2015. április 4., szombat

Ha igaz volna... - Gyakorlati feladat



Gondolkodtatok már azon, hogy milyen lenne az élet, ha bizonyos tárgyak varázserővel bírnának? Élnénk az általuk adott lehetőséggel? Változtatnánk az életünkön, a világon, vagy akár csak néhány percen, amit elszalasztottunk a múltban? Olykor egyetlen pillanaton múlik a jövő alakulása. Néha elég egyetlen szó, kimondott gondolat vagy tett, hogy más mederbe sodródjanak az események. Ez a fajta erő, inkább félelmet keltene bennünk vagy kíváncsiságot? Használnánk vagy figyelmen kívül hagynánk és engednénk, hogy az élet vagy a sors döntsön helyettünk? Ti mit tennétek, ha lenne egy mágikus esernyőtök, tiétek lenne egy elvarázsolt autót, vagy pont a ti kertetekben nőne egy bűvös cseresznyefa? S ha egy erdei séta alkalmával egy különleges vízimalomra bukkannátok?

A feladat által alkalmatok van megragadni a történetek varázslatos, különleges és misztikus oldalát! A megadott kategóriák közül egyet választva, érzékeltessetek egy olyan történetet, melyben ezek a tárgyak szerepelnek és ők alakítják a cselekményt, a szereplők sorsát, a történet alakulását!

Történetalkotási lehetőségek
(A kategóriák szövegében feltüntetett ötletek csak az én elképzeléseim. Természetesen, bármilyen más tulajdonsággal és képességgel felruházhatjátok őket. Mindössze inspirációként adtam meg őket, hátha segít benneteket!)

 1. A mágikus esernyő
Három koppantás az esernyővel, s néhány másodpercre megáll a világ? Mire használnátok fel ezt az időt? Milyen eseményt hosszabbítanátok meg ezáltal, vagy éppen mi elől menekülnétek el, mielőtt tovább ketyegne az óra? Mit tennétek, ha befolyásolhatnátok az időjárást vagy a nappal és az éjjel váltakozását? Na és, ha az ernyő alá állva mindenki csak igazat tudna mondani? Biztosan tudni szeretnétek, mire gondol a másik?

2. Az elvarázsolt autó
Utazz vissza a múltba és változtass meg néhány eseményt az életedben, amely hatással lehet a jelenedre! Elfelejtettél megtenni valamit, amit a mai napig bánsz? Esetleg olyan dolgot mondtál, amely azóta is a szívedet nyomja és képtelen vagy megbocsátani magadnak? S mire használnád azt a képességet, ha bárhová eljuthatnál ezzel az elvarázsolt autóval? Nincs többé idő, nincsenek kilométerek! Egyik pillanatról a másikra azon a helyen lehetsz, ahol csak szeretnél! S ha ez az autó még repülni is tudna? Kivel szelnéd át az eget a felhők fölött?


3. Bűvös cseresznyefa
Jóleső érzés lehet, ha pont a te kertedben nő az a cseresznyefa, melynek lombja alá állva teljesülnek a kívánságok! Te mire vágysz? Mi lenne az a kívánság vagy álom, mely után hőn vágyakozol? Szerelem? Megbocsátás? Birtoklás? Viszonzás? Egyetlen csók attól, aki szeretsz? Mit tennél, ha a termése gyógyító lenne vagy örök életet adna? Választanád a halhatatlanságot? Egyetlen harapással, kivel lépnél az öröklétbe? Sose légy szomorú és mindig mosolyogj! A mosolyod öltözteti lágy rózsaszínbe az ágakat, melyek puhán lengedeznek a tavaszi szélben... de elég egyetlen mély bánat, hogy a szirmok lehulljanak, s talán akkor megtörik a varázs is!

4. Különleges vízimalom
Nincs is jobb dolog, mint a tavasz beköszöntével egy kellemes sétát tenni az erdőben, követni az ösvényeket... vagy éppen, újat fedezni fel, melyet talán senki sem ismer! Kusza ágak, járatlan csapás, a lombok egymást érik a fejed felett.. s akkor egyszer csak kibontakozik előtted egy tisztás, melyet egy csörgedező patak szel ketté, s a partján, a virágok és cserjék ölelésében, ott áll egy vízimalom. Csobogása szinte énekel, vize pedig a legtisztább forrás, amit valaha is láttál. S ha mindez csak káprázat, és átkos varázslat? Az ének megbabonáz, megmérgezi az elméd, a folyó vize bár hűsít és csillapítja szomjadat, de lassan a saját nevedre sem emlékszel... mióta vagy a rabja a titokzatos vízimalomnak? Napok, hetek... vagy évek állnak már mögötted az idő előrehaladtával? S talán ebből, te mit sem sejtesz. Van kiút az állandóságából? Mi az ő története?

22 megjegyzés:

Day-Dreamer írta...

Szia Szatti!
Köszönöm szépen a sok inspiráló bejegyzésed, igyekszem mindig elolvasni és pipálni. Ha írni akarok, mindig benézek ide, most két kategória is megihletett, de végül az elsőt választottam.
Vonakodó, izzó éterek
Nagymama padlásán a nyikorgó padlódeszka ritmusára kotorásztam a vén bútorok között, míg végül rábukkantam egyre. Heuréka! Felkaptam, lerohantam vele a lépcsőn, és nagyi sápadt arcán egy odavetett puszit hagyva - akár tetszik, akár nem, most egy vezérelvet láttam magam előtt, nem hódolhatok be holmi hétköznapi, unalmas szokásoknak- kiléptem az ajtón. Elmerültem a levegő kijózanító esőszagában, és léha, tudatlan lépteket követve elindultam. Felhúztam ezt az újonnan szerzett, de annál inkább ősibb esernyőt, és megnyugodtam, hogy már egyetlen esőcsepp sem koppant álmodozó kobakomon. Ismeretlen okokból kifolyólag jó kedvem volt. Mindent megcsodáltam, ha szürke volt is. Pihe könnyű léptekkel szeltem a kanyarodó, poros ösvényt. Szinte olyannyira könnyedén, hogy már a talajt sem éreztem a lábam alatt. Pontosan… Te jó ég! Legalább öt centivel a föld fölött lebegtem! Ez nem lehetséges! Mégis. Az esernyő! Hát az húzott, mint egy játszótérre siető gyerek, a magasba, a végtelen magasba. Ide-oda kapálóztam, aztán rájöttem, semmi értelme, jobb, ha nyugton maradok és nem kockáztatom szerencsétlen életem. Szorítottam fogásomon, a másik tenyerem is rátapasztottam az igen csúszós fogóra, és erőszakosan lehunyt szemmel vártam, mi fog történni. Hát, emelkedtem, táncoltunk a széllel (én és az esernyő), a csípős fantáziaszéllel, melytől tüsszenthetnékem támadt. Azonban féltem tüsszenteni, nehogy lezuhanjak. És mint egy tavaszi virág szirmait, kinyitottam a szemem. Hunyorogtam, elszédültem kicsit, aztán kezdett tisztulni a látásom, és végre megpillanthattam a szelet, amint keresztezi a levegőben villogó esőcseppek ferde útvonalát. Láttam a házakat, a rászálló kék ködöt, a réteket, az esernyőország lakóit, a sernyőket és az esernyőégboltot, hol elveszett, tétova esernyők röpködtek, akár a kósza álmok. Az esernyőtón a tavirózsák nagy, kerek esernyőlepel levelei szétszórtan lapultak a szürke, zavaros víz tükrén. Talán én és a két szemem is egy-egy esernyő volt. Azt hiszem így Mindent láttam. Az esernyőket kerülgetve szálltam tovább a fantáziaszéllel, egy terebélyes zöld esernyő takarásában. Elvarázsolva,bal kezemmel a semmibe legyezve merengtem. Megfogtam egy kóborló pitypangszirmot és elfújtam róla a kívánságot. A szél kivetítette nekem a vattaszerű esernyőégboltra: napsütés, vidámság, gyermekkacaj, szerelem. Megmosolyogtatott. Magamra gondoltam. Ma már biztos nem valósítom meg a terveimet. Valami melankolikus dallamot süvített a szél, átcsilingelte az egész teret, én meg tovább kémleltem a tájat, a horizontvonalon túl húzódó,bódító levendulamezőt. Azon gondolkoztam, merre tartok, vagy leszállok-e egyáltalán. Nekem kellett eldöntenem, lehúzom az esernyőt és lelépkedek a valóság éles lépcsőfokain,-ami elég kiábrándító lenne, mintha a pokol kapuján át az alvilág bugyraiba merülnék-,vagy életem végéig repülök esernyőország felfedezetlen vidékein. Ez utóbbi csupa móka lenne. Igazából döntenem kellett volna. De én csak repültem, repültem, repültem, meg repültem, és szállingóztam az esernyőm árnyékában, mint egy eltévedt hópihe, egy kérdésnek élve: vajon mi az én esernyővégzetem?

Saver írta...

Szia!
A hármas kategóriát választottam, és bár nem teljesen úgy írtam, mint ahogy te azt elképzelted a téma kitalálásakor, azért remélem elfogadod :)

Caressing breeze/Simogató szellő

Fárasztó, és hervasztó napom volt. Alig aludtam az éjjel, éreztem ahogy percről percre, egyre jobban elhagyja az erő a testemet. Zavartak a zajok amik körül vettek, az emberek, akiknek alig volt egy kedves szava hozzám. Reménykedtem, hogy más lesz. Hogy minden más lesz, de az emberek nem változnak, és rá kellett jönnöm, hogy mindig és mindenkor egyedül leszek, mert ez vagyok én.
Ezt gondoltam, miközben lassan, lehajtott fejjel sétáltam haza felé. Talán jobban is siethettem volna, hiszen azt ígértem Lukenak, hogy vissza megyek a suliba hozzá. De pont hozzá sem volt semmi kedvem, bármennyire is kedveltem. Ha egyszer az ember fáradt, és elveszti az életbe vetett hitét, akkor nem igazán van kedve semmihez; az élethez. Csak haza akartam menni, erősen behunyni a szemem, megmarkolni és aludni, talán sírni a szerencsétlen sorsomon, amiért nem vettem észre, hogy hátba támad, akit én mindvégig hűen védelmeztem, akkor is, amikor nem kellett volna. Olyanokkal szemben is, akik tényleg fontosak és voltak nekem. Közöttük Lukeval is.
Az emlékezetemben lángolt még a tegnap, amikor Miatta úgy össze vesztünk, hogy azt hittem talán soha többet nem állunk szóba. Emlékeztem a tegnapra, amikor a fűzfa hűs árnyékában állva, Luke a padon ülve, összeszorított kezeit bámulva halkan, és határozatlanul azt mondta: azt hiszem beléd zúgtam.
Emlékszem, hogy szólni se bírtam. A levegő a tüdőmbe szorult, majd lassan engedtem ki.f Nem csak az emlékezetemben, hanem most a jelenben is, amikor kulcsomat lassan a kulcslyukba illesztve kinyitottam a bejárati ajtót, és beléptem az előszobába. Levágtam a táskámat, majd leültem egy szendvics kíséretében az asztalhoz. Közben pedig újra vissza repültem tegnapra:
utána, miután újra szólni bírtam, erőt vett rajtam a bizonytalanság. Sosem volt még ilyenbe részem, sosem gondoltam hogy ilyenbe lesz részem, és sosem hittem, hogy bárki is szerethet. Így a bizonytalanság, és hitetlenség azonnal úrrá lett rajtam. Olyan iszonyatos nagy veszekedésbe torkollott ez az egész, amiből nem győztem kimenekíteni magam. A tenger alján éreztem magam, vele együtt, és csak azt tudtam, hogy bármit is érez igazából, nem akarom, hogy nélkülem menjen a felszínre. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy nem akarom elveszíteni. Készen álltam hazudni is akár, abban a tudatban, hogy roppant rossz hazudozó vagyok....
"Mindegy. Felejtsd el" - mondta végül, majd csak úgy egyszerűen elment. Ma pedig úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Ugyan olyan, mint mindig, és ez zavar. Még csak most jöttem rá, de zavar...nem akarom a tegnapot semmisnek tekinteni! Emlékszem, azt mondta, választanom kell. De választani Luke és Ő közte, nem olyan egyszerű. Mint ha az agyam és a szívem egy külön dimenzióba mozognának. A szívemnek nem tud utasításokat küldeni az agyam, mert az egyszerűen figyelmen kívül hagyja őket, de ez ugyan úgy vissza felé is igaz. Az eszemet nem érdeklik a szívem kecsegtető melódiái. Ő tudja a valóságot, még sem tudok dönteni. Pedig a képlet egyszerű. Látom feketén fehéren, a part két végét, a jót és a gonoszt. Még is nehezemre esik Lukenak egyszerűen igent mondani...

Saver írta...

caressing breeze / simogató szellő II.

Miközben az uton hallattam, aközben is érzelmek furcsa hullámai hasítottak belém folyamatosan. Nem tudtam mit is akarok pontosan. Nem akartam érezni, talán.
Luke halványan elmosolyodott mikor meglátott, majd leszekdte a fejét, és igyekezett úgy tenni, mintha az a mosoly nem jelent volna meg az arcán. De nehezemre eset elhinni, hogy nem örül nekem.
- Te... - szólalt meg, miután már mentünk néhány lépést. Felé néztem - egyébként mizu Katherinaval? - elmosolyodott, emlékeztem még a tegnapra, hogy azt mondtam neki összehozom vele, mivel Katherina olyan mintha csak a húgom lenne, sosem volt még pasija, Luke pedig remek első lenne. Nem egy tök filkó, és képes lenne szeretni Katherinat, mint ahogy ő is őt. Katherinanak pedig szüksége lenne már valakire, aki tényleg igazán szereti mint nőt.
- Bocs, de mióta felhoztad hogy össze tudnál vele hozni, azóta nem tudok leakadni a témáról... - mondta miután elnevettem magam, és ő is nevetett. Nevettem, de furcsa mód fájt.
Mindazidő alatt, míg én azon agyaltam, hogy mit kellene tennem, hogy ne bántsam meg, miközben én rajta,magamon, és kettőnkről - érdekes, hogy hirtelen létező fogalommá vált a kettőnk és a mi , - morfondíroztam, őt csak is Katherina izgatta...akkor miről beszélünk mi itt egyáltalán.
- De komolyan! Most össze tudnál tényleg hozni vele? - miért csak ő érdekel? miért léptél túl rajta ilyen gyorsan...tényleg csak ennyit jelentett? tényleg ugyan olyan tuskó vagy mint bárki más? csak szórakozol...?
Felssziszentem. Nem idegesen, hanem mintha inkább röhejesnek tartanám hogy ennyiszer kérdezi meg ugyan azt, és hogy ennyire rá van kattanva. Igazából csak a kínomat tükrözte. Mert fájt. Mintha nyilat lőttek volna, egyenesen a szívem közepébe.
- Persze - sóhajtottam, majd felé néztem, magamra erőltetve egy mosolyt - Már mondtam nem?
- És szerinted tényleg működne?
- Simán. - mosolyogtam bíztatóan. Hát tényleg csak ennyi...és beletörődtem. Akkor legyen Katherinaé. Elvégre, ezt is én csesztem el végső soron, nem?
Előre meredt, úgy tűnt erősen gondolkodik, majd mikor újra megszólalt, már valami teljesen másról faggatatott, de csak rövid ideig.
- Mesélj valamit Katherinaról! - a homlokomat ráncoltam, és újra felszisszentem. Nem hittem hogy ilyen rövid határ idős vagyok...

Saver írta...

caressing breeze / simogató szellő III.

- Mit meséljek róla? - kérdeztem vissza szinte rögtön. Csalódottságot éreztem, és egy csipetyni haragot, mert ezek szerint a tegnapi szavai, mind csak jól irányzott hazugsáok voltak. Lehetetlen, hogy valaki egyik napról a másikra, úgy tegyen, mintha nem vallott volna szerelmet annak, akibe bele van zúgva. Ilyen nincs.
- Mit tudjam én? - felelete, kissé talán felháborodottan, vagy mint aki nem érti hogy kérdezhettem ekkora baromságot. Pedig tényleg nem tudtam mit meséljek róla. Igazság szerint nem akartam róla beszélni vele. A tegnapról akartam beszélni, de tudtam hogy várnom kell. Tudtam, hogy ki kell várnom a megfeleő helyet és időt, mert most mindkettőnknek túl friss a tegnap emléke, mindkettőnknek túl kínos lenne, és egyikünk sem akart mást, csak jól érezni magát. Ezért nem hoztam fel a témát.
Megerőltettem magam, és elgondolkoztam, vajon mit mesélhetnék Katherinaról. S meséltem is. Aztán gyerekkorom régi játszóterére fordultunk. Gyerekkoromba imádtam erre a helyre járni, bár csak ritkán adódot rá alkalmam, amikor pedig serdülni kezdtem, az otthonommá vállt. Egy olyan otthonná, ami mindig befogad, és kezetlen kezeivel bíztatóan simagtja a bőrömet. Mindig gyógyír volt a sebeimre ez a hely.
Egyszerű volt. Csak az élénk zölden pompázó fűszálak, majdnem szabályos kör alakba, a kis területű sziget féleség előtt elterülő tó, és a minden más fától különböző cseresznyefa, ami a tóparti stég háta mögött nőtt. Ágai benyúltak egészen a stégik, rózsaszín szirmaival beborította a stég kopott színeit. Leültünk a stégre.
A tó túlsó partján, teljesen más volt az élet. Míg mi a cseresznyefa alatt ültünk, a másik oldalon fűszfák sorkaoztak, miknek ágai a víz lágyan hullámzó tükrét simogatták. Az a csresznyefa, pont úgy nem illett oda, mint mi. Mindannyian mások voltunk. Én is, Luke is, és még a cseresznyefa is, ami alatt ültünk. Mások voltunk mint a többiek. Értékesebbek.
A nap lemenő, narancsárga fénye megsütötte a tó vízét, aranybarnéra festve annak fodrait. Szemet gyönyörkötetően gyönyörű látvány volt, ahogy a tó vize aranybarnásan csillog, miközben a fűzva levelei, mint nyugató anya kezei simogatják. A lágyan fujdogáló szél pedig felénk sodorta a csresznye fa illatos szirmait, és belekapott a hajunkba. Idilli érzés volt.
- Tudod, egésznap azon gondolkodok, hogy vajon mire emlékszel a tegnapból... - kérdeztem halkan, határozatlanul, és zavartan. Féltem bevallani, hogy féltékeny vagyok. Mert igen is, féltékeny voltam a saját barátnőmre, mindenkire, akire csak azt mondta hogy jól nézki, de féltem bevallani, mert féltem hogy újra törik az egyetlen dolog amiben reménykedhetek, amibe bízhatok. És ha így történik, akkor hogy éljek azután?
- Ha én azt tudnám - nevetett, majd gyorsan, komolyabb hangon hozzátette, még mielőtt megsértődhettem volna - Nem. Egyébként mindenre emlékszem... - a végtelenségbe meredt. Talán az elúszó bárány felhőket figyelte az égen, vagy a tó vizét, ahogy belekap a szél, talán a cseresznye fa rózsaszín szirmait a tavon. De akárohova is nézett, tudtam, hogy az agya teljesen más lát. A tegnapi napot pörgette vissza emlékezetbe, egészen biztos voltam benne. Láttam a szemébe.
- Emlékszem arra hogy mit mondtam - felém nézett - És továbbra is fenntartom azt az állításomat. - a szívem egy hatalmasat dobbant a mellkasomba. Boldog voltam, hogy ezt hallom tőlle, és egy pillanatra megnyugodtam, de aztán eszembe jutott amit ezelőtt mondott; " mióta felhoztad hogy össze tudnál vele hozni, azóta nem tudok leakadni a témáról... " Emlékeztem a lelkesedésre, arra végtelen izgalomra a hangjában. A mosolyára, amikor arról beszéltem hogy van esélye Katherinánál. A hangja a füllemben csengett, amikor azt mondta nem tud leakadni a témáról, amikor azt kérte meséljek róla, amikor arról beszélt hogy Katherina vagy bárki más, milyen jól néz ki.

Saver írta...

caressing breeze / simogató szellő IV. (húú, ez jó hosszú lett, bocsika ^^")

- Akkor miért Katherina jár állandóan a fejedben? - kérdeztem, és akartomon kívül is érzékelhetővé vált az indulat a hangomban.
- Fázol? - kérdezte higgadtan, mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet. Rá akartam förmedni, hogy válaszoljon, de inkább nem akartam hallani a választ. Azzal, hogy nem válaszolt is válaszolt.
- Egy kicsit - feleltem, egy hatalmas sóhajjal. Egy kicsit valóban belém mart a hideg levegő, de még elviselhetően.
A válaszom hallatán, közelebb csúszott hozzám a stégen, és magához húzott. Éreztem ahogy össze ér a vállunk, ahogy a kezem a mellkasára simul, mert máshol nem talál magának helyet - és nem is akar, - hogy a lábaink egymáshoz simulnak. Éreztem a szellő lágy melódiáját a füllembe suttogni, a cseresznyefa szirén énekét, miközben Luke szemeit figyeltem. Teljesen belemardt a pillantásom a végtelenséget jelentő kék szemeibe, és teljesen elmerültem bennük. A karjaiban, amivel biztosan tartott a válamnál fogva, amivel magához húzott, és nem eresztett.
- Így már jobb? - kérdezte gyengéd, a hárfához hasonlító lágy, nyugodt hangon. Fucrsa mód megnyugatott a hangja. Az ölelése. Elfeledkeztem minden kételyemről. Katherinaról, és a többi libáról akiről beszélt. Csak mi számítottunk.
Félénken bólintottam, mert nem volt erőm és bátorságom megszólalni. Nem akartam elrontani a pillanatot. Megakartam ragadni, elraktározni magamban egy örök életre, hogy bármikor, amikor csak rossz napom van, vissza emlékezhessek rá. Legszívesebben itt maradtam volna vele örökre, így, az ölelésébe burkolózva, ahol nincs más csak ő, én, a bőrünket simogató szél, a tó csillogó arany fodrai, és a cseresznyefa, ami mintha ránk mosolygott volna az ágain és a szirmain keresztül.

Saver írta...

caressing breeze / simogató szellő V.

A szívverésem fölgyorsult, és valósággal a torkomban dobogott a szívem, mikor Luke ajkai óvatosan közeledni kezdtek az enyémek felé. Szemeim az ajkait nézték, és a testem forrósodni kezdett. Akartam, annyira, hogy már szinte fájt. Egy pillanatra megállt, mikor az ajkaink alig egy centi távolságra kerültek egymástól. Résnyire nyitott, vágytól csillogó szemeivel felnézett rám. Belemélyedt gesztenyebarna szemeimbe. Az engedélyemet kérte, megakart bizonyosodni róla, hogy nem bánom-e, de megszólalni nem tudott, ahogy én sem, csak egy hatalmas levegőt vettem, mire ő lehunyta a szemét, és óvatosan hozzá érintette ajkait az ajkaimhoz, majd olyan táncot járt rajta, amit azelőtt egyáltalán nem ismertem. Egy olyan dalra, amit csak mi hallotunk, amit csak Mi hallhattunk. Erősen belemarkoltam a fölsőjébe, és igyekeztem még közelebb furakodni hozzá, méginkább az ölelésébe burkolózni.
Mindeközben a szívverésem lelassult, majdnem hogy megállt, majd olykor-olykor nagyokat dobbant, mintha ki akarna törni a mellkasomból.
- Nem érdekel Katherina, engem csak Te érdekelsz... - suttogta, mikor hosszú percek múlva ajkaink elválltak egymástól. Újra egy hatalmas levegőt vettem, és ezúttal el is hittem a szavait.
- Tudtad, hogy ezt a fát városban Bűvős Csresznyefának hívják? - kíváncsian néztem rá. Egyáltalán nem hallottam még erről, annak ellenére, hogy 3 éves korom óta itt vagyok otthon - Állítólag, ha két ember, akik szeretik egymást, de valamiért nem találnak egymára, talán a kételeyik miatt, akkor a cseresznyefa megajándékozza őket valamivel. Egy csodával, ami miatt egymásra találnak. Valamivel, ami eloszlatja a kételyeket. Tisztára festi a szíveket, hogy akik alatta vannak, azoknak a szívükben csak is tisztaság, és őszinteség lakozzon. Akik csókoloznak alatta, a legenda szerint, sosem vállnak el egymástól. A lelkük mindig össze lett kötve egy láthatatlan madszaggal. - lágyan, és vissza fogottan mosolygott, miközben a nap megvilágitotta az arcát, a tökéletesen pontos vonásait. Nem értettem, miért pont engem választott, de örültem hogy itt van velem. Hogy velem van. S más nem érdekelt.
Valahol, a lelkem mélyén, éreztem, a cseresznyefa erejét, elhittem a beteges gyerekmesét, és mikor hosszú percek után Luke felállt, hogy elinduljunk, oda suttogtam a fának hogy:
- Köszönöm! - rámosolyogtam, ő pedig éreztem, hogy vissza mosolyog rám, miközben egy szirma, épp akkor, a hajamba hullott.

Flóra Temesvári írta...

Szia, Szatti! :)) Ez a mostani feladat nagyon megfogott, és végre rávettem magam, hogy nem csak gondolkodjak egy történeten, hanem le is gépeljem. :)) :D
A varázscipő
A nő előkapta a rúzsát a fekete, méregdrága táskájából, és kent egy kicsit az ajkaira. Éppen annyit, amennyit kellet. Se többet, se kevesebbet. A sminkje tökéletes volt, mint mindig, kék szemét fekete tusvonallal és szemceruzával hangsúlyozta. Szemhéjfestéke finom, krémszínű volt, akár a ruhája… de sápadtnak érezte magát. Ma este sokáig bent volt az irodában, s ez egy kissé rányomta a bélyegét a kinézetére. Már csak annak örült, hogy nem karikásak a szemei. Éppen nyúlt volna a táskájába a pirosítójáért, amikor félúton megállt a keze. Olyan élesen, mintha csak most látná, felvillant az agyában az emlékkép, ahogyan a kocsija visszapillantó tükrében ellenőrzi a sminkjét, és pont úgy, mint most, sápadtnak találja magát. Még tökéletesen emlékszik a mozdulatra, ahogy felkent egy kis pirosítót, majd nagy sietségében egyszerűen csak rádobta az anyósülésre.
A nő dühösen fújt egyet. Természetesen így, pirosító nélkül is gyönyörű. De ő mindig a maximumra törekszik. Csak legjobbat hajlandó elfogadni. Körbepillantott a mosdóban. Egyedül volt. Csak a mosdót betöltő kellemes, lágy dallam miatt nem volt síri csönd.
Lassan számba vette a lehetőségeket:
A kocsijához legalább öt perc séta kell. Lepillantott a kedvenc, fekete tűsarkújára. Ebben a cipőben a felesleges séta felér egy kínzással. Azonnal el is vetette ezt az ötletet, s az agyában máris motoszkálni kezdett a jóval kényelmesebb megoldás a pirosító megszerzésére.
A tekintete megint csak a cipőire siklott. Tudta, hogy bármikor beléphet valaki mosdóba. De azt is tudta, hogy könnyen el tudná simítani a dolgokat, ha arra lenne szükség.
A másik ok a kényelem után, amiért úgy döntött, a cipőjéhez fordul segítségért, az a húga volt, aki jelen pillanatban is kint várt rá.
A nő pillantása az ajtóra siklott, várt néhány másodpercet, hátha valaki éppen közeledik, de semmi nem történt.
Végül úgy döntött, nem veszíthet semmit. Egy kis bűntudat máris felbugyogott benne, de gyorsan el is nyomta a kellemetlen, idegesítő érzést.
Lehunyta a szemét, gyorsan kettőt toppantott a bal lábával, majd suttogva elmondta, mit akar.
- A pirosítómat szeretném, most.
Kinyitotta a szemét, arra számítva, hogy jó pár lány nézi őt, azt gondolva, hogy totális őrült, amiért magában beszél, ráadásul ilyeneket, de még mindig egyedül volt. Ettől egy kicsit megkönnyebbült. Mindig, amikor a cipője teljesítette a kívánságát, úgy érezte, valaki figyeli.
Lerázta ezt az érzést is, és rögtön beletúrt a táskájába. Az ujjai azonnal ráakadtak a kerek, lapos dobozra. Elvigyorodott, és végleg tökéletessé tette a sminkjét.
Most már úgy érezte, minden hibátlan. Ez a nap pont úgy sikerült, ahogyan akarta. Az üzletet nyélbe ütötte, ráadásul még volt ideje kikapcsolódni egy kicsit a húgával. Rég nem látta már, és jobban hiányzott neki, mint azt gondolta volna.
A húga körülbelül húsz perce mondta el neki, hogy férjhez megy. Ennek örömére a nő kijelentette, hogy ez megér egy vacsorát a város legpuccosabb, legdrágább éttermében. A húga csak nevetett, és közölte vele, hogy ő legjobb a nővér a világon, és hogy őt akarja a tanúnak. Ő pedig természetesen belegyezett.
A nő visszadobta a pirosítót a táskába, és mielőtt kilépett volna az étterem mosdójából, még egyszer belepillantott a tükörbe, csak úgy ellenőrzés képpen. Frissen felkent vörös rúzsa kiemelte telt ajaki tökéletes formáját, a pirosító pedig életet adott az arcának, s úgy érezte, ettől még gyönyörűbb.
Ahogy kilépett a mosdóból, és az asztaluk felé vette az irányt, minden fej felé fordult, minden szempár őt figyelte. A nő felszegte az állát, tudta, érezte, hogy ő a királynő. Tizenkét centis, fekete tűsarkúja ritmikusan kopogott a földön, amíg el nem ért az asztalhoz, és le nem ült a húgával szemben.

Flóra Temesvári írta...

Folyt.
- Tényleg csodásan nézel ki, Cat! – kuncogott a húga, miközben félig-meddig az étlapot böngészte. Cat csak legyintett.
- Jó napom van, ennyi az egész.
Cat mindig is úgy gondolta, hogy húga sokkal szebb nála. Igazi természetes szépség. A legnagyobb baj csak az, hogy a drága vőlegényére van utalva. A húga ott hagyta az egyetemet, hogy a férfival külföldre mehessen. Ezt Cat sosem értette meg igazán. Elfogadta a döntését, de nem értette. Az ő álma mindig is az volt, hogy független, erős, és piszkosul gazdag legyen. És az álmai valóra is váltak.
Elképzelni sem tudta, milyen lehet egy férfitől függeni, vagy egyáltalán bárkitől is függeni.
Még a gondolattól is megborzongott.
- Mesélj, Lena, milyen volt az lánykérés? – kérdezte Cat, és amint meglátta a húga szemében a csillogást, azonnal elárasztotta valamilyen különös melegség. Lena csak csacsogott és csacsogott, mint egy rózsaszín ködben úszó tini, egészen addig, amíg Cat ki nem fizette a számlát. Lena be akart szállni a fizetésbe, de Catnek esze ágában se volt ezt megengedni.
Amint kiléptek az étterem melegéből, Catet arcon csapta a jeges, metszően hideg szél. Lena vele együtt borzongott meg. Elindultak Cat villája felé, hogy ott folytassák a csajos estét. Cat kocsija az út túloldalán lévő parkolóban állt, várva, hogy beindítsák.
Cat örült, hogy kocsival jött, bármennyire is közel lakik a városközponthoz, mert úgy tűnik, havazni készül. Reggel nem volt semmi kedve gyalogolni a tűsarkújában, ami már annyira törte a lábát, hogy legszívesebben itt és most, a hideg, koszos járdán is képes lett volna levenni, és elhajítani. De persze nem tette meg. Először is azért, mert tényleg nagyon hideg volt, másodszor pedig ezért, mert ez a cipő sokkal különlegesebb, mint azt bárki is gondolná.

Flóra Temesvári írta...

Folyt.
Senki nem hinné el, ha Cat azt mondaná, hogy ez a cipő képes teljesíteni bármilyen kívánságot. Bármilyet. Ez túl tág fogalom ahhoz, hogy fel bárki is fel tudja fogni. Akármit kérhetsz ettől a cipőtől, az teljesíti. Mindössze annyit kell tenned, hogy gyorsan kettőt koppantasz a bal lábaddal.
Amikor Cat megtudta az anyjától, hogy egy cipő a családi örökség, amit az elsőszülött gyerekek kapnak meg a tizennyolcadik születésnapjukon, kis híján sírva fakadt. Nem akarta elhinni, hogy egy nyomorult tűsarkú az öröksége. Aztán az anyja elmondta, mire is képes ez a cipő. Catnek ekkor rengeteg önuralomra volt szüksége, nehogy mind egy szálig kitépje szép, méz szőke haját. Nem tudta, mit gondoljon. Az anyja megbolondult, vagy egyszerűen csak rákapott a fűre?! Az egész túl nagy képtelenségnek tűnt. Talán ha hét, vagy nyolc éves, elhiszi. Jó hogy nem akkor teljesíti minden vágyad, ha összeütöd a sarkait, aztán majd elrepít egy másik dimenzióba, ahol megtalálod a szőke herceged. Cat nagyon komolyan kezdte azt gondolni, hogy az anyjának egy jó pszichológusra van szüksége, de akkor az anyja megmutatta neki, mire is képes az az „egyszerű” tűsarkú. Az anyja felvette a cipőt, kettőt toppantott a bal lábával, és azt suttogta, hogy szeretné, ha esne az eső. Abban az évben őrülten száraz volt a nyár, és az anyja mindig azt mondta Catnek, hogy az apja imádta az eső illatát, ahogy elűzi a szárazságot, és életre kelti a haldokló növényeket.
Cat pedig elsírta magát, amikor pár másodperc múlva elkezdett szakadni az eső. Aztán megkérdezte az anyját, hogy ha ez a cipő mindenre képes, akkor miért nem hozza vissza apát? Egyetlen mondat, néhány szó, és minden újra a régi lenne. Az anyja azt mondta neki, hogy van olyan dolog, amire még a cipő sem képes.. Bármit megtesz a tulajdonosának, de a halál még ennek a csodás tárgynak sem lehet ellenfele.Cat azóta tudja, hogy milyen hatalmas erővel bír a cipője, s ez a varázstárgy nem keveset segített Catnek abban, hogy a csúcsra jusson. Ezért megy mindenhová ebben. Ezért nem adja oda soha senkinek. És nem is beszél róla soha senkinek. Még Lena sem tud róla…

Flóra Temesvári írta...

Folyt.
A húga továbbra is a csodás, elképesztően romantikus és tökéletes vőlegényéről áradozott, amikor Cat telefonja megcsörrent.
- Oh, ne haragudj, egy pillanat, és kikapcsolom. Nem hiszem el, hogy nincs egy szabad percem se. – morogta Cat, és előhúzta a telefont, hogy megnézze mi olyan fontos.
- Ne viccelj, semmi baj. – nevetett Lena, miközben a gyalogátkelőhöz érkeztek, hogy átmenjenek a túloldalra Cat kocsijához.
Cat dühösen olvasta az e-mailt, miszerint mégsem volt annyira sikeres az üzlet, mint gondolta volna.
Talán, ha nem veszi elő a telefonját, minden máshogy alakul. Vagy csak jobban kellett volna figyelnie. De túlságosan lefoglalta a dühöngés, és nem figyelt a pirosan világító közlekedéséi lámpára. Egyszerűen csak lelépett az útra.
Lena sikított, és megpróbált Cat után kapni, de nem lehetett elég gyors. A kamion már túl közel volt.
Cat torkát metsző sikoly hagyta el, ahogy megérezte a hatalmas jármű szelét. Dudaszó harsant, a kamion megpróbált megállni, de esélye sem volt. Cat kezéből kicsúszott a telefon.
Éppen csak annyira volt ideje, hogy kettőt toppantson a cipőjével.
- Kérlek, ments meg. Ne hagy meghalni! – súgta elhaló hangon, és a következő pillanatban minden elsötétült.
Nem volt még teljesen magánál, de az orrát már is bántotta a jellegzetes kórház-szag. Nem akart felébredni, a szemei mégis kinyíltak, amikor megérezte, hogy valaki matat az ágya mellett. A karjával csinál valamit.
Amikor körbepillantott, pontosan az fogadta, amire számított: tiszta, semmitmondó, fehér falak. Fehér ágynemű. Ronda, pöttyös hálóing.
Egy idős, kedves mosolyú nő állt mellette, az infúziójával babrált.
- Mi történt? – préselte ki magából a szavakat Cat, miközben úgy érezte, valaki egy marék homokot tömött a szájába.

Flóra Temesvári írta...

Folyt.
- Jaj, hölgyem, ne erőltesse meg magát! – mondta aggódva a nővér, s azonnal Cat ajkaihoz emelt egy pohár vizet. Cat úgy érezte magát, mint aki már egy éve nem ivott.
Amikor a nővér elvette a szájától az üres poharat, Cat szeme megakadt a vörös lenyomaton, amit az ajkai hagytak az üvegpohár peremén. Ekkor kezdtek visszatérni az emlékei. Az, hogy mennyire ostoba volt, amikor lelépett a járdáról.
Ismét körbenézett a kórteremben. Egyedül volt. Mármint senki nem volt ott rajta, és a nővéren kívül. De akkor hol van Lena?
Cat egy kicsit elgondolkodott. Mindenét tökéletesen tudta mozgatni. Egyedül a feje fájt. De az nagyon. Szóval a cipő tényleg megmentette. Komolyabb baja nem esett, nem ment át rajta a kamion.
- Mi történt? – kérdezte ismét a nővértől, mert kezdtek baljós előérzetei támadni. Ha Lena itt lenne, biztosan nem hagyná magára egy percre sem. Lehet, hogy olyan régóta ki van ütve, hogy Lena már visszament Davidhez, a vőlegényéhez?
Erre a gondolatra Cat gyomra összeszorult. Még csak el sem köszönt?
- Kedveském, még biztosan nagyon fáradt, pihenjen. – mosolygott szomorúan a nővér Catre. De ő nem volt fáradt. Egyáltalán nem. A nővér szomorú, sajnálkozó, barna szemeit nézve Cat szemei könnybe lábadtak a kétségbeeséstől. Érezte, hogy valami rossz történt.
- Kérem… Elmondaná, hogy mi történt? – Cat hangja annyira remegett, hogy legszívesebben felpofozta volna magát.
- Nagyon sajnálom, hölgyem. A nő, aki magával volt. A húga volt, igaz? – kérdezte Cat kezét simogatva a nő.
Cat nagyot nyelt, s érezte, ahogy forró könnyek gördülnek le az arcán. Tudta, mi fog következni. És bármit, bármit megtett volna azért, hogy ne kelljen hallania. Az agyába máris bekúszott a tűsarkúja képe, de leállította magát.
Lassan bólintott.

Flóra Temesvári írta...

Folyt.
- A húga megmentette az életét. Ellökte magát a kamion elől, de neki… neki már nem sikerült elugrani. Annyira sajnálom, kedves.
Cat először nem fogta fel teljesen a szavakat. Lena? Lena megmentette?
Aztán, amikor a nővér halk szavai értelmet nyertek az agyában, összeszorult a mellkasa. Fuldokolva felzokogott.
Csak rázta a fejét, és azt suttogta, hogy ez nem lehet igaz, nem történhetett meg. Nem Lenával. Ő annyira jó, annyira megérdemelte, hogy éljen. Erre Cat mindent elrontott.
Neki kellett volna meghalnia. Nem a húgának. És főleg nem érte. Az ő ostobasága miatt. De tudta, hogy csak így történhetett. A cipő megmentette a haláltól, de Catért cserébe valaki mást kellett adnia. Lena volt a legközelebb. Cat tudta, hogy ez fog történni. Tudta, hogy valaki meg fog halni. Annak a valakinek pedig neki kellett volna lennie. Tudta, mégis kimondta a szavakat.
Cat testét rázta a zokogás, a könnyei feketék voltak a szemfesték miatt. Hirtelen teljesen üresnek, gyengének érezte magát. A bűntudat, a húga hiánya úgy fojtogatta, hogy biztos volt benne, mindjárt belehal. Semmi mást nem akart, csak összekuporodni és meghalni. Az életét adni a húga életéért.
Az az átkozott cipő…
Catet elfogta az gyűlölet saját maga, és az idióta cipő miatt. Kavarogtak benne az érzések, amikor felült, és az ágy mellett álló tűsarkúért nyúlt.
- Mit csinál, hölgyem? – kérdezte tágra nyílt szemekkel a nővér, és megpróbálta visszahúzni Catet az ágyba, de ő egy mozdulattal lerázta a nő érintését.
Cat az éjjeliszekrényen álló táskájáért nyúlt, és a tartalmát az ágyra borította. A könnyei fátylán keresztül szinte alig látott, végül remegő kezével megtalálta az öngyújtóját. Volt egy doboz cigarettája is, azért hordta magával az öngyújtót. Nem cigizett, de húzós helyzetekben néha elszívott egy-egy szálat.
A nővér folyamatosan azt kérdezgette, hogy mit csinál, mégis mire készül, de Cat még csak pillantásra sem méltatta. Túlságosan legyőzte a gyász érzése ahhoz, hogy saját magán kívül másra is képes legyen figyelni. Csak a húga szép arca járt a fejében, és az, hogy miatta halt meg. Fekete könnyei a hófehér ágyneműre hullottak. Letörölte a kézfejével az arcát, a hálóinge túlméretezett zsebébe ejtette az öngyújtót, megragadta a cipőt, és kiviharzott az ajtón. A nővér továbbra is utána kiabált. Cat szerette volna, ha végre elhallgat.
Mezítláb futott végig a fehér folyosókon. Az emberek úgy bámultak rá, mintha őrült lenne. Cat úgy érezte, az is. A talpai csattogtak a hideg padlón, amikor befordult egy sarkon, és leszáguldott a lépcsőn. Néhány orvos utána eredt, de ő gyorsabb volt. Mindössze egy pillanatra állt meg: amikor észrevette, hogy két öregember éppen whisky-t kortyolgat. Az egyikük kezében ott volt a félig tele lévő üveg. Cat nem gondolkodott, kikapta az öreg kezéből az üveget, és a kórház hátsó kijárata felé fordult. Az utána loholó nővérek és orvosok már annyira lemaradtak, hogy a hangjukat sem hallotta.
Feltépte a nehéz ajtót, és kilépett az éjszakába. Havazott. Cat az égnek fordította az arcát, és egy csókot küldött Lenának.
Ledobta a betonra a varázscipőket, majd összepréselt ajkakkal rálocsolta az összes whisky-t. Előkotorta az öngyújtót, s egy kis kattanással életre keltette a lángocskát.
- Bár hamarabb megtettem volna ezt! – súgta maga elé Cat, miközben az arcán újabb könnyek csorogtak le, hogy azonnal rá is fagyjanak.
Cat kezei remegtek, fogai megállíthatatlanul vacogtak részben a hideg, részben a fájdalom miatt.
Végül ráejtette a cipőkre az öngyújtót. A lángok mohón, megállíthatatlanul falták az alkoholban fürdő varázscipőt.
Cat térdre rogyott, és letörölte a könnyeit az arcáról. Az ujjai ösztönösen végigsimítottak az ajkain, amik szárazak, és cserepesek voltak. A vörös rúzs lekopott az ajkairól, pont úgy, ahogyan róla a magabiztosság, az erő és a boldogság.
Nézte a lángoktól ölelt cipőket, s eszébe jutottak az anyja szavai, amit akkor mondott neki, amikor megkapta a cipőket: Vigyázz, Cat! Akármekkora hatalom is van már a kezedben, a halált nem játszhatod ki. Soha ne feledd: életet csak életért!

Brukú Szürke írta...

Sziasztok.
Tanulság: Minek a tanács, ha nem fogadják meg?
Választott tárgy: Elvarázsolt autó
Cím: János és az autó

Egyik napfényes szombaton János úgy határozott, hogy elmegy a város egyik legnagyobb piacára. A piac bizony tényleg hatalmas volt, jobbnál jobb árukkal, ételekkel és még annál is több emberrel. Órákba is bele tellet mire János megszerzett mindent a vasárnapi ebédhez. Éppen indult volna haza, amikor meglátott egy régi kocsit az egyik széles sátor mögött. A kocsi ütött- kopott volt már, színe is inkább volt barna a rozsdától, de az összes alkatrésze a helyén volt még. Több sem kellett a kiváncsi fiúnak, hogy oda menjen a mellette álló görnyedthátú öreg emberhez.
- Jó napot Uram. Miért van ez a kocsi ilyen messze mindentől?
- Jó napot magának is. Ez a roncs? Oly régóta árulom már, de mindhiába. Ha ma nem viszi el senki fialánya holnapra bezúzatom.
- Bezúzni? Hiszen ez egy jó autó. Adja nekem, én majd helyre hozom.
Erre az öregnek még a pipa is kiesett a szájából.
- Biztos ebben fiam? Háromszor is öregebb nálad ez a rozsda halom.
- Igen, biztos vagyok Uram. - válaszolta
Kezet ráztak és máris vitte haza az első autóját.
No, de másnap reggel miután alaposan lemosta, kifényezte, ki tisztította és még a gumikat is újakra cserélte, az autó megszólalt.
- Köszönöm János, hogy megmentettél. Ígérem nagy hasznodra leszek utad során.
A fiú úgy megörült neki, hogy cigánykereket is vetett ott helyben.
Első útjuk máris sietősen alakult. A fiú elaldut és rettenetes késésben volt. Kapdkodva, jajjveszékelve bele taposott a gázba azonban a város igy is túl nagy és zsúfolt volt ahhoz, hogy idejében beérjen a munkahelyére.
Az autó már is életre kelt, és jókedéllyel így felet:
- A következő kereszteződésnél ne jobbra fodrulj, inkább balra. Így megkerülsz egy egész sétányt és sok percet spórolhatsz meg.
Ám János annyira ideges volt, hogy nem fogadta meg a tanácsot és jobbra fordult. Többet késett ezzel, mint a sok éves átlag.
Következő napon még mielőtt útjukra indultak volna a kocsi vészjóslón így szólt:
- János! Ma útzár van a város közepén. Az elkerülő felé vedd az irányt, különben nem érsz ma be.
A fiú azonba ügyet sem vetett rá s hangosan fütyörészve indult útjának a megszokott útvonalon. Nem is kellett sokat mennie, hogy bele kavarodjon a kígyózó autókba. Nem is látta az elejét akkora volt a sor. Hiánya nyomta a dudát berekedésik, fél napjába is bele tellet mire kijutott onnan.
Amikor harmad nap elindította az autót és kikanyarodott a főútra, a kocsi egy szót sem szólt, csak a rádiót hangolta.
- Most miért nem segítesz nekem? – csodálkozott
- Ugyan minek mondanék én bármit is? – felelte. - Az előző két tanácsomat sem fogadtad meg.
A rádió többet nem szólalt meg, hiába könyörgött neki a fiú.
Talán ha János szitók szavak szórása helyett hallgatott volna, az én mesém is tovább tarott volna.

Névtelen írta...

Holly
Bárcsak…
2.kategória-kicsit átértelmezve

Tökéletes életem volt. A vőlegényem a város jól menő ügyvéde, én magam pedig ápolónőként dolgozom a helyi kórházban. Szeretem a munkám, szeretem a leendő férjem. De nem mindig voltam mennyasszony. Sem ápolónő. Sokat küzdöttem azért, hogy most itt legyek.
-Amanda, drágám.
-Tessék, Juli néni.-Már 4 hónapja van nálunk, 70 éves, alcheimer kór. Sajnos nem gyógyítható. Néha már a saját lányára sem emlékszik. De vannak jobb napjai.
-Ez a gyűrű a nővéremé volt. Képes visszavinni az időbe. Szeretném, ha hordanád…
-De Juli néni…- próbáltam kedvesen visszautasítani. De nem volt egyszerű dolgom.
-Te nem hiszel benne..
-De, hiszek.. rendben.!Felveszem…!
A nap további részében gyerekekkel foglalkoztam. Jött egy kígyómarásos kisfiú. A kígyót nem találták meg. Ám rám talált. Benne volt a gyerek pulóverében. Megmart. De azt hittük, nem mérges. Megígértem a munkatársamnak Jonnak, h megnézetem, de annyi dolgom volt, hogy el is felejtettem.
Haza értem. A hangpostámon várt egy üzenet. Kevin ma is sokáig dolgozik. Ilyen az ügyvédek élete.
Gondoltam olvasok valamit. Elővettem egy könyvet. Kiesett belőle Jeason fényképe…
Jeason.. úgy 4 hónapig jártunk. Vagy 3 évvel ezelőtt. Nagyon szerettem. De nem bíztam benne. És ennek ő volt az oka. Azt hiszem, ezért is szakítottam vele. Igazából egy seggfej volt, de szerettem. Az ember néha beleszeret seggfejekbe is. Vártam, h majd megváltozik. De nem így történt. Amikor vele voltam…Arra a pár órára, amíg találkoztunk nagyon boldog voltam.. De aztán a hét többi napján.. reménykedni, hogy majd hív, majd ír… Maradjunk annyiban, hogy nem volt egyszerű….
Most, h így bele gondolok…
Bárcsak visszamehetnék a múltba, hogy elsétáljak mellette.
Egy ideig még vártam. Hátha haza ér Kevin. De nem jött. Így megvacsoráztam és lefeküdtem aludni. Nem éreztem magam valami jól. Elaludtam.
Másnap Jeason mellett ébredtem. Nem igazán értettem a dolgot.
- Arra gondoltam, h ma itthon maradhatnánk. Vehetnél ki szabit és egész nap ágyban lehetnénk…Amanda!
-ÖÖ.. igen..Jól hangzik. Megyek, lezuhanyzok…-bezárkóztam a fürdőszobába. Mi történt és mi ez az egész? Megláttam a szekrényen egy újságot. 2004. július 3.-a. Vissza mentem az időben! Csak álmodom! Biztos, hogy álmodom! Megmostam az arcom, egymás után többször is. Próbáltam felébredni, de nem ment. Teljesen ébren voltam. Ébren, a múltamban…
Talán nem álmodom. Talán tényleg vissza mentem az időben. A gyűrű.. hát mégis igaz lenne…?
És ekkor rájöttem, nem akarok a miérteken gondolkodni. Megtörtént. Visszajöttem. Kaptam egy újabb esélyt, hogy Jeasonnel lehessek. Hogy őt válasszam. És innentől kezdve csak ez számított.
Kimentem a fürdőből egy szál törölközőben.
- Tudod, arra gondoltam zuhanyozhatnál velem.-nem telt bele 1 perc, már a zuhanykabinban állt mellettem. Csókolóztunk és közben úgy öleltem, mintha soha többé nem akarnám őt elengedni…Igazából így is volt…
Nem is tudtam, hogy ennyire hiányzott. Nem emlékeztem, hogy ennyire jó volt vele. Igyekeztem elfojtani az emlékeim, csak a rosszakat hagytam meg. De voltak jók, igazából rengeteg. És most mintha visszakaptam volna mind. És nem akartam, hogy vége legyen. Egész nap az ágyban maradtunk. Rántottát csinált nekem, egyedül ahhoz értett, reggeliztünk, majd szeretkeztünk. Megcsókolt.
-Mégegyszer!-kértem.
-Egész nap tudnám csinálni…- Minden a régi volt. És boldog voltam. Eszembe sem jutott Kevin, mégcsak nem is gondoltam rá egész nap…
Másnap reggel Jeason karjai közt ébredtem, és nyíltan állíthatom, hogy én voltam a legboldogabb nő az egész világon.
Öltözni kezdett.

Névtelen írta...

Holly folytatás

-Hová méssz?
-Csak egy haveromhoz. Figyelj, már akartam mondani. Beszéltük, hogy jövő héten a születésnapodon elmegyünk csónakázni… Nem fog menni.
-Oké…
-Szerdán pedig Rayyel meccset nézünk.
-Rendben. Mikor találkozunk?
-Még nem tudom. Majd kiderül. Szia baby!
-Szia édes…-és ekkor eszembe jutott minden. Hogy miért is szakítottunk. Hogy sosem volt rám ideje, hogy eszében sem volt engem felvállalni… Hogy hány éjszakát sírtam át miatta…
Másnap találkoztam először Kevinnel. Tegnap még úgy gondoltam, nem megyek arra, és így ő és én sosem találkozunk és Jeasonel maradhatok.
Megbeszéltük Jeasonel, hogy elmegyünk fagyizni, de lemondta. Erre amúgy is tisztán emlékeztem. Én pedig ott vártam őt a parkban egyedül. Kevin odajött hozzám. Látta, hogy szomorú vagyok. Beszélgettünk. Meséltem neki egy fiúról, akire nem lehet számítani soha.
-Akkor miért vagy vele?
-Mert szeretem. Te nem tudod, milyen őt szeretni.
-Csakhogy te jobbat érdemelsz…-majdnem csókolóztunk-.
Komolyan olyan pasit akarsz, aki megcsókol egy ilyen történet után?
-Igazad van!- felálltam.
-Hová méssz?
-Mostmár tudom, mit akarok. És az nem ő.
-Elkérhetem a számod? Esetleg találkozhatnánk valamikor.-beírtam a számom a telefonjába.
Haza mentem, hogy átgondoljam magamban, hogy mit is mondok Jeasonnek. Majd felhívtam. Találkoztunk.
-Mi a baj?
-Te!- Azt hittem, hogy most talán máshogy végződik a történet…-
Fejezzük ezt be!
-De…miért? Talán nem jó velem?
-Nem! Így nem jó… Nem vállalsz fel és ez a folyamatos titkolózás.. Így mégis, hogy bízzak benned?
-De bízhatsz…
-Miért akarod, hogy veled maradjak?
-Mert…én …-"Te döntöd el, hogy kinek adsz esélyt, egy újabbat egy másabbat, egy olyat, amiben tulajdonképpen legbelül már te magad sem hiszel. Te döntöd el, hogy minek van értelme, hogy megérdemli-e valaki, hogy újra megnyisd neki a szíved. De vigyázz, mert ha valaki hetvenedjére is ugyanazt a játékot űzi veled, nem ő a hibás, hanem te. Te teremted magad köré a boldogságot és igen, sokszor azzal, hogy elengedsz valakit örökre, aki nem illik a képbe."-
- Mondj egy okot. Mondj egyet, hogy itt maradjak veled.
- Mert nem akarsz elmenni.
- Ez nem elég. Mond ki. Egy szó, 9 betű. Mond ki és a tied vagyok..
- Én...én...
- Köszönöm, ezt akartam hallani........
Másnap a saját ágyamban ébredtem fel. Kevin mellettem ült az ágyon. És az egyik munkatársam is. Lázálmom volt a kígyómarástól. Csak lázálom…
Átöleltem Kevint, annyira boldog voltam, hogy újra itt lehettem vele. 2 hónappal később pedig megtartottuk az esküvőnket.
-A templomban találkozunk. A fehérruhás leszek…

Talán nem mehetünk vissza az időben és játszhatjuk le újra a történetet, hogy mi lett volna ha, de talán minden úgy van jól, ahogy most van…
Nem herceg, nincs fehér lova, nem gazdag és nem is a legkomolyabb ember, de minden percben mikor rám néz, mikor mosolyog, mikor megnevetet elvesz a szívemből egy darabot magának és tudod mi a legjobb? Hogy nem bánom.

Diana Tanács írta...

Szia Szatti.
Tudom, a kikötésben novella szerepel, de valahogy a tollaim után rímelni kezdtek a sorok.
A bűvös cseresznyefát választottam.

A sellő

Egy vágyódó szív ül a kikötőtől távol,
Egy veszedelmes út, óvó falujától.
Naphosszat csak ül, őt bámulja a tenger
Szívébe a vággyal, hogyan legyen ember.

Nézi magányosan egy sziklára ülve,
Miért vízbe született, és miért nem földre.
Figyeli a lábakat, ki jön, ki távozik,
A határon hol két világ találkozik.

Szerető otthona ott fekszik a mélyben,
Simítja a napfény a tenger fenéken.
Nyüzsög az élettől, s nem ketyeg az óra,
Mégis a vágy lett jeges takarója.

Anyja féltve nézi a vágyódó sellőt,
Megijed, hogy lánya túl hamar felnőtt.
Az éjszakákat azonban ő sem tölti otthon,
Keresi az utat, hogy gyógyírt hozzon.

Az emberektől messze egy kis sziget ébred,
Mely megzavarja a hullámzó kéket.
A sziget amily apró, akkora a varázsa,
Rajta vert földbe a kívánságok fája.

S mikor nappal kivirágzik a cseresznye,
Megtörténik bármi, mit egy szív szeretne.
Tudja ezt az anya, s titkát féltve őrzi,
Hisz hogy lehetne anya, míg kapcsolata szűzi.

Bátran úszott csendben, ám nem nézett hátra,
Kételkedve követte az egyetlen lánya.
Meglátta a szigetet s oly érzése támadt,
Amit szeretne, itt valóra válhat.

Megvárta a reggelt, s a fa kivirágzott
S csak most látta tökéletesnek a világot.
Szeretett volna egy virágot leszedni,
Mikor kimondta, hogy mi szeretne lenni.

Uszonya megfeszült, fájdalmat érzett,
Meglátott egy eltemetett, régi emléket.
Egy ember a fa alatt, vízben pedig anyja,
Szívek hol a határnak sincs hatalma.

Az emlék véget ért, s magához tért a sellő
Uszony helyett láb lett, abból is kettő.
Azt hitte álmodik, vagy az vált valóra,
De öröme rövid volt, mert ütött az óra.

Szívében az örömét lecserélte a bánat,
Amiért a varázslat tövestől kiszáradt.
Megkapta ami nem volt, embernek lenni,
Egy apró szigetről azonban nincs hova menni.

Szatti írta...

Kedves Day-Dreamer!

Nagyon tetszett a történet és amit a választott tárgy által megvalósítottál. Stílusos és különleges volt minden sorod, élvezettel olvastam és jó volt elmélyedni az elképzeléseidben! :) Gratulálok a munkádhoz és köszönöm az élményt!

Szatti írta...

Kedves Saver!

Nagyon szép, szívmelengető történetet alkottál. Fordulatos volt és egyedi! Az elején kicsit elveszettnek éreztem még magam, mert nem értettem, mit is hozol majd ki a történetből, de aztán szépen kibontakoztattad a cselekményt. Érzelmekben gazdag volt és őszinte... élményt adott, hogy olvashattalak! Köszönöm és gratulálok! :)

Szatti írta...

Kedves Flóra!

Nagyon köszönöm a történeted! Izgalmas volt, fordulatos, egyedi és kreatív! Végig nagyon élveztem a cselekményt, amelyet elképzeltél és végig írtál! Az egyetlen bökkenő az volt, hogy ilyen témát én nem adtam meg kategóriának, miszerint a varázscipő legyen a választott tárgy! Ha megnézed fentebb, négy kategória látható és ez nincs benne! De mindenképp értékelem a munkád, gratulálok és nagyon köszönöm! :)

Szatti írta...

Drága Brukú!

Tanulságos volt az írásod, és egyedi! Bár nem volt olyan hosszú, mint az előtted lévő írók munkája, de frappáns és kerek volt. Aminek benne kellett lenni, benne volt! Köszönöm az élményt és, hogy részt vettél a feladaton! :)

Szatti írta...

Kedves Holly!

Tetszett a történeted, a témaválasztás és a cselekményt is! Érdekes volt és örülök, hogy alkottál a feladatra! Viszont, akárcsak Flóra esetében, mágikus gyűrűről nem volt szó a kategóriák között :) Figyelmetlenség és nincs gond belőle, természetesen elfogadom a művet, csak ugye én ilyen lehetőséget nem adtam meg!
Mindenesetre gratulálok és köszönöm, hogy írtál!

Szatti írta...

Kedves Dia!

Bámulatosan szép verset alkottál, lenyűgöző tartalommal és szóhasználattal! :) Persze, nem igazán szerepelt vers a kivitelezésre vonatkozva, de nagyon jól visszaadtad a kategóriát, még rímekbe szedve is! :) Gratulálok és köszönöm az élményt!