2015. március 14., szombat

Hol volt, hol Grimm volt...

Egy ismert feladattípus térne vissza, amelyhez nincs szükség másra, mint a képzelőerőre és a mese iránti szeretetre. Az előző feladatok megvalósítására építve, nem változtatnék a feladat jellegén, viszont aki még nem alkotott ebben a témában, annak ismertetném kicsit ezt a típust.

Mindenki ismeri szerintem a mesék alaptörténetét, a cselekményt, a szereplőket, a mese alakulását és annak végét, ahol a rossz elnyeri méltó büntetését, a jó pedig győzedelmeskedik, hiszen gyerekkorunk pillanatait ez tette színesebbé. Mellesleg pedig, ahogyan az megszokott, minden mese egy-egy tanulságot ad a kezünkbe, amellyel gazdagabban távozhatunk olvasás után.

A feladat lehetősége, amelyet megragadhattok, hogy új arculatot adtok a választott mesének és annak alakulásának. Természetesen, akinek úgy hozza kedve, nem kell messzire rugaszkodnia a mese alapvonulatától és megírhatja a saját elképzeléseire támaszkodva ugyanazt a mesét, amit mindannyian ismerünk. Ezáltal, bár ismert lesz a történet, az író gondolatain keresztül mégis, egy másik megvilágításba kerül a jól ismert cselekmény. Viszont, még színesebbé és egyedibbé tehetitek, ha eltértek bizonyos fordulatoktól az írás során, hiszen nem kell feltétlen a megszokott főszereplő szemszögéből ismertetnetek a történetet és még csak a gonosznak sem kell csúf véget érnie.

Zökkentsétek ki a megszokott medrükből a meséket, tereljétek más irányba a cselekményt, adjatok új véget a történetnek, esetleg tovább emelve a meseírás ötletét, helyezzétek át a történetet akár napjainkba, keltsétek életre a szereplőket modern karakterekként, vagy mutassátok be a gonosznak hitt szereplők részéről a történetet, ezzel megmutatva a mese másik oldalát, mely eddig talán, ismeretlen volt a számunkra... legyetek humorosak, izgalmasak, végtelenül romantikusak vagy akár keltsetek félelmet, és írjatok horrorisztikus hangulatban! Merjetek nagyot alkotni, irányítsátok a mese történéseit, a karakterek jellemeit, érzelmeit és gondolatait, melynek csak a fantáziátok szabhat határt! Lehetséges, hogy talán Hófehérke okkal érdemelte ki a Királynő gyűlöletét és nem is annyira ártatlan, mint amilyennek ismerjük? Mennyiben alakult volna másképp a mese, ha Hófehérke és a Vadász összefog a királynő ellen? A Szörnyetegnek meddig kellett volna raboskodnia az átok által elnyert testben, mellyel a boszorkány sújtotta, ha Szépség nem viszonozza az érzelmeit?  Mivel üthetjük el Csipkerózsikaként az időt, ha akár száz évnyi alvásra kényszerülünk? Na és milyen fordulatot vett volna a mese vége, ha Piroska és Farkas egymásba szeret? A meséitek talán, ezekre a kérdésekre is választ adnak! :)


S akkor a legfontosabb... melyek is a választható mesék?
( a képek illusztrációk, segítségképpen)

Csak egy mesét választhattok és csak ezzel az eggyel pályázhattok!

1. Piroska

2. Hófehérke

3. Csipkerózsika

4. Szépség és a Szörnyeteg

5. Hamupipőke

6. A Vörös cipellő

Ezt a mesét vagy történetet én sem ismerem, és a google se volt a legjobb barátom, hogy segíthessen ebben - mindössze egy filmet találtam hasonló címen -, viszont nagyon tetszett a kép és szerintem nagyon inspiráló a hangulata, a színvilág. Aki szeretné, ezt is választhatja és minden előzetes ismeret nélkül nyugodtan alkothat hozzá történetet! Akár egy ismert mesét is kapcsolhattok hozzá vagy a fantáziátokra alapozva, egy teljesen új történetet is kitalálhattok! :)




27 megjegyzés:

Zuzu herceg írta...

Szia!
Szeretnék jelentkezni, de nagyon, úgyhogy készültem egy nem túl rövid, viszont elég hosszú alkotással, Íme:
Címe: A vörös cipellő
"Aki mindig meg akar felelni mások elvárásainak, az már sajnos lemondott arról, hogy önmagáért szeressék."

- Nem megy, Papa, ez nem megy - sóhajtottam és mit sem törődtem azzal, hogy a zongora még szól, leültem a díványra.
- Mi nem megy Kicsim? - kérdezte édesapám fel sem nézve az újságából.
- A tánc.
- Mert béna vagy - tudatta velem Helena és kortyolt egyet a teáscsészéjéből.
Megvető pillantást küldtem felé, de ő csak mosolygott.
- Helena kicsim, hogy mondhatsz ilyet?
- Ez csak az igazság. Kétballábú szegény nővérkém - csücsörítette gúnyosan ajkait, mire forrni kezdett a vérem. Ám nemes hölgyhöz mérten, igyekeztem tudomást sem venni róla.
Papa sóhajtott, és letette az újságot. Felállt miközben kezeit hátra kulcsolta, kihúzta magát, és ilyenkor még mindig olyan fenségesnek látszott, mint volt hajdanán.
- Gyakorolnod kell még. Tudod nagyon jól, hogy nem fogsz így férjhez menni soha, ha nem tudsz táncolni. Helena drágám - fordult húgomhoz, megtartva a testtartását. - Kikísérnél a kertbe? Hagyjuk magára egy kicsit Giselt. Hátha úgy jobban tud koncentrálni.
Helena tökéletes eleganciával talpra állt, majd apja jobbjára lépett, hogy belékaroljon.
- Majd a bálon is megkérünk mindenkit, hogy hagyja el a termet, hogy tudjon táncolni - vihogott, amit egy pillanatra sem próbált meg leplezni.

Forrt bennem a düh, így amikor újra felcsendültek az akkordok, kapkodva szedtem a lábamat és a második ütemnél ismét megbotlottam. bevertem az orromat a padlóba, mire a fájdalomtól könny szökött a szemembe, de nem sírtam. A komorna felállt a zongora mellől, hogy segítsen, de ellöktem magamtól, és dühösen kirontottam a szalonból. Fel a szobámba, egyenesen az ágyamba vetettem magam, és sírtam.
A paplanom már teljesen elázott, mire végre megnyugodtam és elaludtam.
Másnap dagadt szemekkel ébredtem, ki se akartam kelni a párnák közül, még akkor sem, mikor jó atyám bekopogott, hogy reggelizni hívjon. Ebédre sem dugtam ki az orrom, egész nap az ablakon bámultam az erdőt, és olykor-olykor zokogásban törtem ki. Délutánra megint teljesen elfáradtam. Este felé Helena kopogott be, hogy öltözni kéne, hogy elinduljunk a bálba, de nekem semmi kedvem nem volt. Nem tudok táncolni, nem akartam menni. Nem akartam, hogy annyi ember kicsúfoljon, alkalmatlan vagyok.
hogy lássa, milyen
Ismét egy könnycsepp csordult végig alsó szemhéjamon, hogy a sarokba érve elszabaduljon és végig szántsa száraz arcomat.
- Én tudok segíteni - hallatszott egy vékony hangocska, valamelyik sarokból.
- Ki van ott? - kérdeztem riadtan és körbefordultam a szobában. Alkonyodott, az árnyékok megnyúltak, így a fél szobát sötétség borította.
- Nem fogsz látni - mondta a vékony hang. - De tudok neked segíteni. Adok neked egy cipőt, amiben táncra tudsz majd perdülni. Te fogod a legszebben ropni az egész bálon. Nem lesz tehozzád fogható.
-Tényleg? - hitetlenkedtem. Már kezdtem elfogadni, hogy soha nem fogok férjet találni, és most kapok egy ilyen lehetőséget? Eléggé hihetetlen. - Nem hiszek neked.
- Nem kérek érte semmit. Csak fogadd el tőlem ezt az ajándékot.
Ekkor fény támadt abban a sarokban, ahol egy karosszék foglalt helyet, majd mikor ismét homály fedte az ülőalkalmatosságot, egy pár fehér cipő fénylett ott. Értetlenül néztem körbe, jótevőmet keresve, de a szobában, csak én voltam. Kezembe vettem a vékony vászoncipőt és forgattam az ujjaim között, minden oldalról megnéztem, de semmi különöset nem találtam rajta. Le is hajítottam a földre, vissza akartam bújni az ágyba, hogy elfelejtsek mindent, ami miatt szomorú vagyok, de nem hagyott nyugodni. Érdekelt, vajon tényleg megtanít táncolni?
Az ágyam szélére ültem, és bámultam a fehér foltot a földön. Sokáig. Aztán egy gyors mozdulattal felkaptam ismét, és megint megnéztem.

Zuzu herceg írta...

Folyt.
- No lássuk, mire vagy képes - fordítottam az orrát magam felé, úgy mondtam neki.
Belebújtam. Kényelmes volt és meleg. Mintha rám öntötték volna, nem volt sem kicsi, sem nagy. Nem szorított sehol sem, mintha rajtam sem lett volna. Csodálatos érzés volt. Pörögtem benne, forogtam, és ő csak vitt magával.

- Gisel, akkor jössz, vagy maradsz? - kopogott be ismét Helena, mire a szívem majdnem kiugrott.
- Egy pillanat! - kiáltottam ki és már szaladtam is a szekrényemhez, hogy elővegyem a legszebb báli ruhámat.
Egy óra múlva már készen is voltam és szívemben enyhe izgalommal léptem ki a szobámból.
- Hogyhogy így döntöttél? - szegezte nekem a kérdést húgom, mire csak legyintettem.
- Elmegyek. És ha valaki felkérne, akkor visszautasítom - mondtam könnyedén.
Nem említettem meg senkinek sem, hogy mit kaptam, majd megtudják, mikor meg kell tudniuk. Méltóságteljesen szálltam be a hintóba és igyekeztem tudomást sem venni Helena vizslató tekintetéről. Ő tudta, hogy valami megváltozott. Persze, hogy is ne tudná, hiszen, az ikertestvérem. De pont annyira nem hasonlítunk, mint két teljesen más szülőtől származó gyermek. Csak a külsőnk, az arcunk egyforma, de ő kapott minden tehetséget, ami csak a hasznára lehet az ember életében. Én meg, csak az árnyéka vagyok.

A lovak patái hangosan kopogtak a macskaköves úton. Fáradhatatlanul húztak minket maguk után. Aztán a távolból, már hallani lehetett az ünneplés zsivaját. Kocsisok kiabáltak, udvarhölgyek társalogtak, urak kacagtak bohókás történeteken. Mikor megálltunk, egy vörös ruhába öltöztetett szolgáló nyitott ajtót és segített kiszállni a hintóból. Hosszú, széles lépcső előtt álltunk és ki kellett törnöm a nyakam, hogy láthassam a palota tetejét. Fantasztikus látvány volt, ahogy minden ablakából fény és pompa árad ki, hogy az éjszaka félelmetes árnyait elűzze.
A nagy teremben már táncoltak. A nagy teret vagy hatvan pár foglalta el. A falaknál idősebbek, és a szülők álltak, onnan nézték, hogy gyermekük éppen kinek a kezét fogja.
- Felkérhetem táncolni? - hajolt meg Helena előtt egy piperkőc, mire ő mosolyogva igent mondott, aztán el is tűntek a forgó tömegben.
Apámmal tartottam egy darabig, hallgattam a társalgást, de nem igazán figyeltem. Izgatottan vártam, hogy mikor kér már valaki fel, de arcomra mérhetetlen nyugalmat erőltettem.
- Megtisztelne egy tánccal? - nyújtotta felém kezét egy fekete frakkos úriember, mire én egy pillanatra elgondolkodtam és apámra néztem. Nem vette észre, hogy megszólítottak, de talán nem is baj. Elfogadtam a felkérést, és ő már lendített is a táncparkettre.
Nem tudtam, hogy mire várjak, képzeletemben már vagy ezer rémisztő kép bukkant fel. Megfogta a kezem, majd a derekamnál megfogva szorosan magához húzott. Kezemet a vállára helyeztem, és vártam arra, hogy kezdjen. Pár ritmust még kivárt, majd elindult én pedig zavartalanul követtem. Szinte szárnyaltam. Arcomra széles mosoly terült, ahogy egyre jobban feloldódtam a zenében. Eggyé váltam vele, ritmusra lüktetett a vérem. Párom pedig szorosan fogott, esélyem sem lett volna elesni, de úgy éreztem, nem is én táncolok, hanem a cipő...
A vérem forrt, a lelkem szárnyalt, én pedig soha nem akartam ezt abba hagyni. A következő táncot egy másik úriemberrel lejtettem, és, habár ő nem tartott olyan határozottan, mint előző partnerem, mégsem estem el, vele is szárnyaltam.
Négy. Öt. Hat... A hatodik tánc után már szédültem, így visszautasítottam a következő felkérőt és megköszönve a táncot kivezettettem magam a süteményektől megrakott asztalokig. Pontosan éjfélt ütött az óra. Egy feldíszített piskóta szeletért nyúltam, mikor végre annyira megnyugodott a szívverésem, hogy már nem hallottam a fülemben. És ekkor valami furcsát éreztem a lábamon. Meg akartam nézni, hogy mi az, de ennyi ember között illetlenség lett volna felhúzni a szoknyám alját. Piskótámmal a kezemben elindultam egy csendesebb folyosóra. Itt viszonylag sötét volt, de még ide is elért a nagyteremből áradó fény. Leültem egy ablakpárkányra, miközben az etikettel nem törődve, a szájamba tömtem a sütit.

Zuzu herceg írta...

Folyt.
Felhúztam a ruhám alját, és abban a pillanatban félre nyeltem a falatot. Fehér báli cipőm immár vérvörösen virított a lábamon, lábszáram pedig hófehéren mered ki belőle. Idegesen téptem le magamról a lábbelit, és hitetlenül néztem, ahogy talpamból tovább csöpög a vérem. A cipő nedves volt és vérszagú, ahogy pedig eldobtam piros csíkot húzott maga után. Kapkodva megszabadultam a másiktól is, majd mint egy menekülő vad felálltam, és megpróbáltam minél távolabb kerülni, ettől a gonosz tárgytól.
Csakhogy, megbotlottam. A szemeim remegtek a kimerültségtől, a fülemben lüktetett maradék vérem, a lábam meg többé nem mozdult. Mintha nem is létezne...

- Gisel! Gisel! Ébredj! - szólított valaki
Csak egy rossz álom. - sóhajtottam fel és kinyitottam a szemem. Apám aggódó arcát láttam meg először, aki kezemet szorongatta.
- Hála az égnek - sóhajtott fel.
A szobámban voltam. Reggel volt, besütött a nap az ablakon, és rávetült húgom aggódó és szomorú arcára.
- Mi történt? - kérdeztem, mert nem értettem arckifejezésüket.
- Elájultál a bálon - suttogta Helena. - Egy hétig aludtál.
- Tessék? - ültem fel az ágyban, hogy felkeljek és közelebb menjek húgomhoz, habár tisztán és érthetően hallottam, amit mondott.
Lerántottam magamról a takarót, és már léptem is volna le, mikor megértettem; nem tudok. Nem mozdult a lábam. Élettelenül, mint egy fadarab, fehéren beleolvadt a lepedőbe. Magamhoz térve levegőért kapkodtam és kétségbeesetten fordultam apámhoz, aki nem akart rám nézni. Helena könnyes szemmel ült le az ágyam szélére, kezemért nyúlt, hogy megvigasztaljon, de elkaptam.
- Sajnálom.
- Ez nem lehet.
- Az orvos szerint soha többé nem tudsz lábra állni.
- Nem!
- Sajnálom.
Soha nem láttam még Helenát sírni. Soha nem hagyta, hogy lássam, mikor elgyengül. Rájöttem, magát hibáztatja. Először düh áradt szét bennem. Meg akartam volna fojtani, csak lelki szemeim előtt azt láttam, hogy hagyná magát.
- Menjetek ki! - parancsoltam. Értetlenül néztek rám. - Kifelé! - kiáltottam, mire távoztak. Ha tovább maradnak, nem tudtam volna visszafogni magam.

Nem sírtam. Egy könnycseppet sem tudtam magamból kierőltetni. Valami oknál fogva, szépen lassan a napok folyásával, béke költözött belém. Kaptam egy széket, mellyel tudok majd közlekedni, de mindig szükségem lesz segítségre, hogyha ki akarok menni a szabadba. Húgom vállalkozott legtöbbször erre a feladatra.
- Megbocsájtasz? - kérdezte egyik alkalommal, mikor kiültünk a tulipánok közé.
- Mit?
- Hogy állandóan csúfoltalak, és emiatt nem tudsz többé járni. Ha én nem csúfollak, akkor soha nem vetemedsz arra, hogy ilyet tegyél.
Elgondolkozva néztem a távolban a fenyveseket.
- Megbocsájtom, hogy mindig kigúnyoltál - kezdtem, mire egy kicsit megnyugodott és felengedett. - Azt viszont, nem hogy ide kerültem.
Lehajtotta a fejét és ismét önmarcangolásba kezdett.
- Megértem - sóhajtotta.
- Csak akkor tudnám megbocsájtani, ha te tehetnél róla - mondtam mosolyogva.
- Nem értem - nézett ismét fel.
- Tudod valahol örülök, hogy ez történt. Nem kell többé azon aggódnom, hogy mi lesz, ha nem tanulok meg táncolni. Már nem kell megtanulnom. Nem kell az elvárásoknak megfelelnem. Most lehetek igazán önmagam. Csak azt bánom, hogy az, hogy erre rájöjjek, el kellett veszítenem azt, hogy járni tudjak.
Helena szemében csillogtak a gyöngyszem méretű könnyek, de mikor mosolyogva ránéztem, letörölte őket.
- Menjünk vissza. Már hideg van - húztam össze magamon a kendőmet.

mistletoe írta...

A pályázatra jelentkeznék ezzel az írással.
"Szép lassan csordogált az élet a megszokott kerékvágásban, amikor az egyik nap különös esemény történt.
A lány és a hét agglegény /bocsi Grimm tesók/:

A betondzsungel közepén álldogált egy magányos társasház. A sors úgy rendelte, hogy hét agglegény lakta ezt a kívülről már elavult, de belülről komfortos házikót.
A földszint egyben Mr. Doc lakott, aki tudós ember lévén nagy köztiszteletnek örvendett. Hóna alatt mindig könyvvel száguldozott, mint aki állandóan siet valahova. Nem létezett olyan probléma, amelyet nem tudott orvosolni. Foglalkozását tekintve agyturkász, aki az emberek fejében bányászik sötét titkok után.
A földszint kettőt Mr. Sneezy lakta. Tanult szakmája a fül-orrgégészet, eme nemes szervek szakértő bányásza. Komoly, régi vágású úriember kinézetű férfiú, kinek fő jellemzői: az élére vasalt öltöny, az udvariasság, és a kifinomult ízlés.
Az első emelet egyben vidám figura lakott, Mr. Happy. Humoristáskodásra adta a fejét, a lélek felvidításának bányásza. Mindenből viccet tudott csinálni, de nem haragudtak rá ezért, hangulatfelelőse a társaságnak.
Minden ilyen embernek általában pont az ellentéte a szembeszomszédja. Így, tehát, az I/2-es ajtó mögött egy zsémbes öregúr lakott: Mr. Grumpy. Őt, még senki nem látta mosolyogni. Mondjuk ilyen szakmával, mint az övé, nem is sok esély lehetett a jókedvre, ugyanis egy olyan szakmát űzött amely az ilyennek is kell lenni kategóriába tartozott, és ez a temetkezési vállalkozás. Csak egyedül intézkedett a végső kegyelet megszervezésében, még a sírt is egyedül bányászta ki, hogy ne kelljen azért is mást megfizetnie. Zsugori alaknak ismerték, aki a fogához veri a garast, emiatt nem kedvelték, de elviselték, mert ilyennek is kell lenni.
A második emelet baloldali lakását Mr. Bashful lakta. Szerény, szorgalmas emberke hírében állt, édesapjától az órásmesterséget tanulta ki. Ő, a tik-tak birodalom bányásza, mélyre ásott, hogy gyógyító lehessen, a kakukkosok lelkében. Keveset beszélt, nem igazán értett az emberek nyelvén. Ha mégis meg kellett szólalnia, tömören fogalmazott, de ebbe is fülig belevörösödött.
Vele szemben, a jobboldali kuckót Mr. Sleepy lakta. Ő a bányában dolgozott, szorgalmas ember hírében állt, aki néha több műszakot is lenyomott egymás után. Senki nem tudta mire gyűjt, mire hajt. Lehet, hogy csak gyárilag beépített hangyaszorgalommal született és nem tudott változtatni ezen. De azért ennek a sok hajtásnak is megvan a hátránya: a kizsarolt szervezetnek szüksége van a regenerálódásra. Ezért szinte állandóan aludt. Különös képességet fejlesztett ki: bármilyen helyzetben és pózban tudott szunyókálni.
A tetőtér magánzója Mr. Dopey névre hallgatott. Furcsa egy fazon, akiről tulajdonképpen senki nem tudott semmit. Reggel mindig elindult valahova, de nem lehetett tudta hova. Ha valakivel találkozott, csak udvariasan mosolygott és ment tovább. Soha, senki nem hallotta egyetlen szavát sem.
Szép lassan csordogált az élet a megszokott kerékvágásban, amikor az egyik nap különös esemény történt. Mr. Doc, aki a társasház közös képviselőjeként is tevékenykedett, lélekszakadva körbecsöngette a lakásokat, és rendkívüli lakógyűlést hívott össze.
−Kedves lakótársak! – kezdte a mondókáját-, miután mindenki megérkezett a közös helységbe.
−Hányszor mondtam már, hogy az alagsorban mindenki zárja a tárolóját! Tessék, megint összeszedtünk egy hajléktalant. Nagyon jól tudjátok, ilyenkor, ahogy jön a hideg, mindenhova behúzódnak.
−Miért nem zavartad el, mint ahogy szoktad? – kérdezte Mr.Sneezy.
−Ez általában Mr. Grumpy feladata szokott lenni, de ez most egy új helyzet, gyertek utánam!
A társaság levonult a tetthelyre. Először Mr. Grumpy fedezett fel valami égbekiáltót:
−Valaki felbontott egyet a túlélő konzervjeim közül!!! – Felháborító!
−Valaki kinyitotta a kempingszékemet és lehet, hogy bele is ült! – tromfolt rá Mr. Sneezy.
−Valaki alszik a régi matracomon. – szólalt meg csendesen Mr. Sleepy.

mistletoe írta...

folyt.
Körbeállták a fekvő alkalmatosságot, csend ült a kis helységre. Egy lány aludt csecsemőpózban, édesdeden az említett bútordarabon. Döbbenettel vegyes ámulat ült ki az arcokra. Talán a nőhiány okozta, de gyönyörűséges királylánynak vélték látni ezt a szerencsétlen hajléktalant. Már éppen kiosontak volna, amikor felriadt és védekezésképp maga elé kapta a kezét, a rajtakapott. Mr. Sneezy eszmélt leghamarabb és megnyugtatta a szerencsétlent:
−Ne féljen nem bántjuk, maradjon nyugodtan drága.
Az agglegények gyülekezete kisomfordált és visszament a közösségi térbe. Nem tartott sokáig az érvek felsorolása, nagyon gyorsan, egyhangúlag megszavazták, hogy a hölgy maradjon. Mr. Doc és Mr. Happy küldöttségbe ment a befogadotthoz, hogy közölje a jó hírt. A lány nagyon megörült, hogy lesz hol meghúznia magát, ezeken a hideg éjszakákon.
Nagy forgalma lett a kis helységnek, egymást váltva hoztak minden féle jót. Ennivalótól kezdve a takaróig mindennel ellátták. A lány nem győzött hálálkodni. Egy nap megkérte Mr. Doc-ot, hogy hívjon össze egy lakógyűlést, és az egybegyűlteknek a következőt mondta:
−A nevem Snow White. Szeretném mindenkinek megköszönni, amit tőle kaptam. Úgy gondoltam, hogy én is tehetnék, értetetek valamit. Mivel heten vagytok, minden nap másnak segítek rendbe tenni a lakását, főzök rá, és az ő napján, megpróbálom boldoggá tenni azt a huszonnégy óráját.
Ilyen gyorsan még nem szavazott meg semmit a társaság. Elkezdődtek hát az ünnepé váló hétköznapok:
Hétfő – Mr.Doc
Kedd – Mr.Sneezy
Szerda – Mr.Happy
Csütörtök – Mr.Grumpy
Péntek – Mr.Bashful
Szombat – Mr.Sleepy
Vasárnap - Mr.Dopey
Minden szépen alakult, mindenki tisztességgel várta a maga napját. A társulat óvta, védte mindentől és mindenkitől, hogy ez az idillikus állapot örökké tarthasson. A lelkére kötötték, hogy amíg távol vannak, ne nyisson senkinek sem ajtót. Külön felhívták figyelmét a reklámújság kihordókra, mert azokat különösen veszélyesnek tartották. A lány szót is fogadott, ám egyik nap különös figura csöngetett be a magányos lányhoz. Ismerősnek tűnt az ajtóban álló nő, de nem tudta hová tenni. Illatszer mintákat tolt az orra alá, és már mondta is a betanult mondókáját. Nem tudott ellenállni a csábításnak, és fél óra sem telt bele, máris rendelt minden termékből. Felvitte az új szerzeményeit Mr.Bashful lakásába, - lévén péntek - és körberakta magát az illatmintákkal. Talán azért, mert nem szokott hozzá ehhez a tömény szimatorgiához, elbódult, és elájult. Ebben az állapotban talált rá Mr. Bashful, aki a számlát meglátva szintén rosszul lett. Így fedezték fel őket a többiek. Szerencsére sikerült feléleszteniük mindkettőjüket. A nagy ijedség után megbocsátottak a bűnbe esőnek és közösen összedobták a számla összegét. Snow White megígérte, hogy soha többé nem tesz ilyet. De aki egyszer bűnbe esik, már könnyebben ismétel. Az újabb házaló megtalálta a gyenge pontját, aminek képtelen volt nemet mondani. Még hajléktalan korában szokott rá a kannás borra. Már úgy érezte, hogy sikerült leállnia a szerről, de ahogy meglátta a régi kedvencét, már vége is lett. Amikor becsapta a bejárati ajtót az árusító után, azonnal lerohant a pincébe, és amíg volt az ötliteresben addig töltögetett magának, ájulásra itta magát. Most azonban nem tudták felébreszteni, akárhogy próbálkoztak. Szomorúan körbeállták a matracot, - ahol először találtak rá -, és a gyengébb lelkületűek a könnyeiket törölgették. Mr.Grumpy elővette jegyzettömbjét és kezdte beírogatni a szertartás részleteit. Éppen a mérőalkalmatosságát próbálta diszkréten elővenni a zsebéből, hogy méretet vehessen, amikor csengettek.

mistletoe írta...

folyt.
−Már csak ez hiányzott! – mordult fel Mr.Grumpy, és iszonyú mérgesen elindult megnézni, hogy ki a fene az, aki megzavarta ezt a gyászos pillanatot. Egy különös, marcona alakkal tért vissza.
−Ez az ember azt állítja, hogy már évek óta keresi Snow White-ot.
Mindenki végigmérte a jövevényt: csicsás ruha, fehér nagykarimás kalap, lakkcipő, vastag arany nyaklánc.
−A szemétkirály, személyesen. – szólalt meg csendesen Mr.Happy.
−Mi történt? – kérdezte a felismert. De nem is várta meg a választ, mert körülnézve könnyű volt kitalálni mindent.
−Hagyjanak vele magamra! – kiáltotta ellenmondást nem tűrő hangon. A csapat kioldalgott és izgatottan tárgyalták az eseményeket. Belülről furcsa zajok hallatszottak, de nem mertek bemenni. Aztán felpattant az ajtó és a szemétkirály karjaiban, már éberen, de még bódultan, mosolyogva ott feküdt Snow White. A szigorú ember megeresztett egy mosolyt, majd azt mondta:
−Köszönöm, hogy befogadtátok, és vigyáztatok rá. Mindannyian eljöhettek a lagzira, a meghívókat majd küldöm a személyi titkárommal. Kirúgta lábával a bejárati ajtót és a legutolsó széria szerinti Mercedes hátsó ülésére tette le puhán a lányt, becsapta az ajtót, majd elhajtott. A kis csapat lezsibbadva állt a ház előtt. Mr.Dopey eszmélt leghamarább, öles léptekkel közelítette meg a bejáratot, és mielőtt feltépte volna az ajtót, ennyit dünnyögött az orra alá mérgesen:
−Tudtam, hogy a mi kis boldogságunk nem tart sokáig, mindent a pénz irányít, akinek sok van, mindent megkap, akinek nincs annak csak a konc jut, vagy még az sem!
−És persze mindez mikor történik?! Pont szombaton, mikor holnap én lettem volna a soros!!! – és nagy dirrel- dúrral becsapta maga mögött az ajtót. A csoport, egyik megdöbbenésből a másikba esett, majd lassan mindenki visszaszivárgott gondolataival a saját lakásába.

Szatti írta...

Kedves Zuzu!

Nagyon köszönöm a történeted! Kreatív volt és ötletes, lebilincselő és különleges! Tetszett a tartalom, amelyet a kép mögé képzeltél és remekül építetted fel a cselekményt! Nem tudtam, miképpen vehetném fel veled a kapcsolatot, de talán itt látod majd, ha olvasod a véleményem... egy korábbi gyakorlati feladatra írt műveddel vendégírói lehetőséget adtam neked, de nem jelentkeztél érte vagy nem jelezted, hogy szeretnéd teljesíteni. Lehet, nem is láttad a kiírást. Ha érdekelne a dolog és alkotnál vendégíróként az oldalra, kérlek írj mail és elküldöm a feladatod! :) A Gyakorlati feladatok menüpontban utána tudsz nézni ennek, hogy a február 7-i, A végsőkig romantikus című feladatnál értél el helyezést!

Emailem: szandrapotter0308@gmail.com

Szatti írta...

Kedves Mistletoe!

Nagyon tetszett a történeted! Humoros volt, frappáns, érdekes és cselekménydús. Tetszett az a kontextus, amelybe átemelted a történet tartalmát, egyedi volt és kreatív megoldás! Köszönöm az élményt és gratulálok! :)

Brukú Szürke írta...

Sziasztok,
Cím: Belle és Adam
Idézet: Nem tudlak szeretni, ha nem hagyod.

- Kérlek engedd el az apámat! – könyörög Belle, aki kétségbe esetten szorongatja a cella rácsait. – Hisz’ beteg. Kérlek! – folytatja miközben a sötét folyósó felé fordul.
- Betört a váramba! – szólalok meg mély és feszült hangon. Még mindig a sötétben állok, és onnan figyelem, ahogy a lány letérdel az apjához, és benyúl a rácson, hogy a reszkető öregembert megsimogassa.
- Belle, menj innen, amíg tudsz. – súgja erőtlenül az apja két köhögés között. – Ez egy szörnyeteg.... – be sem tudja fejezni a felköhögött vértől.
- Itt maradok én helyette. Gyógyszerre van szüksége! – fordul ismét rejtekem felé immáron könnyes szemekkel.
Hosszú percek múltán szólalok csak meg.
- Rendben van! Mostantól ez a kizárólagos otthonod! – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon majd az apjáért indulok, hogy kitegyem a szűrét a váramból. Amint a lányhoz fordulok a hold fénye megvilágítja teljes valómat. Több mint két fejjel magasabb vagyok nála, robosztus és torz testem mellett ő aprónak és törékenynek tűnik. Előbb megszeppen majd ahogy meglátja az agyaraimat és a szarvaimat felsikít félelmében. Mint mindenki más, amikor meglát. Vékony ujjaival azonnal eltakarja vörösre fejtett ajkait, fejét rázni kezdni majd hangos zokogásba kezd, amint ráeszmél, hogy mit is jelent az alku.
- Te is velem jössz. A keleti szárnyban lesz a szobád. – ez nem kérdés volt, és ezt ő is megértette.

Pár lépéssel lemaradva vontatottan követ a hosszú folyósókon. Egy szót sem szól csak a vörös szőnyeget bámulja, és a kék szoknyáját markolássza idegesen. Még az arcába lógó barna haját sem meri eltűrni. Halálos csend van. Egyedül a lépteink zaját verik vissza a magas kőfalak. Nem sok lámpa ég ezen a szárnyon vendégek hiján, ezért a félhomályban torzan megnyúlnak az árnyékok. Számomra teljesen megszokott dolog míg Belle mindentől megijed. Még attól is, hogy megállok egy vaskos faajtó előtt, és kinyorogva kinyitom azt. Amint meglátja a baldachinos ágyat zokogva berohan, és ráveti magát.
Úgy vágom be azt az ajtót, hogy a vakolat is lepotyog.
- Miért kell háborgatni aztán meg alkudozni? - fortyogok mérgemben majd elvágtatok.

Brukú Szürke írta...

Második rész:
A vaskos tölgyfa asztal elegánsam meg van terítve, középen gyertyák és virág csokrok állnak. A bíborvörös függönyök elhúzva az óráiási ablakok előtt, a kandallóban pedig szorgalmasan ég a tűz. Egyedül én ülök az asztalnál hegyes körmeimmel idegesen kopogtatva rajta. A konyha, ami eddig zajosan készülődött most mozdulatlan csendben figyel engem.
- Ebből elég! Mit merészeli megszegni az utasításaimat ez a lány! – felhörgök és erőteljesen az asztalra csapok. Minden baljósan visszhangzik az üres ebédlőben. Amint elindulok a konyha jajveszékelve elém ugrik, hogy feltartóztasson.
- Uram, ne bántsd azt a szegény árvát. – kérlel vékony magas hangon a személyzet. – Egy napon vesztette el az apját és a szabadságát is. Bele bámulok furábbnál furább arcukba és miután nem tágítanak rájövök, hogy igazuk van.
Megfordulok és elvonulok a vár egyetlen nyugodt részébe: a nyugati szárnyba. Senki nem jár erre és ez a poros, rendezetlen bútorokon meg is látszik.
- Szencségit! – bukik ki belőlem. – Van elég bajom így is. Megtámaszkodok egy felborított asztalon s a por felszáll róla, ahogyan kifújom erőteljesen a levegőt. Amikor felnézek egy olaj festménnyel találom szemben magam. A kép egy sármos és büszke emberi férfit ábrázol. Egy hazugságot, egy rémálmot. Több sem kell, hogy darabjaira tépjem szét.
- Az a kegyetlen boszorkány! Miért pont én? Miért pont hozzám kellett jönnie azzal a nyamvadt rózsával? – valósággal feltépem az erkély ajtókat úgy megyek ki rajta az erkélyre.
A hó sűrűn hullik mindent vastagon befedve. Csend van csak én keltek zajt a teraszon járkálva. Ekkor hallok meg egy neszt, egy nyikorgást majd egy elfojtott sikolyt, amitől ösztöneim egyből életre kelnek. Karmos kezeimet lendítve, vicsorogva ugrok be a szobába. Belle előtt érek földet, aki hatalmasak sikít. Mozdulni sem mer csak néz rám reszketve, kikerekedett szemekkel, amikben látom a félelmet és az iszonyatot. Ettől észbe kapok majd egyből kiegyenesedek, de ő válaszul kirohan a szobából.
- A francba! – szencségelek. Pár perccel később behallatszik, ahogy csapódik a vár hatlamas vaskapuja. - A FRANCBA! Nem hagyhatom az egyetlen esélyt meghalni! – ezzel gondolkodás nélkül utána rohanok.
Mire utol érem az erdőben már bekerítette őt egy farkas horda. Ruhája szét van tépve, kócos hajában hó darabok vannak, és kétségbe esetten próbál menekülni. Neki ugrok a farkasoknak. Rúgok kézzel-lábbal, amit csak érek míg végül elkergetem őket. Egyből Bellet keresem, aki egy fa törzse mögül néz rám halálra váltan és... aggódva? Aztán elsötétül minden a hátamba és a karomba nyilaló éles fájdalomtól.

Brukú Szürke írta...

Harmadik rész:
Három nappal később térek magamhoz a nappaliban. Belle a sebeimet kötözi a logobó tűz társaságában. Zúg és kába a fejem, de csak őt látom ahogy aggódva figyel. Most tűnik csak fel, hogy milyen bájos egy teremtés annak ellenére, hogy feszült, és minden zajtól megrezzen.
- Félsz tőlem. – állapítom meg erőtlenül. Erre ő a padlót kezdi el nézni.
- Kösz....köszönöm. – nyögöm ki szerencsétlenül. Félénken elmosolyodik majd feláll és elmegy.

A ma esti vacsora most valahogy más hogyan alakult, mint eddig. Vidámabb és nyugodtabb volt minden. Elkezdtünk beszélgetni sőt még nevettünk is. Sosem láttam még ilyennek Bellet.... de már csak kettő rózsariszom maradt.
- Rendezek egy bált. Holnap este csak kettőnknek. - jelentem ki egy önelégült mosollyal.
- Miért? – kérdezi értetlenül.
- Mert megmentettél, és mert itt vagy.- válaszolom az igazságtól kicsit távolabbi indokokkal.
- Ó, rendben van. - egyezik bele izgatottan.

A bálra a konyha fényűzően feldíszített mindent virágokkal, gyertyákkal és lufikkal. A zene lágyan szól a háttérben, a tánc parkett pedig hivogatóan csillogott. Vagy a tizedik számot keringőzzük végig meghitt hangulatban, amikor kiveztem az erkélyre egy kis friss levegőt szívni. A hó újból elkezdett szállingózni az éjszakai homályban. Kellemesen csipős volt az idő, és a szél sem fújt.
- Belle, mondcsak, szeretsz itt lenni? – kérdezem próbálom elrejteni, hogy ideges vagyok.
- Elvégre nem kezdődött valami jól a kapcsolatunk.
- Igen. – válaszol határozottan miközben mélyen a szemembe néz majd elmosolyodik.
- Szeretném neked ajándékozni a könyvtáramat. Láttam, hogy mindig olvasol valamit, nekem meg úgysem kell annyi könyv. A hír hallatán öröm újjongásba tör ki majd a nyakamba veti magát.
Egyből megérzem gyümölcs illatát, a puha bőrének lágy érintését és a halk szuszogását. Most fogom csak fel, hogy milyen nagyon szükségem rá. Itt és most! Nem várhatok tovább. Csak tíz centire hajol el tőlem, kék szemei csillognak a boldogságtól majd megfogja a kezem. Apró ujjaival erősen próbálja fogni az ormótlan kezeimet. Hosszú másodpercekig telnek el így, amikor előrehajolok, hogy megcsókoljam. Belle azoban ijedten elhúzódik tőlem, és hátrál egy lépést.
- Mi a baj ?– kérdem sürgetőn.
- Én nem... azt hittem, hogy.... – de továbbra is csak hátrál holott fogja a derekát a korlát. Közelebb lépek hozzá, és eltűröm a haját az arcából.
- Azt hittem megbocsáltottál. – súgom ingerülten.
- Igen, meg de..... – lép egy lépést jobbra. Zavarában vékony szemöldöke a magasba kúszik, szemei pedig kikerekednek. – Ez még nem jelenti azt, hogy.... megakarlak csókolni.
Ezt a lépését is azonnal követem majd közelebb hajolok hozzá. Belle erre a hónom alatt kibújik, hogy az erkély másik felébe meneküljön ám ezzel megcsúszik a lába a friss havon s neki üzkötik a vaskos kőkorlátnak. Pár lépéssel már be is érem ezt a kis távot. Durván megragadom a karját, amire ő fájdalmasan felsikolt. Kezdek begurulni. Nincs nekem időm holmi fogócskához.
- Én... én nem tudlak szertni, ha nem hagyod. – hadarja miközben a vállát szorító mancsomat nézi. - Már pedig egyáltalán nem hagyod!
Erre vicsorogva közelebb húzom magamhoz.
- Te ezt úgy sem érted.... – vágnék vissza a válasszal erre előránt egy letört szikladarabot a háta mögül, és a mellkasomba állítja. Halálosan pontos a találat, amitől egyből térdre rogyok. A forró vér sebesen folyik szét a ruháimon, és az ujjaim között. Nagyot koppanva elterülök a jéghideg betonon, de már csak azt látom, ahogy Belle krokodil könnyeket ejtve térdre rogy mellettem, és ügyetlenül nyomni kezdi a sebet. Érzem, hogy hiába az erőfeszítés....

Fanni Csepanyi írta...

Folytatás...

Kissé szégyelltem, hogy pénzért veszek időt a kérdéseimre, de úgy véltem, hogy nincs más motiváló erő egy olyan ember számára, aki rémtörténeteket kreál egy asszony születéséből, és a másságából, meg a tehetségéből nyerészkedi magát végig a fél világon, miközben egymaga semmit sem tud felmutatni. Ezeket tudván, finoman szólva nem számítottam arra, hogy megsértődik ezen a húzásomon. Miközben a válaszra vártam magával ragadott a különös izgalom. Egy kissé úgy éreztem, hogy ezzel a találkozással az én egyhelyben toporgó, mára már tökéletesen működő kis világom hamarosan összeér egy másik, sokat látott és korántsem felhőtlen világgal, még ha csak egy kis időre is. Olyan kellemesen bizsergető, misztikus érzés volt ez, amihez hasonló akkor fog el, amikor a csillagok rejtélyes tengerén hajózik tekintetem, amikor a véges, parányi földi létem egybeforr az ég végtelenségével.
- Jöjjön velem kérem. – fogta meg vállamat az én kedvesen megvesztegette inasom.
- Rendben. – bólintottam rá és követtem a harmincas szobához.
- Guston úr, meghoztam a vendégét. – kopogtatott be.
Ahogy kinyílt az ajtó, végignéztem ő uraságán. A tömzsi termet arca teljesen be volt esve, a szemei alatt vastag karikák ékeskedtek és nevetséges szakálláról konyakcseppek vetették magukat a földre. Esküdni mertem volna rá, hogy sokkal egészségesebb kinézete volt az előadáson. Talán bepúderoztatta az arcát a fellépésre, csakhogy ne nézzen ki ennyire megtörten.
- Rendben, elmehet. – mondta felhangon az inasnak, aki sebes léptekkel elviharzott.
- Örvendek, Ádám Herc vagyok. - mondtam szörnyű akcentussal és kezet nyújtottam.
- Üdvözlöm. Gaston Hill vagyok, bár ezt bizonyára már tudja. Térjünk is a tárgyra. Szóval beszélni óhajt Belle drágával, amiért egy nagy összeget kész volt felajánlani. – vágott bele habozás nélkül, s közben összedörzsölte izzadt, vaskos kezeit.
- Igen. Ezt terveztem. – feleltem neki, s a bezárt szobaajtóra tekintettem.
- Hát jól figyeljen rám, uram. Bármit is forral az alatt a jólfésült haja alatt, előre leszögezem, hogy Belle az enyém és nem eladó. Tehát, ha a beszélgetés, csak egy furfangos csel volt és valójában velem akart tárgyalni, akkor most nagyon csalódott lesz, mert nincs az a pénz, amiért más kezébe adnám őt. Megértette?
- Persze. Megértettem. – mondtam, mély határozottsággal.
- Szóval, akkor valóban csak beszélgetésről lenne szó?
- Igen. Csak beszélgetni szeretnék Belle kisasszonnyal.
- Hah, csak diskurálni óhajt. Na és mondja, mi a célja ezzel a kis csevejjel? Talán engem kíván besározni vele? Talán felőlem akar kérdezősködni tőle? Vagy ellenem akarja uszítani őt? – pattogott előttem vérszomjas bolha módjára a köpcös alak.
- Kérem Uram. Ne legyen paranoiás. Eszem ágában sincs magáról beszélgetni vele.
- Na jó – mondta kissé sértődötten.
- Csak meg szeretném kérdezni, hogy hogy van.
- Hogy hogy van? Hát ez jópofa. – horkantott fel Guston úr. Ezért adott ki ennyi pénzt a zsebéből?
- Igen – feleltem őszintén, s oly szemekkel néztem rá, ahogy a legbátrabb áldozat tekint a kígyó szemeibe.
- No, rendben van. – hunyorgott rám. Csak mert jókedvemben talált, s a nagylelkűsége jókor jött nekünk, ráadásul, mert van még becsület a világon, szólhat vele úgy tíz percet. – szuszakolta ki magából egy levegővétellel ezt a mondatot, s arca egészen belepirosodott volna, ha az alkoholtól nem lett volna így is elég vörös.
- Köszönöm. – motyogtam az orrom alatt, s már irányítás nélkül a zárt ajtó felé mentem.
- Várjon még ember! – lépett sebesen elém. Még magát én megmotozom.
- Parancsol? – értetlenkedtem.
- Jól hallotta. Megmotozom, hogy nincs e magánál valami nemkívánatos dolog. – mondta és tényleg áttapogatott.
Ez az ember nem bízza a véletlenre gondoltam magamban, s az ajtó elé léptem.
Finoman bekopogtattam, míg Gaston úr kissé lenyugodva elkényelmesedett a foteljában és élvezettel nézett a pohár fenekére.

Fanni Csepanyi írta...

Folytatás...

- Jöjjön be. – szólt egy dallamos és halk hangocska.
- Hölgyem. A nevem Ádám Herc. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetem.
- Részemről a szerencse, uram. Az én nevem Belle Pasto. Foglaljon helyet.

Leültem a vele szemben lévő kis székre és láttam, hogy a rózsám egy kék vázában pihen az ágya melletti szekrényen.
- Oh, igen. Majd el felejtettem. Köszönöm szépen ezt a csodás rózsát.
- Igazán nincs mit köszönnie hölgyem. Szóval mondja, hogy érzi magát?
- Valóban ezért fáradt ide? Hát ez elég drága kérdés, nem gondolja? – mosolyodott el Belle.
- Igaza van, de van még hét perce megválaszolni. Szóval tartalmas feleletet adhat nekem erről.
- Hogy gondolja azt, hogy hogyan érzem magam? Tudja, jelenleg nagyon éhes vagyok. Ha a napomra kíváncsi, akkor az egészet a kimerültség járta át. Vagy azt akarja tudni, milyen hetem volt, vagy jellemezzem az egész szeptembert?
- Nem igazán ezeket szeretném hallani. – feleltem némi megilletődéssel.
- Szóval nem bájcsevegni jött ide?
- Nem hölgyem, nem ez a célom.
- Kérem, akkor arra kíváncsi milyen így élnem?
- Nos, ha őszinte szeretnék lenni magához, akkor igen. Szeretném, ha maga is őszinte lenne hozzám.
- Magán nem látom, hogy undorodna tőlem. Talán csak szán és szánja azokat is, akik bántanak, de ne tegye. Először magamnak, majd nekik is megbocsátottam. Napról napra kiállok eléjük, a szemükbe nézek és énekelek, táncolok nekik. Persze nagyrészt nem a hangom, vagy a mozdulataim érdeklik őket, hanem a külsőm, de örülök, hogy ezen kívül mást is mutathatok nekik.
- Nem vágyott soha jobb életre?
- Tudja, számomra sokáig bukott ügy volt bármi után vágyakozni, mert nem hittem semmiben, és azok a vágyak, amikben mi magunk sem hiszünk eleve halálra vannak ítélve. Az én állapotomban örülhettem, hogy anyám életben hagyott. Számos olyan esetről halottam, ahol a torzszülötteket sorsukra hagyják, vagy saját szüleik vetnek véget az életüknek. Ha rajtam múlik még ma sem léptem volna ki a négy fal közül, de aztán jött Guston úr. Reményt adott nekem. Tisztában vagyok azzal, hogy másoknak ez nem egy aranyélet, de én ma már nem cserélném le semmi másra.
- Teljesen biztos ebben?
- Igen, teljesen biztos.
- Akkor hát boldog Guston úr mellett?
- Igen. Mondhatni ő emelt ki engem a nyomorból és mutatta meg a világot. Vannak hibái és ő sem tökéletes, de ha ő nem lenne, akkor oly sok helyre nem jutottam volna el és oly sok mindent nem láthattam volna. Hálával tartozom neki.
Mélyen belenéztem a szemébe és rájöttem, hogy mi volt az a kétes fény lelke tükrében, ami még jobban arra sarkallt, hogy ide jöjjek. Ez a ragyogó szikra a hála volt. Ő valóban úgy érezte, hogy hálásnak kell lenni Gastonnak és a közönségnek. Furcsa keserűség áramlott végig a testemen. Tehetetlennek éreztem magam. Hát tényleg lehetséges az, hogy valakinek ezért az életért kell köszönetet mondania?
- Szóval elégedett azzal, amije van?
- Elfogadtam, hogy nem leszek átlagos és úgy érzem ezekkel a fellépésekkel a világ mégis nyitva áll előttem. Igen, elégedett vagyok.
- Nem érzi úgy, hogy Guston áruba bocsátja. – szegeztem neki a szorító kérdést.
- Kérem, ne sértsen meg ezzel engem. Szeretem őt és nem hagynám el. – felelte, s a szemében őszinteséget láttam.
Elkeseredtem. Nem akartam tovább faggatózni és az érzéseit sem szerettem volna megbántani. Megköszöntem a kedvességét és elbúcsúztam. Kifelé menet láttam, hogy Guston úr megvetően méreget engem. Biztos voltam benne, hogy hallgatózott, s mikor kiléptem a szállodából a gyanúm beigazolódott. A vörös rózsám szirmai mind az utcakövön hevertek.

Fanni Csepanyi írta...

Kedves Szatti!

Az eleje lemaradt a történetemnek, szóval most elküldöm.
A címe: Torzs sors
Az idézet: Ha élni akarsz, egy dolgot meg kell tanulnod: fogadd el a dolgokat úgy, ahogy vannak, és fogadd el önmagad úgy, ahogy vagy.
Remélem tetszeni fog. :)

Fájón nehéz szívemtől megdermedten szemléltem az előadást. A tömeg körülöttem vagy elszörnyülködve sóhajtozott, vagy éles hangon éljenzett. A műsor közben egy-egy pillanatra végignéztem az embereken, a tekintetem halkan suhant át köztük és arcuk minden apró rezdülése az agyamba égett. Minden érzelmük sátrat vert rajtuk, s én magamban feltérképeztem azokat. Az émelyítő undorral és a lappangó kíváncsisággal keveredő szédült megdöbbenést véltem felfedezni a legtöbbjükön, s néhányuk arcán észrevettem azt a kérdést is, ami az én lelkemet nyomta.
„Mit érez ő?”
Teljes testemmel beleborzongtam ebbe a gondolatba. S már száz százalékig biztos voltam abban, hogy beszélni szeretnék ezzel a nem mindennapi fiatal hölggyel. Nos, igen, Belle nem nevezhető átlagos nőnek. A feje tetejétől, egészen a lábujjáig, az egész testét sűrű, sötét szőrzet borította. Arca finom vonalai a durva szőr rejtekében pihentek. Az ékköves hajdísze és selyemruhája sem fénylett úgy, mint szemében egy titokzatos szikra, aminek mivoltát ki akartam deríteni.
Miután elhangzott a végszó a sokkos állapotban lévő közönségnek még volt ereje hazafelé menet „összesúgni” egymás között, s ahogy a virágbolt felé vettem az irányt elkaptam egy-két éles mondatot.
„Valóban igaz, tényleg egy orángután és egy ember közös gyermeke. Csakis egy állat nemzhetett, ily szőrös szörnyeteget. Ő a legrondább nőszemély, akit életemben láttam. Az, hogy létezik ilyen lény, csupán egy kegyetlen vicc. ”
Hallgattam ezeket a szavakat és nem értettem, hogyan gondolhatják komolyan őket. Hogyan lehetne egy orángután gyermeke ez a nő, mikor a kinézetét leszámítva épp oly emberi, mint én? Ha a képzeletemben eltűntetem az állatias burkot egy gyönyörű hangú, tehetséges teremtés látványa tárul elém.
Az előadás néhány képét, az arcokat és az összesúgásokat összefűztem magamban egy gyors felvétellé, amíg a virágoshoz, majd onnan a Kastély nevezetű szállodához értem, kezemben egy szál vörös rózsával.
Amint beléptem ebbe az ötcsillagos csodába megcsapott a fényűző női parfümök, minden édes virág és fűszer, összekavarodó, émelyítő illata. A fény derűsen csillogott a márványon és az egész helyiséget átitatta a pompa. A sürgő- forgó emberek mindegyike belesimult ebbe a ragyogásba és egész lényüket átadták a fényűzésnek.
- Jó napot uram! Segíthetek önnek valamiben? – lépett elém egy öltönyös, nyurga fiatalember.
- Igen, köszönöm a kérdését. Ezt a szál rózsát szeretném felküldetni Belle kisasszony szobájába. Ezt a borítékot pedig Gaston úrnak szánom.
- Sajnálom, de Gaston úr kikötötte számunkra, hogy előadás után hagyjunk neki nyugalmat.
- Higgye el, jobban fogja érdekelni őt az az apróság, ami a borítékban van, mint az, hogy maga előadás után zavarni merészelte. A jobb belátás érdekében magának is van egy kis apróságom. – nyújtottam felé a pénzt, amit ő diszkrét gyorsasággal a zsebébe dugott.
- Rendben uram. – nyelt nagyot immár a küldöncöm. Kíván valamit üzenni neki a boríték mellé?
- Igen. Természetesen nem osztogatok apróságokat csak úgy jókedvemből. Mondja meg neki, hogy szeretnék lebonyolítani egy rövidke beszélgetést Belle kisasszonnyal.
- Átadom. – mondta a segítőkész fiatalúr nem kis meglepődöttséggel a hangjában és elindult a lépcső felé.

Névtelen írta...

FOLYT.
Szinte látom magam előtt mosolygó, pirospozsgás arcát ahogyan szeleteli a még meleg, ropogó cipót. Annyira boldog! Nem tehetem meg, hogy ezt elveszem tőle, hisz ha valaki, ő igazán megérdemli, hogy boldog legyen. A szörnyű gyerekkor gyümölcse az egyszemélyes felnőtt paradicsom és én nem akarok a kígyó lenni Így löttyentek még pár cseppet az illatos parfümből és jó erősen belecsípek sápadt orcámba. Senki nem szereti a szomorú lányokat.
-Jövök már, Mama, jövök!- A piros kendőt a hajamba kötöm és már indulok is lefelé a lépcsőn, mosolyogva, mint mindig. A kosár már az asztalon áll, megpakolva mindenféle ínycsiklandozó elemózsiával, van benne kalács, almás szelet, áfonyalekvár, dióél és egy kis bor is.
Anyám a virágokat locsolja az ablakpárkányon és magában dúdol egy régi dalt. Tudom, mert a dallamra mozgatja kezét. Jóformán kirontok a házból.
Úgy érzem mindenki tudja. Mintha a postás a vesémbe látna, mintha az újságbódés ember megrovón nézne, és ó jajj, temető őr együttérzően sóhajt...De nem! Mondom magamnak, csak képzelődsz, Piroska! Hisz csak egyvalaki tudja titkodat és az nem árulja el senkinek,-nyugtatom magam. Mire újra felnézek bakancsomból, már az erdőben vagyok.
Érzem a jelenlétét, a Farkas a közelemben ólálkodik, és jól tudom, hogy megvetendő, ittléte mégis megnyugvással tölt el. A vadság émelyítő illata lengi be a levegőt, és én szabadnak érzem magam.
-Farkas, gyere elő kérlek, meghoztam anyát borát és a cipót.-Várnom kell, a Farkas szeret játszadozni az emberekkel, minden alkalommal egyre több és több idő míg előjön, de nekem szükségem van rá. Hogy elüssem az időt koszorút fonok az útmenti vadvirágokból, jó lesz majd a Nagymamának. Mire végzek a Farkas is odaér mellém, csendes letelepszik és figyel.
-Minden rendben, kedves Farkas?- Hiába kérdezem, tudom rá a választ, kemény de betartja szavát. Ilyen ő, zsarnok, de mi lenne nélküle?
-Hát hogyne, minden a legnagyobb rendben, a Nagymama szépen rothad, bűze elviselhetetlen, tudata oly tompa, mint az üregi nyúlé. De él, Piroska, és ez a fontos, nem igaz?-lomhán feltápászkodik-Gyere, megmutatom-Azzal válaszom meg sem várva elindul az erdei úton a Nagymama kunyhója felé. Nem leszek dühös, úgy sem tudtam volna semmi érdemlegeset mondani.
Követem őt, egyik kezemben a kosárral másikban a koszorúval. Fényes bundája elbűvöl, botladozom a köveken gyönyörűségétől, de az út hamar véget ér. Megpillantom a takaros kis házikót. Pont olyan mint régen. Egy másodpercre újra kislány vagyok. A kémény füstölög, az ablakok csillognak-villognak, a madarak édesen csiripelnek. Csak épp odabent a nagymama haldoklik. Nem is tudom már, mikor történt, régen volt. Ott feküdt az ágyában, szépen felöltözve, békésen. Én pedig rohantam a Farkashoz. Ő visszahozta nagymamát. Semmi más nem számít.
Belépek a házba. A Farkas már kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, engem bámul meredten. Nagymama vele szemben ül a szófán. Igaza volt a Farkasnak, tényleg orrfacsaró a szaga, megérte az a sok rózsavíz. Erőt veszek magamon és rápillantok. Rosszullét keringet, behunyom a szemem és ősz hajára helyezem a koszorút.
-A papot már elhoztad nekem Piroska, a vadászt is megkaptam már. Most egy Piros lány Piros vérére vágyom. Mit mondasz erre, kedveském?-Semmit nem mondok, csak egy kérdés tolul az agyamba: mennyit ér szerető anyám?

Vége.
Huhh, remélem nem késtem el, a címe azt hiszem: Farkas a házban
az idézet pedig: "A hervadó virágok is szépek, csak tudni kell elviselni a rothadás illatát"
A nekem pedig Alice.

Szemy - I. J. Leigh írta...

Kedves Szatti! Szeretnék jelentkezni a feladatra, remélem, még az utolsó percekben beleférek az időbe.
Cím: Hiúság, átok a neved!

„A szépség, a belsőben lakozik.” – A szépség és a szörnyeteg.


„Valahol, messzi tájon, vadregényes szép vidéken, gyönyörű palotában élt egy ifjú herceg. Bár mindene megvolt, amit csak megkívánhatott, mégis kapzsi volt, irigy és önző. Egyszer aztán egy téli éjszakán egy vénséges vén koldusasszony zörgetett a kapuján és cserébe csak egyetlen szál rózsát kínált, hogy meghúzhassa magát a didergető hideg elől. A herceg megijedt a néne csúf küllemétől. Kevesellte az ajándékot, és megtagadta a menedéket. Az öregasszony intette: meg ne tévessze a csúf külső, mert a szépség a belsőben lakozik…”


A herceg a homályba húzódva figyelte, ahogy a díszes, fénylő fehérre lakozott hintó megáll. A hintó előtt hat csodás paripa kapálta nyugtalanul a földet. A kastély árnyéka rávetült az újonnan érkezettekre. Több évtized elhanyagoltság után, rengeteg időbe, és még több fáradtságba került a palota személyzetének visszaállítani az épület régi pompáját.
Vadul zöldellő növények díszítették a kertet, a szökőkút közepén repülő angyalka kezéből víz tört elő, hogy a további három medencét feltöltse. A kert valódi éke azonban a dúsan virágzó rózsabokrok voltak. A kastély felé vezető út két oldalán nőttek: a jobb oldalon hófehérek, a baloldalon vörösek virítottak. Édes illatuk megtöltötte a levegőt.
Egy libériát viselő inas lelépett a hintó hátsó lépcsőjéről, majd az ajtóhoz sietett. Kitárta azt, a kezét nyújtotta, hogy segítsen leszállni a belé kapaszkodó hölgynek.
Genevieve egy gazdag, és hatalmas gróf lánya volt. Ritka virág Franciaországban, amilyen szépet országszerte nem láttak. Számos fiatal, nemes ifjú akarta megkérni a kezét; senki nem járt sikerrel.
Genevieve bár élvezte a csodálatukat, a hódolatukat, amellyel a szépségének adóztak, és körbe vette magát csinosabbnál-csinosabb férfiakkal, már régen eldöntötte, melyik főrendű úrfinak adja a kezét.
Adam herceg a kérői közül a legsármosabb, a leggazdagabb, és a legnagyobb sznob volt. Ő ismerte a nemesség minden fontos emberét, a címtelenek pedig semmik voltak a szemében. Ez természetesen így volt rendjén, hiszen ez az emelkedett társaság, csekély százaléka az emberiségnek, nem vegyülhetett a pórnéppel, akik azért léteztek a világon, hogy őket szolgálják.


Szemy - I. J. Leigh írta...

Kedves Szatti! Szeretnék jelentkezni a feladatra, ha még lehetséges!
Cím: Hiúság, átok a neved!

Hiúság, átok a neved!

„A szépség, a belsőben lakozik.” – A szépség és a szörnyeteg.


„Valahol, messzi tájon, vadregényes szép vidéken, gyönyörű palotában élt egy ifjú herceg. Bár mindene megvolt, amit csak megkívánhatott, mégis kapzsi volt, irigy és önző. Egyszer aztán egy téli éjszakán egy vénséges vén koldusasszony zörgetett a kapuján és cserébe csak egyetlen szál rózsát kínált, hogy meghúzhassa magát a didergető hideg elől. A herceg megijedt a néne csúf küllemétől. Kevesellte az ajándékot, és megtagadta a menedéket. Az öregasszony intette: meg ne tévessze a csúf külső, mert a szépség a belsőben lakozik…”


A herceg a homályba húzódva figyelte, ahogy a díszes, fénylő fehérre lakozott hintó megáll. A hintó előtt hat csodás paripa kapálta nyugtalanul a földet. A kastély árnyéka rávetült az újonnan érkezettekre. Több évtized elhanyagoltság után, rengeteg időbe, és még több fáradtságba került a palota személyzetének visszaállítani az épület régi pompáját.
Vadul zöldellő növények díszítették a kertet, a szökőkút közepén repülő angyalka kezéből víz tört elő, hogy a további három medencét feltöltse. A kert valódi éke azonban a dúsan virágzó rózsabokrok voltak. A kastély felé vezető út két oldalán nőttek: a jobb oldalon hófehérek, a baloldalon vörösek virítottak. Édes illatuk megtöltötte a levegőt.
Egy libériát viselő inas lelépett a hintó hátsó lépcsőjéről, majd az ajtóhoz sietett. Kitárta azt, a kezét nyújtotta, hogy segítsen leszállni a belé kapaszkodó hölgynek.
Genevieve egy gazdag, és hatalmas gróf lánya volt. Ritka virág Franciaországban, amilyen szépet országszerte nem láttak. Számos fiatal, nemes ifjú akarta megkérni a kezét; senki nem járt sikerrel.
Genevieve bár élvezte a csodálatukat, a hódolatukat, amellyel a szépségének adóztak, és körbe vette magát csinosabbnál-csinosabb férfiakkal, már régen eldöntötte, melyik főrendű úrfinak adja a kezét.
Adam herceg a kérői közül a legsármosabb, a leggazdagabb, és a legnagyobb sznob volt. Ő ismerte a nemesség minden fontos emberét, a címtelenek pedig semmik voltak a szemében. Ez természetesen így volt rendjén, hiszen ez az emelkedett társaság, csekély százaléka az emberiségnek, nem vegyülhetett a pórnéppel, akik azért léteztek a világon, hogy őket szolgálják.
Genevieve kecsesen, méltóságteljesen lépkedett végig a murvával végigszórt úton, a kastély bejárata felé igyekezve, a jegyese felé igyekezve. Ujjai közé csippentette pompás, sötétzöld szaténból készült ruháját. Még siettében is királynői méltóságot árasztott magából.
A herceg nem lépett felé, rejtve maradt az árnyékban.
Genevieve nem látott mást, csak ragyogó zafírkék szemének csillogását. Ezt a szempárt bárhol megismerte volna, ezer közül is tudná, kihez tartozik. A világon egyedül az ő Adamjének volt ilyen áthatóan kék tekintete, amely keresztülvilágított a sötétségen, és mélyen belelátott az emberi lelkekbe. Nem is lehetett volna más. Nem változhatott hirtelen valaki mássá, amikor azok a drágakövek pontosan olyanok voltak, mint megismerkedésük éjszakáján.
Amikor már csak néhány lépésre járt a hercegtől, a lány megtorpant, óvatosabbá vált. Kedvese még mindig nem lépett elé az üdvözlésére, ami merőben szokatlannak és udvariatlannak számított.
- Adam? – szólította meg Genevieve a férfit.

Szemy - I. J. Leigh írta...

Folyt.
- Én vagyok, hölgyem. Köszönöm, hogy ilyen gyorsan teljesítetted a kérésemet, és ide siettél hozzám. – A hangja szintén az Adamének tűnt. Mély volt, kimért. Azonban most valamilyen új színezetet is kapott; egyfajta érdesség, vadság keveredett benne, amely egy kicsit a farkasok morgására emlékeztetett.
- Mi történt? Igaz, amit a leveledben írtál? Megátkoztak?
- Igen, Genie, megátkoztak. Minden, amit ismertél bennem, rajtam, eltűnt, semmivé foszlott. – Dühe vibrált a szavaiban. Ez idáig soha nem kerekedett felül rajta ilyen emésztő harag. Sokszor volt bosszús, igaz, de ezt a lángoló dühöt soha nem tapasztalta, ez tombolt benne, emésztette, és nem eresztette. – A külsőm bár megváltozott, még mindig én vagyok, s hogy megtörhessem ezt a kegyetlenséget, szükségem van rád.
- Természetesen, bármit megteszek, hiszen jegyesek vagyunk – felelte Genevieve, és a füle mögé igazított egy hosszú, fekete hajtincset. Zavart volt, és nem tudta, mire számíthat, amikor hercege kilép a fénybe.
- Köszönöm. – A herceg hangja nem volt csöndes susogásnál, torokszorító kétségbeesés fojtogatta. – A rózsa már hervad. Nem maradt sok időm. Ha lehullik az utolsó szirom is, akkor örökre az leszek…, amivé változtam.
- Mivé változtál? – billentette félre a fejét a lány, kíváncsian fürkészte az árnyékban mozdulatlanul álló kedvesét.
- Nem számít, Genie, semmi nem számít. Hozzám kell jönnöd feleségül, amilyen hamar csak lehet. Hiszen szeretsz, nem igaz?
- Persze, hogy szeretlek. De Adam… tudnom kell, mivé változtál. Mit tett veled az a boszorkány? Lépj ki a fénybe, kérlek!
- Nem lenne jó ötlet…
- Adam, tudnom kell. Jogom van hozzá!

A herceg kiegyenesedett. Magas termete, ami amúgy is a lány fölé tornyosult, valósággal megnőtt. Hatalmas teste mozdult, először csak a lábát nyújtotta ki a fénybe.
Genevieve a homlokát ráncolta a barna foltokra, és a fekete karmokra. Adam elé lépett, ahogy a lemenő nap utolsó sugarai megcsillantak hosszú, erős agyarain, a fején rútan meredező szarvain, a lány nem tudta visszafojtani elborzadásának hangját: torkaszakadtából felsikoltott.
Adam megrándult a leplezetlen félelemtől, és undortól, amit a menyasszonya kifejezésre juttatott. Tudta ugyan, hogy csinos külseje eltorzult, és sokkal inkább hasonlít egy félig farkas, félig valamilyen szarvas-agyaras teremtményre, ezzel a tettel, mintha a lány kést döfött volna a lelkébe. Már nem csak a hiúságán esett csorba, és ez fájt.
Genevieve sikoltására a kastély robosztus faajtaja döngve kivágódott, minden szolgálója megjelent, várakozva, kevés reménnyel a szemükben. Hiszen a lány reagálása egyértelművé tette, hogy mit gondol az átalakult külsejéről.
Amikor az éles hang elhalt a távolban, Adam mozgást látott a szeme sarkából. Kék szoknya libbent a rózsabokrok között, s megértő barna szemek pillantottak rá végtelen együttérzéssel. Olyan szemek, amelyeket azelőtt soha nem talált volna vonzónak. Belle…
Adam elfordította a pillantását, újabb lépést tett a menyasszonya felé, és kinyújtotta a kezét. Az mintha kígyót, vagy patkányt akart volna a bőréhez érinteni, olyan sebesen ugrott el tőle, hogy szoknyája körbecsavarodott a lábánl. El is esett volna, ha a herceg nem ragadja meg a karját. Újabb sikoly volt a hála. A lány olyan gyorsan ugrott el a férfitól, ahogy csak tudott.
Adam mellkasából mély, vadállati morgás tört fel, nem emlékeztetett emberre. Genevieve megdermedt a félelemtől.

Szemy - I. J. Leigh írta...

Folyt!

Ez a… lény, ez a szőrös teremtmény, amely inkább hasonlított egy hatalmas hibrid farkasra, nem lehetett az ő hercege, kizárt. És mégis, amikor belenézett azokba a szikrázóan kék szemekbe, nem lehetett kétsége.
Az ő gyönyörű, nemes hercege egy szörnyeteggé változott, valódi torzszülötté, ő pedig minden porcikájában irtózott tőle. Képtelen volt akár csak megérinteni is. Mit tett az a boszorkány vele? Így, hogyan szeresse? Hogyan mehetne hozzá feleségül? Meg sem bírt a közelében maradni.
Lehetetlen. Nem tudta megtenni. Nem megy hozzá, ígéret ide vagy oda, de ő nem ezt a sorsot szánta magának.

- Adam, talán jobb lenne, ha visszatérnék apám kastélyába, és csak azután tartanánk meg az esküvőt, miután visszaváltoztál.
- Tán taszít a külsőm? Elborzaszt, amivé váltam? – kérdezte a herceg mély, hörgő hangon, mely dühének ékes bizonyítéka volt.
- Igen, félek tőled. Nem vagy önmagad.
- Nem, valóban nem, Genie. És tudod mit? Már értem, már mindent értek, amit a tündér meg akart nekem tanítani. Tanulságos lecke volt.
- Ez engem nem érdekel. Változz vissza, keresd meg a módját, és változz vissza! – követelte a lány a hisztéria határán. Porcelánfehér bőre kipirult a méregtől, zöld szemei szikráztak. Talán megkapó lehetett volna a látvány, egy mérgelődő szépség, hogyha nem azok a sértő, becsmérlő szavak csordulnak ki az ajkain. – Üzenj értem, amikor már minden készen áll az esküvőnkre! – Hátat fordított a hercegnek, és a hintója felé sietett.

Adam elgondolkodó tekintettel követte menyasszonya rohanó lépteit. Nem kétséges, soha nem őt szerette igazán. Genevieve odavolt a hercegi rangért, a vagyonért, a bálokért, a szép külsejéért, amely olyan üres volt, akár egy kagyló héja, miután eltávolították belőle a kincset. Ők ketten annyira egyformák voltak, a mérlegre helyezve, a bűnük is egyensúlyba billent. Furcsa, hogy ezt csak itt a végén, ebben a külsőben tengődve értette meg.
Nem kétséges, megérdemelte a sorsát, de Genevieve nem különben.
A herceg újra a rózsabokrok felé pillantott. Az egyszerű kék ruhát viselő lány ott állt és őt figyelte. Fehér kötényt kötött a derekára, annak jeleként, hogy szolgáló volt. Ez a lány vált a vigaszává. Az elmúlt egy évben mellette állt. Akkor is a közelébe merészkedett, amikor senki emberfia nem merészelt volna a társaságában tartózkodni.
Amikor a palota személyzete elbújt az alsóbb szinteken, hogy dühének korbácsa el ne érje őket, a lány odament hozzá, bátran elé állt, nem törődött a morgásával, de az üvöltésével sem. Morcos, rossz kedvét könnyed csevegéssel, tréfával próbálta elűzni, nem minden sikerrel. Ő vált azonban a tanítójává, legbizalmasabb barátjává. Minden titkát, minden gondolatát megosztotta vele. A lány megváltoztatta őt. Nem engedte sanyarú sorsán rágódni, megmutatta neki, hogyan formálja át magát. Ahogy átalakult a külseje, ugyanúgy a személyisége. Érdekes ellentétet alkotott benne, hogy most, amikor már nem bírt tükörbe nézni, akkor volt teljesen elégedett és megbékélt a személyiségével.
Elismerte, hogy egy önző, elkényeztetett, és borzasztóan hiú ficsúr volt közel egy évvel ezelőtt. Most minden megváltozott. Színesnek látta a világot, ahol több szépség vette körbe, mint azt valaha is el tudta volna képzelni, mint azt valaha is látni vélte. Ezt pedig egy olyan lány mutatta meg neki, akit közel sem lehetett gyönyörűnek nevezni, már ami a külsejét illette.
Csakhogy Belle gyönyörű volt. Hosszú barna haja – amely hosszú fonatban lógott a hátán –, mély, okos szeme, ami mindig nevetett rá, szép vonalú szája, és karcsú termete. Az arca

Szemy - I. J. Leigh írta...

Folyt!

jellegtelennek tűnt volna, semmi figyelemfelkeltő tulajdonságot nem mondhatott a magáénak. Olyat biztosan nem, amelyre a herceg felfigyelt volna, amikor még naphosszat képes volt a tükörben csodálni magát.
Belle okos, figyelmes és minden porcikájában szeretni való volt. Bátran állt elé a legnyomorúságosabb időkben is, és kirángatta az önsajnálatból. Megmutatta neki a valódi értékeket, valódi szépséget, amely mélyen benne gyökerezett.
Más körülmények között, egy másik életben, őt választotta volna a feleségének, függetlenül attól, hogy polgári származású volt, ő pedig herceg. Ha máshogy alakul az élete, ha nem lett volna olyan fekete szívű. akkor talán megérdemelné ennek a különleges lánynak a szerelmét, a szívét, és úgy vigyázna rá, mint a legértékesebb kincsére. De Adam nem volt már beképzelt, a hiúságát pedig, mintha elfújta volna a szél; tudta, hogy vezekelnie kell, Belle-nek azonban szebb jövőt kívánt a sajátjánál. Döntött.
Melegen rámosolygott a lányra, ékszerként csillogó kék szemében ott ragyogott minden érzelem, amelyet a szájával nem mert kimondani.
Belle lassan megrázta a fejét, ajkai két rövidke szót formáltak; szíve leghőbb óhaját: Ne tedd!
Ez már eldöntetett, Adam azonban tudta, nem egyedül kell elviselnie ezt a sorsot, hiszen van még valaki, aki megérdemli a gonoszsága és a gőgössége miatt.
A herceg egyetlen, hatalmas ugrással Genevieve elé vetette magát, aki majdnem elérte a hintót, menekülésének megváltó eszközét. A lány hátrahőkölt, kétségbeesetten kereste a kiutat, de jegyese hatalmas teste eltorlaszolta inasaitól, akik segíthettek volna rajta.
Pihegve kapott a nyakához, és rémülten fürkészte Adam egykor gyönyörű arcát, amely most egy kérlelhetetlen szörnyetegé volt.

- Menj a keleti szárnyban lévő vendégszobába, Genie, még ma megtartjuk az esküvőt – utasította kemény hangon a lányt.
- Nem, szó sem lehet róla! – kapkodott levegő után döbbenten.
- Nem kérdés volt, és nem is kérés. Mivel szép szóval nem értettél meg, hát elmondom így: a mai napon összeházasodunk, hozzám kötöd az életed, örökre.
- Ne tedd ezt velem, kérlek! Adam, kérlek!
- Szerződés köt hozzám, amelyet az apád aláírt. Őt akarod kitenni veszélynek? Ha kell, feldúlom a grófságát, a földjeit, magamnak követelek mindenét, amiért megszeged a megegyezésünket. Tényleg ezt szeretnéd?
- Nem érdekel, tégy, amit akarsz, de kérlek, engedj el! Ne kárhoztass engem arra, hogy osztozzak a szerencsétlenségedben, hisz nem ezt érdemlem. Én még boldog lehetek – könyörgött szánni valóan Genevieve, és először érintette meg önszántából a herceget. Megragadta hatalmas, szőrös-karmos kezét, amelynek tenyere érdes volt. Abban a pillanatban elrántotta magát tőle.
Adam ajkai gúnyos mosolyra húzódtak. – Nincs választásod. És most menj fel a szobádba, készülj el!

A herceg intett a kastély kapujában álló szolgáinak, mire ketten megragadták a segítségért kiáltozó lány karjait, és a kastély felé vonszolták.
Genevieve rúgott, harapott, karmolt, fújt, mint egy dühös macska. A két férfinak nehezére esett szilárdan tartani, miközben az ajtó felé irányították. Több sérülést is szerezték, némelyikből vér csordogált elő, de derekasan húzták tovább a zilált, visítozó grófkisasszonyt.

Szemy - I. J. Leigh írta...

Folyt!

Adam a lánnyal érkező inasokra pillantott a szeme sarkából, akik döbbenten figyelték úrnőjük elhurcolását, azonban tenni ellene nem mertek, hiszen szemmel fel lehetett becsülni az átváltozott herceg roppant erejét.
Ő csak rájuk morgott, mire minden szolgáló felpattant a hintóra, a kocsis pedig olyan iramban hajtotta a hintót a magas, vaskapu felé, hogy a lovak lába egyetlen hófehér folttá mosódott össze. A kapu döngve bezáródott, a rács sokáig rezgett.
Adam újra menyasszonya felé fordult, aki dermedten nézte, ahogy emberei cserbenhagyták őt. A lány csak ekkor vette észre a rózsabokrok között tétován álldogáló Belle-t. Figyelme rögtön felé fordult, és olyan vérlázító, sértő dolgot mondott, hogy a hercegnek felforrt a vére:

- Nézd, Adam, itt van ez a lány, a kertész lány! Vedd el őt! Sokkal jobban illik hozzád, mint én. Senki sem fogja számon kérni rajtad, hiszen csak egy ronda kis parasztlány. Amikor visszaváltoztál, eltávolítjuk az útból.

Adam, mint a szél, úgy perdült Genevieve elé, akinek a torkára forrtak a szavak.
Megragadta a lány állát kemény mancsaival, erősen megszorította, majd acsarkodva, eltorzult hangon szólalt meg:

- Őt hagyd békén! Minden porcikája sokkal szebb, mint a tiéd valaha is lehetne.
- Ezt te sem gondolod komolyan – háborodott fel, megfeledkezve a helyzetéről. – Hiszen csak rá kell nézni.
- Nézem –jegyezte meg csendesen Adam, miközben Belle-re pillantott. – És tudod, mit mondok? Idő által olvadó máz, mit te szépségnek hívsz. Az arcod szépsége, amely elenyészik. De a lelked a legsötétebb lyukra emlékeztet, amelyben férgek tanyáznak.

Genevieve megszólalni sem tudott a sértő szavaktól.
Adam biccentett a szolgáknak, akik bevonszolták végre a dermedt lányt a kastélyba, többé nem ellenkezett.
A herceg Belle felé fordult, majd mélyen, tiszteletteljesen meghajolt, ezzel megköszönve minden segítséget, és kedvességet, amelyet neki nyújtott az idő során. Szemében, és szívében ott ült a szó, az érzelem, amelyet ajka sosem mondhatott ki: Szeretlek.
Adam megfordult, besétált a kastélyba, a súlyos faajtók döngve becsapódtak mögötte.

Belle dermedten nézte elveszett szerelmét, aki a megváltás helyett a vezeklést választotta. Büntette saját magát, és azt, aki szerinte megérdemelte.
Vakító fényesség villant a lány körül, szolga ruhája levedlett róla, arcának vonásai megelevenedtek, s mikor a fény elült, egy világszép tündér állt a kertészlány helyén. Pontosan az a tündér, aki Adamet elátkozta egy évvel ezelőtt.
Felpillantott a keleti szárny magasan lévő ablakára, amely a menyasszony szobája volt. Szivárványszínű fényzuhatag öntötte el a falakat, és csordult ki a szabadba. Ezt követően hangos, velőtrázó sikoltás hangzott fel, ami nem akart elülni, és visszhangzott a kastélyban.
A tündér elfordult, és egyetlen könnycseppet törölt ki a szeméből.

Szatti írta...

Drága Brukú!

Tetszett a történeted, ahogyan az ismert meseelemeket és történéseket feldolgoztad a saját elképzelésedre! Kicsit befejezetlennek éreztem a történeted! Remélem, nem maradt el egy elküldött komment sem!
Köszönöm a műved és gratulálok! :)

Szatti írta...

Kedves Fanni!

Igazán tetszett a történeted! Jól emelted át az ismert mesét egy új közegbe, és tetszettek a leírások, a párbeszédek is. Szép egészt alkottak! Köszönöm az élményt, gratulálok a munkádhoz és köszönöm a részvételed! :)

Szatti írta...

Kedves Alice!

Sajnos, valami hiba történhetett,mert a történeted elején látható a Folyt. jelzés és minden bizonnyal, ez már a történet második részlete, de az eleje nem érkezett be! Tudnád ezt pótolni még a nap folyamán? Akkor egészében tudnám értékelni a művet és mindenképp érdemes lenne, mert az elolvasott részlet nagyon tetszett! Kíváncsi lennék az előzményre! :) Bár a feladat lejárt, mindenképp örülnék, ha még elküldenéd az elejét!

Szatti írta...

Kedves Szemy!

Nagyon szép történetet alkottál! Tartalmas volt, fordulatos és végtelenül meseszerű! Jól dolgoztad fel az ismert mesét! Tetszettek az elképzeléseid és ahogyan megvalósítottad! Gratulálok neked és köszönöm a munkád! :)

Aliz Pálvölgyi írta...

Igen, persze, elküldöm. Csak egy nagyon rövid kis rész maradt ki

-Piroska, elég abból a rózsavízből, idáig érzem az illatát! Nem bálba készülsz hanem a nagymamához az erdőbe.-Kiállt anyám a konyhából.

Szatti írta...

Azt hittem, sokkal hosszabb rész maradt le, de így is tetszett a történet! Csak a folytatásból arra következtettem, hogy akár egy egész kommentnyi előzmény elmaradt. Köszönöm a munkád és gratulálok neked! Ötletes és színes volt! :)