Nem akartam, de így volt. Kerültem, és mégis a szemem sarkából mindenhol őt figyeltem… Vele akartam lenni…Nem érdekelt, meddig vagy hogyan..
Még most is..néha ha rá gondolok, sírok. néha nevetek, néha ordítok. Lehetne egyszerű, de nem . Ez bonyolult…
Én csak boldog akartam lenni…
-És ha a boldogságnak ára van?
-Mindig van ára. De megéri megfizetni…-és ekkor valami bevillant…-
Miért vagy itt?
-Csak kijöttem futni a parkba…
-Úgy értem, miért vagy itt velem?
-Nem tudom.. Talán, mert kedvellek.
-Nem is ismersz…
-Talán pont ezért.. :D Tudom, amit kell. Tudom, hogy kedves vagy az emberekkel, tudom, hogy gyűlölöd a filmeket, amik nem happyenddel végződnek, tudom, h vicces vagy és azt is, hogy meg akarlak ismerni…
-És ha mégsem olyan vagyok, amilyet akarsz? Mi van,ha találsz egy szebb lányt?
-Mindig lesz egy nálad szebb lány, neked csak meg kell találnod azt a fiút akit ez nem
érdekel..!
-Tudod, eddig azt hittem egy bunkó vagy.
-És mitől változott meg a véleményed?
-Nem változott meg. csupán megkedveltem ezt benned…
És mi van azzal,amit az elébb mondtam? Azt hiszem,én még nem vagyok túl rajta…
-Én adnék nekünk egy esély. Csak felejtsd őt el!
-Mintha az olyan könnyű lenne…
Tudod, lehet, h tetszel neki. lehet, hogy szeret. De van kedved egy egész életen át találgatni..?

Névtelen írta...

Holly folytatás

-Hűű
-Mi hű?
-Nem találok szavakat.
-Ezt nehezen hiszem el :D-egy ideig csak a szemeit néztem-,
-Najó, valljuk be. Igazából egy seggfej.. De tudod, az ember néha beleszeret seggfejekbe is…
-Tudod mit mondok.. Egy nap meg fog keresni.Rá fogsz ébredni, hogy semmit sem jelent a számodra. Ő csak egy srác. Csak egy srác, akire elpazaroltad az idődet, aki miatt jól akartál kinézni. Ő csak egy újabb rossz emlék. És ahelyett, hogy újra izgatott lennél egy sms miatt, ami neked sokat jelent, de neki semmit, csak menj a törlésre és folytasd az életed. Nem érdemli meg..-fogalmam sincs, hogy miért. De megcsókoltam…Ő elhúzódott.Egyszerre voltam szomorú, kétségbeeesett és csalódott. Rám nézett és megszólalt.
-Tényleg olyan sráccal akarsz lenni, aki megcsókol egy ilyen történet után?
És ekkor szerettem bele…
Ennek már 3 éve. Boldog vagyok mellette. Végre igazán boldog…

Szatti írta...

Kedves Dorothy!

Nagyon tetszett a történeted! A fogalmazásmód, a gondolatok, ahogyan az emlékeket átadtad! Remek ötlet volt a múltból kibontakoztatni a jelent és főleg erre építeni a történeted! A kép pedig ezt nagyon szépen visszaadja, jól ragadtad meg a részleteket! Köszönöm az élményt és gratulálok a munkádhoz! Nagyon szép írás!

Szatti írta...

Kedves Zsófi!

Nagyon szép gondolatokat és érzelmeket ragadtál meg a kép alapján, amelyeket szépen közöltél a történeteddel! Tetszettek a gesztusok, a reakciók érzékeltetése, ezektől még élőbbé vált az írásod! Gratulálok a munkádhoz és köszönöm a részvételed!

Szatti írta...

Kedves Emily!

Nem kell elárulni a valódi neved :) Van, aki azt használja így blogkörben, de természetesen él a névtelenség lehetősége és lehetséges általad választott névvel pályázni, s nem feltétlen a valóssal. Ha Emilyként tisztelhetünk az oldalon, akkor úgy szólítunk! Az írásodra térve... nagyon részletes, színekben és érzelmekben gazdag történetet alkottál! Bár hosszú volt, de végig élvezetes és könnyed hangvételű, mellyel könnyű volt azonosulni és átélni. Remekül érzékeltetted a gondolatokat, amelyeket megragadtál a kép alapján... mindenképp igényes és szép munka! Köszönöm az élményt és hogy részt vettél a feladaton!

Szatti írta...

Kedves Zsófi!

Szép gondolatokat fogalmaztál mg a versben, de kicsit félkésznek éreztem a kivitelezést. Vázlatszerű volt és jobban meg kellett volna tölteni gondolatokkal, továbbá érdemes lett volna jobban odafigyelni a természetes lüktetésre, a rímek szebb összecsengésére. Viszont örülök, hogy próbálkoztál verssel is és gratulálok neked! Köszönöm a munkád!

Szatti írta...

Kedves Tünde!

Köszönöm a történeted! Nagyon szépen közölted az érzelmeket és a gondolatokat! A fogalmazásmódod választékos volt és élvezetes, jól adtad át a történeted! Bele tudtam élni magam a cselekménybe! Továbbá jól illett a képhez a tartalom, szépen illeszkedett hozzá! Gratulálok neked és köszönöm a részvételed!

Szatti írta...

Kedves Nikii!

Nagyon szép történetet alkottál, amelyben gyönyörűen szőtted egybe a gondolatokat az érzelmekkel és nagyon tetszettek a belső idézések. Ezek tovább színesítették az írásod! Szimpatikusak voltak a karaktereid és ahogyan bemutattad őket, továbbá szépen ismertetted a közöttük lévő érzelmeket! Köszönöm az élményt és gratulálok neked!

Szatti írta...

Drága Brukú!

Kedves és megmosolyogtató történetet alkottál. Szép fantáziával és gyermeki bájjal ruháztad fel a sorokat, és mindezt remekül tükrözte a választott képed! Gratulálok az írásodhoz és köszönöm a részvételed!

Szatti írta...

Kedves Holly!

Tetszett a történetet, az érzelmek és gondolatok összessége, a könnyed hangvétel... viszont kicsit összecsapottnak éreztem. Sok volt a párbeszéd, amelyet kiegészíthettél volna leíró részekkel, hogy szebben összekapcsolhasd őket, továbbá érdemes lenne szövegen belül kerülnöd a hangulatjelek alkalmazását. Nem szükséges használni őket, hiszen a szöveg úgy is tükrözi a hangulatot és egyszerűen, íráson belül nem hat minőségileg. Az egy dolog, hogy egymás közti beszélgetésben használjuk, de íráson belül szerintem, nem esztétikus. Nem rossz írás, de lenne még mit alakítani rajta, hogy tökéletes lehessen.
Gratulálok és köszönöm a munkád!