2015. szeptember 5., szombat

Nyár-idéző - Gyakorlati feladat


Téma: alkossatok egy nyarat idéző történetet, a megadott szavak által!
Feladat: mivel ez az első gyakorlati feladat ebben az évben - már ha szeptembertől nézzük a dolgot -, nem szeretném különösebb kritériumokkal és kikötésekkel nehezíteni a munkátokat. Ennek értelmében a feladatotok az lenne, hogy alkossatok egy olyan történetet, melyben a nyár kapja a főszerepet! Dolgozhattok saját élményekre és emlékekre alapozva, de természetesen kitalált, elképzelt történetről is lehet szó. A lényeg, hogy az írásotok a nyár hangulatát idézze meg, olyan érzést keltsen az olvasóban, mintha aranyló mezőn sétálna végig, miközben a soraitok között halad. A történet helyszíne lehet a nyár, viszont akár a szeptemberre is ráirányíthatjátok a figyelmet, amellyel megragadhatjátok az elmúlást, és magát az érzést, hogy valamilyen változás van készülőben. Új iskola, új barátok, új élmények kezdetét jelentheti a nyár vége. Vagy valaminek inkább a visszaköszönését? Min változtathat ez a néhány hónap, ha ugyanazon fala közé térünk majd vissza? Milyen jelentőséggel bírhat a nyár? Megváltoztathat kapcsolatot, barátságot, szemléletet, érzést és gondolatot? 
Mindezek részemről csak támpontok és ötletek, viszont úgy ragadjátok meg ezt az érzést, ahogyan ti szeretnétek! Vezessetek végig egy eseménydús, fordulatos, különleges és megkapó cselekményt! A lényeg, hogy érződjön az írásotokon a nyár szépsége, és ez járja át a soraitokat az alábbi szavak segítségével... akár boldog, akár keserédes történetet alkottok! :)

Felhasználható szavak: térkép, lámpás, rózsa, szivárvány, létra, kagyló, palack, kulcs, hinta, bőrönd, kamilla, szélharang, csónak, homokvár, esernyő, levél, eper, szentjánosbogár, csillaghullás, pillangó. 

A szavak közül kérném, hogy minimum hármat válasszatok!


35 megjegyzés:

Dorothy Large írta...

Szia Szatti! :)
Kiválasztott szavak: szivárvány, homokvár, eper, szentjánosbogár
Remélem tetszeni fog! :)

Cím: Tóparti emlékek

Emlékszem a késő délutáni nyári szellő finom simogatására, a lenyugvó nap tündöklésének szépségére, a tóparti homok melegére a lábam alatt, a víz harmonikus hullámzására és arra a csodálatos nyolc évvel ezelőtti nyárra, amit még tíz évesen éltem át. Piros szoknyácskám szegélyével játszott a gyengéd fuvallat, göndör barna tincseim táncot jártak a légáramlattal.
De a legédesebb emlékem Ő volt. Göndör, szőke fürtjeivel, dús pillákkal keretezett, csokoládébarna szemével és vékony ajkaival hamar belopta magát a szívembe.

Vermontban mindig gyönyörűek voltak a nyarak. Hatalmas virágos rétek tündököltek mindenfelé, távolról traktorok hangját és lovak nyerítését lehetett hallani, reggelente pedig az emberek csupán a madarak kedves csicsergésére ébredtek. Imádtam a nagyszüleimnél tölteni a nyarat, mindig olyan békés és idilli volt. A kisebb családi házban, ahol laktak, szinte mindig sütemény illat terjengett a levegőben. Debby nagyi mindig sütött valami édességet a Nők klubja tagjai számára, kiknek legfőbb elfoglaltságuk a pletykálás volt. A klub minden héten szombatonként tartotta szokásos összeülős délutánját, a hét többi részén nagyi minden nap készített nekem jéghideg limonádét, hiszen tudta, mennyire oda vagyok érte. Wally papa pedig délutánonként lovagolni vitt engem egy közeli farmra. Általában mindig rettenetesen meleg volt. Sokszor ültem ki a teraszra, hideg limonádéval a kezemben, a deres pohárban pedig egy rózsaszín szívószállal. Élveztem, ahogyan a nap sugarai táncot jártak az arcomon. Mivel Vermontban általában csapadékosak a nyarak, viszont rettentő melegek, ezért sokszor láthattunk szivárványt az égen, melyet gyermeki ámulattal mindig megcsodáltam. Egyik szombaton, mikor Debby nagyi a Nők klubjában éppen a szomszéd asszony csintalan unokájáról diskurált és Wally papa valami fontos futball mérkőzést nézett a tévében, én fogtam magam, s elindultam egy közeli tóparthoz. Ott a víz mindig gyönyörűen csillogott, az öreg diófáról pedig egy hinta lógott le, melyről biztonságosan a tóba lehetett ugrani. Körülötte pedig mesterséges homok terült el több méteren keresztül, ahol mindig homokvárakat építettem kitalált hercegnőknek és hercegeknek. Volt, mikor a kastélyt szörnyek támadták meg, de volt, mikor a vár körül udvarlók álltak sorba, és a gyönyörűséges hercegnő kezéért versengtek. Azon a meleg, szombat délután is éppen elfoglaltam magam valamivel a tóparton, mikor egy ismeretlen, apró árnyék takarta el játékszereimet. Ijedten felpattantam, de rögtön a fenekemre estem, mikor a jövevénnyel fejünk összekoppant. Szinte egy emberként nyögtünk fel.

Dorothy Large írta...

- Nem akartalak megijeszteni, ne haragudj! - emelte fel védekezően a kezét a kisfiú, körülötte pedig saját játékai potyogtak a homokba. Kis lapát, vödör és úszószemüveg. A velem körülbelül egy korú gyermek fürdőnadrágot és sárga karúszókat viselt. Göndör, szőke fürtjei fényesen tapadtak a homlokára, csokoládébarna szemeivel engem vizsgált, ajkaival pedig újabb szavakat akart formálni, de mindig meggondolta magát és inkább csendben maradt, várva arra, hogy megszólaljak. Mikor felocsúdtam a döbbentből, felálltam, kezemet nyújtottam, amit ő készségesen elfogadott, majd segítettem neki talpra állni.
- A nevem Daphnie Walker és tíz éves vagyok! Téged hogy hívnak? - Debby mama a lelkemre kötötte, hogy mindig mutatkozzak be tisztességesen, akkor pedig dagadt a mellem a büszkeségtől és már fejemben lejátszottam, hogy hogyan fogom elmesélni mamának, hogy úgy mutatkoztam be, ahogyan tanította.
- Adrian Philibert vagyok! Szintén tíz éves! - pislogott döbbenten, majd szélesen elmosolyodott. - Láttalak lovagolni tegnap előtt! Nagyon ügyes vagy!
Éreztem, hogy pír szökik az arcomba és halkan megköszöntem.
- Játszunk? - emelte fel a kislapátot, én pedig rövid habozás után bólintottam. Először két külön várat kezdtünk építeni, de nekem valamiért mindig összedőlt, míg az övé csak egyre nagyobb és szebb lett. Mindig kacagott, mikor dühöngtem emiatt, majd mellém araszolt és segített megépíteni az enyémet, majd a két kastély egy hatalmas erődként épült meg. Rettenetesen büszkék voltunk az eredményre. Homoktól csillogó kezeinket a tó hűvös vízében mostuk meg, majd Adrian apró lépésekkel beljebb araszolt, s mikor megszokta a tavacska hőmérsékletét, lubickolni kezdett.
- Gyere be te is! - kiáltott vidáman.
Nekem több ideig tartott, míg érzékeny bőröm megszokta a hideget, de pár perc után én is boldogan úszkáltam. Adrian nem tudott úszni, s a szülei lelkére kötötték, hogy csak addig menjen be a vízbe, amíg leér a lába. Próbáltam neki megmutatni azt, amit apától tanultam, mikor pár évvel ezelőtt úszni tanított, habár én sem voltam éppen profi. Rengeteget nevettünk az ügyetlen
szárnypróbálgatásainkon, de a végére a fiú már kar úszok nélkül is magabiztosan lubickolt. Ment le a nap, a fák árnyékot vetettek a víz felszínére, s a levegő is egyre hidegebb lett. Lassacskán az eső is cseperegni kezdett, mi pedig gyorsan futottunk ki a vízből, törülközőnket magunkra csavartuk, és az öreg diófa törzse mellett kuporogtunk. Csendben néztük, ahogyan a homokvárunkat - melyet másfél óra alatt sikerült felépítenünk - elmossa az eső. Egyikünk sem mondta ki, de mindketten tudtuk, hogy másnap újra kell építenünk. Nem sokára sötétedni kezdett, s a nap sugarai eltűntek a horizontól. Gondosan összepakoltuk játékainkat, majd két kezes pacsival köszöntünk el egymástól.
Másnap újból találkoztunk. Pillangókat kergettünk Adrian apukájának hálójával. A fiúnak sikerült elfognia egy gyönyörű, sárga színekben pompázó lepkét, de miután megcsodáltuk, rögtön elengedte, s az sebesen szállt tovább, virágról virágra.
- Daphnie! - szólalt meg, miközben szoknyám szegélyét finoman felhajtottam és piros epreket gyűjtöttem bele.

Dorothy Large írta...

- Igen?
Hezitált, majd megszólalt: - Te vagy a legszebb lány a világon! Persze csak anyukám után.
Az eprek egytől egyik a földre potyogtak, én pedig éreztem, hogy arcom rákvörössé változott. Csak a kabócák hangja töltötte ki a köztünk beálló csendet, szinte hallottam szívem szapora dobogását a mellkasom mögött.
- Dehogyis! - fordítottam el a fejem. - Szeplőim vannak.
- Olyanok, mint a katicák pöttyei - mosolygott szélesen. - Említettem már, hogy imádom a katicákat?
Nem tudtam megszólalni. Adrian csak kacagott, mikor észrevette, hogy elpirultam és csak hebegtem. Este felé szentjánosbogarakat gyűjtöttünk befőttesüvegbe, majd egyszerre el engedtük őket, ami csodálatos látványt nyújtott.
- Tényleg haza kell utaznod? - kérdezte szomorúan.
- Muszáj. Kezdődik a suli.
Grimaszolt: - Holnap reggel indulsz is?
- Apukám jön értem.
Nem válaszolt. Percekig még néztük a csillagokat, mikor meghallottam Debby néni hangját, hogy menjek haza, kész a vacsora. Mindketten egyszerre álltunk fel, de mielőtt elköszönhettem volna tőle, megragadta mindkét kezemet: - Ígérd meg, Daphnie! Nyolc év múlva, mikor már összeházasodhatunk találkozzunk a tóparton! Meg fogom kérni a kezed!
- Komolyan? - pislogtam.
- Halálosan!

Most, nyolc évvel később, felnőtt fejjel egy gyermeki ígéretet követve, visszatértem Vermontba. A nyarak még mindig csodaszépek voltak, a virágok tündököltek, a madarak boldogan csicseregtek. Mint egy álomban! A tóparton ültem, néztem a hullámzó, kék vizet és arra a csodálatos nyárra gondoltam. Habár csak két napot töltöttünk együtt, mégis többet jelentett számomra mindennél. Néztem a tükörképemet a víz felszínén. Csak reméltem, hogy a szeplőimet még mindig aranyosnak fogja találni. Nem gondoltam arra az eshetőségre, hogy esetleg nem jön el. Mélyen, legbelül tudtam, hogy számára is olyan fontos volt az a két nap, mint nekem. Behunytam a szememet, beszívtam a levegőt, majd lassan kifújtam. Kezemmel a homokkal játszottam, s élveztem, ahogyan a homokszemek kicsusszannak az ujjaim között. Göndör, barna hajamat táncra hívta a nyári szellő, s mikor újból kinyitottam a szemem, egy már ismert árnyék jelent meg előttem.

Névtelen írta...

Szia, Szatti!
Az én választott szavaim: szentjánosbogár, lámpás, pillangó

Aniie: Nyár-lány


Bűnösen csillogó, mélykék tenger felettem az ég, melynek alját vörösre festi a lenyugvó nap. S körülöttem megannyi ragyogó, apró angyal fénylik: szentjánosbogarak. A dombtetőről letekintve földi csillagok pislognak fel rám, tengernyi városi lélek, mind-mind reményekkel telve, úgy csillognak, mint lámpások a sűrű éjben.
Táncra kél a szél körülöttem, nyári virágok illatát ontva magából, langyos csókokat nyom meztelen bőrömre, bebújik könnyű ruhám korca alá is. Táncolok hát vele inkább én is: forgok, pördülök, élvezem az éj hűvösét, édes langy melegét, melyet csak a nyár hozhat magával.
Közben táncol velem a szél is, a nyár illatával terhesen, nehézzé téve a levegőt. Gyümölcsök mennyei illatát érzem orromban, nektárjuk cseppjeit ajkaimon, hallani vélem énekesmadarak párhívó énekét, fiókák első szárnyrebegtetéseit.
Éji lepkék pillekönnyű szárnyai súrlódnak arcomon, mint a legkönnyebb selyem, pilleszerűen hullnak rám. Táncom közben összemosódok a táj, a Fent a Lent-tel, a nyugodt, tengernyi zöld a csillogó lélekfényekkel.
Végül addig perdülök-fordulok, míg a nap hiánya tinta kékké, és csillagoktól tömötté varázsolta az eget, s míg már minden-minden egybemosódott körülöttem. Szédülve torpanok meg, és huppanok a földre, kapkodom a levegőt.
Lenézek még egyszer, és felém szállnak az édes gyermekkacajok, felnőttes, férfias nevetés hangjai, halk női kacajok, és ezernyi más féle. Boldogan állok fel ismét, és őrült nevetés közepette leugrom a város, fényesen vakító lélekcsillagjai felé.
Testem ezernyi pillangóvá, fényes csillaggá, megannyi édesen zamatos gyümölcs illatává és virág mennyei eszenciájává olvad szét. Rászállok a városra, beköltözöm, üdvözlöm a rég látott helyeket, és örömmel töltök meg annyi házat, ameddig elérnek ujjaim.
És az utolsó, amit a nyáron hallasz majd, azaz én, nyártól illatos, hangos kacajom, amely még egy utolsó éjre fülledté varázsolja az éjszakát.

Spidey84 írta...

Szia Szatti!

Már jó ideje nem jelentkeztem, de mostantól szeretnék rendszeresen írni.
Három szót használtam fel: levél, homokvár, kamilla
Most látom, hogy egy kicsit összevissza lett, ezért elnézést kérek, de Wordben írtam meg és utána illesztettem be ide.

A levél


A fiú és a lány egymás kezét fogva, kocogva tette meg a dombtetőre vezető út utolsó néhány méterét. Kissé kapkodva is vették a levegőt, de a szemük elé táruló látvány mindenért kárpótolta őket. Mintha egy óriásra nőtt vakond útjának régi nyomát látták volna, csak a buckákat az eltelt idő selymes, zöld takaróval fedte be. Körülöttük dombok százai terültek el egészen a mindent egybeolvasztó horizontig. Néhány kopasz-zölden emelkedett ki, legtöbbjüket gondoskodó erdő-hadsereg takarta és óvta az idő és az elemek pusztításától.
A fiú halkan sóhajtott, majd a lányra sandított, aki még mindig tátott szájjal bámulta a tájat. Finoman megszorította a kezét.
- Mi az?
A fiú meglepetten nézett rá.
- Mi mi?
- Mondani akarsz valamit?
A fiú lassan a földre ült, aztán a lány mellé. Néhány percig egyikőjük sem szólt. Élvezték, ahogy a lágy szellő figyelmes anyaként igazgatja a ruhájukat.

- Tetszik?
- Nagyon! Ez...gyönyörű! - mondta a lány szinte suttogva – Te gyakran jársz ide?
- Mondhatjuk. Elég gyakran.
A lány egy kicsit közelebb hajolt hozzá.
- És sok csaj megfordult már itt veled?
A fiú letépett egy kamillát, majd elhajította.
- Nem, azt hiszem te vagy az első.
- Azt hiszed?
Alig láthatóan ingatta a fejét. A lány érezte, hogy a kérdés fölösleges volt.
- Miért hoztál engem ide?
- Tudod...tudtad, hogy innen lehet a legjobban látni azt ott... a romokat?
A fiú egy közeli dombra mutatott, ami egy erdő közepéből emelkedett ki.
- Állt itt egy vár, és... innen, erről a dombról lehet a legjobban látni a romos, mohás falakat. Mert az erdő ott körülötte, annyira sűrű, szinte áthatolhatatlan, és...
Simogatást érzett a kézfején, és a lányra nézett. A világoskék szemek a napfényben még ragyogóbban csillogtak.
- Tetszem neked?
Végigsimította a fiú karját, majd kissé félrefordította a fejét.
- Mert te tetszel nekem, csak...
- Csak?
Válasz helyett a combjára tette a kezét.
A fiút olyan forróság öntötte el, mintha rázuhant volna a Nap. Hevesebben érezte szíve lüktetését, szinte a homlokában.
- Szeretnél megcsókolni?
Kis híján felkiáltott, „hát hogyne szeretnélek, már hosszú hetek, hónapok óta, mást se jobban”, ám a torkából feltörő szavak egy halk nyögésben kenődtek szét.
Megérintette a lány arcát, aki erre közelebb húzódott hozzá. Számtalanszor elképzelte már, mit fog tenni, ha idáig jut, lejátszotta magában ezt a jelenetet százszor is, talán ezerszer is.
Most azonban, a valóság sokkal csodálatosabb volt, és félelmetesebb – büszke homokvár egy közelgő vihar előtt. Egyetlen hosszú pillanat, ami lerombolhatja és újjáépítheti, megválthatja és talán örökre eltemetheti.
Akkorát nyelt, hogy szinte elriasztotta vele a közeli fákon pihegő madarakat.
Csak...csak egy csók.
A lány keze egyre feljebb kúszott a combján.
Megfeledkezett a dombokról és a romról, a Napról és a nyárról, ajkuk már szinte összeért...


Spidey84 írta...

folytatás

- Kiishaaaveeeeeer!!!
Mintha egyszerre, minden oldalról szólalt volna meg száz hajókürt, az iménti idillt irtóztató üvöltés tépte szét. A fiú végtagjai a négy égtáj felé repültek, amivel így sikeresen leverte a mellette ülő, vörös hajú srác tolltartóját, és kis híján gyomorszájon vágta a mellette görnyedő tanárt.
- Kialudtuk magunkat legalább? - suttogta széles vigyora mögül, kezeit összekulcsolva a tanár
A fiú riadtan nézett körül, mindenhonnan kuncogó, sugdolózó arcokat látott. Padtársa nem mert még mosolyogni sem, csak tolltartójáért nyúlt le faarccal.
Úgy tűnt, a tanárnak ennyi is elég volt, komótosan megindult az asztala felé. Félúton a fiú irányába bökött hüvelykujjával.
- Kedves szundi barátunk következő alkalommal olyan feleletet kanyarít nekem itt, hogy legalább fél óráig meg se kelljen majd szólalnom.
A táblához érve szembefordult az osztállyal.
- Valamint a többieknek szánt házi feladat dupláját készíti el. De ezt már szinte említenem is fölösleges, ugye? - tolta fel szemüvegét az orrán jelezve, részéről lezártnak tekinti a témát.
A fiú még egyszer zavartan körbenézett. Néhányan még halkan pusmogtak egymás közt, a többség már a tanárra koncentrált. Megigazította a padon heverő füzetét és könyveit, kissé kihúzta magát, majd tekintete néhány padsorral előrébb állapodott meg.
Egy lányon.
A lány szinte folyamatosan írt, az írást megszakító, apró szünetekben áhítattal nézte az asztalon ülve magyarázó tanárt. Hosszú, lapockáig érő barna haja és finom, formás keze látszott csak onnan, ahol a fiú ült, de nem tudta róla levenni a szemeit. Pár perccel ezelőtt még a szeme, a szája, a sima, barnás bőre...olyan eleven volt, szinte tapinthatóan eleven. Pedig sosem történt meg.
A valóságban soha, képzeletében annál gyakrabban.
Eldöntötte, hogy ennek véget fog vetni. Most. Ma. Eddig még megszólítani is alig merte, de ezúttal nem fogja elszalasztani a lehetőséget. Nem ezért készült rá, nem ezért írta meg...
A fiú sóhajtott, aztán a pad alá tett táskájába nyúlt.
Egy levelet vett ki onnan.

Brukú Szürke írta...

Sziasztok,

Cím: Mintha tegnap lett volna
Felhasznált szavak: esernyő, kulcs, kagyló

Vékony kabátomat és egy jókora mappát szorongatva a hónom alatt sétálok a tantermem felé. A szürke szekrényekkel szegélyezett üres folyosón egyenlőre csak mi tanárok sétálgatunk - már ha ezt a cammogást lehet sétálásnak nevezni - ki ásítozva, ki pedig forró kávét szürcsölve. Menet közben a csendet lépteink halk ritmusa keveri föl, amibe a neon lámpák zúgása keveredik. Eddig erre fel sem figyeltem. - nézek elgondolkodva a plafonra. - Egész jó az üteme.
Hamar elérem a büfével szemközt ácsorgó piros ajtót, amin a 4 B felirat már messziről virít aranyozott színében. Szemezve vele nyitnám is az ajtót csakhogy a zár nem hogy nem engedelmeskedik, a kulcs még el sem forog. Morgolódva a homlokomat neki támasztom az ajtó félfának. Alig aludtam éjszaka a kipihentségtől erre még az ajtón sem tudok bejutni... A kulcs - jut eszembe - nem kell teljesen belenyomni a zárba, mert görbe. Hangos kattanás jelzi, hogy igazam van. - Hát persze. Hogy is felejthettem el. - forgatom a szemem miközben belépek az üres tanterembe és lepakolok az asztalomra.
Hosszan kifújom a levegőt miközben körbe nézek. A székek egytől egyik fel vannak pakolva a zöldes színű asztalokra, két oldalt a polcokon a könyvek katona sorban állnak, a terem hátsó falán a névvel ellátott fogasokon pedig egyenlőre csak a por ül. Egyenlőre. - Milyen ismerős és mégis ismeretlen lett minden a három hónap alatt. - tűnődöm el csípőre tett kézzel. - Mintha újból kellene biciklizni tanulni: tudom hogyan működik, de elfelejtettem már hogyan kell használni.
Le ülök a székemre.
- Te jó ég, ez meg mióta ilyen kényelmetlen? - kérdezem fintorogva.

Brukú Szürke írta...

Második rész

Kinyitom az asztal összes fiókját, hogy párnát keressek és hogy elő vegyem a ceruzákat, a tollakat, a színes krétákat, a naplót és a jegyzeteimet. Miután mindent elrendeztem előhalászom a táskámból a nyaralásról készült képet. Elégedetten az asztalra könyökölök, összekulcsolom az ujjaimat és kinézek a bordó függönnyel körbe keretezett tágas ablakon. Az égen szaladgáló szürke gomolyfelhőket eltakarja egy akácfa csúcsa. Biztosan a nyáron nőhetett meg akkorára, hogy felérje a második emeleti ablakot. Apró zöld levelei egyre fakóbbak és bánatosan veszem észre, hogy a csípős szél egyre jobban megkopasztja az ágait.
Hihetetlen, hogy ismét ősz van. Tegnap jóformán még szaunáztunk a hotel szobában. Istenem, milyen jó volt az a nyugalom és az, hogy kilométerekre voltunk a gondoktól és a rohanó mindennapoktól. - nézek ábrándozva ismét a teremre - Amit perceken belül el fog űzni az örökös zsivaj és kiabálás, a nevetgélés és a megnevelés és még sorolhatnám. - A fa keretes képre téved a szemem. A három kockából álló sorozatképen a férjemmel, barátnőmmel és az ő férjével épp a tengerparton vagyunk, kezünkben különböző színű esernyőt tartva a magasba ugrunk. A kék égen fátyolfelhők úsznak, ami mögül a nap forró sugarai fel-fel bukkannak. Lábunk alatt a puha homokot a kristálytiszta tengervíz habosan nyaldossa. Mindenkinek csokoládé színű a bőre és valószínűleg a világ legnagyobb mosolyai köszönnek vissza rám. Aztán a következő képen már a férjemmel a lakáskulcsokat keressük, ami az úszónadrágjából esett ki, háttal nekünk pedig barátnőm a homokban fekszik és a lábát fogva sikítozik míg a férje egy kagylót rugdos odébb felesége mellől. Utolsó képként a homok lett közvetlen közelről fényképezve, mivel a kamera állvánnyal együtt feldőlt. Ilyen szerencsétlen csoportképet sem csináltunk még. - nyugtázom mosolyogva. Szinte még hallom a víz súgását és a sirályok jellegzetes csiripelését, érzem a meleg levegőt a bőrömön.... ekkor két aprócska kéz hadonászva belóg a képbe.
- Tanárnő! Tanár néni! Hahó, minden rendben? Öt perce már becsengettek.
Tessa az, az osztály egyik kitűnő tanulója. Copfba fogott szőke haja a vállán ugrál, ahogy kalimpálva próbálja magára vonni a figyelmemet. Monogramos zöld póló és kockás rakott szoknya van rajta. Meglepve nézek vissza rá. A víz súgása és sirályok hangjai egy csettintésre átalakulnak az osztály csicsergéssel vegyes nevetésévé és a földre puffanó táskák zajával.
- Öm... igen, Tessi. - megköszörülöm zavaromban a torkom. - Köszönöm, hogy szóltál. Csüccs a helyedre és kezdjük is az osztályfőnöki órát.
- Jesszusom. Remélem el nem aludtam. - rémülten körbe nézek, de szerencsére egy diák sem figyel Tessán kívül. - Jó, hogy vannak még túlbuzgó diákok. - Felállok és mintha mi sem történt volna bele kezdek az újévi köszöntőmbe.

Tiziano Aimée írta...

Ismeretlen ismerős
Írta: Tiziano Aimeé
Szavak: csillaghullás, hinta, rózsa
- Kedves osztály! – csendült fel a reszelős hang újra és utoljára – Tudjátok, mi a dolgotok! A téli szünet előtti utolsó irodalomórára, az irodalom tanárnő kérésére, írjatok minimum egy oldal terjedelmű, költői eszközökkel gazdagított fogalmazást a nyári szünetről és élményeitekről. Tiszta papírra kérem, névvel ellátva! És még valami: új osztálytársatok érkezett, név szerint Alex Packalen. Kérlek benneteket, fogadjátok őt szeretettel, az elkövetkezendő tanévben pedig segítsetek majd neki.
Ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőlünk az osztályfőnök az év utolsó napján. Azon a napon, amikor megismerkedtem Alex Packalen-nel. Most tél van. Még egy nap a szünetig. Még mindig nem írtam meg a fogalmazásom, pedig jól jönne egy jó jegy. Mindenből bukásra állok.
Legyintettem egyet, és bekapcsoltam a rádiót, majd nekiláttam a fogalmazásomnak.
’Nyár. Mindenkinek a homokos tengerpartok jutnak eszébe róla, ahol fürdeni lehet, vagy homokvárat lehet építeni a parton. Vagy egy aranysárga, dús füvű rét, ahol napestig szaladgálhatsz, aztán megnézheted a naplementét, este pedig szentjánosbogarakat foghatsz, és palackba zárva lehet gyönyörködni lényükben. Igen, ez egy igazi nyár, már ha ezt tekintjük igazinak. De ugyan ki tudja, hogy hogy telik a nyár, fenn a messzi fjordokon, ahol ezek a hosszú földnyelvek belógnak a tengerbe. Fenn, a messzi északon, a hó és a jég örök birodalmában bizony nem ilyen a nyár! Ha itt beköszönt, szinte meg sem érezzük, ha vége van, nem bánjuk.’
Ez hülyeség. Nem is az élményem. Megpróbáltam rendezni a gondolataimat, de csak arra jutottam, hogy halkan elkezdtem énekelgetni a rádióból hallatszódó számot.
*Ki tudja, honnan érkezett egy téli éjszakán,
És az is lehet, hogy találkozásunk véletlen csupán…
Én mégis azt hiszem, hogy vártam rá nagyon,
Ha nem jött volna, másként szólna most az én dalom
Ahogy énekeltem a sorokat, a kezem mintha önállóan kezdett volna írni.
’Kedves Alex,
Tudom, hogy nyálas és sablonos, de neked fogok levelet írni. Valószínűleg soha nem olvasod el, mert ezt szándékozom beadni fogalmazásként. De mindegy is. Beléd zúgtam. Na, nem olyan „első-látásra-beléd-esek-és-minden-gondolatom-rólad-szól” típusú szerelem volt, de majdnem minden gondolatom körülötted forgott. Azt hiszem, minden a csillaghullással kezdődött… Mikor vége lett az iskolának, nem találkoztunk, habár, akár tudtál róla, akár nem, szomszédok voltunk. De aztán, egy augusztusi napon mindketten a saját házunk erkélyén álltunk és néztük a csillagos eget. Lehet, hogy ez is nyálas, de boldog voltam, hogy van, aki ugyanúgy értékeli a csillagokat, mint én. Nem tudom, ki látta meg először a másikat, csak arra emlékszem, hogy megkérdezted, lenne-e kedvem veled nézni, a mezőn. Én természetesen igent mondtam és hiába tudtam, hogy utána büntetés vár rám, kilógtam veled az éjszakába. Valahogy jó volt egyszer tilosban járni, tudni, hogy büntetés vár rám, ha észrevesznek, érezni, hogy milyen, ha direkt nem hallgatok az intésre. Leültünk a mezőre, én a virágillatot éreztem, meg a te fahéjas parfümödet, ami egyszerre volt édes, és férfias. Most újra a romantikus énem győzött és leírom: fáztam, hiszen egy szál kabát nélkül jöttem, mégis, amikor szóltál, hogy odaadod a tiédet majdnem meggyulladtam, úgy lángolt a fejem. Nem tudom, emlékszel-e még de utána egy hétig nyomtad az ágyat torokgyulladással, és megfázással. Miközben felvettem a kabátodat, te mindenféle csillagjegyeket mutattál nekem. Megmutattad a Göncölszekeret, az Esthajnalcsillagot, és elmondtad, hogy miért és mikor látható a Sarki fény. Aztán hirtelen felém fordultál, belenéztél a szemembe, de olyan közelről, hogy meg tudtam volna számolni a szempilláidat. Azt mondtad, olyan szép a szemem és látszik benne a sok csillag. Én erre lesütöttem a szemem, mire te cirógatni kezdted a karom, egészen addig, míg fel nem álltunk és haza nem mentünk. A többi homályos. Otthon hatalmas leszúrást kaptam. De este, az ágyban kárpótolt érte minden jó emlék. És úgy éreztem, megérte. Hogy te megérsz mindent.’

Tiziano Aimée írta...


Teljesen úgy éreztem magam, mint abban a dalban, amit most, a levélírás közben hallgatok.
Szívem mélyén elhervadt már minden virág
De megtanultam, mit jelent egy igazán jó barát
Ha bajban vagyok, elég az, ha rágondolhatok,
Hisz’ nélküle már nem lehetnék az, ki most vagyok
Végighallgattam a versszakot, majd újra nekiveselkedtem a levélnek.

Aztán jött a következő nap és te rám se hederítettél, ami nagyon fájt. Nem az fájt, hogy csalódnom kellett, hanem az engedtem, hogy hittem benned. Hogy hittem az érzelmeimnek. Hetek, hónapok telhettek el így. Nem tudtam megállapítani mennyi idő. Hetek szaladtak el, az időérzékemet elveszítettem, míg egy nap, beteg lettem, te pedig átjöttél, hogy át tudd adni azt a gyógynövényes teát, amit anyukád készített nekem. A szüleim eközben elmentek vásárolni, te pedig megkérdezted van-e hintánk. Azt hittem, szeretnél hintázni, de nem. A következő kérdésed az volt, hogy én tudok-e. Hintázni. Igent mondtam, mire feltámogattál elráncigáltál a hintánkig és meglöktél. Magasra szálltam és féltem. De, ha túl magasra mentem, mindig megfogtad a derekamat és visszahúztál, lassítottál a lendületemen. Egy idő után elkezdtem élvezni. Itt megint összefolynak az emlékek, csak a csók az utolsó, amire mégis emlékszem. Kérdezted, nem fáradtam-e el, én pedig bólogattam. Az igazság az volt, hogy fáradt voltam, a fejem szúrt, a torkom meg egyenesen hasogatott, de ez mind megérte pár együtt töltött pillanatért. Te beültél a hintába, majd az öledbe ültettél engem, de úgy, hogy a fejünk egymásnak szembe legyen. A fejem szúrt, és becsuktam a szemem, hogy enyhítsen, a homlokomat pedig a tiédnek döntöttem. Te viszont az állam alá nyúltál és egy óvatos csókot leheltél az én kiszáradt számra. A meglepetéstől kinyitottam a szemem, mire te újra megcsókoltál, több érzelemmel. Végül hazamentél. Nem is szóltál, nem is köszöntél. Fogalmam sem volt, mit higgyek. Mit gondoljak rólad. És este az ágyamban nem éreztem semmit. Csak azt, hogy kihasználtak. Így telt a nyár. És én akarva akaratlan, mindig rád gondoltam. Kiugró arccsontodra, szőke, hátrafésült hajadra. És a szemeidre. Olvastam egy cikket, hogy a nő a férfin mindig a szemét nézi. Teljesen igaz. Ha akarnám, se tudnám kiverni a fejemből a szemeidet. Nem áradozok, mert ilyenkor mindenki furcsán nézne rám. Tudom, milyen butának tűnik kívülről.’
Azóta minden mosolyban már ő nevet felém
És nem hagy engem el, akárhol járok, a remény
Azóta mindig őt látom, ha csillognak a szemek
És úgy érzem, hogy rá hasonlít minden gyerek
’És igen. A mosolyod is… Amikor az összes fogadat kivillantod…’
Elég legyen – parancsoltam magamra és folytattam az írást. De megint csak a versből járt a fejemben egy versszak:
Én azt hiszem a szívünkben, ha nyílna még virág
Boldogabb és szebb lehetne az egész világ
Ha véletlen találkozunk, egy mosoly legyen a jel,
Hogy ismeretlen ismerősként búcsúzunk majd el

Tiziano Aimée írta...

’Így is sok a mondanivalóm, szavakba önteni pedig szinte lehetetlen. Így a végére még annyit, hogy ez volt a legjobb nyári szünetem. Még ha gyorsan vége lett, még ha soha sem ismétlődhet meg, még ha sokat sírtam is miattad, ez volt a legszebb élményem, mióta csak az eszemet tudom. Azt hiszem túltettem magam rajtad mostanra, de nagyon boldog vagyok, hogy ezt veled élhettem át. Köszönöm. Egy mosoly legyen a jel, hogy ismeretlen ismerősként búcsúzunk majd el.’
Igen, tudom, hogy furcsán hangzik, hogy őrültség, de a nyári élményeimet Alex-nek írtam, levél formában. Végül is, nem volt semmi kikötés, csak a költői eszközök. Ránéztem a versemre. Hemzseg a túlzásoktól. Nincs miért aggódnom. Még nem tudtam, hogy be fogom-e adni, vagy csak az íróasztalom legkisebb fiókjának a mélyére süllyesztem, de örültem, hogy elkészült.
Másnap irodalomóra elején leejtettem a tanári asztalra a levelet.
Leültem az unalmas asztalomhoz, az unalmas székemre. Isabella asszony akkor jött be, mikor a könyvet készítettem ki. Jelentés után az idősödő asszony arcára mosoly ült ki.
- Gyerekek! A beadott munkákért dícséretet és kiváló értékelést lehet szerezni. Párat pedig fel is olvasunk. Most! – kettőt tapsolt, mire teljes csend lett.
Az első olvasmány egy tengerparti élménybeszámoló volt, a második túráról készült illusztrációkkal ellátott úti napló volt.
- És most pedig lássuk Sophia fogalmazását, úgy látom elég terjedelmeset írt, meg is haladta a kért határt. Dicséretes.

Tiziano Aimée írta...

Szabályosan rosszul lettem, de próbáltam nem foglalkozni a rám törő hasi fájdalommal, és a szívem tájékán érzett szúrással.
Minden egyes mondatnál kibuggyant egy-egy nevetés, ám egy valakitől egyszer sem érkezett kitörő hahota. Név szerint Alex Packalen-től. Úgy gondoltam, mérges.
A felolvasás végeztével Isabella asszony arcára meglepődöttség ült, ki de végül a tartalmat figyelmen kívül hagyva egy négyest írt a naplóba.
Megszégyenültem kullogtam haza, és órákon keresztül sírtam. Sírtam, mert nagy-nagy hülyeséget csináltam: megszégyenültem, és megszégyenítettem egy embert. Fájt, hogy kinevettek. Minden nevetés egy-egy tűszúrás volt a szívembe. Este befeküdtem az ágyamba és azon gondolkoztam, hogyan fogok ezentúl a többiek, de legfőképpen Alex szemébe nézni.
Reggel a szokásosnál is lassabban bekullogtam az iskolába. Felvonszoltam magam az emeletre… És a székemen egy rózsát, az asztalon pedig Alex Packalen-t találtam.
- Bocsáss meg – nézett mélyen a szemembe – Nem akartam fájdalmat okozni. Megbocsátasz?
Bólintottam egyet.
- Egyébként – nézett újra rám – Én is ismerem azt a dalt, aminek a végéből idéztél. De az nem a vége.
- Nem? – néztem rá. – Hát akkor mi a vége?
- Akarod tudni?
Bólintottam még egyet.
- Azóta minden mosolyban… S mindenhol csak őt látom… - idézte, majd lesütötte a szemét – Tudod, én nem akartam fájdalmat okozni neked. Csak azt hittem, hogy az én érzéseim viszonzatlanok és könnyebb volt tudomást sem venni rólad. Mert… tényleg azt hittem, hogy nem szeretsz.
- Pedig de – fixíroztam a cipőmet.
- Hoztam neked rózsát – folytatta – És akartam volna valamit kérdezni – tétovázott.
- Csak kérdezz! – bíztattam – A helyzetemen nem változtatsz már: megszégyenültem, aztán kiderül, hogy ráadásul még szerettél is, csak idióta voltam és nem fogtam fel.
Rám nézett és elmosolyodott. Még nevetni is fog – futott át rajtam.
- Azt akartam kérdezni, hogy – elkapta a tekintetem – lennél-e a barátnőm. És most én is nyálas voltam.
Megszédültem.
- Persze – mondtam ki. Felemelő érzés volt.
- Akkor jó – ugrott le a padról, majd átölelve, újra megcsókolt.
Nem fogtam fel semmit. Csak a rózsát és két mondatot.
Azóta minden mosolyban…
S mindenhol csak őt látom

*Halász Judit: Ismeretlen ismerős című verse

Brukú Szürke írta...

Cím: Mintha tegnap lett volna
Felhasznált szavak: esernyő, kulcs, kagyló

Vékony kabátomat és egy jókora mappát szorongatva a hónom alatt sétálok a tantermem felé. A szürke szekrényekkel szegélyezett üres folyosón egyenlőre csak mi tanárok sétálgatunk - már ha ezt a cammogást lehet sétálásnak nevezni - ki ásítozva, ki pedig forró kávét szürcsölve. Menet közben a csendet lépteink halk ritmusa keveri föl, amibe a neon lámpák zúgása keveredik. Eddig erre fel sem figyeltem. - nézek elgondolkodva a plafonra. - Egész jó az üteme.
Hamar elérem a büfével szemközt ácsorgó piros ajtót, amin a 4 B felirat már messziről virít aranyozott színében. Szemezve vele nyitnám is az ajtót csakhogy a zár nem hogy nem engedelmeskedik, a kulcs még el sem forog. Morgolódva a homlokomat neki támasztom az ajtó félfának. Alig aludtam éjszaka a kipihentségtől erre még az ajtón sem tudok bejutni... A kulcs - jut eszembe - nem kell teljesen belenyomni a zárba, mert görbe. Hangos kattanás jelzi, hogy igazam van. - Hát persze. Hogy is felejthettem el. - forgatom a szemem miközben belépek az üres tanterembe és lepakolok az asztalomra.
Hosszan kifújom a levegőt miközben körbe nézek. A székek egytől egyik fel vannak pakolva a zöldes színű asztalokra, két oldalt a polcokon a könyvek katona sorban állnak, a terem hátsó falán a névvel ellátott fogasokon pedig egyenlőre csak a por ül. Egyenlőre. - Milyen ismerős és mégis ismeretlen lett minden a három hónap alatt. - tűnődöm el csípőre tett kézzel. - Mintha újból kellene biciklizni tanulni: tudom hogyan működik, de elfelejtettem már hogyan kell használni.
Le ülök a székemre.
- Te jó ég, ez meg mióta ilyen kényelmetlen? - kérdezem fintorogva.
Kinyitom az asztal összes fiókját, hogy párnát keressek és hogy elő vegyem a ceruzákat, a tollakat, a színes krétákat, a naplót és a jegyzeteimet. Miután mindent elrendeztem előhalászom a táskámból a nyaralásról készült képet. Elégedetten az asztalra könyökölök, összekulcsolom az ujjaimat és kinézek a bordó függönnyel körbe keretezett tágas ablakon. Az égen szaladgáló szürke gomolyfelhőket eltakarja egy akácfa csúcsa. Biztosan a nyáron nőhetett meg akkorára, hogy felérje a második emeleti ablakot. Apró zöld levelei egyre fakóbbak és bánatosan veszem észre, hogy a csípős szél egyre jobban megkopasztja az ágait.

Brukú Szürke írta...

Második rész

Hihetetlen, hogy ismét ősz van. Tegnap jóformán még szaunáztunk a hotel szobában. Istenem, milyen jó volt az a nyugalom és az, hogy kilométerekre voltunk a gondoktól és a rohanó mindennapoktól. - nézek ábrándozva ismét a teremre - Amit perceken belül el fog űzni az örökös zsivaj és kiabálás, a nevetgélés és a megnevelés és még sorolhatnám. - A fa keretes képre téved a szemem. A három kockából álló sorozatképen a férjemmel, barátnőmmel és az ő férjével épp a tengerparton vagyunk, kezünkben különböző színű esernyőt tartva a magasba ugrunk. A kék égen fátyolfelhők úsznak, ami mögül a nap forró sugarai fel-fel bukkannak. Lábunk alatt a puha homokot a kristálytiszta tengervíz habosan nyaldossa. Mindenkinek csokoládé színű a bőre és valószínűleg a világ legnagyobb mosolyai köszönnek vissza rám. Aztán a következő képen már a férjemmel a lakáskulcsokat keressük, ami az úszónadrágjából esett ki, háttal nekünk pedig barátnőm a homokban fekszik és a lábát fogva sikítozik míg a férje egy kagylót rugdos odébb felesége mellől. Utolsó képként a homok lett közvetlen közelről fényképezve, mivel a kamera állvánnyal együtt feldőlt. Ilyen szerencsétlen csoportképet sem csináltunk még. - nyugtázom mosolyogva. Szinte még hallom a víz súgását és a sirályok jellegzetes csiripelését, érzem a meleg levegőt a bőrömön.... ekkor két aprócska kéz hadonászva belóg a képbe.
- Tanárnő! Tanár néni! Hahó, minden rendben? Öt perce már becsengettek.
Tessa az, az osztály egyik kitűnő tanulója. Copfba fogott szőke haja a vállán ugrál, ahogy kalimpálva próbálja magára vonni a figyelmemet. Monogramos zöld póló és kockás rakott szoknya van rajta. Meglepve nézek vissza rá. A víz súgása és sirályok hangjai egy csettintésre átalakulnak az osztály csicsergéssel vegyes nevetésévé és a földre puffanó táskák zajával.
- Öm... igen, Tessi. - megköszörülöm zavaromban a torkom. - Köszönöm, hogy szóltál. Csüccs a helyedre és kezdjük is az osztályfőnöki órát.
- Jesszusom. Remélem el nem aludtam. - rémülten körbe nézek, de szerencsére egy diák sem figyel Tessán kívül. - Jó, hogy vannak még túlbuzgó diákok. - Felállok és mintha mi sem történt volna bele kezdek az újévi köszöntőmbe.

Névtelen írta...

Kedves Szatti!
A nyár folyamán találtam rá az oldalra, és meg kell,hogy írjam lenyűgözött :) Nagyon hasznos, összeszedett és eredeti bejegyzéseket olvashattam/ olvashatok. Gondoltam megpróbálkozom a jelenlegi feladattal,remélem megfelel a kritériumoknak és azért történetíze lett a dolognak. A hosszú bevezetőért és az esetleges helyesírási hibákért elnézésedet kérem.

Név: Lenny
Cím: Csak egy nyári éjszaka
Felhasznált szavak: rózsa,szélcsengő,hinta,szentjánosbogár

Homlokomat az ablaküvegnek támasztom, és nyelem a könnyeim,nehogy feltörjön belőlem a mindent elsöprő zokogás. Kézfejem a mama ölében pihen, aki nyugtalanul markolássza, de én csak konokul meredek kifelé,és figyelem az ismerős fák egybe olvadását.
Ez volt az utolsó nyaram a faluban, ahol felnőttem. A számomra kedves arcok, a gyümölcsös, az állatok, a templomtéren álló göcsörtös tölgyfa, a macskaköves utcácskák, a nyikorgó kertkapu, a rózsalugas és a szomszéd kakas hajnali kukorékolása már a múlté. Szép lassan feledésbe merülnek.Most még érzem arcomon a Nap égető sugarait, és színesen él emlékezetemben a sok nyári délután, mikor a mamával a tornácon kártyáztunk, a szél néha megtáncoltatta szélcsengőnket, majd az angyali csilingelést tova szállította. Szeretettel gondolok vissza hintámra, aminek ülőkéjén a festék felpattogzott,de sok örömet szerzett nekem és barátaimnak is. Elszakítom tekintetem a tájtól és dacosan nézek ki a vonatkupéból. Pillantásom egy smaragdzöld szempárral találkozik, és egy régi emlék mozdul meg bennem.
Fülledt nyári éjszaka volt, én pedig izzadságban úszva vergődtem az ágyban, mert az álom messze elkerült. Hirtelen ötlettől vezérelve felültem, papucsba bújtam, majd hangtalanul leosontam a lépcsőn. Megálltam a mama szobája előtt, de az egyenletes szuszogáson kívül nem véltem egyéb neszt felfedezni. Ujjatlan pólóban és sortban léptem ki az éjszakába. Megkerültem a házat, és a hátsó kertkapun a gyéren megvilágított utcára tértem ki. Zsákutcában laktunk, így lesétáltam az utolsó házig, amit a nagy rét váltott fel. Törökülésbe helyezkedtem és figyeltem a finoman hullámzó fűtengert. Élveztem az éjszaka csendjét és békéjét. Nem tudom mennyi idő telhetett el,de váratlanul erős karok húztak fel a murvás talajról.

Névtelen írta...

Lenny
Folytatás

–Gyere mutatok valamit! Hangja megnyugtató volt. Én meg hagytam, hogy kézen fogva odébb vezessen, ahol a vállig érő fű szétnyílt, keskeny ösvényt fedve fel. Megtorpant, és rám nézett. Szemei apró szentjánosbogarakként ragyogtak a holdfényben. Keskeny arca, szépen ívelt orra és mosolyra húzódott szája bizalmat ébresztett bennem. Továbbra is kezemet a kezében tartva megindult a járáson. Követtem lába nyomát, majd válla felett átlesve egy apró tisztás tárult a szemem elé. A fiú leült és maga mellé intett. Hanyatt feküdtünk a selymes fűben és a csillagokkal teleszórt égboltot fürkésztük. Ő nem szólt semmit, én meg nem mertem, annyira megilletődtem. Mégiscsak egy idegennel, az éjszaka kellős közepén? Ennek ellenére nem éreztem veszélyben magam. Váratlanul felém hajolt: -Tetszik? – suttogta. Forró lehelete égette a fülem, nem bírtam megszólalni, csak bólintottam a sötétben. Szemem sarkából oldalra lestem, mire ő halványan elmosolyodott.
- Akkor jó- felelte.
A vonat hirtelen rántása visszahoz a jelenbe, felindultan pattanok fel ültömből. Átvergődöm a földön hányódó bőröndökön, és lélegzetvisszafojtva lépek ki, de a folyosó üres. Csalódottságomat nem tudom palástolni, mert a mama aggódva figyeli, ahogy visszaülök. Úton vagyok az új életem felé,amit nem kértem, mégis kaptam. Most nagy sóhaj kíséretében búcsúzom előző életemtől és mindattól,amit fájó szívvel hagyok magam mögött.

Szatti írta...

Kedves Dorothy!

Kedves, szívmelengető történetet alkottál, melyben nagyon szépen érzékeltetted a nyár szépségeit, a tartalom pedig mindezt tovább színezte, gazdagította. Köszönöm az élményt, hálás vagyok a történetedért és köszönöm a részvételt! :)

Szatti írta...

Kedves Aniie!

Gyönyörű történetet alkottál! Tetszett az egyszerűsége, ahogyan "néhány" mondatba sűrítetted a gondolataidat és mégis annyira részletes volt, színekben és érzésekben gazdag! Varázslatosan bántál a szavakkal! Gratulálok neked és köszönöm, hogy alkottál a feladatra!

Szatti írta...

Kedves Spidey!

Kedves történetet alkottál, szép érzésekkel és gondolatokkal körülrajzolva. Érződött a nyár, annak hangulata és látványa, amelyhez remekül illett a tartalom is. Tetszettek a választott szavak is, és amit kihoztál belőlük! Köszönöm, hogy írtál és gratulálok! :)

Szatti írta...

Kedves Brukú!

Köszönöm a történeted, és az élményt, hogy olvashattam a soraidat! Egyszerű, de nagyszerű történetet alkottál, melyben jól alakítottad ki a kontraszt hatást, azaz a nyár és a tanévkezdet kettősségét. Még fél lábbal a nyárban érezzük magunkat, s közben már az iskolapadban vagy a tanári asztal mögött ülünk, egy teljesen új vagy ismerős útra (vissza)térve. Szépen érzékeltetted a nyári élményeket, és ezzel együtt a főszereplőd gondolataid! Gratulálok neked és köszönöm a munkád!

Szatti írta...

Kedves Tiziani!

Nagyon örültem a történetednek! Szép tartalommal és cselekménnyel ruháztad fel a sorokat, melybe szépen illeszkedtek a választott szavaid! Nekem kicsit túlságosan romantikus volt, de ez csak az én ízlésem és véleményem :) Ettől függetlenül nagyon szép volt, szívmelengető, kedves, őszinte és reménnyel teli! :) Gratulálok neked és köszönöm a munkád!

Szatti írta...

Kedves Lenny!

Úgy látom, a nyár (szinte) mindenki szívében a szerelmes történeteket ébresztette fel, és ezek hangulatát hoztátok el a jelenleg gyakorlati feladatra! :) Mindez nem baj, viszont érdekes, hogy sokatokat erre emlékeztetett a nyár, mint téma. Nagyon szép érzéseket és gondolatokat fogalmaztál meg. Egyszerűen, nem túlbonyolítva, s mégis érzékletes volt és tartalmas! Köszönöm az élményt, és hogy olvashattalak!

Ui.: Üdvözöllek az oldalon... most már annyira nem új olvasóként, de azért szeretettel látlak itt, és jó olvasást, továbbá időtöltést kívánok! :)

Nepeta írta...

Cím: Nyárutó a jelenből
Felhasznált szavak: Térkép, levél, csillaghullás

Tegnap este anyu legalább fél órán át magyarázta a térképen mutogatva az útvonalat a táborig. Rettenetesen untam, és a végén már könyörögtem, hogy hagyja, mert boldogulunk majd. Nagyon fáradt voltam, és ma korán kellett kelnem. Sok dolog maradt még ki a hátizsákomból. Mindig szeretek bőven időt szánni a csomagolásra. Így történt ez most is.
Reggel összeszedtem, amit még kellett, begyömöszöltem a táskámba, majd elindultam a buszmegállóba, ahol Dorkáék felvettek kocsival. A testvére vitt ki minket a vonatállomásra. Szokatlanul csendes volt. Próbáltam viccelődni egy kicsit, de láttam, hogy Dorka is eléggé feszült az izgalom miatt, ezért inkább én is elhallgattam...
Megérkeztünk az állomásra, ahol a többiek már vártak ránk. Marci, Niki és egy „új fiú”. Fel is szálltak a vonatra, hogy helyet foglaljanak. Szerencsénk volt. Majdnem egy egész kabin jutott nekünk, amíg mások álltak. Volt két holland szomszédunk, akik még cukorkával is megkínáltak. Nem nagyon beszéltünk... Senki se mert megszólalni közülünk angolul, mivel egyikünk sem tud jól. Niki még egy bocsánatot is alig tudott kinyögni.
Kb. öt hosszú és unalmas óra után végre megálltunk egy kisvárosban. Itt kellett leszállnunk. Elérkezett a várva-várt pillanat. Úgy álltunk meg a vonatból kiszállva, mintha egy új világba kerültünk volna, ahol semmilyen ismerős dolog nem fogadott. Kevés időnk volt szemlélődni. Minél hamarabb taxit kellett szereznünk, ha nem akartunk napon főtt agyvizű táborozók lenni. Az „új fiú” sikeresen leintett egyet, de ez is szinte csak a véletlennek köszönhető.
Tíz perc újabb zötykölődés alatt oda is értünk a táborhelyre. Elköszöntünk a taxistól, és igyekeztünk minél hamarabb felhúzni a sátrainkat. Ez után az evés, ivás, rendezkedés következett. Sötétedés előtt még épp annyi időnk maradt, hogy megismerjük a terepet, felmérjük az árnyékos helyeket és a szórakozásnak otthont adó előadósátrakat. Sötétedés után még épp kis időt töltöttünk kint, a szabad levegőn, és örültünk annak, hogy végre itt vagyunk. Dorkával ketten meg próbáltuk leküzdeni a még mindig bennünk mocorgó, fesztiválhoz fűzött kételyeinket. Amíg a fiúk és Niki elmentek kocsmázni, mi elvonultunk egy nyugodtabb helyre, a patak mellé, és leveleket tépkedve a folyó fölé hajló fűzfáról, elmondtuk egymásnak apró-cseprő gondjainkat. Idővel, mikor úgy éreztük, megnyugodtunk, megkerestük a többieket, hogy újra együtt legyünk, és ne legyen baj, már a legelső nap, hogy nem vagyunk együtt.
Ahogy megtaláltuk egymást, visszamentünk a sátrainkhoz. Meleg ruhákat vettünk magunkra, majd egy izolíron ülve az eget néztük. Varázslatos volt. Pici fehér pöttyök terültek el az egész égbolton. A legerősebben a tejút környékén látszottak. A tejút fátyolosan borította be az eget, mintha esküvőre készítené kedvenc csillagát.
A többieknek hirtelen mind eszébe jutott, hogy lefekvés előtt fogat kell mosniuk. Az „új fiú” meg én nem mentünk. Mi ezt már vacsora után elintéztük. Így hát ketten maradtunk a végtelen égbolt alatt. Csillaghullás van. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni. Sikerült is, de hamar elterelődött másra a téma. Láttunk egy hullócsillagot. Idén a legelsőt. Én nem kívántam. De már most bánom.
Most a sátorban melegedve fekszem, egyedül ébren. Mellettem az „új fiú” alszik. Karja hozzám ér. Olyan közel van, hogy érzem az illatát. És azt is érzem, hogy a szívem egyre gyorsabban dobog. Itt tartok most, álmatlanul, az első éjszakán...

Eleanor Csillag J. írta...

Kedves Szatti! Kezdő író vagyok, de azért remélem tudod majd értékelni a novellámat.
Kiválasztott szavak: kagyló, hinta, kamilla, csónak szentjánosbogár
Cím: Elmúlt nyarak emlékére

Nem gondolkodtam, csupán hagytam, hogy a szívem vezessen. Végtelen szabadságra, függetlenségre vágytam, hogy kiléphessek a szürke, komor hétköznapok monoton menetéből, és akár egy szárnyain vitorlázó madár, elszárnyalhassak a nyár elillanó, bolond álmait kergetve. Meg szerettem volna állítani az időt, az óra mutatóit végleg egyazon számnál pihentetni, örökre gondtalan fiatal akartam lenni a bodzaillatú, véget nem érő szünidőben. E kívánság azonban lázálom maradt. A múló napok mind sürgettek, a felnőttek monoton, egyhangú, szabályokkal teli és rohanó világába hajszoltak, melyben nem volt helye fiatalkori varázsnak, önfeledt játéknak vagy gyermeteg álmodozásnak.

Félszegen álltam a kicsiny tó kavicsos partján, s merengve figyeltem, ahogy a fény játszik a fodrozó vízen. A tó apró hullámai finom drágakövekként csillogtak, ahogy a lassan lemenő nap sugarai megcirógatták őket, aranyos fénnyel vonták be a tiszta, zöldes vizet, s annak minden ficánkoló halacskáját, lágyan ringatózó hínárját, és büszke, karcsú nádszálát. A csillogó víztükör megtörte a nap ragyogását, és alatta tisztán látszódott a tó homokos, kagylós feneke. A szél belekapott kiengedett, fahéjbarna hajamba, melynek hullámos fürtjei a tó fodraiként szálltak a fülem mögé, pergamen fehér, lenge nyári ruhácskám finoman simult a mellkasomra. Különös borzongás futott végig rajtam, mikor a hűvös szellő végigsimított meztelen, szeplőkkel tarkított, fehér karomon, s körülölelte testem. Ahogy közelebb léptem a tó vízéhez, a partot borító apró kavicsok súrlódása szinte halk kacagásként hallatszott, amint csupasz lábam végigsiklott rajtuk. Lassan a tó fölé hajoltam, hogy megszemlélhessem magam a víztükörben. Fehér, szeplőkkel borított arcom, hatalmas, tengerkék szemeim, hegyes orrom és fahéjszín, göndör hajam mit sem változott az évek során. Ugyanolyan gyermeknek láttam magam, mint mikor először jártam eme tó partján, csupán a tekintetemben változhatott valami. Érettebb, komolyabb lett, mégis volt benne valami nem evilági.

Névtelen írta...

Kedves Szatti, kezdő író vagyok, remélem tudod majd értékelni az írásom.
Író: Shirley E. Montgomery
Kiválasztott szavak: kagyló, hinta, kamilla, csónak, szentjánosbogár
Cím: Elmúlt nyarak emlékére

Nem gondolkodtam, csupán hagytam, hogy a szívem vezessen. Végtelen szabadságra, függetlenségre vágytam, hogy kiléphessek a szürke, komor hétköznapok monoton menetéből, és akár egy szárnyain vitorlázó madár, elszárnyalhassak a nyár elillanó, bolond álmait kergetve. Meg szerettem volna állítani az időt, az óra mutatóit végleg egyazon számnál pihentetni, örökre gondtalan fiatal akartam lenni a bodzaillatú, véget nem érő szünidőben. E kívánság azonban lázálom maradt. A múló napok mind sürgettek, a felnőttek monoton, egyhangú, szabályokkal teli és rohanó világába hajszoltak, melyben nem volt helye fiatalkori varázsnak, önfeledt játéknak vagy gyermeteg álmodozásnak.

Félszegen álltam a kicsiny tó kavicsos partján, s merengve figyeltem, ahogy a fény játszik a fodrozó vízen. A tó apró hullámai finom drágakövekként csillogtak, ahogy a lassan lemenő nap sugarai megcirógatták őket, aranyos fénnyel vonták be a tiszta, zöldes vizet, s annak minden ficánkoló halacskáját, lágyan ringatózó hínárját, és büszke, karcsú nádszálát. A csillogó víztükör megtörte a nap ragyogását, és alatta tisztán látszódott a tó homokos, kagylós feneke. A szél belekapott kiengedett, fahéjbarna hajamba, melynek hullámos fürtjei a tó fodraiként szálltak a fülem mögé, pergamen fehér, lenge nyári ruhácskám finoman simult a mellkasomra. Különös borzongás futott végig rajtam, mikor a hűvös szellő végigsimított meztelen, szeplőkkel tarkított, fehér karomon, s körülölelte testem. Ahogy közelebb léptem a tó vízéhez, a partot borító apró kavicsok súrlódása szinte halk kacagásként hallatszott, amint csupasz lábam végigsiklott rajtuk. Lassan a tó fölé hajoltam, hogy megszemlélhessem magam a víztükörben. Fehér, szeplőkkel borított arcom, hatalmas, tengerkék szemeim, hegyes orrom és fahéjszín, göndör hajam mit sem változott az évek során. Ugyanolyan gyermeknek láttam magam, mint mikor először jártam eme tó partján, csupán a tekintetemben változhatott valami. Érettebb, komolyabb lett, mégis volt benne valami nem evilági.

Névtelen írta...

(Montgomery)

Elfordítottam a fejem, és a tó partján álló öreg tölgyfa szerteágazó lombjára pillantottam. Mindig is egy idős, méltóságteljes teremtménynek képzeltem, aki hűségesen őrzi a városka megannyi titkát, és ha beszélni tudna, érdekes, szívmelengető történeteteket mesélne a gyerekeknek. Lassan lépkedtem a fa felé, szememmel végigkövettem vastag ágainak vonalait. Ujjaimmal akaratlanul is megsimítottam érdes, sötét törzsét, melyen a mélyedések egy idős arc megannyi ráncához hasonlítottak. Mélyen beszívtam kesernyés, mégis kellemes természetillatát és apró csókot leheltem göcsörtös, öreg kérgére. Elbúcsúztam tőle. Eddigi életem minden fontos pillanata eme fa árnyékot nyújtó lombja alatt történt. Az életem részévé vált, megértő, bölcs őrangyalként kísérte figyelemmel, ahogy copfos kislányból álmodozó fiatallá váltam, vigyázott rám, s ha bármi bántalom ért, ő vigaszt nyújtott számomra. Apró csodák, langyos nyáréjek, röpke csókok, baráti nevetések, és önfeledt játék emlékeitől terhes lénye örökké elkíséri majd a város lakóinak életét. A törzsébe megannyi szerelmes ígérete vésődött, ágai gyermekei, őszinte játékoknak adtak helyet, s gyökerei közt megszámlálhatatlan életnek kedves tárgyai rejtőztek.

Az egyik különösen vastag, kiálló ágon apró, magányos fahinta függött foszló kötélen. Szinte láttam magam előtt, ahogy egy copfos, szoknyás kislány ül benne, szeplős arcán őszinte mosoly, a hintát szöszke, foghíjas, sebtapaszos térdű kisfiú löki. Akkor még mindketten hittek a varázslatban, és abban, hogy ha elég erősen hajtják a hintát, egyszer elérik a csillagokat. Aztán láttam, ahogy egy fahéj hajú, réveteg tekintetű lány ül benne, finoman hajtja magát a lábával, s egy könyv mögül, elfojtott nevetéssel figyeli, ahogy a barátja, egy aranyhajú fiú, a vízbe borul figyelmetlenségében. Akkoriban minden olyan vidám és őrült volt, egymáson kacagtunk, pedig mi voltunk a nevetségesek.

S most, egy szomorú arcú fiatal lány ül benne, lágyan ringatja magát, s álmodozva figyeli a tó hullámait. Vár valakire. A fiúra, aki már oly sok éve a barátja volt, aki mindig mellette állt, és akit most itt kell hagynia. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem a gondolatot, majd megálltam a hintával. Halkan dúdolni kezdtem egy dalt, melynek címére sosem emlékeztem, mégis elkísért egy életen át, és cipő nélküli lábamra tekintettem. Vajon hogyan mondjam el neki? Hogyan búcsúzzak el tőle? Segítségért fohászkodva megszorítottam a hinta érdes kötelét, majd abbahagytam a dúdolást, mikor megláttam a lábaimra vetődő ismerős árnyékot. Halk neszezést hallottam a hátam mögül, a szívverésem felgyorsult, egyszerre szaporábban hullámzott a mellkasom. Mély levegőt vettem, majd óvatos mozdulattal, remegő kézzel fordultam hátra, és néztem a mögöttem álló fiú tengerkék, elevenen csillogó szemeibe. Búzakalászszín, hullámos fürtjeit a szél kócolta, szája csibészes mosolyra húzódott. Szenvtelenül, zsebre tett kezekkel állt a hinta mögött, szemeiben valami különös, szomorkás fény ragyogott.


Névtelen írta...

(Montgomery)

- Megjöttem…- szólalt meg rekedtes hangon. Lehajtotta a fejét, majd elsétált mellettem és leült a tó kavicsos partjára. Várakozó tekintettel felpillantott rám, s én elhelyezkedtem mellette. Szótlanul ültünk egymás mellett, csupán a nádas fuvolajátéka hallatszott a késő délutáni csendben. James felkapott a földről egy kavicsot, majd a tóba hajította, ám az nem repült tovább a víz felszínén, csupán apró fodrokat hagyva maga után, elsüllyedt. Hangtalanul néztem, ahogy a hullámok, akár egy bársonylepel ráncai, lassan elsimulnak, egyre lágyabbá válnak, majd végleg eltűnnek. A barátom fintorgott, majd megvonta a vállát és felém fordult. – Beth… Mit szerettél volna mondani…? Miért hívtál ide?
Mélyen a szemembe nézett, az övé lázasan, vidáman csillogok, olyan volt, akár a magányos, titkoktól terhes éjszakai égbolt, s annak ezernyi, szikrázó csillaga. Szeplős arca kipirult, tekintete átható volt, kérdésekkel telt, kíváncsi. Mégis volt benne valami tompa, valami komor, mintha már sejtené, mit fogok mondani neki. Fáradt sóhaj szakadt el ajkaimról, majd az öreg tölgyfán függő, széltől lágyan ringó, magányos hintára emeltem a tekintetem. Elérkezett a pillanat, amitől oly régen rettegtem. A búcsú ideje.
- Tudod… - a hangom reszketett, kétségbeesetten hasított a hűvös, mégis fülledt nyáréjbe. Levegőért kapkodtam, éreztem, ahogy az arcom elönti a forróság. – Én… Én el fogok menni innen… El fogok… - lesütöttem a szemem, majd Jamesre pillantottam, kinek tekintetéből már kihunyt az elevenség, fénytelenül, szomorkásan, sejtelmesen szegezte szemeit a tó zöldes vízére. Elöntöttek a könnyek, könnyű fátyol ereszkedett szememre, a torkomban apró gombóc növekedett. – Elutazom. Örökre. – susogtam elcsukló hangon. Mintha egy pillanatra megállt volna az idő, a nád lágy hangja, a szél füttyjátéka, az apró bogarak hangja mind elhalt, a víztükör megpihent, az öreg tölgy lombjának és a régi hintának is megszűnt átható suttogása. Egyetlen pillanat, egyetlen apró döfés a szívembe, egyetlen reszketeg lélegzetvétel, majd a tó újból életre kelt. Nem néztem James szemébe, képtelen voltam rá. Felemeltem a fejem, próbáltam visszatartani az apró, forró könnycseppet, mely magában hordozta szívem összes keserűségét és fojtogató bánatát. Nem voltam képes elhinni, hogy végleg magam mögött fogom hagyni az egész gyermekkoromat, mindent, amit eddig ismertem és szerettem, görcsösen kapaszkodtam egy álomba, melyben örökre a kis városkában maradhatok, egy álomba, melyben örök nyár és fiatalság vár. Kétségbeesetten kaptam a lázasan ragyogó, elsuhanó álomkép után, majd lehunytam a szemem.

Névtelen írta...

(Montgomery)

Láttam magam előtt, ahogy egy magas, göcsörtös törzsű fa egyik vastagabb ágán ültem Jamessel, merengve néztük a lassan felkelő napot, mely egy új kezdetet hozott számukra, szívünk reményektől, s gyermeki álmoktól volt terhes. Néztük az alattunk puha szőnyegként elterülő békés, zöldellő völgyet, nevetve lóbáltuk a lábunkat. Akkor még gyermekek voltunk, hittünk a varázslatban, hittünk abban, hogy az álmaink mind valóra válnak. Láttam, ahogy együtt feküdtünk a zárt szirmú vadvirágoktól illatos mezőn, kezeink egymásba kulcsolódtak, hajunk szétterült a zsenge füvön, s csillogó szemekkel néztük a sötét, éjszakai égbolt megannyi ragyogó csillagát. Olyanok voltak, akár egy hatalmas, szinte fekete bársonyruha, s annak mámorosan fénylő drágakövei. Oly titokzatos, oly varázslatos volt az éjjel, csendes és különös. Úgy hittük, örökre együtt maradunk, soha senki nem választ majd el minket. Felrémlett előttem, mikor ültünk a tóparton, s halkan énekelgetve csodáltuk az éjszaka varázslatos kis teremtményeit, a megannyi apró tündérként repkedő szentjánosbogarakat, s hittük, hogy az egész világ ilyen csodákkal teli. Az erdőben játszottunk, felfedeztük annak minden titkát és zugát, csónakban pihenve olvasgattunk lágyan ringatózva a vízen, felfedeztük a körülöttünk élő völgy minden csodáját. Szedret szettünk, színeket számoltunk az utcán haladva, virágokat szedtünk, fák odvába dugtunk apró üzeneteket, dinnyét ettünk, régi autókból bunkert építettünk, hangosan nevetve, lobogó hajjal szaladtunk le dombokról, majd vetettük magunkat az aranyló búzakalászok közé. Elfelejtettük a valódi világot, álmokban éltünk. A tóban fürödtünk, az öreg tölgynek meséltünk, pitypangmagot kergettünk, vagy csak csendben pihentünk a természetben, s álmodoztunk. Minden olyan varázslatos volt, gondtalan és boldog. Az életem véget nem érő csodákból és játékokból állt. Álmodozásból, mesékből, nevetésből és barátságból. Nem ismertem a rosszat, a szürke, komor világot. Szabad voltam, s végtelenül boldog.

Névtelen írta...

(Montgomery)

Elszorult szívvel nyitottam ki újból a szemem. Vágyakozó sóhaj szakadt el ajkaimról, egyetlen apró, forró könnycsepp gördült le az arcomon, s cseppent pergamen fehér ruhámra. Olyan életem volt itt, melynek emléke örökké elkísér majd. Csak most, hogy elszakadok innét, értettem meg, mennyire varázslatos nyaraim teltek el itt, s mennyire szeretem is ezt a helyet. A mellettem ülő búzakalászhajú fiú csillogó szemébe néztem. Ő volt a legjobb barátom, ő volt az, aki egy életen át velem volt. Szomorkásan fürkészte az arcom, majd átölelt. Finoman átkulcsolta szeplős karjaival a vállam, s óvatosan magához húzott. A vállára hajtottam a fejem, majd halkan belesuttogtam sápadt arany fürtjeibe, „hiányozni fogsz…”. Egyetlen könnycseppel elbúcsúztam a völgytől, s a bodza és kamillaillatú, édes nyártól. Már eleget zokogtam rettegve várva ezt a pillanatot.
- Mikor? Mikor mész el? – kérdezte a fiú. Kibontakoztam az öleléséből, fürkésző tekintettel néztem rá.
- Pár nap múlva.
James elvigyorodott, és én is halványan elmosolyodtam. A fiú felpattant, majd mikor én is felálltam, megfogta a vállam. Mélyen a szemembe nézett, majd megszólalt.
- Tudtam, hogy el fogsz költözni. De most még mindegy. Még előttünk állnak a nyár utolsó napjai, és ki akarom őket használni. – lassan bólintottam, mire ő mély levegőt vett. – Ígérem ezek a napok felejthetetlenek lesznek.
Rámosolyogtam, és ő visszamosolygott rám, majd mintegy végszóra, megragadta a kezem és magával rántott a tóba. Apró, meglepett sikkantás hagyta el ajkaim, majd elmerültem a vízben. Éreztem, ahogy a lábam eléri a homokos vízfeneket, majd elrugaszkodtam. Levegőért kapkodva néztem körül, Jamest keresve. Körülöttünk megzavart békák és bogarak hangja hallatszott, a barátom pedig hangosan nevetve állt mellettem. Felkacagtam, majd vizet fröcsköltem az arcába.

Névtelen írta...

(Montgomery)

Lehet, hogy pár napon belül el fogok utazni, de most nem törődtem vele. Ki akartam élvezni a
nyár utolsó napjait, még utoljára gondtalan és őrült akartam lenni. Tudtam, hogy valami ismeretlen és ijesztő vár rám, de pár napra még el akartam felejteni. Hiányozni fog a selymesen simogató zsenge fű érintése, a tó lágy hangja, a vadvirágok illata, a friss, édes levegő, a napsugarak cirógatása, a végtelen szabadság és boldogság érzése, az álmodozás, az önfeledt játék, a barátaim, az életem. A gondtalan, mosolyokkal telt, virágillatú világom. Még előttem az élet, oly sok új dolog vár rám. Bántott, hogy elmegyek, de tudtam, hogy jövő nyáron visszajövök majd ide.


















Névtelen írta...

Kedves Szatti!
Pár hete találtam rá a blogodra és nagyon tetszik!
Hanna vagyok, gimnazista de én is megpróbálkoztam a feladattal. Remélem értékelhető amit alkottam.
Felhasznált szavak: pillangó, esernyő, hullócsillag
Cím: Találkoztunk már...

A nyár élet. Élet van a nyári harmattól zöldellő fűben, az ég végtelen kékségében, napsütötte bőröm melegében. Mindenben ott lüktet egy darabka nyár. Öröknyár van a kisgyermek szívében, a boldogságtól túlcsorduló könnyekben, mindenben és mindenkiben , aki csak képes és átengedi magát a csodálatos érzésnek.
Ó, bárcsak én is érezhetném! Csak egyszer megízlelhetném! De valami nem enged, a szívem jégkristály, gyönyörű ,azonban fel nem enged. Mindenki magabiztosnak ismer, határozott személyiségnek, pedig valójában annyi bizonytalanság kavarog bennem, mint a nyári viharban a tengeren hánykolódó hajó vitorlájában a szél. Én magam vagyok a tél.
A nap magasan járt már az égen, amikor megérkeztem a völgybe. A völgyben volt egy kis rét nem messze a pataktól. Számomra ez a nyugalom szigetét jelentette. Nem tudom miért, de ez a hely mindig olyan varázslatosnak tűnt. A rét, amely minden évszakban más és más arcot ölt. Most ezer meg ezer vadvirág édes illata hívogat, a rétet körülvevő fák levelein pedig szitakötők napoznak.
Akkor jövök ide, amikor valami miatt zaklatott vagyok, nehéz döntést kell meghoznom, vagy egyszerűen csak egy kis magányra vágyom. Ilyenkor előveszek egy kis füzetet és rajzolok, vagy leterítek egy pokrócot a fűbe és napozom.
Ezúttal sem teszek másként. Alig hogy elnyújtózom a vékony anyagon , egy pillangó pihen meg a kezemen. Azonban elég egy apró rezdülés és tovaszáll. Dúdolni kezdek, egy dallamot, amit talán ma hallottam, talán nagyon nagyon régen…
Elalszom, és álmodom. Ilyenkor általában valamilyen távoli vidéken bolyongom, messze a hegyekben vagy lent a napsütötte tengerparton. Hihetetlen, ezúttal olyan valóságos az álmom, mintha valódi só ízét érezném a számban. Meztelen talpam egyre mélyebbre és mélyebbre süpped a homokba, ahogy elindulok, a szívem a lépéseim ritmusát követi. Egy sirály hasít keresztül az égen, de én nem hallok mást a tenger zúgásán kívül, vagy talán az ereimben forrón pulzáló vér a hang forrása?
Körülbelül ilyenkor pillantom meg őt. Egy alak kezd kirajzolódni a távolban. Futni kezdek, de sohasem kerülhetek hozzá közelebb, mintha csak a perifériámon létezne. – Hát persze hogy nem létezik, hiszen álmodsz- emlékeztetem magam ilyenkor, de már nem én parancsolok a testemnek. Valamilyen ismeretlen erő hajt egyre nagyobb és nagyobb iramra . Már-már úgy tűnik, hogy csak egy karnyújtás választ el minket egymástól, amikor kicsúszik alólam a talaj, de még mielőtt az örvénylő homok teljesen maga alá temethetne felébredek.
Megint ugyanaz a látomásom volt, mint mindig, de ezúttal láttam is az arcát. Olyan valóságosnak tűnt a tengerparti jelenet, mintha valóban megtörtént volna. Előveszem a rajzfüzetemet és rajzolni kezdek. A ceruza hegye alig ér a papírhoz, a kezeim máris önálló életre kelnek, és szinte maguktól kezdenek el mozogni. Teljesen belemerülök, de hirtelen egy zaj vonja magára a figyelmemet. Valójában nem is zaj, hanem apró neszezés, mintha valaki mászkálna a fák között, és engem figyelne. Bizsergést érzek a tarkóm környékén. Hátrapillantok a vállam felett ,de senki sincs mögöttem csak az árnyékom. Visszafordulok és felkiáltok a meglepetéstől.

Névtelen írta...

cím: Találkoztunk már
Folytatás:
- Jól vagy? Nem akartalak megijeszteni. - szól egy bársonyos hang. Felnézek, de nem látom tisztán az arcát a naptól. Ahogy közelebb hajol észreveszem, hogy aranybarna haja van és a szemei olyan kékek, mint az óceán vize.
- Találkoztunk már?- kérdezem.
Erre csak elmosolyodik, a mosolya édes, őszinte. Kicsit oldalra dönti a fejét és úgy válaszol:
- Ebben az életben? Nem valószínű.
Hirtelen rájövök honnan olyan ismerős. A rajzfüzetemre pillantok, majd újra rá. Ugyanazok a szemek néznek vissza rám a papírról…
- Te vagy az, az álmaimból! Te vagy az, aki éjjelente nem hagysz nyugodni – szólok, majd mikor utolérem magam rájövök milyen képtelenség amit beszélek.
- Épp ellenkezőleg, te vagy aki az álmaimban engem űzöl…
- Ki vagy te?
- Hadd mutassam meg! – mondja és kinyújtja felém a kezét. Nem tudom miért, de bízom benne.
Ahogy megérintem, képek jelennek meg a szemem előtt, emlékek- olyanok amelyek hozzám tartoznak, és mégsem - letűnt korok, elfeledett nyarak emlékei. …Álmaimban már jártam ezeken a helyeken. És Őt is láttam…. ketten egy esernyő alatt... körülöttünk süvít a vihar, de mi ebből semmit sem észlelünk. Csakis azzal a viharral vagyunk elfoglalva, ami bennünk kavarog, és csókokban, kósza mozdulatokban, ölelésben csúcsosodik ki. Úgy állunk ott, mint az utolsó élő emberpár a Földön, mindent elmos az eső, és csak mi maradunk… Ő és én, a hullócsillagokat nézzük, a vállára hajtom a fejem. Ezer meg ezer nyári emlék kerül felszínre a tengerpart az utolsó emlék, az utolsó hely ahol jártam…Kinyitom a szemem.
- Honnan tudtad hogy itt leszek? –kérdezem.
- Mindig itt találkozunk először… Megígértem hogy visszajövök.
Édes csók éget és már mindenre emlékszem, ha én vagyok a tél, és ő az én nyaram, ha a szerelme újra és újra felemészt is, nem érdekel. Csak egyetlen nyár, minden életben csupán ennyi jut nekünk, de talán most másképp lesz…
Végre én is érzem… A nyár élet.

Szatti írta...

Kedves Nepeta!

Nagyon tetszett, ahogy érzékletesen és részletesen mutattad be a főszereplőd gondolatain keresztül a cselekményt. A választott szavakat is szépen illesztetted bele a szövegkörnyezetbe. Gratulálok és köszönöm az élményt! :)

Szatti írta...

Kedves Eleanor! :)

Tetszett a történeted! Nem is hiszed, mennyire. Lélekmelengető volt, megmosolyogtató. Nagyon szép, érzékletes mondatokat használtál, és a választott szavaid köré épített gondolatok is megkapóak voltak. Gratulálok neked és nagyon köszönöm a munkád! :) Nagyon szép írás és köszönöm, hogy olvashattalak!

Szatti írta...

Kedves Hanna!

Nagyszerű történetet alkottál! Nehéz döntés lesz ez a jelenlegi feladat, úgy látom! Nagyon szép érzelmeket és gondolatokat közöltél, a cselekmény ritmusa is jó volt, és a választott szavak is szépen ékelődtek a történetbe. Gratulálok és köszönöm, hogy írtál!