2015. június 9., kedd

Vendégírónk, Diana Soto bejegyzése - Így írok én



Minden nap, mikor két új szempár nyílik meg az őket körbevevő újdonságoknak, művészek ezrei születnek meg bennük. Ezek a kis művészek még csak nem is sejtik, hogy ki az a Shakespeare, vagy miket alkotott a nagy Picasso, hiszen ők csak játszanak. Gyurmából készítenek apró figurákat, papírra, olykor a falra vetik színes elképzeléseiket, és akadnak, akik édesanyjukat hasonlítják nyíló rózsához egy négy soros versikében. Mik ők, ha nem művészek? A szülők azonban ilyenkor csak legyintenek egyet, és elhangzik egy bűvös mondat minden anya szájából: „majd kinövi…”. És tényleg, a kis művészek felnőnek, más utakat járva tanulnak meg élni, s már nem készítenek figurákat sem gyurmából, sem agyagból, nem vetnek rajzokat sem papírra, sem a falra, s nem írnak többé verset. Az egykor pislákoló művészet szelleme napról-napra alábbhagy, mígnem teljesen eltűnik, hogy egy későbbi napon ők legyintsenek szárnyukat próbálgató gyermekeik alkotásán. 

Azonban, úgy tűnik, akadnak akaratosabb gyermekek is, akik a szülői segítség nélkül is inkább az alkotás gyönyörét választják, akik habár felnőttek, mégis művészek maradtak. Az én történetem sem indul másképp, azok közé tartozom, akik nem hallgattak a külvilágtól jövő befolyásra, hanem a négy soros verseket nyolc sorosra, a kis történeteket pedig hosszú novellákra nyújtotta. Akik ezt az írásomat olvassák, valószínűleg teljesen átérzik a szavakat, és ha csak egy pillanatra is, de mosolyognak, hiszen maguk is művészek. Még mindig alkotnak.
Az írók rengeteg műfaj közül választhatnak kedvükre, mert az az igazság, hogy a könyvespolcokig igen kevesen jutnak el. Legbelül mindannyian dédelgetünk egy álmot, amiről éjszakánként ábrándozunk, mégsem mondjuk el senkinek, félve a kudarctól és attól, hogy a barátaink kinevetnek. Hát nem az lenne a körülöttünk állók feladata, hogy támogassák az álmainkat? Én talán szerencsésnek mondhatom magam, hiszen csupán egyetlen személy áll mellettem, de ő velem van, a többiek valószínűleg nem is tudják írói elhivatottságom, de hát nem is kell tudniuk. Mi nem nekik írunk. Azért írunk, mert írni akarunk, és az írással, megváltoztatjuk a kedvünket, és képesek vagyunk másokat is megváltoztatni. 

Hogyan írok én? Erre a kérdésre kellene egy frappánsan megalkotott választ kicsikarnom magamból, de csak annyit mondhatok, hogy néha tollal, néha pedig billentyűzettel. Az írást meg lehet tanulni, az írást lehet fejleszteni, de számomra a legfontosabb, hogy érezni kell. A tanulás segíthet, hogy jobban kifejezzük magunkat, például költői eszközök által, mégis azt mondanám, hogy a mondanivaló legbelül dől el, ez pedig nem tanulható. Persze mindenki maga választ célt, mégis ha mélyen tükörbe nézünk, akkor ott, belül tudjuk, hogy a legnagyobb örömet az alkotás adja, és az is akkor, hogyha a szívünk visszaköszön az elolvasott sorok által. Mert írni lehet szív nélkül, az alkotás azonban csak belülről származhat. 



Nincsenek megjegyzések: