2015. április 25., szombat

Írjunk íróként! - Gyakorlati feladat


Üdv, kedves Olvasók! 

Ismét elérkezett egy újabb gyakorlati feladat, melynek típusa ismerős lehet számotokra, viszont egy kis aprósággal kiegészíteném a dolgot. Költői képeket- és eszközöket mellékeltem a képekhez, viszont hogy ne kössem meg túlságosan a kezeteket, nem kimondottan egy-egy képhez jelöltem ki ezeket. A feladat kivitelezéséhez, válasszatok egy tetszőleges képet és egy szimpatikus költői képet vagy költői eszközt. A lényeg, hogy a képhez társítsatok egy történetet a képzeletetek és az inspirációtok által, továbbá egy választott eszköz révén tükrözzétek és adjátok vissza a kép lehetséges mondanivalóját! 

Ezeknek a költői formuláknak nem kell állandó jelleggel jelen lenniük, tehát nem azt kérem, hogy minden egyes szavatokat ehhez igazítsátok, hiszen az fárasztó és eléggé megerőltető. Nem szeretném elvenni a kedveteket az alkotás örömétől és feladattá tenni az alkotást. Ezeket a költői eszközöket- és képeket csak olyan formában és mennyiségben alkalmazzátok, hogy az átjárja a sorokat, a történetet, de egy bizonyos határon belül. Felismerhető és érzékelhető legyen, hogy melyiket választottátok és használtátok fel a történet kivitelezéséhez, de a lényeg a történeten, és annak cselekményén legyen!

Választható költői eszközök- és képek:
Alliteráció
Oximoron
Megszemélyesítés
Szinesztézia

Az alábbi linkre kattintva, elolvashattok egy összegzést ezeknek a jelentéséről és megfelelő használatáról!

1.                                                                                 2.

3.

4.

5.

6.                                                                             7.


22 megjegyzés:

Sarina R. Banlow írta...

Cím: Látomás
Írta: Sarina R. Banlow
Első kép, Oximoronokkal.
Remélem tetszeni fog! :)

Keserű méz.
Ahogy nézem a fakó képet, valami furcsa szájízt érezek, amitől a gyomrom elszorul. Nem tudom miért. Hiszen ezzel a fotóval nagy esélyekkel indulok a versenyen. Borongós és misztikus, pontosan olyan, mint amilyet a verseny megkövetel. Akkor mégis miért érezem, hogy valami hiányzik? És ez miért nem a nyereség mámorító érzése? Agyalok, miközben az egérrel kattintgatok.
Jeges tűz.
A szívem kihagy egy ütemet, ahogy szemeimmel a lány profilját pásztázom, szüntelenül. Még így, a képernyőmön keresztül is annyira… életteli. A maga precíz, mindent leszarok életstílusával egyetemben.
Fekete gyémánt.
A tekintete tompán csillog, megbabonáz. Pedig szemtelen módon még csak rám sem pillant! Mégis annyira higgadt és kacér. Ott és akkor, mikor a kamerával egészen közel hajoltam hozzá, hogy megörökítsem tökéletes, kissé kiugró arccsontját, valami furcsa érzés fogott el. Életemben először éreztem azt, hogy a kamera nélkül kellene kezdenem valamit a modellemmel.
Édes mostoha.
El sem hiszem, hogy csak úgy szembe jött velem. Ott, ahol a madár sem jár. Szembe sétált velem, mintha csak egy kifutón lenne; kecsesen lépkedett, mint egy macska. De Ő erre magasról tett, csak lazán. A ruházata sötét volt, mégis kitűnt a szürke környezetből. Meg sem rebbent, mikor a Temze panaszosan morajlott egyett, nekicsapódva az egyik hatalmas sziklafalnak. Csak egy féloldalas mosolyra húzta dús ajkait, köszönésképpen. Kényszerített, hogy nézzem és megszólítsam Őt.
Égető hideg.
Muszáj volt megkérdeznem. Csak odamegyek, és megkérem, hogy álljon nekem modellt. A tenyerem izzadt az elutasítás lehetőségétől. Pedig számtalanszor csináltam már ilyesmit. Mikor az emberek őrültnek neveztek miatta, csak vállat rántottam, mondván; „a művészetnek élni kell, bárhol, bármikor.” Muszáj volt kifújnom a benntartott levegőt, mikor igent mondott nekem.
Ordító csend.
Nem beszéltünk a munkafolyamat alatt.
- Szólíts csak Avnek! – megfogva a kezem, lezseren megrázta.
Így hát én is bemutatkoztam. Égető késztetést éreztem arra, hogy tudassam vele; létezem. Még ha ez csak annyiból állt is, hogy viszonoztam a gesztust:
- Chris.
Nem figyelmeztetett, nem is szabadkozott, ahogy mások szokták. Hiába voltak jók, mindig bocsánatot kértek, elpirultak, mikor dicsértem Őket. De persze, ez a lány ebben is másnak bizonyult. Csak pózolt, a lehető legjobban. Nem vonta el a figyelmet a tájról, jelenléte mégis meghatározó volt.
Savanyú cukor.
Épp csak pár percre vettem le róla a szemem - amíg az órámra néztem, hogy megbizonyosodjam róla, hány óra is lehet. Felsóhajtottam. Tudtam, hogy itt az idő a távozásra. Arra, hogy egyedül térjek haza az üres lakásomba… Meg akartam köszönni, istenemre esküszöm! Akár még egy randira is invitálhattam volna. De mikor felnéztem, és szóra nyitottam a szám, rájöttem, hogy Ő már régen lelépett. Csak a suttogó szélnek tátogtam idétlenül, mint egy partra vetett hal. Csak úgy lelépett.
Egy szavas novella.
Megvan! A keserű érzés már éppen rám telepedik, mikor egy fantasztikus ötletem támad. Sűrűn kattintgatok a gépemen ide és oda, megnyitva a szerkesztőt, mindent, ami szükséges. Mondhatnám azt is, hogy ég a kezeim alatt a munka. S amint elkészülök, elégedetten dőlök hátra. Igen, ez így jó lesz. Ezzel talán nem csak a versenyt nyerem meg, de talán meg találom Őt is. A lányt, aki ellopta Christian Audley La Morrow szívét.

Szatti írta...

Kedves Sarina!

Nagyszerű történetet alkottál! Tetszett, amit a kép mellé elképzeltél és remekül párosítottad hozzá az oximoront! Különleges ellentéteket építettél a mondataidba, melyek színesebbé tették a történeted! Köszönöm az élményt és gratulálok neked!

Valamint köszönöm, hogy elsőként alkottál! :)

borcsesz írta...

Cím: Arany anakonda
Írta: borcsesz
A negyedik képet választottam, alliterációval (próbálkoztam).
Ez a legelső novellám, remélem, hogy azért nem lett olyan rossz. :)

Esőcseppek kopogtak az ablakon. Államat a párkányon pihentetve néztem, ahogy az üveget verdesték, majd lassan lecsorogtak rajta. Nem tudtam, hogy hányadik csepp vett búcsút a tükörsima felülettől, már egy ideje nem számoltam őket, a gondolataimba merülve meredtem magam elé. Az esős napokról mindig Ő jutott eszembe, akár mennyire szerettem volna kiverni a fejemből a kedves mosolyát, és a megnyugtató hangját, amire olyan sokszor aludtam el kisebb koromban. Hosszú sétákat tettünk az akkoriban még zölden pompázó erdőben, figyeltük a madarakat. Ezek a napok viszont elmúltak.
-----------------------------
Néhány évvel ezelőtt, tavasszal történt. Gyönyörű, napsütéses idő volt. Egész délelőtt kint labdáztunk a kertben, remekül mulattunk. Rövidesen éhes lettem, mire anya azt mondta:
- Menj, hallgass meg egy mesét, én addig szedek egy kevés gombát , aztán megebédelünk! Mindjárt jövök.
Mondanom sem kell, soha többé nem láttam.
Nagyjából egy óra múlva még mindig nem jött, így hát az ablakba telepedtem, és úgy vártam. Egy idő után észrevettem, hogy a fák felől füst gomolyog fel. Égett az erdő. Anya megtanította, hogy mit kell ilyenkor csinálni, így hát felhívtam a tűzoltókat, akik biztosítottak róla, hogy azonnal indulnak. Lehet, hogy jobb lett volna, hogyha megvárom őket, de nem tudtam tétlenül ücsörögni, mivel Anya még mindig nem jött vissza. Elhatároztam, hogy megkeresem. Egy régi rongyot markolászva vágtam neki a fák és bokrok végtelen labirintusának. Először az egyik legnagyobb gombalelőhely felé indultam, de aztán meggondoltam magam. A másik irányba indultam, kétségbeesetten szólítgattam, végigjártam az összes általam ismert olyan erdei ösvényt, ami még nem vált a tűz martalékává. Senki sem válaszolt. Akkor még reménykedtem, hogy hátha haza ért, és Ő is pont olyan kétségbeesetten keresett engem, mint ahogy én őt. Fürge léptekkel indultam hazafelé, a szívem a torkomban dobogott; féltem, hogy mi lesz, hogyha mégsem ért haza időben. Nagy kerülőket kellett tennem, mivel a tűz egyre jobban terjedt, és a sűrűsödő füstben semmit sem láttam. Egy idő múlva az ég beborult, az eső szemerkélni kezdett. Végül csodával határos módon sértetlenül értem vissza a házunkig, ahol a tűzoltók már elkezdték az oltást.
-Hol van Anya?
---------------------------------

Ezeken az esős napokon hiányzott legjobban, mert eszembe juttatta azt a bizonyos délutánt.
Hirtelen reccsenést hallottam, felkaptam a fejem. Kint az erdő elszenesedett fái látszottak. Az ágakon maradt utolsó faleveleket is lefújta a szél.
Az eső egyre sűrűbben kezdett esni, mintha elszomorodott volna a szénné égett fák látványától. Én is elszomorodtam. Nem szerettem ezeket a fákat, emlékeket hoztak vissza, félelmet keltettek bennem.
Otthagytam az ablakot, lassan a lemezlejátszóhoz sétáltam. A mellette lévő polcon számtalan sorba rendezett, vadonatúj bakelitlemez sorakozott, de volt egy, ami kilógott a sorból.
Ez régi volt, felületén meglátszottak az apró porszemek, és a tokja is elég viharvert volt. Gondolkodás nélkül raktam be a lejátszóba, és pár pillanattal később már meg is szólaltak Édesanyám kedvenc történetének első szavai.

,,Kedves kislány korgó gyomorral egy berekben bolyong, gyomrát gyomorforgató gyantával békíti meg."

Újabb zörrenés ütötte meg a fülem. Az ablakhoz siettem, a párás üvegen keresztül fényt láttam villanni az erdő fái közül.
A tűzvész óta rajtam kívül senki nem járt az erdő közelében, de ettől függetlenül az a fény tényleg ott volt. Nyugtalan állapotban vettem fel a kabátom, majd kiléptem a házból, és az erdő felé vettem az irányt.

,,A kislány kalapost kutatva kóborol , csattogva csavarog a csapáson, agyát aranysárga anakonda andalítja."

*folyt.köv.

borcsesz írta...

*folytatás

Ahogy beértem a fák közé, már se híre, se hamva nem volt az előbbi furcsa fénynek.
Tanácstalanul álldogáltam a növények árnyékában. Egyetlen hang sem hallatszott, csupán néhány madár bátortalan csicsergése törte meg a csendet. A fény újra feltűnt az erdő belseje felől, de ezúttal közelebbről. Nem tétováztam, rögtön utána indultam. Hamarosan egy tisztásra értem, az erdő egy általam ismeretlen részén. A földet puha zöld moha borította.

,,Az anakonda adománya aranyszínű alma..."

A rejtélyes fény ismét eltűnt. A tisztás túloldalán egy terebélyes tölgyfa állt, az odvából vakító fény tört elő. Minden bátorságomat összeszedtem, és odabotorkáltam a fához, ahol immár Édesanyám állt. Földbe gyökerezett a lábam. A mindig barátságosan mosolygó zöld szeme eltűnt, helyette a végtelen sötétséget láttam. Karjára egy aranysárga anakonda csavarodott, készen a támadásra.

,,... a kislány eszét ezer esztendőig tartó káprázatra hajtja."

Persistent Girl írta...

Cím: Szeretném visszakapni!
Költői Eszköz: szinesztézia, vagy amit a megjegyzésemben írtam
Kép: 2.
Szerző/Név: Persistent Girl

Megjegyzés:
Mivel a szineztéziát betegségként adtam elő történetemben, tettem bele alliterációt is, hogy el lehessen fogadni, ha esetleg a szineztéziát csak költői eszközként lehetett értelmezni.

Köszönöm, hogy kipróbálhattam magam, remélem sikerült elég jót alkotnom! Jó olvassást! :)

Történet:
Óriási tömeg, őrjöngő rajongók, sikoltásoktól remegő falak és egy teltházas koncertek.
A lány elégedetten és büszkén nézett le a színpadról rajongóira. Az utolsó számába belesűrítette mindazt a köszönetet és boldogságot, ami csak a rajongóit illeti.
- Hű, ez valami elképesztően-fantasztikus egy délután volt! Ugye, mindenkinek tetszett? Halljam! – szólt bele a számára szakszerűen felállított mikrofonba mosolyogva, mire egyszerre sikoltott, éljenzett és dobódott fel a sokszázezer lány és fiú. Igenlő válaszuknak így adtak jelet, ami bár talán először zavarónak hathatott, megint mosolyt csalt az énekes lány arcára.
- Nagyon köszönöm mindenkinek, hogy itt volt, hogy segített, és...
Selena elakadt mondandója közepén, de nem azért, hogy hatásszünetet tartson. Arcára kiült a rémület és üveges szemekkel meredt maga elé. Majd rajongói legnagyobb megrökönyödésére összeesett, mire mindenegyes torokból egyszerre tört fel a kétségbeesés és a rémület moraja.
A koncertteremben káosz volt kialakulóban, de a lány ebből mit sem érzékelt!
Számára a monumentális terem falai fakulni kezdtek, a körvonalak egy alakká álltak össze, majd elmosódtak, és végül minden hang teljesen elhalt. Vajon végérvényesen?
***

Persistent Girl írta...

„Selena kinyitotta a szemét. Az első dolog, ami eszébe jutott, hogy ’mi történt?’. Hosszasan elgondolkozott, de nem tudott rájönni. Azt megállapította, hogy egy fehér szobában van, egyedül. Hangokat nem hallott, az időre, dátumra nem emlékezett.
Tulajdonképpen semmire sem emlékezett.
Egy pillanattal később felült az ágyon és elmormolt egy rövid imát, majd ülve maradt és megszemlélte magát. Az infúzión kívül a derekánál vastag vaj- és fehéres színű kötés feszült, és alatta a bőr égetett, mardosott.
- Csakhogy felkeltél csillagvirágocskám! – hallott egy üde hangot, majd azonnal meglátott maga mellett egy fiatal nőt.
- Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de… ki maga? – kérdezte kíváncsisággal szemében a lány, és erősen kutatott emlékeiben, hátha tud valamit a fiatal, sudár termetű nőhöz kötni, de bárhogyan is kutatott, keresgélt, nem derengett fel előtte egyetlen emlékkép sem.
A nő látszólag lelombozódott: lesütötte szemét, beharapta száját, összekulcsolta kezét, majd könnyezni kezdett és megszólalt:
- Margaret Palmer vagyok… - kezdte simogatóan lágy hangon - … az anyád. – fejezte be, és fürkészvefigyelte lánya arckifejezését.
Selena tudomásul vette a hallottakat, de nem értette. Nem álltak össze egy egységes képpé.
- Margaret Palmer? – kérdezte félve – Tudja, furcsán hangzik, de magának olyan jázminos-vaníliás illata van, ami emlékeztet valakire. De, sajnos, fogalmam sincs, kire.
A nő mosolyogva megpuszilta lányát, ránézett, majd egy pillanatra elgondolkozott: ’ Ezek szerint a szineztéziájára emlékszik’ – gondolkodott, de nem szólt egy szót sem. Elraktározta szíve szegletében. Végül talpra tornázta magát és pár könnycsepp kíséretében távozott.
Selena megpróbált felhúzódzkodni, hogy talpra állhasson, de erős nyilallást érzett a gyomrában és azonnal visszavágódott az ágyra. Halk szidalom hagyta el a száját. Majd belépett egy fehérköpenyes orvos.
- Szervusz – biccentett a lány felé – én vagyok az orvosod – mutatott magára és egyúttal fehér köpönyegére. – Tudod, ki vagy te? – kérdezte aztán az orvos.
Selena összeráncolta két szemöldökét, úgy gondolkodott. De bármennyire is erőlködött, tudata ismét cserben hagyta. Lemondóan megcsóválta fejét.
- Nem. Fogalmam sincs. – vallotta be sajnálkozva.
- Nem baj – legyintett az orvosa – semmi probléma, majd segítünk. Emlékszel arra ki voltál, vagy, hogy mi volt a neved ezelőtt? – kérdezte immár egy papírral a kezében.
A lány megint erősen elkezdett gondolkozni, de semmit sem sikerült kicsikarnia a fejéből. Elnyűtten, fásultan, és fáradtan felsóhajtott.
- Nem – mondta – nem emlékszem semmire, csak arra tudok következtetni, hogy valami történt velem – mutatott kötésére.
- Értem – biccentett az orvos – a foglalkozására emlékszik?
Selena megrázta a fejét. Értetlenül meredt az orvosra, amikor az feltette a következő kérdést, majd újra megrázta a fejét, minek következtében haja a szemébe hullott.
Az orvos lejegyezte a hallottakat, majd Selenához fordult.
No, akkor segítek egy kicsit – bólogatott. Mivel a lány érdeklődve hallgatta, folytatta. – Tehát téged Selena Palmernak hívnak. Én az orvosod vagyok, akit a szüleid rendeltek melléd, mert bajod esett. Dr. Madison vagyok, és egy koncerteden esett bántódásod – igen, jól hallottad, egy koncerten, ugyanis énekes vagy…
Mint utólag kiderült, az orvos papírján a következő állt:
Selena Palmer – énekesnő
10:00 – Semmire nem emlékszik, de szineztéziájától fogva néhány tulajdonsághoz személyt tud kapcsolni.
12:00 – Megkérdeztem, elsorolná-e nekem a hét napjait, színek szerint. Sejtésem, miszerint tudni fogja a kérdésemre a választ, beigazolódott. Most már biztos vagyok benne, hogy szineztéziája volt, (és van) amire talán nem emlékszik, de e képesség miatt emlékezhet.
14:00 – Szülei is megerősítették, hogy lányuknak kiskorától kezdve szineztéziája van”

***

Persistent Girl írta...

Jelenleg fél év telt el az ominózus koncert-baleset óta. Selena még mindig nem emlékszik semmire, a nevemre sem, és nem igazán emlékszik rám. Látom rajta. De erős, és az orvosa szerint hamarosan megint nekifoghat az éneklésnek. Addig is velem és a szüleivel lábadozik az alpesi nyaralójuknál. Én remélem, és hiszem, hogy meggyógyulhat. Mert megérdemli.
Most is vele sétálok… Elnézem a lányt, aki kissé hullámos haját fekete, kötött sapka alá szorította, nyakában fehér sál van. Arca, mint egy porcelánbabáé: kifogástalan és gyönyörű. A szövetkabátjában sétál a jégen. Kérdezem tőle, megtud-e állni a lábán. Mivel helyeslő választ kapok rá, felmegyek egy kicsiny dombra, és onnan fotóztam ezt a képet. (2-es kép) Mikor meglátta, elmosolyodott és csak egy szót mondott, ami örökre beleégett emlékezetembe.
Őszintén sajnálom, de ő nem akarja, hogy sajnáljam. Bátor lány. Éppen ezért kedvelem.
Egyedül arra emlékszik, és használja, hogy szineztéziája van, ami azt jelenti, az egyik érzékszerv keltette benyomást ő egy másik érzékszervhez tartozónak írja le. Így például az én nevem hallatára mindig azt mondja, én egy vakmerő, mindent feláldozó, fiúra emlékeztetem valahonnan. De még nem tudná megmondani honnan és miért vagyok neki ismerős. Ezért hagyok neki időt.
Viszont ebből tudom, hogy mégis van remény: Selena a szineztéziáját felhasználva emlékezhet dolgokra. Igen, rám is emlékszik. Tudom. Régen is mindig azt mondta, hogy neki nevem hallatára az a benyomása, hogy én egy féltő, vakmerő, mindent feláldozó, ember vagyok.
… És miután ezt elgondoltam, még valami eszembe jutott:
- SZERETNÉM VISSZAKAPNI!

Fanni Csepanyi írta...

Kedves Szatti!
Egy rövidke verssel készültem erre a pályázatra. A hatos képet választottam megszemélyesítéssel.

Számomra az ősz

Az ősz kopogás nélkül jött, s ajtómon belépett.
Csendben ült mellettem, hidegen rám nézett.
A tekintete szúrt, a némaság fájt.
Olyan ember lettem, aki nem hall, s nem lát.

Tehetetlenség börtönöm, szabadság vágyam,
Csak verseim által nőhet angyali szárnyam.
Felesleges vívnom érdektelen harcomat,
Mert az ősz egyre közelebb jön, s támad.

Megtámadott engem az ősszel teli élet.
Mert az ősz számomra ez és tavasz a költészet.
Szép, igaz tavasz, menedéket adó,
Mellette csak hideg ősz lehet a való.

Brukú Szürke írta...

Sziasztok,

Cím: Az utolsó felderítő út
Válaszott kép: Harmadik – Delerict Manor
Választott eszköz: Megszemélyesítés
A foyósó szinte visszhangzik a tompa puffanástól, ahogy Camilla minden erejét bele adva megpróbálja betörni a folyósón található legelső fa ajtót. Újból és újból neki ront a makacs felületnek. Hol az egyik, hol a másik vállával csapódik keményen neki egyetlen pihenés nélkül. A romos folyósó egy egyenes fa lépcsőbe torkollik, amit már csak felszakadozott, vakolattól mocskos, piros szőnyeg fed. Nem látni le a nappaliba viszont igenis jól felhallatszanak a léptek zajai, a törött üvegek recsegései és a vérszomjas morgások.
- Mi lesz már? – könyörög az ajtó bonyolult mintáinak. - Gyerünk! - Újabb sikertelen próbálkozás után a lábával mér erős ütést a régi zárra, ami morcosan megroppan, de nem nyílik ki. A tompa nesz baljósan szalad végig az egész helyen, amit jó pár hörgés követ.
- Francba. – súgja rémülettől letaglózva. Nincs már más hely ebben a házban, amit ne leptek volna el ez ezek a bűzlő korcsok, ha pedig tovább próbálkozik akkor biztosan fel hívja magára a figyelmet. Egy mély hörgés hasít bele a levegőbe igencsak közelről majd fájdalmasan megreccsen az egyik lépcsőfok. Camilla gondolkodás nélkül bele rúg az ajtóba hiába fáj már a lába is. Újabb reccsenés. Majd még egy és még egy. A pániktól kapkodni kezd, a kapkodástól pedig hanosan zihálni. Megpróbálja benn tartani a levegőt, hogy lefojtsa legalább az egyik zajt, de ezen cseppet sem segít a fal tövében kirajzolódó árnyék. A zár vontatottan megadja magát és a lány nehéz táskáit behajítva bemenekül a szobába. Sietősen megára csukja az ajtót és máris szét néz egyedül van e. Sosem lehet az ember elég biztos a dolgában. Ezek a dögök mindenhol ott vannak már.
A szoba egy egész football pályának megfelelő méretű könyvtár, ahol széles tölgyfa szekrények roskadoznak az eddig soha nem látott mennyiségű összegyűjtött könyvektől. Mint mindenhol itt is fel van forgatva minden egyes polc, de még a székek is. Egyedül a vaskos kis kerek asztal nincsen. Megkönnyebülten állapítja meg, hogy egyedül van.
- Nehezéket kell találni. – sürgeti magát. A szekrények messziről is túl nehéznek tűnnek a mozgatáshoz, viszont az asztal már sokkal könnyebbnek. Camilla óvatosan rázárja az ajtót majd az asztalhoz szalad. Erősen megmarkolja a poros széleit és húzni kezdi könyvestől, vakolatostól együtt. Erőfeszítései azonban egyből zátonyra futnak. Lehajol, hogy elrugdossa a könyveket a földről, amik eddig a lecövekelt asztal lábakat takargatták.
- Ki az, aki leszögez egy asztalt? - kérdezi dühösen majd belerúg egyet. Csoszogás töri meg a csendet. A düg egyből rettegésbe csap át, amitől a lány a hozzá két legközelebbi nehéz széket könnyű szerrel felkapja és oda cipeli az ajtóhoz. Annyi szerencséje legalább van, hogy az ajtó befelé nyílik, így kitámasztva megtudja erősíteni a rozsdás zárat. Lélegzet visszafojtva figyeli, ahogy a zaj elidőzik az ajtó körül majd vontatottan tovább indul. Camilla fáradtan kifújja a levegőt majd reszkető kezével letörli a koszos homlokát átszelő verejtékét. Ez meredek volt. Már megint.
Meddig kell még ezt csinálnunk? Mikor ér véget ez az egész zombis akármi? Akaratlanul is a táskáira pillant. A két táska most szinte aranyat ér. Ennyi élelmiszert és ruhát hosszú hónapok óta nem találtak még. Ezért is szakadt el a csoportjától... Tisztában volt a kockázattal, de gyerekek is vannak közöttük.

Brukú Szürke írta...

Második rész:
- Ki kell jutnom innen. - jelenti ki eltökélten. - Egy könyvtárban vagyunk, itt csak van valami, ami segíthet. - gondolkodik körbe pillantva a szobán. A poros és pókhálós könyv halmokat és a plafon egy leszakadt törmelék kupacát megkerülve oda áll a polcokhoz és végig futja a vastagabbnál vastagabb köteteket, a megbarnult lapú újságokat és a moly rágta kéziratokat, abban a reményben, hogy talál alaprajzot vagy térképet a könyvékhez. Romantikus verseket és lexikonokat leszámítva azonba semmit sem talál. Csalódottan neki támaszkodik a bútornak és fújtat egyet.
- Gyerünk, gondokozz! - dörzsöli meg a halántékát.- Mi más van még egy könyvtárban? Semmi.... - néz kétségbe esetten körbe ismét.
- Csak egy ablak... HEURÉKA! Olyan magasan nem vagyok, hogy ne lehessen lemászni. - Kicsit összébb húzva magát oda oson a széles erkély ajtókhoz majd megáll a lyukas, félig leszakadt függöny takarásában. Az ajtók üvegei teljesen kitörtek már, így nem csak a meleg szél és forró napsugarak, de az eső is könnyű szerrel jut be. Aminek akárát a küszöbön elterülő bűzlő, mocskos szőnyeg látja. Óvatosan átlépi és kidugja a fejét, hogy jobban kilásson. A korhadt és mohás fateraszt az indák vaskos szárai ostromolják a kilátás legnagyobb részét eltakarva. Nem kell nagyon kihajolnia ahhoz, hogy felfigyeljen a ház elburjánzott kertjében mászkáló zombikra. Esetlen és suta mozgásuk túlontúl ismerős már, hogy szem elől tévesszen akár egyet is. Amikor ide jött felderíteni még senki nem járkált erre.
- Franc egye meg. – lép vissza a könyvtárba teljesen letaglózva. Úgy tűnik fogytán van az a kevés szerencséje is. Kétségbe esve lerogy az előtte heverő könyvre és átöleli a térdeit. Most mihez kezdjen?
A csendet a szomszéd szobából érkező hatalmas koppanás szakítja meg. Camille felsikolt ijedtében, amit egyből meg is bánik és a szájára tapasztja egyik kezét. A koppanás ismét megüti a falat, amitől egy kisebb adag vakolat pottyan a földre. Pár mársodpercig abba marad majd egy méterrel közelebbről zendül fel az erős ütés.
- Ne, kérlek, csak ezt ne. - fohászkodik miközben villám gyorsan felpattan a földről bár nem tudja, hogy mit is csináljon igazából. Idegesen fel-le járkál és sebesen átfutja újból a menekülési lehetőségeket, de az agya a stressztől és a közeli állatias nyöszítésektől folyton leblokkol.
- Ssssspsss- hallatszik az erős súgás a lány zsebéből.
Egyből kezébe kapja az ütött kopott voki- tokit és szerencsétlenül nyomkodni kezdi a gombokat, hogy elhallgasson. Teljesen kiment a fejéből a folytonos menekülés miatt, hogy eltette indulás előtt.
- Cam - dörmög bele Zack. - Ott vagy? Vétel. – harsogja túl a háttérzajokat a futástól ziháló hangja. Mindig örül, ha Zack hangját hallja, mert ő ügyel a csoport biztonságára, most azonban azonnal lebuktatja a lányt. A fal túloldalán lévő zombik csettintésre megvadulnak és neki rontanak az eddig biztonságot jelentő jelentő falnak. Veszedelmes kiáltásuktól másodpercek alatt sietős léptek és csoszogások lepik el az egész szintet. Kétségkívül a környék összes rothatdó hullája idecsődült. Camilla tátott szájjal bámul hitetlenkedve csóválva a fejét. Mindig is attól tartott, hogy élve darabokra tépik, mint egy falat húst és ő semmit sem tehet ellene.

Brukú Szürke írta...

Harmadik rész:
- Segítség. - ennyit tud csak kipréselni reszekető ajkai közül mielőtt az ajtó egy ormótlan ütéstől centikre kinyítódna felfeldve az oszladozó és véres arcokat. Az ajtó tokja körüli fal láthatóan végig reped, ahogy egyszerre próbálnak bejutni rajta, a zár és a székek pedig fájdalmasan csikorgonak. Az adrenalin újabb hullámként söpör végig a lány meggyötört testén így meglepően gyorsan szeli át a széles távot kikerülgetve a könyveket majd vállait neki vetve erősen nyomni kezdi a barikádot.
- Merre fordultál a kereszteződésnél? – a férfi ziháló hangja szaggatottan hallatszik csak.
- Balra. -nyögi az erőfeszítéstől miközben újból maga alá húzza a porban folyton elcsúszó lábait. - Kétszintes házban vagyok, az emeleten.
- Szentségit. – morogja. – BALRA! – kiáltja inkább a hangszóróba, mint a háttérbe.
- Siess... - könyörgését félbeszakítja a középen félbehasadó ajtó. A szilánkok az arcába robbannak ezernyi sebet vágva a bőrébe. Reflexszerűen eldobja az adóvevőt, hogy a friss sebekre tapassza a kezét ám így nem figyel az első benyúló kézre. Az ujjakban hiányos kéz csíkokban megsebzi a nyakát. Camilla feljajdulva lerogy a földre hátát az ajtó távolabbi szegletének szegezve. Így talán nem érik el mégegyszer és még támasztani is tudja a roskadozó bejáratot. Behúzott nyakkal felpillant mekkora kár keletkezett, de egyből felfordul a gyomra attól, ahogyan az éles fatöredékek lehasítját a húst az alkarokról miközben egymással harcolva próbálnak meg bejutni.
- Menjetek innen! – kiabál rájuk könnyektől égő szemekkel. Válaszul a bejárat újabb szeletkéi hullanak a nyakába. A hörgések ettől nem hogy elhalkulnak még elszántabbakká válnak. Küszködve próbál ellentartani ám sajgó izmai egész testében sikítanak a fájdalomtól míg az ajtó egyre jobban és jobban kileng. Ekkor jön rá döbbenten, hogy nincs vissza út. Vagy itt marad és megbírkózik a lehetetlennel vagy kimászik az erkélyen valahogyan. A körmök csikorgó kaparászása dönti el a kérdést.
Vesz egy mély levegőt, maga alá húzza a lábait és elstartol. Felkarolja a táskáit és maga mellett tartva az erkély felé veszi az irányt. Botladozva tesz néhány lépést, amikor erősen vissza rántja valami. Ijedten megfordul és ezzel a lendülettel megtántorodik az éhesen morgó, fogait hangosan csikorgató gyerekzombitól. Arca nagy részéről hiányzik a bőr és a hús, tisztább ruháiból ítélve pedig nem olyan rég változhatott át. A rémült lány rángatni kezdi a táskát, de ahelyett, hogy lerázná a támadót, az annál erőszakosabban lépdel közelebb hozzá. Camilla teljesen a küszöbik kénytelen hátrálni. Nehezen meglendíti a másik táskáját, amivel sikerül elérnie, hogy kiszabadítsa a másikat. Alig lép arrébb a zombi felbőszülve letámadja majdhogynem a földre dönti. Camilla Elszántan rúgkapálva próbál kitérni minden ütés, harapás és karmolás ellen, de ellenfele apró termetéhez képest igen erős. Már a korhadt korlátok dörzsölik a derekát nyakában a zombi poshadt szagú lehelletével amikor ügyetlenül megpróbálja oldalba rúgni csakhogy az kitér a lendület elől így a lány zuhan ki az emeletről. Csak az egyik táskájára érkezik a magas bokrok közöttt, amitől a válla szilánkosra törik és kis időre még el is ájul. Mire észbe kap már vonszolják egy terebélyes bokor tövébe. Zack és három másik férfi veszi körül, mindegyik más más irányba nézve kémleli a terepet míg Zack a lány mellett guggol.
- Még is mi a fenét gondoltál? Csoportban kell maradnunk, nem megbeszéltük?- sziszegi dühösen. - Ez volt az utolsó, hogy felderíteni mentél Cam! - A lány kábán nyitná a száját, de félbe szakítják.
- Tiszta! - hallatszik jobb oldalról egy halk és határozott hang. Zack és egy rasztás hajú srác felkarolja a sérült lányt aztán sietve elviszik a háztól.

Eleanor Csillag írta...

Szia! Bocs hogy késtem, este lefagyott a gépem! Ha így már nem fogadod el oké, de ha mégis annak nagyon örülnék! Ez az első novellám:
Én kicsit továbbgondoltam a képet, amit választottam, a rózsákról rögtön Elisa Day legendája jutott eszembe, és ezt dolgoztam fel.
Cím: A vadrózsa
Író: Stern J. Eleanor
Felhasznált költői eszköz: Oximoronok
Felhasznált kép: Hetes

A vadrózsa
A nappal oly’ csodálatos, oly’ fennkölt Párizs utcáin, melyen nevesebbnél nevesebb, gazdag emberek siettek bokros teendőik teljesítésére, éjszaka elszabadul a pokol. Tolvajok és gyilkosok bujkálnak a sikátorokban, hogy az éj leple alatt lecsapjanak gyanútlan áldozatukra. Sötét alakok, gyanús arcok, fekete csukják, és megnyúlt árnyékok suhannak el a félelemtől megbénult járókelők mellett. Halálsikolyok, osonó léptek, suhogó kések zaja lengi be a kihalt utcákat. Aki tehette elvonult meleg otthonába, és úgy várta meg a hajnalt, mikor a felkelő nap narancsszín fénye, szinte reménysugárként járja be az addig baljós zugokat, eltűnésre késztetve az árnyakat. Ám most még éjszaka volt, sötét, hideg éjszaka. A hold fénye fenyegetően vetült az arcokra, és a rideg, szinte ordító csendet csupán a közeli fogadóban zajló vigasság hangja törte meg. A sötét kinézetű alakok között, egy magas, szikár férfi sietett. Nem tartozott az efféle eszelős társaságokhoz. Fekete köpenye alatt szmokingot viselt buggyos kalózinggel, csuklyája széles vállán pihent, így betekintést nyerve a holdfénynek, viselője arcára. Sápadt bőre volt ugyan, de fekete szemeiben élénkség csillogott, szája szegletében mosoly bujkált. Ébenfekete haja hátra volt nyalva, ám néhány kósza fürt lelógott jóképű vonásaira, így tökéletesítve az összhangot. A fiatal férfi túl tökéletes, túl nemesi volt az utca gyanús lakói között. Léptei hangosan kopogtak a macskakövön, egyenesen a fogadó felé tartva, pár pillanat múlva már az ajtóban állt. Lopva körülnézett, majd elővett köpenye rejtekéből egy éles tárgyat, és egy zsebkendővel megtörölgette. A holmit elrejtette, majd magabiztos kiállással belépett a zajos vendéglőbe, és elvegyült a tömegben. Az utca újra kihalt lett, nem maradt más, csak a fogadó lépcsőjén heverő hófehér zsebkendő, mely vérben ázott.


Eleanor Csillag írta...

- Ki az a lány? – kérdezte a férfi, felpillantva az újságából. Épp egy különös sorozatgyilkosról olvasott, kit még mindig nem sikerült kézre keríteni. Az ember bizonyára őrült, mert csak fiatal nőket gyilkol, és minden áldozata szívére egy rózsát helyez, ám most a titokzatos „Rózsagyilkos” történeténél sokkal jobban érdekelte az almásbódéval szemben álló ódon könyvtár, melynek elejét kopott stukkó díszítette, ablakain pedig vastag rétegben ült a por. Pontosabban nem is a könyvtár, hanem a könyvtárból épp kilépő fiatal lány. Hosszú, vörös haja bársonyként libegett utána, göndör tincsei kiszabadultak kontyából és tenger hullámaiként omlottak vállára, bőre akár a porcelán, finom és fehér, ajkai vörösek akár a rózsák, alakja kecses és törékeny akár egy virágszál. A férfi még sosem látott ilyen gyönyörű nőt, szépsége magával ragadta. Oly’ tiszta volt, oly’ őszinte, vadul szelíd mégis királynői.
- Ó, bizonyára Vadrózsára gondol! – nevetett fel az idő barázdálta arcú, idős almaárus. – Bizony, sok fiatalember esedezik szívéért, de az ő szirmai szorosan összezárulnak, ha férfiú a közelébe ér.
- Vadrózsa? Milyen különös név… - pillantott fel a férfi hunyorogva. Bár reggeli fény finoman, puhán aranyozta be a piacot, egy olyan embernek, aki sötétségben élt, bántotta a szemét.
- Elisa Day a valódi neve a kisasszonynak, de mindannyian Vadrózsának hívjuk, talán nem is kell mondanom miért.
A férfi lassan felállt, tekintetét végig a lánynak szegezve, megigazította gallérját, majd elindult a könyvtár felé. A közelben megpillantott egy virágárust, akinek a kosarában gyönyörű vérvörös rózsák pihentek.
„- Anya! Anya hol vagy? – toporgott a fekete hajú kisfiú a rózsalugas közepén állva. Alacsony volt, a rózsák jóval a feje fölött nyíltak. A fenséges virágok között, egy gyönyörű, fehér ruhás hölgy állt. Ébenfekete haja göndör tincsekben omlott vállára, bőre sápadt volt, de fekete szemei huncutul csillogtak. Tekintetét a kisfiúra emelte, majd angyalian elmosolyodott, ahogy csak egy anya tud.
- Rodion, gyere csak ide! Mutatok valamit. Gyere! – a kisfiú boldogan szaladt édesanyjához, aki egy szál vérvörös rózsát tartott kezei közt. A nőnek a rózsák voltak a szenvedélye, szinte egész nap őket dajkálta, s a virágok hálásan nyíltak és tündököltek, a család gyönyörűségére. – Nézd kicsim, ez a kedvencem! Rodionnak kereszteltem, rólad. Ha egyszer elmegyek, ígérd meg, hogy vigyázni fogsz rájuk. Tudod, a rózsák ősszel mindig elhullatják szirmaikat, de…
- Anya! Te soha nem fogsz elmenni! – csattant fel a kisfiú, majd komoran felnézett. – Ugye?
- Nem Rodion, soha nem hagylak majd itt. Ígérem. – ölelte át szorosan a kisfiút édesanyja, bár tudta, ez hazugság. Szörnyű hazugság. ”
A férfi megrázta a fejét, mintha elhessegetné a régi emlékeket, majd gyengéden kiemelt egy szál vérvörös rózsát a kosárból, és a lány után sietett. Hamar utolérte őt, a gyönyörű teremtés egy parfümösnél időzött.
- Rózsát a rózsának. – mosolygott merészen. A lány ijedten kapta fel a fejét, majd mikor meglátta a fiút a rózsával, elborult az arca.
- Ezt már sokan mondták nekem. – Smaragdszín, mandulavágású szemeivel szúrósan fürkészte a fiú szenvtelen, őszinte arcát.
- Akkor attól tartok, nem csak engem bűvölt el szépsége. – A lány szája sarkában egy röpke mosoly jelent meg, majd tekintete ellágyult, mikor a fiú hatalmas ében szemeibe pillantott. – Rodion Dusken vagyok.
- Elisa Day.
- Gyönyörű név, egy gyönyörű lánynak. – kacsintott Rodion, majd kinyújtotta karját. – Hölgyem? Egy sétára, ha engedné…?
- Feltétlen uram, feltétlen. – karolt a férfibe Elisa, majd elindultak a macskaköves utcán.

Eleanor Csillag írta...

A két fiatal késői órákig beszélgetetett, és Rodion úgy érezte, még sosem találkozott ilyen őszinte, ilyen gyönyörű nővel. Tudta, a lány bízik benne, és ő is teljesen megnyílt előtte. Önfeledten beszélgethetett vele, értelmes, humoros beszélgetőpartnernek mutatkozott. Mikor besötétedett hazakísérte, és megkérte, másnap is találkozzanak. A férfi biztosan tudta: hosszú idő óta először szerelmes ennyire.

„- Anya? Nézd Anya, hoztam neked valamit! – szólongatta Rodion édesanyját a kertben. Igyekezett utat törni magának a rózsalugasban. Bár már jóval magasabb volt a rózsabokroknál, ez mégis nehezére esett. Óvatosan lépdelt, nehogy rálépjen édesanyja egyik féltett rózsatövére. Egyenes a kert szívébe ment, a vérvörös rózsabokrokhoz, hisz anyja ott szeret lenni a legjobban. Ám a vörös rózsáknál nem mutatkozott az ébenfekete hajzuhatag. – Anya? Hol vagy? – Rodion egyre idegesebb lett, majd mikor a vérvörös rózsához ért, beigazolódott rettegett rémálma. A rózsatőnél egy hófehér ruhás nő feküdt. Sápadt arca a szokottnál is fehérebb volt, ajkai lilák, ébenszín haja göndör fürtökben terült szét körülötte. Kezében egy vörös rózsa pihent, fekete szemeiből kihunyt a csillogás.
- Anya! – borult rá zokogva a fiú. – Anya ébredj! Nem hagyhatsz itt! Anya! Nem mehetsz el! Megígérted! Anya! – Rodion tehetetlen dühében csak zokogott, majd visszarohant a házba. Édesanyja itt hagyta őt ezen a kegyetlen világon, és hazudott neki. Hazudott.
Attól kezdve egy könnyet sem ejtett, csak némán nézte az ablakból, hogy hervadnak el édesanyja féltett rózsái. Hisz egyszer minden szépségnek halnia kell…”
Rodion mosolyogva, egy rózsával a kezében várta Elisát. Ébenfekete haja hátra volt nyalva, sápadt arcát elöntötte a pír, fekete szemei szerelmesen csillogtak. Pár pillanat múlva cipők kopogása hallatszott, majd a sarkon befordult egy lány. Vörös haja fel volt tűzve, hófehér szaténruhája engedelmesen suhogott mögötte.
- Üdvözlöm! – mosolygott kedvesen, majd pukedlizett.
- Kegyed még a tegnapinál is tündöklőbb. Attól tartok, rózsáim túl szerények szépségéhez képest. – bókolt Rodion, majd kinyújtotta karját. A lány újból belekarolt az erős karba, és végig a szemébe nézve, elindult mellette.

Eleanor Csillag írta...

A csöndet csak a baglyok huhogása törte meg, ám a két fiatal ebből semmit sem észlelt. Mámorosan csillogó szemmel nézték egymást, már egy álomszerű valóságban voltak. Rodion hátrasimított egy vörös tincset Elisa porcelánfinomságú arcából, majd tekintete a lány vérvörös ajkaira vándorolt. Lassan közelítette arcát a lányéhoz, ajkaik puhán összeértek, majd szenvedélyes csókba fonódtak. A két fiatal élvezte a pillanat varázsát, az almaízű, forró játékot, majd ajkaik elszakadtak egymástól, és pihegve nézték egymást. Ekkor Elisa beletúrt Rodion ébenszín hajába, és újabb csókot adott neki, a fiú pedig viszonozta.

„ - Ebből elég volt! – kiáltott fel édesapja. Haja őszült, arcát ezernyi ránc barázdálta, melyre most mégis olyan szörnyű düh ült ki, mintha régi, kedves apai tekintetét éles késsel szabdalták volna szét. – Mit vétettek neked azok a lányok? Mit?!
- Te ezt nem értheted! – üvöltött a fiú. Már kész férfivá cseperedett, magas volt és szikár, mégis izmos. Senki nem érthette őt meg. Senki.
- Édesanyád nem ezt akarná!
- Édesanyám?! Ne merészeld a szádra venni ezt a szót!
- Gyilkos vagy! Egy alávaló gyilkos!
- Nem vagyok gyilkos! Tudod ki a gyilkos?! Tudod ki?! – A fiú magából kikelve ordított. Annyi év keserűsége, édesanyja halála, szerelme árulása, az a sok lány, minden dühe most egyszerre szabadult ki lelke kalitkájából, és zúdult az idős emberre. Hosszú ujjai lassan az övében lapuló fekete tőr felé vándoroltak, most pedig kikapta, és megcsillogtatta a hideg pengét a hold fényében.
- Te már nem a fia vagy! Te egy szörnyeteg vagy! Szörnyeteg! – Szörnyeteg. Ez a szó úgy égett bele a fiú emlékezetébe, akár édesanyja arca. Szörnyeteg.”

Eleanor Csillag írta...

Rodion fütyörészve indult útnak, s még mindig ott égett ajkain Elisa forró csókja. A férfi mosolyogva érintette meg száját. Már szinte éjszaka volt, de mindenképpen látni akarta a lányt. Nappal nem hiába kereste, ám most minden bizonnyal megjelenik majd. Meg kell jelennie, hisz szereti őt. Nincs más választása. Rodion félrerúgott néhány kavicsot, majd elégedetten konstatálta, hogy megérkezett. Körülötte gyönyörű vérvörös vadrózsák nyíltak, a lábánál patak csörgedezett, és a közelben fűzfák álltak. Sejtelmes, sötét fény hirdette, hogy a Nap már rég lebukott a látóhatáron, átadva helyét a csillagoknak, melyek most ott tündököltek az égen, mintha csak a két szerelmest jöttek volna megtekinteni. Minden tökéletes volt. Tökéletes idő egy tökéletes lánnyal. Kavicsok súrlódását hallotta a háta mögött. Hátrafordult, és egyenesen Elisa smaragdszín szemeibe nézett. A lány gyönyörű ibolyaszín, csipkével díszített ruhát viselt, melynek leheletfinom anyaga halk neszezéssel suhogott utána, mintha csak sikoltozna, mikor a síkos kövekhez súrlódik.
- Elisa… - dadogott a fiú, majd hátrasimította ébenszín haját. Még soha nem látta ilyen gyönyörűnek.
- Hogy tetszik? – csippentette fel a szoknyája szélét a lány. A hold ezüstös fénye beragyogta arcát, szinte angyalinak tűnt. Kísértetiesen hasonlított valakire. Valakire, aki nagyon fontos volt a fiúnak.
- Gyönyörű vagy… - nézett rá csillogó szemmel Rodion. Túl gyönyörű…
A férfi óvatosan leszakított egy vérvörös rózsát a közeli bokorról, és átnyújtotta a lánynak. A vörös, bársonypuhaságú szirmokon megcsillant a néhány vízcsepp, tökéletesítve a képet. Rodion közelebb lépett, majd ajkai megtalálták Elisa vérvörös ajkait, és gyengéd csókba fogták őket. A lány megszorította a rózsát, majd sziszegve elkapta a száját.

Eleanor Csillag írta...

- Jaj, de szerencsétlen vagyok! – nevetett fel. A vadrózsa tüskéi végigszántottak porcelánujjain, és nyomukban kibuggyant a lány sötét vére, mely erős kontrasztba volt fehér bőrével. A lány lehajolt a patakhoz, majd belemártotta ujjait a hideg vízbe, és hagyta, hogy a lágy víz elmossa vérét.
Rodion ekkor lassan a zsebéhez nyúlt, előhúzott egy csillogó tárgyat és a lányhoz lépett. Most vagy soha, most vagy soha. A fiú elméjének egy részét már felfalta a mindent eltipró, szenvedélyes bosszúvágy, ám a másik még szinte sikoltozta, szereti a lányt. Rodion feje zúgott, gyötrő emlékképek, kiáltások suhantak szemei előtt, és a fiú egyre mélyebbre zuhant az örültség nyomorúságos tengerében. Most vagy soha, most vagy soha. Nem teheti meg! Szereti őt… Ő más mint amilyenek többiek voltak… Most vagy soha. Rodion suttogó hangja élesen szelte át a levegőt. „Minden szépségnek halnia kell egyszer”. Mielőtt a lány felnézhetett volna, meglátta Rodion eszelős, bosszúra éhes arcát a víztükörben, és a kezében tartott éles fényt, majd a tőr lesújtott. Elisa Day belezuhant a jéghideg vizű patakba, még sikoltani sem tudott, csupán egy néma kiáltás hagyta el ajkait, értetlenül nézte szerelme arcát, egy apró könnycsepp siklott végig arcán, majd smaragdszín szemeiben végleg kihunyt a fény. Vörös haja szétterült a vízen, vérszín ajkai résnyire nyitva, mintha még mondani akart volna valamit. Gyönyörű ruháját vér áztatta, és a vörösség lassan elterjedt a sötét vízben, mely lágyan ringatta, a sikamlós hínárok körbevették karcsú alakját. Rodion felvette a földről az elejtett vörös rózsát, és Elisa sápadt kezei közé helyezte, pontosan a szíve fölé. Egy utolsó búcsúcsókot lehelt a vízen úszó lány lassan elfehéredő ajkaira, majd sarkon fordult, homály lassan elfedte távolodó alakját. A fiú feje még mindig zúgott, a lány megdöbbent arca még mindig ott lebegett előtte, de nem engedett a kísértésnek, hogy hátrapillantson. Csak némán meredt a Holdra, szörnyű gyilkossága egyetlen szemtanújára, majd végleg eltűnt az éjszakában. Talán azért, hogy megkeresse következő áldozatát.

Remélem még elfogadod, ha nem, nem baj!
Elnézést!

Szatti írta...

Kedves borcsesz!

Nagyon szépen köszönöm a történeted! Eleinte aggódtam, hogy talán félreértelmezted az alliteráció jelentését, mivel a történet elején nem igazán volt példa a használatára, de aztán szépen belépkedtek a cselekménybe és a részévé váltak! A történet nagyon tetszett, egyedi volt és gördülékeny, olvastatta magát! Köszönöm a részvételed és gratulálok! Gratulálok, hogy a feladat teljesítéséért és azért is, hogy első novelládként remek művet alkottál! :)

Szatti írta...

Kedves Persistent Girl!

Nagyon szépen köszönöm, hogy alkottál a feladatra! A történeted érdekes volt, egyedi cselekménnyel láttad el és remekül használtad fel az alkalmazott költői eszközöket! Tetszett, ahogyan a szinesztéziát beleépítetted és ahogyan a történet részévé tetted! Gratulálok a munkádhoz és köszönöm az élményt! :)

Szatti írta...

Kedves Fanni!

Nagyon szép verset alkottál! Tetszett a hangulata, a színek, és a megszemélyesítés mindezt szépen megteremtette! Gratulálok neked és köszönöm a részvételed!

Szatti írta...

Kedves Brukú!

Nagyon tetszett a történeted! Izgalmas volt, fordulatos, váratlan és feszültséggel teli! Jól illett a képhez a cselekmény és a választott eszközt is szépen használtad! Köszönöm az élményt és gratulálok a munkádhoz! :)

Szatti írta...

Kedves Eleanor!

Természetesen, elfogadom a műved! :) A szándékot értékelem, hogy írtál és a belefektetett munkád is, mely érződik a történeted és semmi esetre sem zárnám ki! Nagyon tetszett a történeted! Magával ragadó volt, izgalmas, és gyönyörű kifejezéseket használtál. Gratulálok neked és nagyon köszönöm, hogy megosztottad az oldalon a történeted! :)