2015. augusztus 12., szerda

Hogyan írok én? A szabályok és a szabadság kettőssége



Általában, ha írásról írok, általánosságban fogalmazok. Úgy közelítem meg a témát, hogy abban mindenki otthonosan érezhesse magát és a ti szemszögetekből próbálom megközelíteni. Mindannyian máshogy alkotunk, más elképzelésekkel és igyekszem minden ilyen témájú bejegyzésnél lehetőségbe venni az összes, általam ismert alternatívát, amelyek között mindenki megtalálhatja a számára leginkább eredményes és működőképes módszert. Viszont, hogy hogyan írok én? Arról talán, kevésbé volt szó vagy talán nem is kapott még komplett bejegyzésben helyet.

Őszintén... nincsenek szabályaim. Nem úgy kell elképzelni a dolgot, hogy én az írás szakértője lennénk és konkrétan meglennének a bevált módszereim, amelyeket meghatározott sorrendben használok, mindig ugyanúgy és ugyanabban a formában. Én nem tanultam az írást. Magam is ugyanolyan, szimplán írni szerető egyén vagyok, mint te vagy ti is. Viszont tudom, hogy melyek azok a dolgok, amik nálam működnek vagy éppen nem és megvannak a saját, tapasztalatból szerzett gondolataim, elképzeléseim, továbbá módszereim, amik által én művelem az írást. Mindezt pedig szeretem megosztani veletek, hiszen az évek támaszthatják alá, hogy blogkörben ritka az az oldal, amely ezzel a témával foglalkozik és a visszajelzések alapján, szükségetek van erre a helyre, közösségre, hogy fejlődhessetek, tapasztalhassatok és tovább növelhessétek az írás iránti elköteleződéseteket. Én ezt szeretném nektek megadni lehetőségként, mely magába foglalja azt is, hogy nem kell velem mindig mindenben egyetérteni. Én nem szabályokat és irányokat szeretnék lefektetni a Pennán, amelyeket vakon követni kellene. Ha útmutatást, segítséget, támaszt, olykor önbizalmat, néha bátorságot vagy megerősítést adhatok nektek valamiben, az máris egy irány, melyben én csak résztvevő lehettem, viszot ti magatok vagytok a kiváltói. A fejlődéseteket csak is ti mozdíthatjátok előrébb és szeretném, ha mindezt a Penna valamilyen formában kiegészítené. 


  • Mint mondtam, nincsenek szabályaim. Az írás számomra szabad dolog és nem kötöm magam semmiféle elváráshoz. Az egyetlen, amit módszerként alkalmazok és amit sosem hagyok, hogy más dolog felülírjon, az a türelem

Amikor elkezdtem írással foglalkozni és történeteket írni, állandóan hajtottam magam és igyekeztem minden héten legalább két-három fejezetet megírni. Szerencsére, ez valahogy önmagától jött és nem kellett erőltetnem, beépült a mindennapjaimba a dolog, de amikor mindez mégis felborult időhiány vagy ihlettelenség miatt, kétségbeestem és mint az úszni nem tudó személy, kapálózni kezdtem a körülöttem lévő, láthatatlan és nem létező vízben. Mert a problémát én magam generáltam, nem volt felelős senki és a tény, hogy nem ment az írás, azon egyszerű okból fakadt, hogy más dolgok váltak fontosabbá és ezek lefoglaltak annyira, hogy az írás második vagy harmadik helyre kerüljön. Nehéz volt ezt elfogadnom, de mára nincs bennem sem kétségbeesés, sem bűntudat vagy aggódás, hiszen senkinek sem tartozom elszámolással vagy beszámolóval, hogy például ma hány szót vagy mennyi oldalt körmöltem.

Az írásban mindenki önmaga ura és senkinek sincs joga az ő sarkában toporogni, ezzel sürgetni az illetőt a munkafolyamatban. Ezért is hangsúlyozom sokszor, hogy önmagatoknak írjatok és ne másnak! Számomra rémes lenne például írni egy történetet és abban az ütemben haladnom a fejezetekkel, ahogyan azt az olvasók "megkövetelik", teszem azt heti kétszeri alkalommal közzétett adagokban. S ha esetleg, néhány napig nincs kedvem vagy időm írni? Szeretnék egy hetes kihagyást, mert más módon foglalkoznék a történettel? Nem azt mondom, hogy az olvasók egy rémes bagázs vagy társaság, akik ott állnak a hátunk mögött és szinte kocogtatva az óra számlapját, gyorsaságra sarkallnak. Egyáltalán nem erről van szó. Viszont azzal, hogy blogot indítunk és megnyitjuk mások előtt is az életünket, az írásunkat, olykor akaratlanul is szabályokhoz kezdjük kötni magunkat, hiszen egy blog felelősséggel jár. Ilyen ez is, hogy például kiírjuk, hogy heti két alkalommal fejezet várható. Ezzel nincs is probléma mindaddig, amíg van a tarsolyunkban kész fejezet... viszont, aki hétről hétre ír és próbálja tartani magát ehhez a rendszerességhez akkor is, ha nincs éppen az ihlete csúcsán vagy tengernyi, nyugodt idő birtokában... az számomra kényszeres és hajszolt munkatempó.

Nekem éppen ezért, a türelem a legnagyobb barátom. Megtanultam úgy alakítani a dolgokat, hogy az lehetőleg másoknak is megfeleljen, de magam alatt se ássam úgymond a vermet, amelybe előbb-utóbb beleesek. Kicsit önzőnek kell lennünk önmagunkért és azért, hogy az írás a miénk lehessen és ne legyen rajtunk kívül senki másnak hatalma fölötte.

  • Ami számomra fontos és ugyanolyan erővel bíró tényező a türelem mellett, az a nyitottság. Mondogatni szoktam írótársaknak, hogy próbálok minden egyes helyzetet úgy megélni, hogy az része legyen az írásnak. 

Ezzel persze nem azt mondom, hogy reggeli falatozás közben is azon agyalok, hogyan meríthetnék ihletet a rántottából... de igyekszem nyitottan, befogadóan élni a mindennapjaimat, hiszen sosem lehet tudni, hol bukkanok rá az ihletemre vagy arra a forrásra, amelyből táplálkozni vagy továbbfejlődni tud a történetem. Az első ilyen élményem jó néhány évvel ezelőtt volt. Éppen egy történetem elején dolgoztam, mindössze néhány fejezetet vetettem papírra, amikor nem tudtam, hogyan kellene tovább írni a sorokat. Ismertem a cselekmény további részét, de kellett valami, ami elvezet odáig. Átvezető szakasz. Akkor még nem foglalkoztam kifejezésekkel, de körülbelül erre lett volna szükségem. Átvezetésre. Egyik nap, mikor suliba igyekeztem, nem a szokásos útvonalat választottam, hanem a piacot. Ezt a fedett, épületen belüli, hatalmas téren megnyitott kavalkádot, ahol azelőtt csak egy-két alkalommal jártam. Nem tudom, miért választottam aznap azt az irányt, arra már nem emlékszem, viszont az élményre tisztán és kivehetően. Megpillantottam a pultokat, a megannyi embert, a színes választékot, ahogyan minden bódé más és más dolgot kínált. Az emberek tettek-vettek, beszélgettek és az egész olyannak tűnt, mintha egy gyorsított felvételt néznék és én lennék az egyedüli, aki mozdulatlanul áll ebben a tömegben. S akkor bevillant. Mintha én lettem volna a történetem főszereplője és az ő szemén keresztül láttam volna a lehetséges történést, jelenetet. Így született meg a fejemben a történet folytatása. Furcsa, de egy egyszerű és hétköznapi piac látványa lendített tovább, amelyet nem ugyanabban a formában építettem a történetbe, ellenben a mai napig tudom, hogy az ihletett.

Minden egyes napot, utazást, ismeretlen helyekkel és személyekkel való találkozást olyan újdonságként kell megélnünk, amely bármikor és bármilyen formában az írásunk része lehet. Mint mondtam... nem biztos, hogy a rántotta készítéssel váltjuk majd meg a világot a történetünkben, viszont talán ötletet adhat egy jelenethez, melyben a főszereplőnk éppen reggelit készít, akárcsak a hét többi napján. Kávé illata édesíti meg a levegőt, a háttérben újabb zene csendül fel a recsegő-ropogó rádión... majd a szokástól eltérően, egyszer csak megszólal a bejárati ajtó csengője. Félbehagyja, félrehúzza a serpenyőt, leteszi a konyhakendőt a pultra és gyors lépésekkel a folyosóra siet, hogy ajtót nyisson valakinek vagy valaminek... és itt kezdődik a történet. Egy egyszerű, mindennapi tevékenységből kiindulva, amiről nem is feltételeznénk, hogy lehetőségeket tartogat számunkra.

  • Az írás idejével és helyével kapcsolatban sosem szeretek szabályokat lefektetni. Eddig volt szó a türelemről és a nyitottságról, de arról a tényről, hogy mikor érdemes írni? Higgyétek el... nincs szükség másra, csak időre és hogy mindez mikor érvényesül? A ti döntésetek. 

Van olyan írótársam, aki esküszi rá, hogy csak reggel érdemes írni, mert akkor frissek a gondolatok és számára az a tökéletes, ha a kávéja társaságában kezdhet neki a folyamatnak. Én képtelen vagyok reggel írni. Őszintén... engem nem kidob az ágy, hanem én húzom ki magam. Fáradtan és még álomtól kótyagosan számomra lehetetlenség laptop elé ülni és vad billentyű-ütögetésbe kezdeni. Az én időm az este vagy az éjszaka és nem azért, mert éjjeli bagoly lennék vagy mert az estének van hangulata. Bár ez is lehetne egy szempont. Szimplán és azon egyszerűségből választottam ezt a napszakot, mert ekkor van időm foglalkozni azzal, amit szeretek és ami kikapcsol. A nap nekem mindig zsúfolt és mindig történik valami. Megvannak az elfoglaltságaim, a teendőim és ezek mindig is elsőbbséget élveznek. A nap végeztével, miután nyugodt szívvel bólinthatok, hogy eleget tettem minden kötelességemnek, bűntudat nélkül és szabadon hódolhatok az írásnak anélkül, hogy bármi vagy bárki megzavarna. Nincsenek telefonhívások, nem csenget senki, nem zúg a mosógép, elhalnak a kinti zajok, az autók robogása és egyszerűen, átengedhetem magam a csendes nyugalomnak, amelyben a gondolataim is megpihennek annyira, hogy képes vagyok az írásra koncentrálni addig, ameddig el nem ragad az álmosság. Én ilyenkor vagyok tevékeny. 

Viszont nem az este az egyetlen, amikor az írásra figyelek. A nap más részében is jelen van bennem, csak nem vetem papírra. Erre szoktam mondani, hogy olyankor én fejben írok. Ez megint egyfajta nyitottsághoz köthető, vagy mondhatjuk úgy is, hogy folyamatosan jelen vagyok a saját történetemben. 
Bár csak a nap végén tudok vele foglalkozni, gondolatban ugyanúgy a részese vagyok és agyalok a lehetséges történéseken, a cselekményen, a történet alakulásán és szinte gyűjtöm az információkat, a lehetőségeket, amelyeket a nap végeztével összefűzhetek, egyetlen jelenetté vagy fejezetté.

  • A következő ilyen dolog, ami már sokkal tudatosabb, az az olvasás. Igyekszem minél több könyvet forgatni, de talán az írás az egyik olyan sok más tevékenység mellett, amelyhez nem lehet eleget olvasni vagy tapasztalni. Nem lehet kijelenteni, hogy elolvastam majd' száz könyvet és akkor én már tudom, hogyan kell írni. Az írás szerintem egy olyan dolog, amit az ember addig tanul, amíg csak műveli. Tanul az is, aki már befutott író és lehet, hogy tapasztalt, sokat látott személy, de még mindig van hová fejlődnie és mit megismernie. Ez a szép benne, hogy kimeríthetetlen és mindig kecsegtet újdonságokkal, amelyek által sosem válik unalmassá vagy megszokottá. Mindig van felfedezni való.

Általában olyan könyveket olvasok, amelyek messze állnak attól a témától, amin épp dolgozom. Nem szeretek úgy könyvet forgatni szórakozásképpen, amely erősen párhuzamba vonható a saját írásommal. Az olyan, mintha az ember éjjel-nappal ugyanabban a közegben mozogna. Eléggé monoton és egyhangú lenne. Persze, vannak olyan lehetőségek, hogy a történetünkhöz egy-két könyv által kutatómunkát végezzünk. Én is szoktam szándékosan olyanokat keresni és olvasni, amelyek hasonlítanak az én történetemre és igyekszem plágium nélkül ihletet meríteni belőlük. Ez a munkafolyamat része. Viszont, aki minduntalan mondjuk viszonzatlan szerelemről szóló könyveket olvas, mert ő maga is ilyen történeten dolgozik, vagy krimit ír és emiatt csak ilyen témában halmoz fel olvasnivalót, szerintem nem egészséges. Mindennek van határa. Végezhetünk kutatást, és szemrevételezhetünk a saját történetünkhöz hasonló írásokat, de számomra az olvasás szórakozás és nem állandó, íráshoz kapcsolható tevékenység. Én élményt szerezni szeretnék, más világot látni, új dolgokat megismerni és lehetséges, hogy bár a történetemben például erősen a thriller vagy a fantasy jegyei érvényesülnek, olvasás közben jól esik valami könnyedebb és egyszerűbb vagy éppen fordítva.

  • Én nem vagyok a vázlatolás híve. Sokszor szoktam kiemelni a fontosságát, de én mégsem alkalmazom. Ez is választás, döntés, ízlés és eredményesség kérdése, akárcsak ha valaki zenét hallgat az íráshoz, más meg nem. Én az előbbi kategóriába tartozom. Sosem kezdek bele úgy az írásba, hogy ne indítanám el valamelyik lejátszási listámat. 

A vázlatolást akkor szoktam alkalmazni, amikor belekezdek egy új dologba. Megvannak azok az elképzeléseim, amelyek a történet vagy a novella vázát adják majd, de innentől kezdve nem szeretek semmit sem előre leszögezni, hiszen az írás során rengeteget alakulhat még a történet. Ha kijelölöm már az első fejezetek előtt, hogy például a karakterem a nyolcadik fejezetben egy parkolóban találkozik valakivel, azzal már is kőbe véstem, hogy nekem majd a parkoló irányába kell haladnom a cselekménnyel. Ott történik majd valami sorsdöntő és kulcsfontosságú dolog, viszont mi lett volna, ha ez jobban mutatna egy sikátorban vagy nem is személyes találkozás lenne, hanem mondjuk telefonon keresztül zajlana le a párbeszéd? Más helyzet, más szituáció és körülmények.
Ha feltételekhez és konkrétumokhoz kötöm magam, akkor a történetet is beskatulyázva érzem és önmagamat is. Tudom, hogy milyen irányba szeretnék haladni és igyekszem végig engedni a történet számára, hogy önmaga alakuljon, persze az én ráhatásommal. Én írom, én alakítom az eseményeket, de a történet onnantól kezdve él, hogy elkezdem leírni az első szavakat és sokszor hagyni kell, hogy a benne rejlő lehetőségek és ötletek úgymond kivirágozzanak anélkül, hogy én folyamatosan lemetszeném ezeket a kezdeményezéseket. Erre szoktam mondani, hogy amikor zsákutcába érkeztek vagy úgy gondoljátok, hogy elszállt az ihlet, lépjetek hátrébb és próbáljátok megtalálni a történetnek azon pontját, ahol más irányba mehettetek volna. Mindig az a helyes elágazás, ahol több irányba is folytatódhat a történet. Ha csak egy irány létezik, az előbb-utóbb véges, viszont a szerteágazó mellékutak több lehetőséget engednek nekünk is, hogy egyszer a történet végére érhessünk... és ez a cél, nem igaz? A befejezés fontos és nem csak elkezdeni szeretnék valamit, amit egyszer kénytelenek lennénk félbehagyni azért, mert nem voltunk eléggé rugalmasak.
Úgyhogy, számomra megvannak azok a fordulópontok, amelyeket mindenképp szeretnék a történet részévé tenni, de a köztes részeknek hagyok helyet, időt és teret.

Számomra ezek lennének a legfontosabbak: türelem, nyitottság, a szabadság érzésének engedése önmagunk és írásunk számára, valamint az olvasás, akár kedvtelésből tesszük, akár információgyűjtés gyanánt. Mindig önmagatoknak írjatok és csak másodsorban az olvasóknak, viszont legyetek tudatában annak is, hogy egy blog által felelősséget vállaltok és az ígéret szép szó, ha megtartják... tudjátok, ti is! Mindig csak annyi szabályt fektessetek le, amennyit képesek is vagytok alkalmazni és amelyek rendszert teremthetnek a káoszban! A szabályok sose muszáj-elvárások legyenek, hanem azt a célt szolgálja, amelyet ti elérni szeretnétek! Engedjétek lélegezni a történeteteket és ne kapaszkodjatok a sorokba, hanem engedjétek, hogy azok találjanak meg benneteket! Akárcsak a pillangó esetében. Ha utána kaptok, elrepül... viszont, ha türelmesek vártok, a vállatokra száll. Akarattal sok mindent el lehet érni és szükség is van rá, de más az akarat és más az elszántság. A csendes türelem sokszor nagyobb erény, mintha hajthatatlanul ragaszkodunk valamihez, ami lehetséges, hogy nem jobb, csak könnyebb. 

S nem utolsósorban: akkor írjatok, amikor jólesik, úgy ahogyan nektek örömet okoz és annyit, amennyinek talán a képzelet sem szab határt. :)

Nincsenek megjegyzések: