2015. június 6., szombat

A sorok felett, avagy kezemben a döntés! - Gyakorlati feladat



A feladat roppant egyszerű és kedvelt gyakorlatként tartom számon, amelyre szívesen alkottok! Ténylegesen, én is éppen vonatúton voltam - akárcsak a szereplők, ahogyan azt majd a szövegkörnyezetben is felfedezitek -, és jegyzetfüzetet ragadva leírtam néhány sort, amelyből kiindulva, történetet alkothattok! Lássuk az előzményeket:


1. részlet
  Csak fél óra telt el, de én óráknak érzem a vonat zötykölődését. A fák elrohannak mellettem, összemosódnak a színek, a fények és csak néha egy-egy elhangzó mondatfoszlányból jövök rá, hogy hol is járunk éppen. Egész életemben azt hangoztattam, hogy soha nem térek vissza és nincs az az Isten, aki befolyásolhatná a döntésemet vagy hatással lehetne az akaratomra. Apám most vállon veregetve azt mondaná, hogy én megmondtam. Mindig is utáltam, ha igaza van, már pedig abból kijutott eddigi életem során, ő pedig előszeretettel gyakorolta rajtam az ítélkezést. A vonatjegyemre pillantok és úgy szuggerálom a lapot, mintha megváltoztathatnám az úti célomat. A betűk nem mozdulnak. Rám merednek. Szinte gúnyolódnának rajtam. Keserűen horkantok, és visszagyűröm a kabátzsebembe. Tudom, mire megy ki ez az egész. Próbál bűntudatot kelteni bennem vagy valamiféle szánalmat... és talán sikerrel is járt, különben nem lennék itt. Még mindig érzek valamit? Nem tudom elválasztani a dühöt a csalódástól. A szeretetet a gyűlölettől. A félelmet a vágyakozástól. Megfoghatatlan minden érzés, ami bennem kavarog és nem tudom, mit tehetnék ellene.


2. részlet
   Ez nem lehet igaz... már a harmadik fékezésnél tartunk, alig fél óra alatt és én mindháromszor majd' beleépültem az előttem lévő ülésbe. A fejem sajog, ahol a kapaszkodónak ütközött a homlokom. Gyengéden masszírozom, hogy elűzzem a fájdalmat. Hol járhatunk? A peron felé nézve valamiféle táblát vagy jelzést keresek, de nem járok sikerrel. Csak a mellettem elhaladó utasokat látom visszatükröződni az üvegben. Az egyik lehuppan mellém, és kellemesen bordán talál a könyökével, miközben elhelyezkedik. Az órámra pillantok. Elvileg még negyven perc van hátra az útból, mire odaérek... és akkor hogyan tovább? Kezdem azt hinni, hogy a legrosszabb ötletem volt ez a szökés. El tudom képzelni anyám arcát, amikor meglátja majd az érintetlen ágyamat. Képtelen voltam az alvásra, egész éjjel az ablak melletti fotelban gubbasztottam és azon agyaltam, mit fogok mondani neki. Beszélnem kell vele. Az egész az én hibám. Csak kicsúsztak a számon a szavak és már meg is bántam, abban a pillanatban, amikor kiejtettem őket. Azt mondtam, félek az érzéseimtől. Ő azt, hogy én az élettől félek. Igaza van... de most legalább megpróbálok. Még negyven perc és leszállok. Találkozom vele. Ott fog várni a peronon. Muszáj megkockáztatnom egy második lehetőséget... de vajon Ő kész rá, hogy megadja?

Két részletet olvashattok, melyek különböznek egymástól. Hasonló szituációk, de más történetet hozhattok ki belőlük. Azért írtam két bevezetőt, hogy legyen választási lehetőségetek, de nem kell mindkét részlethez cselekményt írnotok! Elég csak egyet választani a kettő közül és azzal dolgozzatok!

A részleteket szándékos módon írtam sejtelmesre, hogy ne adjak kész tényeket a kezetekbe. Emiatt nehezebbnek tűnhet a feladat, de annál több lehetőség adódik, amit ti megragadhattok. Mindkét részlet esetében elmondható, hogy nem beszélek arról, mi az utazás tárgya, hová tart a szereplő, milyen célból, kik az útitársai és melyek azok az okok, amelyek az utazásra sarkallták. Ezekre a kérdésekre nektek kell választ adnotok! Bízom benne, hogy sikerül megtalálnotok őket a képzeletetek által! :)
Nem határoztam meg, hogy férfi/fiú vagy nő/lány az illető. Rátok bízom, hogy miképpen választjátok meg a karaktereteket, ahogyan azt is, hogy milyen helyszínen és hány szereplővel dolgoztok. Nyugodtan hozzatok be mellékszereplőket a történetbe és bátran vigyétek tovább ezt a kezdeti gondolatot egy olyan irányba, mely számotokra a történet cselekményét, majd annak befejezését jelentheti! 
A részletet nem kell átírnotok a kommentbe! Látható itt mindenki számára a bejegyzésben és nektek csupán annyi a dolgotok, hogy folytassátok az utolsó mondattól! Bújjatok a karakter bőrébe, vegyétek át a gondolatait, érzéseit és mutassatok be egy olyan történetet, melyben ez a néhány sor értelmet, magyarázatot, célt és megoldást kap!


Daisy

15 megjegyzés:

Zsuzsanna Kovács írta...

Második rész:
Elköltöztem. Majd amint tudtam még távolabb mentem.
Neki ez a viselkedés és a hosszú haragtartás, morgás. megszokott volt. Nekem ez távol áll a természetemtől, noha vannak dolgok, amik még mindig fájnak és egy vita hevében talán a fejéhez is vágnám. Ő morog, majd elfelejti. Én viszont emlékszem rájuk, mint egy rossz emlék.
Most évekkel később a vonaton ülök. És rettegek. Nem akarok hazamenni. Az már nem az otthonom. Már van egy másik. De visszakellett jönnöm.
Nem szóltam, hogy jövök. Csak beállítok és ennyi. Évek óta nem jártam itt. Kerültem, ezt a várost, de még az országot is. Telefonon, interneten beszélgettünk, de ennyi. Ez épp elég volt.
Nem mondom, hiányoztak. Főleg anyukám, de nem akartam visszajönni. És most mégis itt vagyok.
Félek. Tartok apám szavaitól, de attól talán jobban, hogy már meghalt. Vagy, hogy súlyos betegek. Ez a félelem minden hazatérő gyermekben ott van, de mégis legszívesebben visszafordulnék. És meg nem történté, tenném az utazást. Viszont ezt meg kell tennem. Be kell jelentenem valamit, amit jobb személyesen.
A vonat fékezett. Kinézek az ablakon. Megérkeztem. A szülővárosomban vagyok. Lassan leszálltam, és elindultam a buszmegálló felé. Ha szerencsém van, húsz percen belül ott lehetek.
Az volt. A kapu előtt állok. Félve veszem elő a kulcsom. Egy apró tacskó rohan a kapuhoz. Nagyban ugat, majd hirtelen elhallgat, és a farkát csóválja nagy vidáman. Felismert.
Kinyitom a kaput és belépek az udvarra, a Csöpi körüludvarol. Megszeretgetem, majd beljebb lépek. Akkor látom meg édesanyámat. Ott áll idősebben, de ő még mindig ő. Szinte repülök a karjaiba.
A karjaiba zár és csak annyit mondok és hazaértem mama.

Köszönöm a lehetőséget, és bocsánat mert túl hosszú lett.
Suzy Smith

Zsuzsanna Kovács írta...

Az elsőhöz írtam, a címe Hazaút
Első rész
Mikor évekkel ezelőtt eljöttem otthonról megfogadtam, hogy messzire elkerülöm ezt a helyet.
Elegem lett. Akkor mindent utáltam. A szüleimet, az életet, magamat. Úgy éreztem, ha itt maradok, akkor ugyanolyan leszek, mint ők.
Egy gyerek sok mindent elvisel, hiszen a szüleiről van szó és el sem tud menekülni. De lassan, ahogy telnek az évek, és ahogy egyre több fájdalmas dolgot tapasztal, elkezd nem bízni az életben. Elkezdi utálni, és hibáztatni magát.
Mi lett volna, ha én nem vagyok, ha nem születek meg, ha nem lennék. Nekem is megfordult a fejemben. Nem is egyszer. De mégis gyerekesen hittem, hogy egyszer jobb lesz. És jobb hogy jobb lett-e? Nem tudom. Fogalmam sincs róla.
Kiskoromtól kezdve láttam és hallottam dolgokat. Az elején még nem értettem, de egy tíz éves gyerektől ez érthető. Akkor még nem tudtam, még nem tanultam meg, hogy mi a részegség, milyen jelei vannak, mi okozza. Pedig addig is jelen volt az életemben.
Még nem fogtam fel ésszel. Maximum csak éreztem, hogy ez rossz dolog.
Nem tudtam, hogy miért sértegeti apám anyámat. Akkor még semmit sem értettem.
Teltek az évek, múltak a hónapok peregtek a percek és megértettem.
Megértettem, miközben a szobámban sírtam miattuk, miközben nem tudtam, hogy közeledjek máshoz. Mivel tudtam ez titok. Ezt nem szabad senkinek sem elárulni. Csendben maradtam és lassan bezárkóztam. Miközben pedig küszködtem, hogy elfogadjanak. Fájt mikor láttam, hogy mást választanak. Ahogy lassan elhátráltak. Vagy én hátráltam? Nem tudom.
Idősebbként elkezdtem gyűlölni a szüleimet. Hiszen nem én akartam megszületni, nem én akartam az ő gyermekük lenni! Undorodtam tőlük és magamban szidtam őket. Ahogy apám az anyámat, amikor mindketten ittak, de anyám többet. A gyereke előtt mondta el mindennek. A saját lányának, hogy milyen az anyja mikor ő sem jobb.
Azonban a családi ráhatás hatott. Jobb lett. És én is megértőbb lettem. Segíteni akartam nekik. De, fájt mikor láttam, hogy a szavaim olyanok számára, mint a falra hányt borsó, hogy hiába beszélek, hiába próbálok a lelkére hatni, nem sikerül.
Menni akartam Mégis maradtam. Maradtam és eltűrtem apám szeszélyes viselkedését, anyám iszogatását. Eltűrtem, de szívem mélyén menekültem volna.
Aztán egyszer a két hasonló természetű ember, akár két lőporos hordó berobbant.
Utána már csak romok maradtak.
Az édesapám leszólta a munkát, amit elvégeztem, leszólt és én visszaszóltam. Majd köszönés nélkül elmentem pár napra.
Mikor hazaértem, egy senkinek nevezett, mert nem köszöntem el tőle. Egy szar alaknak.
Másnap anyám hatására bocsánatot kértem. És a költözést terveztem. Hiába mondtam neki, hogy nincs rá pénzem. Megoldom. Úgy voltam vele. Addig, amíg kell, kibírom, majd elmegyek. Nem kérek több pofont. Elég volt.

Névtelen írta...

1. rész
Holly
Te vagy a legjobb dolog, ami valaha az enyém volt…

A nevem Zoja és most elmesélem a történetem, ha meghallgatsz.
Boszorkány voltam. Az egyik legjobb mindközül, a trón várományosa. Valaki az erőmet akarta, és megpróbált megölni, kétszer is. Az első is elég hajmeresztőre sikeredett, de a második kísérlet után kómába kerültem. Miután 2 héttel később magamhoz tértem, az apám rávette az egyébként vámpír barátomat, hogy vegye el az emlékeim és elküldtek a nagynénémhez, amíg ők végeznek a merénylőmmel. Fél évbe telt megtalálniuk őt. Közben én beleszerettem egy másik férfiba. Nem emlékeztem Jeasonre, sem arra, hogy őt szeretem. Én nem tudtam, hogy nem szerethetem. Finoman fogalmazva is elég bonyolultak voltak akkoriban a dolgok. Aztán Jeason, a barátom eljött értem és vissza adta az emlékeim. Azt hittem, ezzel vissza kaphatom a régi életemet is, de tévedtem….
Zoja:Miért adtad vissza az emlékeim?
Jeason:A merénylő halott. Biztonságban vagy. Már itt maradhatsz.
-De nem akarok…
-Sosem voltál képes jól hazudni nekem..
-Ellentétben veled…
-Sajnálom…Nem tehettem mást. Én téged védtelek. Szeretlek.
-Tudom… Kár, hogy ez nem elég…

Telt az idő és én próbáltam vissza illeszkedni, de egy év távol, az sok idő. Talán túl sok is…
Nem tudtam, mit tegyek. Szerettem őt, tiszta szívemből. És tudom, hogy az apám kényszerítette őt arra, hogy elvegye az emlékeim. De akkor is megtette….-
Folyamatosan próbálta helyre hozni a hibát, amit akkor elkövetett….
Végül döntöttem.
-Nézd én nem tudom, h megbocsájtottam e neked, vagy hogy valaha is meg fogok e, de szeretlek.. Történjen bármi.. Én veled akarok lenni.
-Énis ezt akarom.
Újra együtt voltunk. Ám nem volt egyszerű.. Újra meg kellett ismernünk egymást. Randizgattunk. Nem ment könnyen, de megérte. Megérte minden perc vele…
Ám a volt barátom, Mitch utánam jött. Leléptem onnan egy szó nélkül. El kellett magyaráznom neki, miért tettem. És közben megcsókolt. Én pedig hagytam. Úgy éreztem, el kell mondanom Jeasonnek, hogy mi történt…
-Mitch megcsókolt és én hagytam- így belegondolva fogalmam sincs, miért mondtam el ezt neki…de már késő lett volna visszavonni…
-Szereted őt?
-Nem tudom!-igazat mondtam. Fogalmam sem volt már semmiről…-Csak azt tudom, h veled akarok lenni..
-De nem megy…Mit tegyek, h ne így nézz rám?
-Nem tudom!... Nem tudom!...
Szeretlek. Te vagy az életem szerelme… De… történt,ami történt. Nem a te hibád és nem is az enyém. De megtörtént. Megismertem őt és beleszerettem. Én nem tudtam, h nem szabad. Nem emlékeztem rád, mert kitörölted magad a fejemből.. Sokáig éreztem azt, h nem szerethetek bele senkibe. De aztán jött ő és csak úgy megtörtént…Nem lett volna szabad. Ám késő… Nem tudok tenni ellene..Ezért nem lehetek veled, de vele sem…

Eljöttem onnan. Nem mehettem Mitchhez, nem marad hatattam ott sem. Új életet kezdtem, és egész jól ment. Megfogadtam, hogy soha nem térek vissza.
Erre most apám beteg én pedig itt ülök ezen a koszos vonaton és csak percek választanak el attól, hogy megérkezzek…haza…

Névtelen írta...

Holly

Te vagy a legjobb dolog, ami valaha az enyém volt…

folytatás...


Apám azt várja tőlem, vegyem át a helyét, ahogy ez eredetileg is tervben volt. A népem is ezt várja tőlem. De vajon képes leszek rá? És ami még fontosabb? Képes leszek minden nap látni Jeasont?
Úgy érzem, nincs elég erőm ehhez…..És a legrosszabb, hogy azt hiszem, igazam van…
Mármint Jeason volt életem szerelme. És talán még most is az. Mit beszélek én.. még mindig az. De hogy megbocsájtsak és újra bízzak benne… Tudtam, hogy nem lesz egyszerű. Már ha ezt akarom. De .. ezt akarom. Vissza akarom kapni a régi életem. Mindent, amiről azt hittem, sosem akarom majd többé. Mindent akarok….
-Kérdezhetek valamit?-nézett a vonaton ülő férfira.-Miért vagy itt?
-A nagybáttyámhoz utazom…
-Úgy értem, miért vagy itt velem…?Végig hallgattál…pedig nem is ismersz…
-Úgy gondoltam, olyan lány vagy, akit szívesen megismernék…És azt hiszem, nem tévedtem…-közelebb hajoltam hozzá.
-Tényleg olyan férfival akarsz lenni, aki megcsókol egy ilyen történet után?
-Igazad van! Viszlát idegen! –A vonat megállt, én pedig mosolyogva leszálltam az állomáson. Jeason mér várt rám. És vele együtt a közös jövőnk is…És életemben először tudtam., hogy jó helyen vagyok…

Névtelen írta...

Eve
1.részlet
Címe:Út a célhoz

Mike Johnson nyugdíjazott FBI ügynök. Gratulálok. Tudom, butaságnak tűnik önmagammal vitázni, ráadásul gondolatban. Az elmúlt huszonöt évben mégis minden napom erről szólt. Tipikusan az az ember vagyok, aki nehezen lép tovább.
Életveszélyes küldetéseket vállaltam el, egyetlen célom a rosszfiúk üldözése és az igazságszolgáltatás volt. Azt azonban nem vettem észre, hogy mindemellett ítélkeztem is. Elítéltem apámat, mert ő volt az, aki erre az útra kényszerített. Közvetve, vagy közvetlenül… számít az?
Huszonöt évvel ezelőtt megfogadtam, hogy sosem bocsátok meg neki. Most mégis- az élet által lezúzva, megnyomorítva, család és barátok nélkül- hazafelé tartok. Mindig is utáltam az ingázást. Ki nem állhattam az úgynevezett „kiruccanásokat”, mindegy milyen járművel történt- kocsi, repülő, kommandós autó. Minden pillanatban az járt a fejemben, hogy ez nem az az út, amit járnom kellene. És nézzenek rám, most mégis élvezem ezt az utat.
Megbocsátani indultam haza, megkegyelmezni, ha úgy tetszik. Apám miatt vesztettem el a családom. Már gyerekkoromban voltak drogproblémái. Én hoztam helyre őket. Kifizettem az adósságait, majd elhatároztam, hogy egy jobb hellyé teszem a világot. Minden sínre került. Feleségem volt és egy gyönyörű kislányom. Ám apám az évek során sokkal nagyobb adósságot halmozott fel. Mint kiderült, árulta és nem használta a szereket, de az értük kapott pénzt megtartotta. A fejesek pedig nem örültek a hiányzó összegnek. Én önmagamban csalódtam. Elvégre ügynök voltam, hogy nem vettem észre, mi zajlott körülöttem? Egyszerre mindent elvesztettem, amim volt.
Most pedig, azok után, amit átéltem, újra azt teszem, amit utálok. Utazom. Engedek a bűntudatnak. A bűntudatnak, amely huszonöt éve a szívem legsötétebb zugában él eltemetve. Utam haza vezet. Megadom apámnak a régóta áhított irgalmat. Jobb emberré vált ugyan, az után, hogy a halálba küldte a családom, én mégsem tudtam szembenézni vele. Ám nem leszek fiatalabb, az életem pedig nem kapom vissza. Szeretem őt. Elvégre az apám. Ugyanakkor gyűlölöm is. Gyűlölöm, amiért ezt tette velem. Mégis vágyom arra, hogy ismét a fia lehessek, még ha rövid időre is.
Van egy utolsó esélyem, hogy helyrehozzam, mielőtt a daganat őt is elveszi tőlem. Én pedig holt biztos, hogy élni fogok vele. Ha más miatt nem, csupán azért, hogy garantáljam, ő a megfelelő módon ér célba egy fáradalmas, hosszú út után.

Daisy írta...

2. részlet
Cím: Te vagy a boldogságom
/1. rész/
Vagy talán édesanyám volt az, akinek ismét igaza volt? Sokszor mondta, hogy a történtek után túl sok mindentől félek. Hogy félek a változástól, az idő múlásától, személyek és tárgyak elvesztésétől. Félek a szeretettől, a gyűlölettől, félek attól, hogy elhagynak. Igaza volt. Félek az élettől, és erről csakis egy valaki tehet. Jeason.
Hogy is mutathatnám be Jeason Smith-t, a férfit, aki megváltoztatta az életem? Ahány ismerőse, annyi különböző megalkotott vélemény kering róla. Jó, rossz egyaránt, de magam se tudtam eldönteni, hogy én pontosan hogyan vélekedek róla. Vegyes érzéseket tápláltam iránta, olyan sok minden kavargott bennem, ha rá gondoltam, hogy szinte megfogalmazni sem tudtam. Anyám annyiszor kért, hogy meséljek neki Jeasonról, meséljem el, hogy mi van köztük, hogy mit éltünk át ketten, hogy mit érzek iránta. Akartam is róla beszélni, elmesélni mindent, ami hozzá kötött, de egyszerűen képtelen voltam. Egy boldog évet töltöttünk együtt, és míg neki az már rég véget ért, én még mindig amiatt az egy, nyomorúságos év miatt emésztem magam. Hogy miért? Mert szerelmes voltam. Igazán szerelmes. Az a lány vagyok, akinek fontos a szavak jelentése, és a szerelem talán a legfontosabb volt számomra. Még erre is Jeason tanított meg. Olyan szép szerelem volt a mienk, olyan valódi – az én részemről biztosan –, hogy még mindig nem tudtam elengedni. Azóta sem jöttem rá, hogy neki vajon mit jelentett az az egy év. Csak győzködöm magam, ha nem szeretett volna eléggé, akkor nem maradt volna ilyen hosszú ideig velem. Akkor nem lehettem volna én sem boldog, hiszen éreztem volna, hogy ő nem akar velem lenni.
De akkor miért tette azt, amit? Miért hagyott el egy szó nélkül, hogy aztán hónapokig ne is halljak róla?
Mindössze egyetlen üzenetet hagyott hátra, azt is csak hónapokkal az eltűnése után kaptam meg. Anyámnak adta az üzenetet és azt mondta csak akkor kapjam meg, ha már készen állok rá.
De anyámnak honnan kellett volna tudnia, hogy mikor állok készen, amikor soha nem mondtam neki Jeasonról semmit?
Azelőtt ódákat zengtem a kapcsolatunkról, a boldogságunkról, a tökéletes életemről, anyám pedig csak mosolygott, azt hiszem ő is örült, hogy megtaláltam a boldogságomat. Ő sem sejtette, ahogy én sem, hogy valójában ez az, ami tönkre fogja tenni az életem.
Nem mondanám, hogy mélységes depresszióba zuhantam Jeason felszívódása után, de nem tagadom, hogy gyakran éjszakákat sírtam át, vagy éppen zokogva ébredtem álmomból, amiben ő is szerepelt, amiben ugyanolyan boldogok voltunk, mint azelőtt.
Egy idő után már nem Jeason hiányzott, hanem a boldogságom. Szinte árnyéka voltam önmagamnak, amíg rá nem jöttem, hogy kettőnk közül ő volt az, aki vesztett. Hiszen én teljes szívemből szerettem őt, és azzal, hogy elhagyott, elvesztett valakit, egy olyan személyt, aki bármit megadott volna érte. És hogy én mit vesztettem? Semmit.
Elment, ez pedig csak annyit jelenthet, hogy nem szeretett engem eléggé ahhoz, hogy maradjon, így pedig esélyt kaptam arra, hogy olyat találjak, aki még nála is boldogabbá tesz. Próbáltam is élni ezzel a lehetőséggel, anyám pedig csak megsaccolni tudta, hogy mikor vagyok megfelelő állapotban ahhoz, hogy átadja Jeason üzenetét. Ismét boldognak látott, és bár annak a fele csak színészkedés volt, ő is ugyanúgy elhitte, mint a körülöttem lévők.
Így aztán, négy hónappal később megkaptam azt a bizonyos búcsúlevelet, amit anyám egészen addig gondosan őrzött, Jeason utolsó kívánságát teljesítve ezzel. Jeason azonban nem érdemelte ezt meg. Nem érdemelt utolsó kívánságokat, azok után, hogy szó nélkül elment, szó nélkül hagyta rám azt a boldogságot, amit csak vele tudtam volna megosztani.
A levelet reggel kaptam meg, és egész álló nap azon gondolkodtam, hogy érdemes-e arra, hogy elolvassam. Végül este letelepedtem a karosszékbe, és míg anyám mellettem a kedvenc regényét olvasta, én felbontottam a levelet.

Daisy írta...

2. részlet
Cím: Te vagy a boldogságom
/2. rész/

. Anyám egy halvány, bíztató mosolyt küldött felém, én azonban viszonzás nélkül emeltem a tekintetem újra a levélre, és remegő kézzel olvasni kezdtem. Nem volt hosszú, Jeason látszólag elővette a legszebb kézírását, hogy méltóképpen tudjon tőlem elbúcsúzni. Azzal azonban, amit a levélben rám hagyott, csak még jobban felkavart. Olyan érzéseket váltott ki belőlem, amiről fogalmam sem volt, hogy bennem vannak. Fájdalmat éreztem, de olyat, amilyet azelőtt még soha. Még akkor sem amikor rájöttem, hogy elment, és soha többet nem jön vissza.
Amint végeztem a levéllel, felpattantam és a szobámba vágtattam. Összegyűrtem a papírt, és bedobtam az akkor már előhalászott bőröndbe. Egymás után dobáltam bele a ruháimat is, oda sem figyeltem, hogy mit is viszek magammal
Anyám riadtan sietett utánam a szobámba, el sem tudtam képzelni, hogy mire készülök. Elmondtam neki, hogy Jeason után megyek. Erre még riadtabb képet vágott.
– Nem teheted! – állt az utamba, amikor egy újabb adag ruhát akartam beszórni a bőröndbe. Finoman arrébb löktem, miközben arról magyaráztam, hogy Jeasonnek szüksége van rám, nekem pedig annál is nagyobb rá. Olyanokat hajtogattam, hogy kevés időm van, eddig is elpazaroltam 4 hónapot, talán már el is késtem. Anyám bele se mert gondolni, hogy Jeason vajon mit írhatott a levélbe, majd vitázni kezdett velem. Nem akart elengedni itthonról. Bármi másért elmehettem volna, de ha Jeason volt az oka a távozásomnak, legszívesebben bezárt volna a szobámba és még az ablakomra is lakatot tett volna. Egyre durvább dolgokat vágtunk egymás fejéhez, és elérkezett az a pillanat, amikor olyat mondott, amiben tudtam, hogy teljes mértékben igaza van. Azt mondta, félek az élettől. Én ezt azonban kiegészíteném. Félek attól az élettől, amiben Jeason nem szerepel.
Úgy tettem tehát, mint aki belenyugszik abba, hogy nem mehet sehova. Éjszaka azonban összecsomagoltam és pár búcsúszóval hagytam magára anyámat.
Most pedig már itt ülök, ezen a vonaton. Csak reménykedni tudok benne, hogy Jeason megkapta a levelemet és valóban ott fog várni a peronon. Már csak húsz perc van vissza addig, hogy négy hónap után újra láthassam őt. Hogy újra megölelhessem. De vajon képes leszek rá? Képes leszek egyáltalán arra, hogy ránézzek?
És míg ezek a gondolatokkal vívtam harcot, eszembe jutott, hogy mi van, ha Jeasonnek esze ágában sincs rám várni? Ha majd leszállok és senki nem fog engem keresni?
Az órámra néztem, és a percek – életemben talán most először – rohamosan teltek.
Már csak tíz perc volt hátra, én pedig egyre jobban izgultam. Csak ekkor tűnt fel, hogy már nem ül mellettem senki. Az egész vonat olyan üresnek tűnt, rajtam kívül már csak ketten ültek a kabinban. Idegesen kezdtem dobolni a lábaimmal. Összepakoltam a holmimat, a könyvemet óvatosan tettem el a táskámba, az összegyűrt szalvétát, amiben az előtt a szendvicsem volt csak bedobta egy kisebb rekeszbe, a táskámba. Beértünk a faluba, én pedig megpillantottam az állomást, azonban ahhoz túl messze volt, hogy lássam, vajon Jeason ott van-e. Csak pillanatok kellettek hozzá, hogy megpillantsam őt. A szívem a torkomba ugrott. A vonat lefékezett, az utasok – engem is beleértve – pedig leszálltak.
Jeason ott állt, éppen velem szemben, két oldalán egy kislánnyal és egy kisfiúval, akik a karjába csimpaszkodtak. A hasonlóság alig volt észrevehető, csak ha az ember jobban megnézte a szemük formáját. Az teljesen olyan volt, mint Jeason gyönyörű, mélykék szeme. Ő maga elég sokat változott, már amennyit egy huszonkét éves négy hónap alatt változni tud. Fekete haja egészen megnőtt, pár tincs a homlokát verdeste, és már borostát is viselt. Azelőtt mindig gondosan ügyelt arra, hogy sima legyen az arca, mert neki jobban tetszett így. Egészen más volt ettől, sokkal férfiasabb. Könnyek gyűltek a szemembe. Jeason elengedte a két kis apróság kezét és egy félénk lépést tett felém. Azt hiszem, nem volt biztos benne, hogy mik a szándékaim.

Daisy írta...

2. részlet
Cím: Te vagy a boldogságom
/3. rész/

Hogy azért jöttem-e, mert még mindig vele akarok lenni, vagy azért tettem meg ezt a hosszú utat, hogy a képébe mondjam, hogy mennyire gyűlölöm. Őszintén szólva, kicsit mindkettőre vágytam, de akkor, ott, ahogy előttem állt, nem lebegett más a szemem előtt, csak hogy visszakaptam.
Odasiettem hozzá, ő pedig a karjába kapott és erősen magához szorított. Lehunytam a szemem és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Nem mondtam semmit, ahogy ő sem. Az az ölelés magáért beszélt. Amikor kinyitottam a szemem, megpillantottam a két kisgyereket a háta mögött, ahogy kíváncsian figyelnek minket, és halkan felnevettem.
– Nagyon édes gyerekek – mondtam, amikor nagy nehezen kicsit távolabb húzódtam Jeasontól.
– A nővérem büszke lehet rájuk.
– Hogy van? – kérdeztem.
– Már sokkal jobban – válaszolta, majd kézen fogott és elindultunk a nővére otthona felé. A kis Greg az ő, a húga, Lily pedig az én kezemet fogta az úton. És hogy kik voltak ők? Jeason nővérének a gyermekei, akire hosszú időn keresztül Jeason vigyázott. Anne-nél ugyanis (Jeason nővére) rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak, és a levélből kiderült, hogy nem sok esély van arra, hogy túléli. A férje még Greg születése előtt elhagyta őt, így egyedül nevelte a gyerekeket. Ő kérte Jeason erre, hogy költözzön ide, hogy legyen valaki, aki gondját viseli a gyerekeknek, ha ő esetleg nem lenne képes rá. Jeasona levélben leírta, hogy nem akart nekem ilyen életet, hogy valaki más gyerekére keljen vigyáznom, mert az anyjuk súlyos beteg. Ez persze számomra nem volt megfelelő indok, mert úgy szerettem Jeasont, ahogy van, és mindenben mellette akartam állni. Ez az ok azonban mégis elegendő arra, hogy elfelejtsem az elmúlt négy hónapot, amit külön töltöttünk, hiszen neki még nehezebb lehetett, mint nekem.
Sok minden van, amit még meg kell beszélnünk, de reméltem, hogy mostantól már elengedő időt kapunk erre. Bíztam benne, ha anyám megtudja mindezt, ő is nyugodt szívvel fogja fogadni, hogy a boldogságom oka ismét Jeason.

Köszönöm, hogy részt vehetek a versenyen!:)
Puszi,
Daisy

Beth írta...

(1. szöveg)

Eső az üvegen (1. rész)

Nem volt más választásom. Hiába ült bennem az utálat, az undor az egész iránt, mégis odahúzott valami.
A húgom.
Haldoklik!
Nekidöntöm a fejemet a vonatablaknak. A hűs üveg érintése kicsit lenyugtat. Arcom elmosódva tükröződik, és még így is látom, mennyire nyúzott vagyok. Tegnap éjjel kaptam azt a telefonhívást, persze nem a családomtól, hanem egy általuk megbízott alaktól. Talán az ügyvédjük. Egész éjjel csak fetrengtem, mintha én magam állnék a halál küszöbén. Reggelre meghoztam a döntést. Van, amit még az a rettenetes birtok sem tud elvenni tőlem.
Egy pillanatra beúszik az agyamba a borostyánnal befuttatott kastélyfal, a hibátlan gyep, az eső a gondosan nyírt bokrokon, de gyorsan megrázom a fejemet. Inkább a húgomra gondolok.
Ugyanolyan szoborszerű szépség, mint én.
Mint az egész családunk.
Hosszú, finom hullámokban aláomló rubinszínű haj, smaragdzöld szemek. Olyanok vagyunk, mint egy drágakövekből kirakott angyalszobor.
A kastély, a birtok, a személyzet, az elegancia, a hidegség, ami elüldözött, most értelmét vesztette, mert az én fénysugaram gyermekkorom unalmas báljain, a vidám, nyárias, könnyű és elbűvölő húgocskám az utolsókat rúgja. Hogy lehet a sors ilyen kegyetlen?
Életben hagyta az összes nagynénit, akik pávatollas kalapjuk alól szúrós szemmel mondogatták:
- Magasabbra az állat, kedveském! Nem holmi cselédleány vagy!
Csak őt nem?
Mi lehet az a betegség, ami megtámadja a nemes családunkat?
Ha kell, ottmaradok. Azon a nyavalyás, családi poklon. Ha ez segít! Csak nehogy későn érkezzek.

Beth írta...

(1. szöveg)

Eső az üvegen (2. rész)

- Szabad ez a hely? - érdeklődik kedves mosollyal egy fiatalember.
Pillantásom rávándorol, elidőzik a tengerkék szemén és a szalmaszín haján, aztán unottan visszafordul az esőcseppekre.
- Nem kertelek, tudom, ki maga. Én voltam, aki telefonált. El is küldtek ide, mert tudták, hogy jönni fog.
Megacélozom az arcomat, hogy semmilyen érzelmet ne fejezzen ki. Egyszerűen nem érdekelnek azok az emberek, akik a családomnak nevezik magukat, vagy egyáltalán az ő barátjuknak.
- A húgát ismeretlen betegség támadta meg, a legjobb orvosok sem tudnak semmit. Néha felébred lázálmából, és az ön nevét suttogja. Talán ön esélyt jelenthet.
Kezd idegesíteni a fickó. Ezt mind elmondta a telefonban, mit ugrál itt nekem?
- A család nagyon örül, hogy viszontláthatja magát. Amióta...
- Befogná végre?! - a metszően hideg hangomat veszem elő, amitől minden férfi meghunyászkodik. - Amint odajutok ezzel a vonatnak nevezett tragaccsal, leülök a húgom ágya mellé, és egyetlen szót nem fogok szólni senkihez. Maga szerint szórakozásból mentem el? Nem! Megvetem, és nem bírom elviselni őket! Semelyiket, érti? Kivéve a húgomat. És most ne piszkáljon tovább, mert nem érdekel semmi azokkal kapcsolatban.
- Huh. - mondja a férfi. - Magán látszik, hogy tényleg közéjük való.
Erre már nem is tudok mit mondani, mert annyira felbosszant, hogy csak felkapom a kabátomat, és jegyemet a zsebembe vágva elviharzok.
De hamar rájövök, hogy egyetlen hely sem szabad (nem tudom elképzelni, hogy miért akar ennyi ember a Skót-felföldre utazni, ahol semmi nincs, csak elvétve néhány kisváros olyan sznob családokkal, mint az enyém), úgyhogy közel állok ahhoz, hogy leroskadjak a vonat folyosójának közepén. De még visszatart a családom által belém nevelt méltóság, és nekidőlök az ajtónak.
Becsukom a szemem, már az sem érdekel, hogy valószínűleg úgy nézek ki, mint akinek elment az esze.
- Hé. - szólít meg óvatosan egy hang. Meg se kell néznem, tudom, hogy az idegesítő férfi az. - Nem úgy gondoltam. És...sajnálom. A húgod biztosan jobban lesz.
- Maga nem tudja, mit jelent nekem odamenni. - szűröm a fogaim közt.
- Menjen vissza a helyére, ne itt ácsorogjon. Ha kell, én majd állok.
- Elbűvölő. - motyogom dühösen, de azért már egy kicsit megenyhülten.
Újra lehuppanok az ülésre, és a férfi (akinek még mindig nem tudom a nevét, de nincs kedvem megkérdezni, mert az olyan lenne, mintha érdeklődnék iránta) tekintetével kíséri, ahogyan a karfán dobolok az ujjaimmal.
Telnek a percek. Miért van London ilyen messze Skóciától? Azzal is időt vesztettem, hogy fel kellett kocsikáznom Cornwall-ból.
Él még?
Nyugalom. Ha történt volna valami, akkor már biztos felhívták volna őt. Mármint a férfit.
Meg kéne kérdeznem a nevét.
Á, még a végén azt hiszi, hogy valami hatást gyakorol rám a kinézetével.
Azért menekültem el Nagy-Britannia legmelegebb részére, hogy semmiben se legyen hasonlóság az előző otthonommal. Khmm, bocsánat, lakóhelyemmel. Vajon mennyit változott a birtok? És a családom? És a húgom??
Közel állok ahhoz, hogy felhívjam Apámat.
- Merre lehetünk? - kérdezem.
- Már közel. - mondja ő.
Nyelek egyet, és érzem, hogy a jegy megadja magát a kezemben, és kettészakad.
A vonat negyed óra feszült gyomorgörcs után megáll.
- Itt vagyunk. - néz a szemembe ő, miközben túlharsogja a rettenetesen recsegő bemondást, amivel még jobban belefúrják az elmémbe, hogy már csak percek kérdése, és meglátom az óriási kovácsoltvas kaput.
- Hát akkor...- veszek egy mély levegőt, és lelépek a vonatról.

Szatti írta...

Kedves Suzy!

Köszönöm a történeted, az őszinte soraidat és gondolataidat. Számomra meséltél és jó érzés volt a történeted olvasójának lenni! Nagyon őszinte voltál, nyílt és közlékeny, így könnyű volt azonosulni a szereplőddel és a leírtakkal! Gratulálok neked és köszönöm a munkád! :)

Szatti írta...

Kedves Holly!

Tetszett a történeted és a gondolataid is. Jól fogalmazol, gördülékenyek a mondataid... amire ügyelj, az a helyesírás. Volt egy-két olyan hiba, ami nem elütésből adódott. A másik, hogy nem igazán éreztem, hogy a megadott részlethez kapcsolódna az írásod. Más volt a stílus, a hangulat, maga a szövegkörnyezet és valahogy nem tudtam átérezni, összekapcsolni a kettőt. Az írásodat azzal a részlettel, amit én megadtam. Mindenesetre köszönöm, hogy írtál és gratulálok neked! :)

Szatti írta...

Kedves Eve!

Köszönöm a történeted! Tetszett a gondolataid őszintesége, közvetlensége, valamint a karaktered is, mint egyéniség. Szimpatikus volt és a megadott részlethez is jól kapcsoltad a saját elképzeléseidet, szépen illeszkedett egymáshoz! Köszönöm a munkádat és gratulálok neked! :)

Szatti írta...

Kedves Daisy!

Ami az első gondolatom volt, hogy örülök, hogy minden jól alakult. Minden jó, ha a vége jó, igaz? :) Tetszett a karaktered, a történeted és annak cselekménye, s ahogyan a választott részlethez igazítottad a gondolataidat! Köszönöm az élményt és gratulálok az írásodhoz! Lebilincselő volt és kellemes olvasmány! :)

Szatti írta...

Kedves Beth!

Köszönöm a történeted, az őszinte gondolataidat. Tetszett, ahogyan átadtad az érzéseket a szereplőd által, ahogyan a cselekmény mellett néhány mondatban az életét is érzékeltetted! Szépen, valamint választékosan fogalmazol és külön örültem a helyesírás helyességének! :) Ez mindig nagyon sokat jelent egy írásnál. Van olyan lényeges, mint maga a tartalom. Köszönöm az élményt és gratulálok az írásodhoz!