2017. július 7., péntek

Ihlet merítése a mindennapokból


Gyakran beszélgetek veletek olvasókkal, írótársakkal blogkörben akár facebookon, akár emailek által, és ha felmerül az írás mint téma, gyakori kérdésként lóg a levegőben, miszerint: honnan merítsünk ihletet? Az egyik leggyakoribb probléma az alkotás során, amikor elfogynak az ötleteink, nincs semmi inspirációnk, ezáltal elakadunk az írásban és telnek a napok, majd a hetek és semerre sem haladunk. Az alkotás folyamata leáll, és mi csak várunk az ihletre, ami nem akar jönni...

Mit is tehetünk ez ellen? Gyakran szoktam tanácsolni, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Természetesen, ezzel nem azt akarom mondani, hogy hagyjuk az egész történetet, amin éppen dolgozunk... vagyis igen, hagyjuk, de csak egy időre. Olyan ezt, mint egy jól megmunkált tészta, amit ha pihentetünk, sokkal finomabbá válik. Valahogy így van ez a történettel és a gondolatokkal is, melyek éltetik. Ha adunk időt magunknak arra, hogy megpihenjen bennünk a történet, előbb-utóbb beérik és megtaláljuk a folytatás szavait. Viszont, olykor nem elég a várakozás. Nem jelent semmit és nem hogy segítene, még jobban elszakít a történettől vagy az adott alkotástól. Most mondanék néhány tippet, amely talán segítséget jelenthet számotokra:



Beszélgetések megfigyelése

Mondani szokták, hogy másokat bámulni nem illik... nos, talán így van, de hallgatózni szabad, nem? Az írás során gyakran lehet problémánk a párbeszédek kialakításával. Élethű és valóságos legyen, semmiképp se erőltetett, továbbá ne csak kitöltse a sorokat, azaz informatív legyen. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, érdemes megfigyelni a körülöttünk élők párbeszédét. Amikor éppen vonaton zötykölődünk, buszon préselődünk másoknak vagy csak szimplán ha sétálunk valamerre az utcán, legyünk nyitottak erre a lehetőségre. Az interakció állandóan jelen van a környezetünkben és lehetséges, hogy egy mások között hallott beszélgetés segít át bennünket egy-egy ihlethiányos időszakon. Hasonló témát boncolgatnak, vagy valamilyen formában kapcsolódik a saját, történetünkben jelen lévő helyzetünkhöz! S bár bámulni nem illendő, azért mégis legyünk figyelmesek ne csak a beszélgetésekre, hanem a mások között történő gesztusokra, reakciókra, cselekvésekre!


Emlékezzünk vissza az álmainkra!
Nekem kimondottan van egy történetem, melyet egy álom hatására kezdtem írni. Nagyon tetszett az a jelenet vagy történések sorozata, ami éjjel lejátszódott a fejemben és ezt használtam fel egy történet cselekményének a kialakításához. Sőt, a későbbiekben elkezdtem álomnaplót is vezetni, azaz tudatosan feljegyeztem minden egyes élményt és emléket, ami megmaradt ébredés után az álmaimból. Sajnos, nem mindig emlékszünk az álmainkra és vannak olyan személyek - az én baráti körömben is van egy-két illető -, aki sosem álmodik. Álmodunk, ez tény... de sosem emlékeznek és talán egy-két alkalom volt csupán, amikor mesélni tudott valamit, hogy na, most talán rémlik valami. Ha álmodó típusú emberek vagyunk, akkor érdemes kihasználni ezt a lehetőséget és reggel, amikor felkelünk, végig venni az eseményeket, melyek az "éjszakai mozi" alatt leperegtek a szemünk előtt. Füzetet elő és tessék jegyzetelni! Egy-egy álombeli pillanat vagy történés olykor átsegíthet bennünket egy-egy ihlethiányos időszakon. Megeshet, hogy pont a történetünkkel álmodunk vagy egy olyan jelenet játszódik le bennünk, amelyet bele tudnánk építeni a történet cselekményébe!


Vidd véghez, éld át!

A történet írása során biztosan vannak olyan események, élethelyzetek, amiket cselekményként a történet részévé emeltek, de mindez csak a képzeletetekben él, és valójában sosem történt meg veletek. Hasonló példa lehet, amikor én az egyik történetem során azt vettem a cselekmény alapjául, hogy a főszereplő balett táncos, holott én magam sosem balettoztam. Mégis szerettem volna erről írni, és valamilyen módon visszaadni azt az érzést, ami ilyenkor megjelenik az emberben. Ehhez szükséges volt kutatómunkát is végeznem. Egy ismerősöm balettozik. Inkább ismerősnek mondom, és nem barátnőnek, mert annyira közvetlen viszonyban nem vagyunk, de elég jóban ahhoz, hogy megkérhessem, hadd kísérjem el az egyik órájára. Végül órán kívül, elmentünk abba az iskolába, ahol amúgy is gyakorolni szoktak a csoporttal és megmutatott néhány mozdulatot, lépést, gyakorlatot, valamint egy komplett koreográfiát is egy választott zenére. Leginkább én csak figyeltem őt, de aztán magam is kipróbáltam a segítségével. 

Ezzel a példával csak azt szeretném érzékeltetni, hogy más írni valamiről, amit elképzelünk és más úgy írni, hogy azt át is éltük. Nem mindig van persze lehetőség arra, hogy a történetben említett dolgokat kipróbáljuk a hétköznapokban. Legtöbbször erről szól az olvasás: olyan élményeket szeretnék átélni, amelyekben nem lehet részünk vagy részünk volt, és szeretnénk ismét megélni. Az írás nagyban hasonlít erre: írunk dolgokról, pillanatokról, történésekről vagy érzésekről, melyekben lehet, hogy nem volt még vagy éppen sosem lesz részünk, vagy volt és szeretnénk megteremteni, feleleveníteni és érezni azt, amit akkor éreztünk. Mindez nagyon sok mindenből tevődik össze. A lényeg, hogyha tehetitek, próbáljátok megtapasztalni ezeket a dolgokat. Egészen hétköznapi dolgokról is szó lehet: egy múzeumi látogatás, antikváriumban való vásárlás, sütizés egy jó baráttal, séta a parkban, hullámvasút a vidámparkban... biztosan vannak dolgok, amik határt szabnak ezeknek a dolgoknak - ha valaki öngyilkossággal foglalkozó történetet ír, nehogy levesse magát a tizedik tetejéről... tudom, rossz vicc -, de legyetek nyitottak és rugalmasak! Vegyétek végig a történetetek cselekményeit és amelyik átélhető, megtapasztalható, arra keressetek alkalmat és adjatok lehetőséget önmagatoknak az élmény megszerzésére! 


Mindig legyünk felkészültek!
Járjunk bárhol, mindig legyen kéznél papír és toll! Az ihlet sokszor villámcsapásszerűen a legváratlanabb helyzetekben tud megjelenni, és mondhatjuk, hogy megjegyeztem vagy na erre majd visszatérek, ha gépközelbe kerülök, de sokszor az ötletek elkopnak az idő múlásával és lehetséges, hogy mire odaértek ahhoz, hogy papírra vessétek az órákkal ezelőtti ötleteteket, már nem is emlékeztek minden részletére. Éppen ezért fontos, hogy tartsatok magatoknál egy jegyzetfüzetet, amiben rögzíthetitek az ötleteiteket. Ehhez kapcsolódhat az első pont, amikor is megfigyelitek mások párbeszédét, a közöttük lezajló szituációt. Ha van egy-két olyan mondat, amire úgy érzetek, hogy szükségetek van a továbbhaladáshoz, írjátok le! Ha eszetekbe jut egy helyről, egy illatról, egy látványról bármi, ami a történeteket cselekményét előrelendítheti, mindenképp jegyezzétek fel! Velem gyakran megesik, hogy utazás közben szinte gondolatban írok. Nincs előttem billentyűzet, de gondolatban úgy pörögnek a sorok a fejemben, mintha éppen leírnám őket. Ha van egy-két olyan mondat vagy akár több is, aminél úgy érzem, hogy ezt talán szeretném beleírni a történetbe, akkor leírom... sőt, megesett már az is, hogy hangosan mondtam valamit és felvettem telefonra, mert tudtam, hogy ugyanúgy akarom beleírni a cselekménybe, minden változtatás nélkül. Fontos, hogy minden pillanatban résen legyünk, hiszen az ihlet megfoghatatlan dolog... olykor váratlanul hagy el minket, máskor pedig olyan hirtelen tér vissza, hogy pislogni sincs időnk. Olyankor elkap az alkotási láz és az izgalom hevében muszáj, hogy meg tudjuk örökíteni a gondolatainkat!


Baráti körünk, életünk

Írás során gyakran mesélünk a karakterek mindennapjairól, szívesen adunk leírást a jellemükről... de mindezeket miből merítjük? Csak a képzeletünk szüleményei? Nem hiszem... minden jellemvonás és tulajdonság, mellyel felruházzuk a szereplőinket, hús-vér emberektől vesszük kölcsön a mindennapjainkból. A főszereplőnk makacs és olykor "előbb cselekszik, aztán gondolkodik" típus? Lehet, hogy ezt éppen a testvérünkről mintáztuk. Állandóan csacsog, és szinte le sem lehetne lőni, annyi energia van benne? Megeshet, hogy a legjobb barátnőnk az életben pont ilyen. Akár akarattal, akár akaratlanul, de átemelünk bizonyos személyiségjegyeket és jellemvonásokat, melyek még összetettebbé és valósabbá teszik karaktereinket. Ne féljünk ettől! Senki sem fogja tudni, hogy éppen rá gondoltunk, még akkor sem, ha ténylegesen elolvassa azt a részt vagy akár az egész művünket. Mondhatjuk, hogy a könyvben leírt dolgokat a képzelet alkotta és minden más egybeesés pusztán a véletlen műve!
Figyeljük meg barátainkat, családtagjainkat és jegyezzünk fel érdekes és egyedi jellemvonásokat, szokásokat, amelyeket felhasználhatunk a karaktereink megalkotásához. Egyrészt színesebbé válnak, másrészt pedig sokkal közelebb érezzük majd őket magunkhoz!


Valósítsuk meg önmagunkat!

Vannak történetek, melyeknek szereplőit valód személyek ihlették. Én nekem speciel nem stílusom, de azért tudatában vagyok annak, hogy mindig a főszereplőmmel azonosulok leginkább, tehát jellemileg és személyiségben talán én vagyok a bőrében. A többi karaktert viszont igyekszem anélkül megalkotni, hogy közel lenne bárkihez is a családi-vagy baráti körömből. Az írás során gyakran írunk olyan eseményekről, melyek csak a képzeletünkben léteznek. Sosem történtek meg. Nem is volt benne részünk, és pusztán kitaláltuk vagy más elbeszélése által van némi tapasztalatunk róla. Pl.: egy barátunk/barátnőnk mesélte, esetleg vele történt és ilyen formában van kapcsolatunk a dologgal. Az írás viszont, egyfajta kifejezésmód. Nem csak alkotunk és mesélünk, hanem emlékezünk és feldolgozunk is. Sokakat az írás segít át egy-egy nehezebb időszakon azáltal, hogy a leírt szavakkal kibeszélhetik magukból. Erre való egyrészt a naplóírás, de mindez történeten belül is megvalósulhat, ha a velünk történt eseményeket bizonyos formában beleépítjük a cselekménybe. Ezek lehetnek kellemes vagy éppen kellemetlen élmények. Boldog vagy szomorú pillanatok. Az előbbiről azért írunk, mert mosolyt csal az arcunkra... az utóbbiról pedig azért, mert segít jobban megérteni vagy éppen elfogadni. Bármelyikre is kerül sor, legyünk bátrak és tegyük az írásaink részévé! Ne csak kitalált történésekkel dolgozzunk, hanem az életünkben fellelhető valós, és megörökítésre érdemes pillanatokkal is!


Hangtól hangig!

Én nem igazán szeretek zenét hallgatni írás közben. Legalább is, szövegeset biztosan nem, mert elvonja a figyelmem... bár olykor a háttérzenék is zavaróak. Mindez hangulatfüggő. Viszont, az utóbbi időben megfigyeltem, hogy amikor éppen utazok vagy megyek valahová és éppen zenét hallgatok, olykor elkezdek történeteket kapcsolni hozzá. Vagy egy olvasott könyv adott jelenetét vagy az egyik írásom valamelyik pillanatát, amikor X és Y éppen ezt vagy azt csinálja. Ha nem az alkotás folyamata közben, de hozzá kapcsolva érdemes zenéket összeválogatni, amelyeket ahhoz az adott jelenethez el tudnánk képzelni. Megfigyelhetjük ezt filmekben is, hiszen ott is egy-egy történésnél hallható valamilyen szám és teljenek el hónapok vagy akár évek, akkor is ahhoz a filmhez kötjük majd az adott zenét. Ilyen formában megalkothatjuk a saját lejátszási listánkat a történetünkhöz és akár fel is jegyezhetjük, hogy melyik szituációnál vagy jelenetnél melyik zene hangzik el. Ezáltal talán segíthetjük a gondolatainkat, hogy vizuálisan is láthassuk a leírt sorokat. Persze lehet, hogy már az elejétől kezdve úgy látjuk magunk előtt a történetet, akár egy filmet, de akinek ez nehézséget okoz, talán jó módszer lehet a megvalósítására!


Ha nektek is vannak ötleteitek, hogy miképpen lehet segíteni az írás folyamatát, várom a hozzászólásokat és az észrevételeket! Ha pedig tetszett ez a bejegyzés, értékeld vagy írj kommentet, és mondd el a véleményed!

Nincsenek megjegyzések: