2015. június 5., péntek

Vendégírónk, Eleanor Csillag élménybeszámolója - Így írok én!

Mindig is azon emberek csoportját gazdagítottam, akik ülnek a sarokban, elszigetelve a zajos társadalomtól, s egy új, és új világokat megnyitó könyv mögül fel se pillantva bujkálnak a rideg valóság elől. A könyvek jelentették számomra a megnyugvást, a biztonságot, az izgalmakat, az életet. Amíg egy könyv színes borítója rejtette el az arcom, senki sem bántott, az emberek nem szóltak hozzám, nem foglalkoztak velem. Ilyenkor úgy éreztem, nem is vagyok jelen, egy másik világban létezek csupán, melyet a kezemben tartott könyv tár elém, és láthatatlan vagyok azok számára, akiknek egy kötet nem több hófehér lapokra nyomtatott fekete sorok rendezettségénél. Számomra ez jelentette a szürke, monoton hétköznapok színeit, csekély megpihenését.

Hőn áhított álmom volt, hogy egyszer a saját, frissen kiadott regényemet tartsam a kezemben. Mindig voltak apró részletek az általam olvasott könyvekben, amiknek hiányát szinte perzselőnek éreztem, vagy oda nem illőnek. Saját, tökéletes történetet akartam alkotni, ami minden embernek tetszik. Az idő múlásával persze ráeszméltem, vágyam teljesíthetetlen, de akkor, ott megmozdult bennem egy apró szikra. Az alkotás lángja.
Időm jórészét könyvek között töltöttem, hogy felhalmozzam a kellő ihletet és tudást a tökéletes történet megalkotásához. Újból és újból nekikezdtem a történetnek, mindig egészen más fonalon, ám sosem elégedtem meg a teljesítményemmel, még jobb akartam lenni. Az engem és az írásaimat érő negatív kritikák eleinte teljesen összetörtek, de később már ösztönzésként tekintettem rájuk. Ösztönzésként, hogy tökéletesítsek az írásmódomon, a történeteimen.



Az életem később fordulóponthoz ért. A kamaszodás határán, az első szerelem kezdetén, és a fiatalok gonoszságának első valódi megízlelésénél minden megváltozott. Nem érdekeltek már az emberek, csak a magam kedvteléséből írtam. Történeteim egy fokkal feljebb emelkedtek, hátrahagyva a fantázia- irományokat, és átadva a helyüket a sokkal komolyabb romantikus történeteknek. Egész más korokban játszódó történeteket alkottam, később azonban már a hozzám hasonló fiatalokról írtam életszerű helyzetekben. Valódi álmodozóvá váltam, mindig a föld felett lebegtem, a gondolataim egész máshová kavarogtak, és másfajta könyvek után kezdtem el érdeklődni. Ebben a témában könnyebb volt mozogni, alkotni, azonban a szívem legmélyén úgy éreztem, újból csak a társadalomnak akarok megfelelni.
Az álmodozások korának azonban véget vetett az első csalódás, ami éles pengeként szabdalta szét az általam felépített tökéletes világot, tökéletes képet, és megsebezte a szívem. Ez örökre megváltoztatta az életem. Kitörtem a kalitkából, melyet körém emeltek, nem tűrtem mások gonoszkodásait, és abbahagytam a kislányos álmodozást, azonban hamar rádöbbentem, elhagytam önmagam.

Ekkor feltettem magamnak a kérdést: Ki vagyok én valójában? Nem tudom. Nem tudom, ki vagyok, nem tudom, mit teszek jól, mit rosszul, mit szeretek, mit nem. Olyan ember lettem, aki eltérő tulajdonságokból alkotja újra és újra önmagát. Kissé lázadó, mégis álmodozó, régies, mégis modern, sötét felfogású, mégis optimizmussal teli. Az írásmódom megváltozott, elérte jelenlegi formáját. Az édes romantika egy csipetnyi humorral fűszerezve, bőven gazdagítva kalandokkal és gyönyörű helyszínekkel, meghintve az elengedhetetlen titokzatossággal, és apró kis izgalommal. Általában a jelenlegi kedvemnek megfelelően írok, így mondhatnám azt is, külső tényezők formálják történeteimet. Azt mondják, egy alkotás mindig a művész életéhez, személyiségéhez vezethető vissza, akár az én történeteimben, melynek jó részében főhőseim szinte szomjaznak a szabadságra, és e cél érdekében akármire képesek. Ezzel tökéletesen egyetértek. A novelláim mindig változó stílusúak, ahogy én magam is. Rajongok a régi, szerelmes kosztümös történetekért, éppúgy ahogy a modernebb stílusú, fegyveres, keményebb, harcjelenetekkel dúsított írásokért. Szeretem az egész másmilyen világokban történő, titokzatos, szinte már varázslatos alkotásokat, akár a teljesen reális, mai világban játszódó, átlagos emberi életekről szólókat is. Ezek mind visszatükröződnek az írásaimon. Célomul tűztem ki, hogy ezeknek ötvözetét ízlésesen, finoman, mégis kissé nyersen, pörgősen és művészien fejezzem ki egy „tökéletes” történetben.

Arra vágyom, hogy az olvasóim a szereplőkkel együtt sírjanak, együtt nevessenek, együtt rettegjenek, együtt haragudjanak, együtt izguljanak, és teljesen átéljék a helyzeteket, lássák a helyszíneket, szinte tapintsák a szereplők érzelmeit, úgy érezzék, ők is a történet részei. Meg akarom őket fogni, hogy élvezzék az alkotásomat, mégis a novella stílusának, cselekményének megfelelően változzon a hangulatuk, és megértsék a történeteim valódi mondanivalóját.
Ez vagyok én. A lány, aki könyvek mögött keres menedéket, aki néha néma hallgatásba burkolózik, máskor azonban el sem lehet hallgatatni, aki sosem figyel oda, ha beszélnek hozzá, aki sokszor annyira elkalandozik, hogy megbotlik a saját cipőjében, aki mindig olyan szórakozottan viselkedik. Aki olykor kemény és rideg, akár egy gyönyörű, csipkés szélű, átlátszó jégcsap, később azonban olyan, akár egy túlcsurgó optimizmussal rendelkező, a világról mit sem sejtő kisgyermek, és aki még keresi önmagát.

Nem gondolkodtam, csak azt tettem, amit a szívem diktált, és ez az erő most őrülten kalapált, mintha csak el akarna repülni, örökké szabadnak lenni, akár a madarak, kik finom szárnyaikon vitorláznak a széllel, és teljesen függetlenek. Én is ilyen akartam lenni. Kitártam az üvegajtót, és átléptem a küszöböt. Ahogy kiléptem az erkélyre, a függöny átlátszós pókhálóanyaga végigsimított az arcomon, és mezítláb talpam hozzásúrlódott a hideg kövekhez, én azonban nem törődtem vele. Felálltam az erkély korlátjára, és ügyesen, kitárt karokkal egyensúlyozva a vékony, síkos vasrúdon, lassan ellépdeltem az ereszhez. Megkapaszkodtam a rozsdás csőben, hosszú, fehér ujjaim görcsösen markolták a fémet. Ahogy felléptem az ereszt a falhoz szögező csavarra, majd’ felkiáltottam fájdalmamban. Az éles recék belevájtak a puha bőrömbe, de én összeszorított fogakkal másztam tovább a következő csavarra. Megragadtam a tető peremét, és gyakorlott mozdulattal felhúzódzkodtam. Négykézláb másztam felfelé, míg elértem a padlás külső falának borítását. A házunk alapjaiba véve kétemeletes volt, és ehhez tartozott hozzá a padlás, amit a tetőre építettek.
Ahogy elértem törzshelyemet leültem, a hátamat megvetettem a falba, mezítelen lábamat pedig nekitámasztottam a mohás, barna cserepekkel fedett lejtős oldalba. Megborzongtam, mikor a hűvös, hajnali szellő végigsimított fedetlen, fehér karomon. Elhelyezkedtem a kényelmetlen cserepeken, majd végigfutattam tekintetemet az alattam elterülő háztetők során. Szépen rendezett sorokban álltak, akár egy veteményes. A sok, ugyanolyan barna, mohával fedett cseréptető tökéletesen harmonikus látványa a városnegyeden uralkodó csenddel együtt régen várt nyugalmat árasztott. Imádtam ezt a városkát, imádtam ezt a tetőt, ahonnan mindent be lehetett látni. Ám ez mit sem ért a lelkemben tomboló szüntelen vihar ellen, melynek csitítása érdekében jöttem fel ide.
Ellentmondásos érzelmek kavarogtak bennem, kellemes bizsergés töltött el, átjárva minden porcikámat. A tudat, hogy itt a nyár, a szünet, felvillanyozott, mégis valahogy úgy éreztem, így még kitaszítottabb lettem. Az égen bolyhos, áttetsző felhőgomolyagok úsztak, körülöttük minden narancs, és rózsaszín, mint egy festmény, melynek ecsetvonásai, színei elmosódtak a rájuk ejtett könnycseppektől. A Nap narancs fénye lustán pislogott a távolban, még alig pirkadt. Lehunytam a szemem, és sóhaj szakadt el ajkaimról. Ahogy végigpillantottam a festői tájon, úgy éreztem, hazataláltam. Itt, a házunk tetején, végre teljesen nyugodt lehettem, átadhattam magam az alkotás borzongató örömének, mely átjárta testem, és megformálhattam az első szavakat történetem kezdetén. Szinte láttam magam előtt a szereplőket, ahogy táncra perdülnek a képzeletem húrjain, lágyan csengő dallamot hagyva maguk után, s én újra szabad lehettem, újra szállhattam, kiléptem a szürke hétköznapok monotonságából, és csillapíthattam lelkem tombolását. Végre nem kellett azzal törődnöm, vajon ki is vagyok valójában, hisz most bárki lehettem ezen a csendes, rózsaszínes hajnalon.”

Köszönöm, a Pennát a kézbe! oldalnak ezt a lehetőséget, és az elismerést! Kívánom minden írónak, hogy soha ne adják fel az álmaikat, és bármi történjék is, tudják, az alkotás képessége mindenkinek megadatik, de csak az igazi művész, aki eme értéket képes valójában megmutatni.


Csillag Eleanor

Nincsenek megjegyzések: