2015. május 7., csütörtök

Vendégírónk, Saver élménybeszámolója - Így írok én

Az egész gyerekkoromban kezdődött, és minden lépcső, mint valami kirakós darabjai, pontosan illeszkedve egymáshoz, okkal kerülve oda ahova, adták ki a teljes képet. Lépcsőfokról lépcsőfokra haladva, sikerült elérnem az önbizalmat az életemnek ebben az egy területében. Az írás az egyetlen dolog, amiben tényleg elhiszem, hogy van egy csöppnyi kis tehetségem, amit ugyan még fejleszteni és csiszolgatni kell, de valóban van, és létezik. Ez mindig is így volt. Egy halvány reménysugár arra, hogy nem vagyok egy analfabéta idióta, aki semmihez sem ért. 

Bár az elején, valóban csak magamért csináltam, hogy én büszke legyek az általam gyorsan elolvasott pocsék történetekre, és hogy a szüleimet büszkévé tegyem, hogy lássam a fényt a szemükbe - főleg apámnak -, hogy igen, ért valamihez a gyerek, és hogy azt érezzem, különleges vagyok. Viszont ezek mindig múló alkalmak voltak. Egyszer aztán csak elérkezett az a pont, amikor nem egyszerűen élvezni akartam, hanem jól akartam csinálni. Nem elégített ki többet az, hogy magamnak írok. Azt akartam hogy mások is élvezzék. Pontosan, akkor volt ez, amikor anyám szemében könnyeket láttam az egyik írásom olvasása közben. Az én szívem akkor két részre szakadt. Az egyik összeszorult, és vele együtt sírt, a másik viszont hihetetlenül boldog volt, és diadalittas, amiért nekem sikerült könnyeket csalnom a szemébe. Ma már tudom, hogy nem az érdemem volt, de akkor ez hajtott előre. Az az érzés, amit akkor éreztem. Büszkék voltak rám, és boldogok, amiért elértem ezt a saját kezem munkájával. Bár továbbra sem hittem magamban, valamint abban, hogy tényleg jó az, amit csinálok. Úgy gondoltam, hogy ők csak a szüleim. Elfogultak. S ez így is volt. 


Ekkor keresni akartam valakit, akinek megmutathatom. Valakit, akárkit. A családom többi tagjának nem mertem, és nem is akartam megmutatni, már csak azért sem, mert tudtam, hogy akármit mondanának a műveimre, hasonlóan elfogultak lennének. Keresni akartam tehát valakit, aki ért hozzá. Az egyik általános iskolai tanáromra esett a választásom. Tudtam, hogy pocsék a helyesírásom (mit sem változott ez azóta) ezért kissé remegő kezekkel, de átnyújtottam neki egy kézzel írt történetem. Több mint két hét telt el, mire visszaadta, és csak annyit kaptam vélemény gyanánt, hogy köszöni, hogy oda adtam neki, és hogy jó volt. Viszont ezt akkor olyan vaktában vetette oda, hogy nincs ember, aki elhitte volna. Így visszagondolva, valószínűleg, el sem olvasta, de mára már nem számít. Mindenesetre, ez a dolog megtört. Hiába dicsérték minden fogalmazásomat kivétel nélkül már akkor is a tanáraim, nekem ez nem volt elég egyértelmű. Ugyanis, tisztában voltam vele, vagy legalábbis úgy gondoltam, hogy a fogalmazásaim minősége erősen hanyatlik - és egyébként azóta is bánom, hogy akkor nem úgy álltam hozzá, ahogy kellett volna, mert ha akkor nem azt teszem amit teszek, akkor most sokkal jobban írnék. 


Ekkor megpróbáltam olvasni, de közben elhagyott a hitem. Feladtam. A fejembe vettem, hogy pocsék író vagyok, hogy sosem leszek jobb, hogy nincs tehetségem (részben azért, mert a szüleim sem dicsértek már sőt, inkább azt kaptam anyámtól, hogy bolond vagyok, amiért írok) és ezért egyszerűen nem írtam. Nem foglalkoztam ezzel, és olvasni sem voltam hajlandó. 
Úgy ötödikes-hatodikos koromban találtam újra vissza az íráshoz (nem emlékszem már, az idő ilyen formán nagyon összemosódik). A barátnőm, illetve egy anime vezetett vissza erre az útra. Ő ugyanis már akkor is nagy anime bolond volt, és amikor nála aludtam a szülinapján (május 28-án) megnézette velem a tv-ben a Vampire Knight című anime egyik részét. Fogalmam sincs már, melyik rész lehetett. Azt tudom, hogy nagyon nem az elején volt már (talán már a második évad volt...) Mindenesetre nagyon beindította a már kihalóban lévő fantáziámat. Aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, annyit fantáziálgattam. Aztán másnap végig néztünk az anime első évadát, majd rá egy napra a másodikat. Mondanom sem kell, hogy a  függővég teljesen felzaklatott. Folytatást akartam! 

Így találtam rá a fanfictionokra, azaz a rajongói történetekre, amikben olvashatók a rajongók által kitalált folytatások. Hosszú ideig vártam, hogy az egyik ilyen folytatásra kerüljön, majd mikor kezdtem rájönni hogy abban bizony hiába reménykedek (a többi pedig nem nyerte el tetszésemet) eszembe jutott, hogy én régen mennyit írtam, és hogy akkor miért ne írhatnék egy ilyet én is? Persze, a kis gonosz manó egyből megszólalt bennem, hogy mert nem értek hozzá, mert úgy se olvasná senki, mert úgy sem lenne olyan jó, mint az, amit olvasni kezdtem, csak annak a másolata lenne. Ellenben annyira akartam, hogy nem érdekelt. Azt válaszoltam a gonosz kis hangnak a fejemben, hogy nem érdekel, mert meg akarom írni, magamért. Azért hogy legyen mit visszaolvasni, hogy elképzelhessem a folytatást, és nem kell, hogy tetsszen bárkinek is. 
Végül is aztán, mikor befejeztem ezt a kis fanfictiont, rájöttem hogy nem akarom abbahagyni az írást. Annyira élveztem, ahogy szárnyal a fantáziám, hogy van egy világ, ahol én irányítok, ahol én mondom meg ki mit hogyan és miért...Végülis, aztán elég sok dicséretet is kaptam (pedig meg sem érdemeltem ismét) és ezek akkora erőt adtak, hogy újra megfogalmazódott bennem, hogy jól akarom csinálni, és ezt megtoldottam azzal, hogy többet nem adom fel. Történjék bármi is, mert ez az én utam, ez az egyetlen dolog, amit TALÁN jól csinálok, vagy amit képes vagyok jól csinálni, szóval nem adhatom fel. S akkor újra hinni, és akarni kezdtem, sokkal jobban mint azelőtt. Mindemellett pedig megszületett bennem, vagy inkább újra szárnyra kapott az a gondolat, hogy író akarok lenni, de akkor már nem csak gondolat, és álmodozás volt, hanem cél. Egy olyan cél ez még mind a mai napig, amit talán sosem érek el, de életben tart. 

Az írással együtt olvasni kezdtem. Nevetséges, de csupán azért, hogy az író/leíró részek leírásában fejlődjek - ebben egyébként szerintem még mindig le vagyok maradva...még mindig nem olyan részletesek a leíró részeim, pláne ha jobban kapkodok, mint kellene -, valamint ugye hogy a szókincsemet is bővítsem ezzel. Akkor ezt még nem sejtettem, de a helyesírásomat is javítja (most sem tökéletes, de sokkal rosszabb volt, és nem a tanárok vagy a nyelvtan szabályok vagy a tanulás segített rajta...). S igazából itt tartok ma is. Próbálom fejleszteni magam, és elérni a célomat, miközben a kisebb sikerek - mint például az is hogy ismét Vendégíró díjat kaptam - erősítenek a célom elérésében. Önbizalmat adnak. Ilyen apró siker volt az is például, amikor ötödik helyezést értem el az általános iskolai pályázaton (felsőben, nyolcadikban ha jól emlékszem). Először nagyon szomorú voltam, és majdnem hogy feladtam, de utána mégis megmakacsoltam magam, és emlékeztettem magam a célomra. Arra, hogy nem szabad feladnom, örülnöm kell annak, hogy nem utolsó lettem, hiszen ötödik is jelent valamit és mindenképp erőt kell kovácsolnom ebből. S így is tettem.
Erőt kovácsoltam a fájdalomból, és a csalódásból. Véleményem szerint elég sokat fejlődtem azóta, főleg hogy elég sok időt fordítottam az olvasásra, ami egyértelmű, hogy sokat hozzá tett az íráskészségemhez. Bár az is lehetséges, hogy igazából nem fejlődtem semmit ^^ De pont ezért, mert még mindig nem bízok magamban teljesen. Igyekszek minden buta irodalomfogalmazást a legjobb tudásom alapján megírni. Az irodalom tanár négyszemközt azt mondta, hogy az enyém lett a legjobb, de aztán még csak annyit sem kaptam az osztály előtt, hogy ügyes volt... Ezt hívják nálam önbizalom rombolásnak. Van egy lány, aki szintén ír és a tanár úgy gondolja, hogy ő sokkal jobb mint én. Pedig csak annyiról van szó, hogy jobban kedveli, mivel ő személyes jellegű témát írt, míg én ezt is azt is tettem bele. A tanárnak viszont a személyes hangvételű írás jobban bejött...

Hát ennyi lettem volna én! Köszönöm a megtiszteltetést, hogy újra írhattam, hogy újra Vendégíró lehetek, második próbálkozásra is, és remélem hogy ismét lesz olyan téma, ami megihlet majd, és újra írhatok egy ilyen Vendégírói feladatot! Addig is viszlát mindenkitől!

2 megjegyzés:

Satin Url írta...

Szia Saver!

Annyira együtt éreztem velem, és annyira felismertem benne magamat is. :D Szerintem nem érdemes mások véleménye miatt abbahagyni azt, amit mindennél jobban szeretsz. Persze az építő jellegű, és hasznos kritikát meg kell fogadni, de tilos elbizonytalanodni! Tudom, hogy ez a legnehezebb, de ez (szerintem) az egyik legfontosabb is, még akkor is, ha nem vagy éppen egy Dosztojevszkij. Ha te magad bizonytalanodsz el a saját írásaidban, akkor nem várhatod el a nagyközönségtől, hogy ők ne érezzenek ugyanígy. Én is számtalanszor éreztem hasonlóképpen, és egy csöppet sem volt könnyű legyőzni ezt az érzést, de ilyenkor mérlegeltem. Ahogy olvastam még te is fiatal voltál abban az időben, és hát ötödik, hatodik osztályban lássuk be, lehetetlen felérni a nagyokhoz. Azt kell szem előtt tartani, hogy a korunkhoz, önmagunkhoz és minden egyéb tényezőhöz képest milyenek vagyunk. Eddig hány könyvet olvastunk el, hány írásgyakorlatot csináltunk végig és stb... Az, hogy még nincs, elég tapasztalatunk nem a tehetség hiányát mutatja, csak azt, hogy még csiszolódhatunk, és fejlődhetünk, mert lássuk be, az mindig ránk fér. Nekem ez egy olyan hajtó erő, amiért megéri küzdeni, és harcolni, a cél elsősorban az, hogy jobb és jobb legyek, mert (tudom, hogy rossz dolog) nem tudok beletörődni abba, hogy középszerű vagyok, ha már csinálom, akkor a legjobb akarok lenni (erről is tudom, hogy lehetetlen, :D de ez van, maximalista vagyok.) Szerintem sosem érdemes feladni, abbahagyni, és lemondani mindarról, amiért hosszú hónapokig, vért izzadva dolgoztál. Régebben nekem is voltak hullámvölgyeim, de azóta elhatároztam, hogy bármennyire is béna az, amit éppen írok, nem hagyom abba, mert púpos gyerek is a prés alatt alakul. :D Azóta is vannak jobb, és rosszabb napjaim egyaránt, de minden gyakorló ,,művemet" megőrzöm, ha másra nem is, csak azért, hogy lássam, honnan, hova jutottam.
Ui.: A Vampire Knight tényleg nagyon ösztönöző, régebben én is írtam hozzá fanfic-et. :) (Az a kedvenc animém :D)

Saver írta...

Köszi Satin Url! :) Majd ha elbizonytalanodnék megint valami hülyeség miatt, biztos elolvasom majd újra ezeket a sorokat ;)
Az hogy nem akarsz középszerű lenni; teljesen megértem :D Én se, legalábbis ezen a téren, és épp az a baj (vagyis hát ez volt a baj) hogy nem akarok középszerű lenni. Talán mert még elég kicsi voltam, úgy gondoltam ha nem lehetek a legjobb akkor nem leszek semmilyen. Negyedikesként nem láttam meg, hogy azért hogy legjobb vagy akár csak azért hogy jó lehessek dolgozni kell, keményen, és kíméletlenül. Ma már ez tiszta sor. Petőfinek se a semmiből terült a kezébe a siker (egyébként poén, de maga Petőfi is elég nagy erőt adott, maga az önéletrajza, manapság pedig hasonló kép vagyok Shakespeare-vel mióta láttam a Hamletet. Azóta úgy gondolom hogy az az ember egy fél Isten volt...és egyébként az is furcsa, hogy az nem lehúzott, hanem erőt adott, talán mert annyira megtaláltam benne önmagam..)
Húú, én a régi írásaimat a nagyon régieket nem merem vissza olvasni xd Rájöttem hogy nálam az az egyetlen dolog amit tilos, amit nem szabad, mert nem bírok vele megbirkózni hogy olyan béna voltam miközben én azt hittem hogy "na, ez egész jó" :D mert ilyenkor egyből felvillan bennem, hogy talán most is ugyan ez a helyzet...