2015. október 16., péntek

Álmodd meg a jövőt! - Résztvevők voltak


Vikt00r - Viktor

- Viktor. Egy nick-name volt egy összeesküvés-elméleteket gyártó fórum regisztrációs névsorában. A fórum rengeteg fiatal véleményének helyet adott, akik részben elkeseredettként, részben cél nélküli emberekként éltek. Alternatív gondolkodásukért megbélyegezték őket. Érezték, nincs rendben valami a világgal, titkon rossz dolog készül, bár ha ezt másnak kísérelték meg elmondani, nevetség tárgyát képezték. Sokszor mesébe illő ötleteiket aztán a virtualitás szentségében vitatták meg egymással, és hagyták, elképzeléseiket 
hozza el a jövő, avagy süllyessze őket a feledés homályába. 
- Apa, mi az a virtualitás?
- Mesélek fiam! Azt majd máskor elmondom! Tehát. Féltek, és készültek. Az általuk feltételezett jelek már a végső időket mutatták, amikor megszűnik minden mi addig értékes lehetett az emberek számára. Sok apróság hozta ezeket a feltételezéseket. Elsőre abszurd kockák, egy olyan kirakós játékból, melyet az átlagember nem láthatott. Őket alvóknak nevezték, mert nem ébredtek rá a magától értetődő baljós árnyak fokozódó jelenlétére. Ez az ember, akinek nevét már említettem éppen csak az utolsó hónapokban talált rá eme kicsiny közösségre, ami az idő múlásával egyre csak amortizálódott.
- Miért amortizálódott? Talán nem akartak már beszélgetni, vagy változott a véleményük?
- Nem! Nagyon sokan lettek. Ahogy közeledett a vihar, miként azt Rihanna oly szépen énekelte egyik számában, nagyon sokan felébredtek. Nőtt a létbizonytalanság, a szegény rétegek saját házaikban fagytak meg télen. A jóléti cikkek ára az egekbe szökött, és lassan vízhiány alakult ki. A végidők előkészületeiben kárt okozhatott, ha erős ellenállás képződik. Így aztán beavatottak is csatlakoztak, rossz szándékkal. Ezt a tagok tudták, ám kilétüket nem ismervén nem tehettek ellenük semmit.
- Ki okozta a vihart, és mégis, mit akart vele elérni?
- Az egyszemű! Ezt ne úgy képzeld, mint egy személyt! Az egyszemű egy óriássá nőtte ki magát, és nagyon félvén a néptől, egyetlen egy dolgon járt csak az esze. Mindent látni akart! Látni az emberek gondolatait, tudni a nevüket, születésüket, képeket akart a mindennapjaikról. Irányítani akarta vágyaikat. Hatalmas koponyájában tervezgette évtizedeken keresztül aprólékos lépéseit. 
- Mert az ember csak attól fél, amit nem ismer! Nem tud!
- Így van! Az egyszemű lassan mindenbe beleártotta magát. Az akkor ismert virtualitás lett a kedvence! Sok helyet maga csinált, ahová aztán a tudatlanok jártak, hogy egymással élményeket osszanak meg, tetszésüket nyilvánítsák jelentéktelen dolgok iránt, üzenjenek, szórakozzanak. Ő mindig ott figyelt a háttérben. Ő keresett meg elveszett, vagy nem talált dolgokat, ő tárolta a filmeket, ő küldte és fogadta a leveleket.
- De ma már nem létezik az a hely! A virtualitás. Mi lett végül? Létezett az óriás, vagy csak az ő verziójukat meséled? Nem létezhetett valaki, aki mindent lát! Szerintem nem így történt!
- Igen, sokan ezt mondták. Aztán eleredt az eső. Először csak szemerkélt. Nem gyógyítottak többé beteget. A fórum egyetlen tagja sem ment ezt követően orvoshoz, mert szerintük mérgezték a lakosságot. Az ipar már nem akarta, hogy egészséges legyen valaki. Betegeskedjen, hisz akkor vesz orvosságot! 
- Ez az Ipar gonosz valaki volt!
- Ő nem tehetett róla. A doktorok nem is tudták, sosem informálta őket senki. Felül adódtak gondok. Ugyanis ez az óriás felül uralkodott, és onnan irányította az ipart annak tudta nélkül.
- Mégis mivel uralkodott? Kezd elcsépelt lenni az egész!
- Pénzzel! „Add a kezembe egy ország pénzügyeit, és nem érdekel, ki hozza döntéseit!” Kacagott fennhangon. Akkor még hatalmas jelentőséget tulajdonítottak némi papírnak. Bocs, hogy most megállok, de leoltom a lámpákat éjszakára!
- Szerinted megtalálnak minket? 
- Nem hiszem! Ahhoz nem elég okosak! – és becsukódott mind a nyílásvédő, - Nagyapád mindig ügyesen csinált mindent!
- Mi lett a fórummal? Végül is ki az a Viktor?
- A fórum. Sokan megáztak az esőben közülük is. Nem álltak be az egyszemű fekete esernyője alá. Ha beálltál, nehogy megázz, miután elállt a szürke eső, már nem tudtál kiállni alóla. Ott ragadtál, hisz valaha, ami csak az eszedbe juthatott, arról már ő tudott. 
- Isten miért hagyta volna ezt? Szerintem nem engedné, hogy emberek tűnjenek el az esőben, és nem hiszem, hogy az egyszeműnek bármikor is hatalom adódhatott! Mond, ezt a könyvet kiadták a fórumtagok? Biztos nem lett bestseller!
- Nem, de sokat mesélik az óta is. Állítólag sok igazság lehetett benne. Erre egyébként nem rég jöttünk rá a romkönyvtárban, amikor sikerült beüzemelni egy régi képernyőt. Megnéztünk egy régi, nem sokkal a vihar előtt készült művet. „Sötét zsaruk 2”. Tudod, mit találtunk a hatvannegyedik perc negyvenedik másodpercében? 
- Mit láttatok?
- Azt, amit a te drága nagyapád is! Csak egy újságot.


Zillah - Fények a víz alatt

Ahogy az ócska, helyenként korhadó csónakkal egyre távolabb sodródtam a palánkvárostól, úgy növekedett bennem az eddigi bátorság helyett a félelem. Gyakorlatilag az óceán közepén voltam egy félig a fejével a víz alá billent ladikkal. Persze tudtam úszni – a palánkvárosokban mindenki tudott. Egész életünket a víz felett alig pár méterrel éljük le. A só a bőrünkbe ivódik, a hajunkba, ha a naptól kiszáradt ajkunkon végigfuttatjuk a nyelvünket, akkor is ezt érezzük. Sós ízű a moszat is, melyet eszünk, ha a Monszun hónapjaiban a halakat elsodorja az ár. A palánkváros marad, a régiek a katasztrófa előtt biztosan plántálták a tengerfenék mélyére. Ami akkor még nem is volt a tenger feneke. Nehéz elképzelnem azokat az időket, amikor még nem a végtelen, csillogó kék, vagy viharos szürke tengert lehetett látni ezen a tájon, akármerre néztem. Hanem zöldet és barnát, legalábbis ilyennek festették le a könyvek a szárazföldet. Képeket is láttam róla, de csak színes-szagos rajzokat, amelyek mindig elnagyolják a valóságot. De a furcsa illatot talán csak az öreg könyvek miatt éreztem, ezek különös mód az algadohány szúrós szagát idézték.Apa szerint a könyvek lapjai halott fákból készültek, mint a palánkváros néhány oszlopa, és a legrégebbi házaink. Én sose láttam a fákat, de állítólag még akadt belőlük, nagyon messze, a felkelő nap irányában, ahol a föld olyan magasan tört az ég felé, hogy a Kiáradt Tenger se tudta elborítani. De az már régen történt. A régi városról is könyvekben olvastam, melynek közelében a palánkvárosunk épült. A könyv csillogó házakról beszélt, melyeken keresztül lehetett látni, mégis kemények voltak, mint egy kagyló. Tömérdek ember élt bennük, egymás tetején, hogy a legmagasabban lévők az eget böködték. Az utak simák voltak, és az emberek kerekeken gurultak, saját maguk vontatta füstös, négykerekű talicskákon. Mostani meséink is említik ezt a tündöklő várost, de kísértetjárta helyként. Az Apálykor ezeknek a magas házaknak a teteje kikandikál a sima vízből. Azt mondják, a régiek szellemei pedig a víz alatt rekedtek, a házaikban, ahol megfulladtak, és azóta is keresik a felszínt. És állítólag lerántanak mindenkit, aki halászhajóval vagy ladikkal föléjük sodródik. Buta mendemondának találtam az egészet, de tény, hogy a férfiak sose mentek erre a területre halászni, és moszatot se termeltünk itt sose. Anyám, ismerve engem, megtiltotta, hogy a régiek városára gondoljak. Apa egyetértett vele. Bátyám csak nevetett rajtam. Mit tehettem hát? Éjszaka kisurrantam, elkötöttem a létező legöregebb ladikot, és most arra tartottam, puha evezőcsapásokkal borzolva az amúgy sima, éjfekete vizet. Az Apály elmúlt, már csak napok kérdése, és beköszönt a Monszun, így először észre se vettem, mikor értem a város fölé. Először azt hittem, hogy a víz a fenti milliárd csillagot tükrözi vissza. De ezek a lenti fények kevésbé voltak pontszerűek – sokkal inkább áramláshoz hasonlítottak, meg-megremegtek, és sápadtan fénylettek. Mint a szellemek… vagy világító halak raja. A csónak vészesen megbillent, ahogy áthajoltam a peremen, hogy alaposabban szemügyre vegyem egy letűnt kor maradékát a mély és végtelen víz alatt.


Betti - Osztálykirándulás

A negyedik időblokkban kezdtünk el foglalkozni a maradiak kultúrájával és életmódjával. A szakkört a „Láss túl a falakon!” akció keretében rendezte az iskola, a tanulmányi kirándulásra pedig az ötödik időblokk első napján került sor.
Tanárnő elmondta, hogy a maradiak területére nincs bekötve a porthálózat, ezért légpárnással kellett utaznunk. A határnál egy maradi várt ránk, mivel Tanárnő nem kísérhetett minket tovább. Hihetetlen, hogy még hologramot sem tudnak sugározni!
Az a világ annyira, de annyira más! A határvonalon túl egy erdőbe értünk. Bármennyi képet is mutatott nekünk Tanárnő, először akkor is alig ismertem fel. Minden ferde volt, göcsörtös és olyan összevissza, egészen más, mint idehaza.
Autóval vittek tovább minket, négy kereke volt, és igazán-tényleg a földön gurult! Nem voltunk olyan sok ideje úton, amikor kiértünk a fák közül. Hihetetlen látvány volt! Hosszú, sík terep, épületek és tornyok nélkül, ameddig a szem ellát! Egészen olyan érzés volt, mintha a végtelenbe néznék. Tanárnő nem mondta az órákon, hogy vajon a maradiak országának van-e széle, de én azt hiszem, hogy nincsen.
Egy tanyánál parkoltunk le. Ezt a szót a maradi mondta, én pedig megjegyeztem, mert jó a hangzása. Szóval, a ház körül hatalmas kert volt, odabent pedig rengeteg kicsi szoba. A falak vastagok voltak, fehérek, és hűvösek. Ezt onnan tudom, hogy megérintettem őket! Sőt, még rengeteg egyéb dolgot is, és mindegyiknek más tapintása volt! Nagyon furcsa, de csodálatos érzés.
Sok tárgyat ismertem fel, mivel órákon vetítéseket néztünk róluk. Tanárnő egyszer még igazi kanalakat és villákat is hozott nekünk, amik olyan hűvösek voltak, mint a fal, de sokkal simábbak. Voltak viszont olyan dolgok is, amiket még sosem láttam, mint például a cipőkefe és a ruhafogas.
Miután mindent megnéztünk, kimentünk a kertbe, ahol néhány fa állt, alattuk megterített asztalok. A maradiak szerint ebédidő volt, ezért leültünk a hosszú padokra. Az ételeknek nagyon erős illatuk volt, itthon sosem éreztem még ilyet. Tanárnő mesélte, hogy a maradiak hogyan táplálkoznak, de ezt látni is nagyon különös volt. Mindenesetre mi inkább a magunkkal hozott tápanyag-koncentrátumot ittuk meg. 
Délután játékokat tanítottak meg nekünk, bújócskáztunk, fogócskáztunk és székfoglalóztunk. Ezeket már ismertem, a V-holón is vannak ilyenek, de úgy, hogy nekünk kellett mozogni, sokkal érdekesebb volt az egész. Az arcunk teljesen piros lett, de megnyugtattak, hogy nem vagyunk lázasak, csak a mozgástól van. Erről azért szívesen megkérdeztem volna Tanárnőt is, de mivel nem éreztem betegnek magam, elhittem nekik.
Este, amikor kezdett lemenni a Nap, valami nagyon furcsa érzést tapasztaltam. Megkérdeztem a többieket, és ők is így éreztek. Egy maradi végül észrevette, hogy valami nincs rendben, ezért odajött kérdezősködni. Senki sem tudta pontosan leírni az érzést, de végül a sok sületlenségből, amit valószínűleg összehordtunk, mégiscsak rájött, és nevetni kezdett. Fáztunk, azt hiszem, hogy így mondta, de nem nagyon tudtam odafigyelni, mivel akkor már kezdtem pánikba esni.
Végül mosolyogva intett, hogy kövessük. A ház túloldalán egy kövekkel körberakott körben tűz lobogott. Amikor megláttam, azonnal eszembe jutott az, amit Tanárnő a hőmérsékletről, az évszakokról és a hónapokról tanított nekünk. Élőben még sosem láttam tüzet, de rengeteg videót néztem róla a V-holón, mert olyan gyönyörű szép volt. Amikor a közelébe mentünk, mindenki jobban lett, és megint piros lett az arcunk.
Az egész estét a tűz mellett töltöttük, ahol a maradiak hangszerekkel zenét csináltak. Azelőtt sohasem gondoltam volna, hogy az ember is csinálhat zenét. Elmesélték, hogy sok gyakorlás kell ám hozzá, s a végén még azt is megengedték, hogy én üssem az ütemet a dobon! Hihetetlen érzés volt részt venni a zenében! Aztán sajnos tovább kellett adnom, hogy mindenki kipróbálhassa, de nem baj, mert elhatároztam, hogy születésnapomra egy olyat fogok kérni.
Amikor már holnap volt, akkor indultunk vissza. Mindenki elaludt az utazás közben, csak én nem. Hallgattam a zenét, ami igazából bogár volt, vagyis tücsök. A maradi mondta ezt, aki az autót vezette, és azt ígérte, hogyha ki tudom találni, ez a szó egyes, vagy többes számban áll, kapok egy ajándékot. Addig gondolkoztam, amíg engem is elnyomott az álom. Amikor felébredtem már itthon voltunk, így nem tudtam megkérdezni tőle a megfejtést. Majd Tanárnő elmondja holnap, amikor megválaszolja a többi kérdésünket is.
Ajándékot viszont így is kaptam. A zsebemben egy zacskót találtam, tele fényes golyókkal. Egy kis cetlire ráírták, hogy ezek üveggolyók, és Tanárnő majd megtanítja, mit lehet vele játszani. Addig azt játszom velük, hogy nekigurítom az egyiket a többinek, és ha kiérnek egy körön kívülre, akkor nyertem.


Chanel Grande - Tönkretettük

„Nem akarom, hogy elmenjen”, gondoltam magamban. 
„Nem foglak elhagyni. Szeretlek”, gondolta, és szorosabban fonta körém karjait. Megszoktam már, hogy tudja, mire gondolok. Persze én is mindent hallottam, ami az ő fejében megfordult. Ez teljesen normális volt itt, ebben a világban. Maga felé fordított, és megcsókolt. Elfeledtette velem a kinti veszélyes, és furcsa világ minden gondját, amiket úgy utáltam. 
Ami persze másnak nem volt gond. Miért is lett volna? Hiszen annyira élvezhető lehet, hogy mindent gépek csinálnak helyettünk, hogy nem tudni, mikor robban felettünk egy bomba, vagy melyik percben esik le az égből egy repülő autó, amelyik még csak egy próbajáratot tett. Az emberek testei nem testek voltak már, hanem digitális kamerák, és kütyük, amik mindenre képesek voltak. Mindenre, csak szeretni nem. Mert arra csak az elveszett régiek voltak képesek. Azok, akikkel már csak a könyvekben találkozhattam. A dédnagymamám rám hagyott könyveiben, és naplójában, ahol oldalakat zengett arról, hogy milyen összetartó családja van. 
„Mennem kell..”
-Ne menj még! – reagáltam a hallott gondolatra. A karok biztonságot adó közege lazult körülöttem, és ő ellépett mellőlem. A keze után nyúltam, de már csak üres levegőt tapinthattam. Azóta már a saját szobájába teleportált. Ami messze van innen. Nagyon messze.
Megfordultam, és kinéztem az ablakon. Éppen verőfényes napsütés fogadott. Szóval a mai napra ezt állították be a meteorológusok, akiknek fő feladata már csak az volt, hogy különböző gépekkel szabályozzák az időjárást. A lények hemzsegtek az utcákon, és mindenfelé kocsikat, repülőgépeket, gyárakat, mesterséges dolgokat láttam. Ki tudja, azok, amik kint vannak az utcán, mikor láttak utoljára igazi virágot, sőt, már abban sem voltam biztos, hogy tudják, mi az. 
A karomon lévő óra csipogni kezdett; anyám hangja szólalt meg belőle, hátborzongató robotos beütéssel. „Melanie, ideje ebédelni!” Leszaladtam a lépcsőn, és elborzadtam a látványtól, ami fogadott: öt tányér, bogyókkal és egy-egy pohár vízzel. Anyám, apám és a két öcsém pedig vidáman ültek az asztal felett kezükben mindenféle kütyüvel, amikről én egy kukkot sem tudtam. 
„Anya, kérlek, ne!”, gondoltam, és kétségbeesetten néztem rá. „Mi a baj? Csak kíváncsi vagyok, milyen hatással vannak ránk ezek a tabletták.”
-Akkor tesztelgesd magad! – muszáj volt kimondanom; gondolatban nem tudtam volna kifejezni a haragot, amit iránta éreztem. Kiszaladtam a házból, és ledobtam az órát a csuklómról. – Ne! – kiáltottam fel. Nem akartam ezt. Nem akartam, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Hová lett a természet? A növények, az állatok? A zöld…? Mindenhol csak szürkeséget látni! És ez sírásra késztetett. Mi van azzal a világgal, ahol elődeink éltek? Nemhiába tartották az embert a legpusztítóbbnak. A legfájdalmasabb pedig, hogy saját maga ellen teszi a dolgát… Mert igen, tudtam a választ: tönkretettük. Elrontottuk azt, amit kaptunk, és én nem tehetek ellene semmit…esetleg remélhetem,hogy a természet egyszer megbocsátja nekünk azt a sok bűnt, amit ellene vétettünk… 


Jega - Hőség idején

Norman a kihalt játszótéren lógatta a lábát egy hintán, bámulta az autók tömegétől forgalmas utat. Tilos volt ilyentájt kint tartózkodni a szabadban, az erős UV sugárzás miatt, ha egy környezetvédelmi járőr meglátja, figyelmezteti őt és a szüleit is. Szeme megakadt egy légyen. Elszaporodtak ezek is, és más bogarak is, - állapította meg -, és elkapott egyet. A légy belecsípett a tenyerébe, és a fiú káromkodva kinyitotta a markát. Anya szerint azért csípnek, mert szomjasak. Ezen elgondolkodott. 
Hát víz az nincs, meg kell várniuk a hajnali harmatot, azt felszívhatják. Nincs már pusztítójuk, a madarak lassan mind eltűnnek, kipusztulnak, mert bármerre repülnek, csak sivatagot találnak, de édes vizet alig. Lehet, hogy mind északra repült?
Mit fogunk enni, ha nem lesznek növények, se állatok? Majd biztosan kitalálnak helyette valamit. Már most sem eszünk gyümölcsöt soha, csak tablettákat. Van még narancs a szupermarketben, de drága, jegyre nem is adnak. Minden ennivalót élelmiszer kártyával veszünk, persze vizet is. Kártya nélkül az ivóvíz drága, mert messziről jön, a tengerek sótalanítóiból. Szülinapomra banánt fogok kérni. 
Elindult haza, égette a déli forróság. Lehet vagy ötven fok itt ebben a betondzsungelben, otthon jobb a klíma, itt csak az épített árnyékoló falak alatt lehet kibírni a hőséget. A déli forróságban csillogtak, villogtak a házak napelem tetői. Utálta őket, valahogy riasztónak találta ezt a hideg csillogást.. Milyen jó lenne, ha lehetnének, kémények, piros cseréptetős házak, árnyas parkok, és erdők, mint a régi természet filmeken.
Anya megígérte, hogy északra költözünk, de én nem hiszek benne, nincs annyi pénzünk, és már nem is lesz, mert apa már nincs többé, belepusztult a hőgutába, a 2110-s rekordhőség idején. Ha nem száll ki az autóból hányni, talán még ma is élne. Hiába vitték be a kórházba, késő volt. Az iskolában is csak arról beszélnek a gyerekek, hogy milyen jó északon élni, nincs akkora hőség, mint itt, és vannak erdők, és a folyókban folyik a víz. Nálunk már csak száraz folyómedrek vannak, amelyekben csak akkor folyik a víz, ha özönvizet hozó ítéletidő tombol. Mégis éhező tömegek próbálnak bejutni hozzánk, de a határok szigorúan őrzöttek. Anya szerint, egyszer úgyis beengedik őket, hiszen nálunk már alig van munkáskéz. Kevés a gyerek. Anya mesélte, hogy amikor születtem, 2100-ban, egyedül volt a szülészeten, mert azon héten nem volt több szülés. Nem is jó ez nekünk, gyerekeknek, mert minden lépésünket vigyázzák, nem lehet szabadon csinálni semmit. Ha sokan lennénk, sokkal jobb dolgunk lenne, ja és ha nem tombolna az év háromnegyed részében ez a hőség.
Norman érezte a telefonja rezgését, anyja dühös arca jelent meg a kijelzőn. 
- Szia Viki!
- Az anyád vagyok kisfiam és neked nem Viki. Gyere sürgősen haza és ne kószálj a forróságban odakinn, még valami bajod lesz. Itthon egy örömteli hír vár.
- Mondd most!
- Csak ha hazaértél.
- Egy perc és otthon is vagyok.
A kezén lévő személyazonosítóval kinyitotta a bejárati ajtót, és ledobálta a cipőit. 
Anyja széles mosollyal várta. Tudta, hogy valami nagyon jó fog most elhangzani.
- Kirándulni megyünk északra, az egész hétvégét ott töltjük. A cég ajándéka. Örülsz kisfiam? 
- Kirándulni? Utoljára apuval voltunk, de már alig emlékszem, kicsi voltam.
- Péntek hajnalban repülünk.

Norman csak ámult és bámult. Fákat látott és erdőket, ahogy szállt lefelé a gép. Csodálatos öröm töltötte el, már most fájó érzés volt a hazautazás gondolata. Nem akarok visszamenni – csak ez járt a fejében.
- Mi lenne anya, ha itt maradnánk?
- Visszatoloncolnak.
- Kár.
Tudod fiam mostanában nagy a baj a világban. Milliók éhen, még többen szomjan halnak. A határaink körül az éhezők tömegei táboroznak. Azt suttogják, hogy egyszer valahol biztosan betörnek és beáramlik az éhezők tömege, és akkor elszabadul a pokol. Káosz uralkodik el a rend felett, elfogy az élelem, a víz. Kitör a nyomor háborúja, az emberek egymást fogják ölni egy pohár vízért.
- Ezt honnan tudod?
- Ezt valamikor, úgy száz évvel ezelőtt már megjósolta az ükanyám is. Azt hiszem, most jött el az az idő.
- Mi lesz velünk? Maradjunk itt.
- Ide is eljön a háború. Sok az éhező, kevés az élhető hely. A háború sokáig fog tartani, meg kell tanulnunk alkalmazkodni hozzá, de az életben maradáshoz szerencse is kell. Most körülnézünk itt, és keresünk egy olyan helyet, ahova majd megpróbálunk eljutni baj esetén. Vagy sikerül, vagy nem, mindenesetre mi felkészülünk, és mindig indulásra készek leszünk. Senkinek ne beszélj erről, már nagyfiú vagy, tudnod kell titkot tartani.
- Ilyen dolgokról senki nem beszélt eddig, a gyerekek sem, a tanárok sem. Miért?
- Egyrészt, mert gyerekek vagytok és a felnőttek nem akartak félelemben tartani benneteket, másrészt nem is akarták ezt elhinni, bíztak az itteni biztonságos életben, és a határvédelemben. Ezekben reménykedem én is, de tudom, hogy ez az állapot nem tart az idők végezetéig. A felnőttek is tudják, mindenki készül rá.
- Ha hazamegyünk, mi is felkészülünk?
- Én már rég felkészültem, te észre sem vetted. A nagyiékkal is mindent megbeszéltem, együtt indulunk majd. A betyárbútor össze van készítve, nekünk csak be kell ülni az autóba, ha kitör a baj, és ha nem zárják le gyorsan az északi területek határait hermetikusan, átjutunk, de az még nem jelenti azt, hogy meg is menekültünk.
- Ez olyan szörnyű anya. Ha sikerül élve megúsznunk a háborút, előbb-utóbb megöl bennünket a hőség, mert a sivatag egyre terjed. 
- Ez igaz, de azért maradnak életben emberek, és az időjárás is változhat. Reménykedjünk, valami majd csak lesz. Eleget beszéltünk, most inkább érezzük jól magunkat, elmegyünk egy botanikus kertbe. Nem fogod megbánni a sétát.


Gii - A múltam a jövőd

Mikor megszültelek, nem gondoltam arra, milyen életed lesz neked. A Te felnőttkorod is olyan nyomorúságos lesz-e mint az enyém? Jobb? Vagy rosszabb? Akkor még nem tudtam. De mára rájöttem. A világ amiben te élsz, pontosan olyan mint az enyém volt...csak egy teljesen más helyen. Bizony, én nem itt éltem...ebben a felhőkarcolóktól csúf városban, hanem egy sokkal kisebb és csendesebb helyen. Ott nem voltak ilyen szuper-helyek mint itt, még csak egy mozi sem volt. De mégis boldog voltam a barátaimmal. Ám egy idő után mindenki a technikába vetette magát. A találkozások elmaradtak olyan indokkal miszerint 'Bocs, de még nem csináltam meg az informatika házit.' Elszomorodtam....azt hittem velem van a baj, de nem. mert egy idő után én is ilyen lettem. Mindenki a technika áldozatává vált. 
Ma is ugyanez a helyzet. Csak kicsit jobb és kicsit rosszabb. Hisz neked csöppségem, nem kell azon aggódnod, hogy lesz-e új ruhád a következő hónapban. Vagy hogy kapsz-e karácsonyra valami drága ajándékot. De te és a barátaid mikor találkoztok majd azt már nem lehet annak nevezni. Hisz csak beültök az Internetkávézóba, rendeltek italt, előveszitek a telefonotokat és a Facebookot bújjátok, valamint azon komentelgettek mikor ott ültök egymástól 30 centiméterre. 
Ez lesz a te életed......az enyém is ez volt, csak egy kicsit jobb.


Thayet - Halálszabályozás

Az egyetem olyan, mint bármelyik másik nap. A kapunál ellenőrzik a profilomat, tényleg ide járok-e. Bejelentkezem az órákra, és miközben várok rájuk, megnézem változtak-e az eredményeim. És igen, teljes negyed századot csökkent a hasznossági mutatóm a tegnapi elrontott analízis zárt helyi miatt. 
Csodás.
Épp a tömött folyosón ácsorgok, és az ösztöneinkre hagyatkozva kerülgetjük egymást a többi hálózati gépet hurcolászó diákkal, amikor megszólal a telefonom. Idegen hang, rögtön vagy tízen kapják rám a tekintetüket. Mert telefon… manapság nagyon ritkán használunk telefont. 
Még többen bámulnak rám, így gyorsan felpattintom a mobilt. Abbamarad a figyelmet rám vonzó csörgés.
− Orsós Veronika?
− Igen, én vagyok. – Amilyen erősen csak tudom, a fülemhez szorítom a telefont, hogy minden szót értsek. A másik kezemmel továbbra is a hálózati gépet – nyom vagy negyven dekát – egyensúlyozom.
− Remek. 
Színtelen megjegyzés, nem olyan, mintha tényleg „remeknek” találna az illető bármit is. Próbálok rájönni, kivel beszélek, de rákérdezni nem merek. Valamiért úgy érzem, nem is a személy a lényeges, hanem az, amit mondani akar.
− A Nemzeti Népességszabályozó Szervezet nevében hívom Önt. A Szervezet megbízottjaként kérem, hogy szeptember tizennyolcadikán jelenjen meg intézetünk Végrehajtó Bizottsága előtt. Az elrendelő határozatot, az indoklással egyetemben a profiljában megadott e-mailfiókra postázzuk. Ebben minden részletet megtalál. A határozatot kézbesítettnek az e-mail megnyitásával tekintjük. Ez a beszélgetés csupán tájékoztató jellegű, hivatalos idézésnek nem minősül. 
Persze, hogy nem. A telefon csak afféle másodlagos kommunikációs eszköz. Annak látszata, hogy nem csak a hálózati képernyőkön létezünk. Mindenesetre a nő úgy hangzik, mintha ezt a szöveget egy képernyőről olvasná, a hangja monoton. Semmilyen érzelem nem maradt benne, olyan sokszor mondhatta már el ugyanezt.
− Ha kérdése támadna a végrehajtással kapcsolatban, kérem, forduljon bizalommal Szervezetünkhöz! Az ön érdeke a mi érdekünk.
Azzal lerakja a telefont. Bizonyára még tucatnyi ugyanilyen hívást kell ma elintéznie. És én csak egy porszem vagyok a napi rutinjában. Egy porszem, amiről kiderült, hogy haszontalan. És mint haszontalan meg kell tőle szabadulni.
Szeptember tizennyolcadikán, csütörtökön, hét nap múlva tehát meghalok.

Az előadóban ülök, körülöttem mindenki a hálózaton lóg, profilokat böngész. Az asztalom lapjára hajtom a fejemet, legszívesebben beleolvadnék, mert arra gondolok, hogy ezek az ismeretlen emberek akár mindent tudhatnak rólam. Elég az arcképem, és rám kereshetnek. Minden adatom nyilvános, tudnak a vércsoportomtól kezdve a volt barátom nevéig mindent. Milyen iskolákat végeztem, milyen közmunkákat csináltam végig, hányas szintre értékelték a művészeti képességeimet. Mindent. És ez életem húsz éve során először megijeszt. 
Minden információ ott van, a hasznossági rátám pedig egy kis számolással megtippelhető. Egészen eddig próbáltam nem aggódni a ráta miatt. Egyetemre járok, és bár a művészetekben gáz vagyok, azt hittem, az eszem elég lesz ahhoz, hogy hasznosnak bizonyuljak a társadalom számára. Azt hittem… A hit nem tényszerű. Felesleges, mert nem is lehet azzá tenni. Ezt hirdeti minden vallástörténeti könyvünk is. Szerettem a vallástörténetet, a legrövidebb anyag volt, amit valaha meg kellett tanulnom. Tényleg csak történelem volt az egész. Bezzeg a fizika… Apa szerint az ő idejükben, amikor igazi könyvekből tanultak, az én fizika jegyzeteim több kilót nyomtak volna. Örülök, hogy a hálózaton bármilyen nagy mennyiségű adat elérhető. És annak is, hogy a hálózat bárhol elérhető.
Azon kapom magam, hogy a homlokomat ráncolom. Gyorsan abbahagyom, de tényleg szöget üt a fejembe, hogy egyszerre utálom és értékelem a hálózatot. Abban azonban biztos vagyok, hogy elképzelni sem tudom, milyen lehet az élet nélküle. Erőlködésemet, hogy valahogy mégiscsak elképzeljem, Marosi professzor érkezte szakítja félbe. És mire felszenvedem magam az asztalról és megnyitok egy új dokumentumot a fenntarthatóságtan jegyzetemnek, már bele is kezd a mondókájába.
Miközben hallgatom, ahogy felfrissíti, múlt órán miről is beszéltünk – mármint ő, én tutira meg sem szólaltam egész idő alatt, nem véletlen, hogy a kommunikációs rátám is a béka segge alatt −, csak két dologra tudok gondolni. Egyrészt, hogy az ő hangja is olyan monoton, mint a szervezetes nőé, hányadszorra adhatja le ugyanazt az anyagot? Másrészt, hogy kész rémálom lenne, ha nekem kéne felnőttként egyetemi tanárként dolgoznom. Mázli, hogy miután kinyír a kormány, aligha tudnának egy előadói melót is rám sózni. 
Én valami nyugalmas, irodai munkát szerettem volna. (Kicsit azért fájdalmas ez a múlt idő…) Könyvelő lehettem volna. Talán egy egészen jó. Ez már sosem derül ki.
− Mint azt az előzetes tanulmányaikból már bizonyára tudják – beszél közben a professzor, én pedig kényszerítem magam, hogy figyeljek, és jegyzeteljek, és ne törődjek azzal, hogy „végtére is, most már minek?” −, világunk túlnépesedését korunk legégetőbb problémájaként tartjuk számon. Azt azonban kevesen tudják, hogy a népességszabályozás, vagy ahogy egyes körökben nevezni szokás, halálszabályozás, nem csupán ezt az egyetlen problémát oldotta meg. Elődeink a demográfia irányítását a születés szabályozásában látták, és sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy felismerjék, nem azt kell megmondanunk, hogy ki születhet meg, hanem hogy ki maradhat életben. Az életet ki kell érdemelni. 
Arra számítok, hogy ezen a ponton szenvedélyessé válik a hangja, mint a többi tanáromnak, akik valaha erről szónokoltak, de Marosi pont olyan, mint eddig. Érzelemmentes. Ez megmagyarázza azt is, hogyan jutott ilyen magasra, elvégre ő az egyetem rektora is. (Rektor végképp nem lettem volna.)
− Ha az arra érdemeseké a világ, ők tudni fogják, hogy vigyázzanak rá, hogyan őrizzék meg a jövő számára. Nincsen többé bűnözés, környezetszennyezés… Csak azok maradhatnak, akik a társadalmunknak nem kárt okoznak, hanem hasznot hajtanak. Az arra érdemesek. Remélem, önök közül minél többen, minél tovább. 
Persze, reméli… Tippem szerint egyáltalán nem is érdekli. Eszembe jut valami, és hihetetlen, hogy csak most. Előkeresem Marosi profilját a hálózatból. 
Testi felépítés, IQ-szint, művészetek, erőnlét, munkák, tanulmányok, jótékonyság, szaporodási produktivitás… Van egy lánya, elképzelni sem tudom apaként őt, de végül is nem ez a lényeg, ez csak egy újabb százalék hozzáadva a hasznossági rátájához. Pedig… talán jobb ember, mint én? Összezavar ez a gondolat… Jobb…? Logikailag nem értelmezhető a „jó” másként, mint ezekkel a mutatókkal, és az enyémek nyilvánvalóan alacsonyabbak.
Nem vagyok elég hasznos a társadalomnak. 
Nem érdemlem meg a világot.
Ennyi az egész.
Köszönjük a közreműködést. Csütörtökön véged.


Ciara Stanley - Éj fekete holló

Itt ülök, és várok a vörös,bársony kanapén.Várom hogy lecsapjon. Az Éj fekete holló le fog csapni. Ő vette át az uralmat New York felett. Valakiket fellógat a belénél fogva. Valakit megetet a saját anyjával. Van akit szétszór az utcán. Van akit odaad az utcán tenyésző húsevő mutáns lovaknak. Csapódik az ajtó. Sercegés. Kihúzta a tőrét éj fekete övéből.
-Megértelek! Te és Én! Egy és ugyanaz!-mondtam jól hallhatóan
-A legtöbben nem így reagálnak!-suttogta
-Gyere! ülj le! Beszélgessünk!-kérleltem
-Te más vagy mint a többiek!-suttogta mosolyogva és a kanapéra ereszkedett
-Tudom mit érzel!-mondtam mély együttérzéssel
-Azt gondolod?-kérdezte
-Igen! Bánatot érzel! Bút, szomorúságot! Életed szerelem elhagyott! Ismerős!-csilingeltem fülébe
-Honnan tudod?
-Az lényegtelen! Segíts magadon! Isten is megsegít!-suttogtam mosolyogva
-De....De hogy álljak így az Úr elé?-kérdezte félően
-Isten mindig megbocsát a vétkezőknek!-mosolyogtam.Majd felálltam a kanapéról és felé nyújtottam a kezem. Megszorította és felkelt a bútorról
-Biztosan?-nézett fel rám
-Igen! Gyere megmutatom! -szóltam hozzá és elindultam az ajtó elé
-Mit csinálsz?-kérdezte
-Semmit! Csak örömöt okozok!-suttogtam és ajkaimat az övére tapasztottam
-Még csak a nevedet sem tudom!-mondta és elhúzódott tőlem
-Jamie Valastro vagyok!- hadartam fülébe a nevem és ismét csókért nyújtózkodtam. Meg is kaptam
-És neked gyönyörű mi a neved? 
-Az Éj Fekete Holló!-suttogta kacéran majd kilépett az ajtón
-Ne feledd! Ne segíts a halálnak küzd ellene!-Mondtam neki, tudtam, hogy ez a égszó
- Egyszer még látjuk egymást Jamie Valastro!-mondta és egy utolsó, tüzes csókot lehellt ajkamra. Majd felugrott egy házra é tovatűnt az éjben.


Dan Golden - Múlhatatlan

Kiléptem az ajtón, és magam alá nézve láttam a lábtörlőt, amit már csak megszokásból hívtam annak, a cipőm formája beleillet, de igazából egy nagy fém volt, amin ha benyomok egy gombot, leszívja a koszt. Hasznos egy kis szerkezet, de szívesebben látnám a régi fajta, szakadt, koszos lábtörlőket, amik nagymama lakása előtt hevertek sokáig. Odasétáltam a lifthez, megnyomtam a gombot, villámsebességgel megérkezett, és csak pár másodpercig nézhettem az átlátszó üvegen keresztül a város esti fényeit, a sok felhőkarcolóval és irodaházzal, fényjátékokkal szegélyezett sugárutakat, mert már csengett is a jelző, megérkeztem a földszintre. Kilépve a kristálytiszta aranyszínű márványpadlóra, megpillantottam a portást, aki egyenruhájában feszítve a telefonját nyomkodta. Leadtam neki a lakbért, és a kártyámat arra a hónapra – ja igen, a lakás is már kártyával nyílik, ha kifizeted a lakbért, beaktiválják, ha nem, akkor nem mehetsz be a lakásodba. Ugye milyen kedves?
November 1. Egy új hónap, ami valószínűleg hasonlóan szörnyű lesz, mint az előző. Minden rohamosan változik, csak lélekben maradok az aki, voltam. A környezetem, mintha egy atombomba támadás után újjáépítettek volna mindent. Pár év alatt Budapest olyanná vált, mint egy új univerzum. Feltalálták a kerék nélküli autót, de szerencsére megmaradtak mellette a régiek is, csak úgy, mint az én jó régi Volkswagenem, ami még szerencsére ugyanolyan jól gurul négy keréken, mint a többi anélkül. A technika soha nem látott fejlődésen ment keresztül, az emberek törekednek arra, hogy minél drágább és értékesebb tulajdonaik legyenek. Elit ruhákban lépnek ki az utcára, fent hordja mindenki az orrát, nem szokás már beszélgetni, kimérten szólnak, ha segítséget kérsz, és ugyan a metró már öt percenként jár, nem úgy, mint tíz évvel ezelőtt, de természetesen zsúfolásig tele van. Az új szerelvények, az új állomások és a hajléktalan-mentes aluljárók sokkal ijesztőbbnek hatnak, mint a régi. Az élet megszűnt, mindenki a telefonjára és a számítógépére van hagyatkozva, nincsenek emberi kapcsolatok, az alapján ítélik meg a másikat, hogy mennyire drága dolgai vannak. Én mindig is kilógtam ebből a sorból. Próbáltam haladni a korral, de rájöttem felesleges. Az emberek nem várnak meg engem, és én sóvároghatok utána, mégis jobb lesz, ha megmaradok olyannak, amilyen vagyok. Jól is tettem, hogy így döntöttem. Nem tudnám elviselni ezt a mai életet. Főleg egy tényező miatt…
Beültem a kocsiba, kihajtottam a garázsból, megnyomtam a távirányítót, az ajtó elkezdett lecsukódni, én pedig a rendezett sövények közül kihajtva a Hungária körútra kanyarodtam. Szótlanul, kiszáradt szemmel vezettem. A közlekedési lámpák egymás után váltak álló autóvá – igen, már az se egyszerűen piros -, így lassan vánszorogtam az úton. Végül egy utolsó sóhajjal kanyarodtam a Szentendrei útra, ahonnan húsz perc után végre megérkeztem szülővárosomba. Leparkoltam a főtér mögötti parkolóba, kiváltottam a jegyemet az ezüstszínű automatából, a búgó női hang figyelmeztetett, hogy ne maradjak egy óránál tovább, és jó itt-tartózkodást kívánt. Átsétáltam a kis sikátorokon, amik már nem adták ugyan vissza a régi hangulatot, mégis valamennyire megnyugvással töltött el a régi helyek láthatatlan pillantása siető alakomra. Akármennyire is turistaparadicsomot csináltak ebből a Szentendréből, nekem mindig is a kedvenc városom lesz. Elandalogtam a jobbnál jobb fényképezőgépű kínaiak között, akik valószínűleg éppen azt mérlegelték, hogy megéri-e hatvan eurót adni egy szentendrei mintás konyharuháért. 

Mikor kiértem a sokaságból, és a főúttól jobbra kanyarodtam, hűvös szél kezdett fújni. Összehúztam magamon az őzbarna bőrdzsekit, és gyors léptekkel felszaladtam a kis dombon. Már hiányzik innen is a szemét, az őszi falevelek sokasága az út oldaláról. Már nincsen meg a régi illata ennek a jól ismert útnak. 
Megálltam picit, csalódottan néztem körbe, majd lehajtott fejjel az oldalbejáratnál beléptem a temetőbe. Végigmentem a szokásos ösvényen, szerencsére ezt nem változtatták meg. Feltárultak az ismerős sírkövek előttem, és már kezdett kiszáradni a szám, ahogy egyre közeledtem. Még egy sor, még egy kanyar… Itt vagyok. Itt van szemben velem. November 1-e van, nem hoztam ugyan neki virágot, de talán megteszi az, hogy itt vagyok vele. Az ég szürke volt, felhők gyülekeztek fölöttem. Leültem a hűvös földre, a félrehajlott virágot simogatva ránéztem a márvány sírkőre. Bella, élt 21 évet. Az egyetlen ember, akit az élet már nem változtat meg, az egyetlen érzés a szerelem, amit a jövő nem vesz el, nem formálja át valami teljesen mássá, nem felejtem el soha, hogy ő volt nekem, és boldogok voltunk. Hogy szerethettem, és számíthattam rá. Akárhogy is rohan az idő, a sebeket nehezen gyógyítja be, talán soha nem is sikerül. Ha el is felejtünk pár dolgot, és fásultakká válunk, elhanyagoljuk a múltat, megfeledkezünk a régi dolgokról, amik körülvettek minket, amik az életünk részei voltak, a szeretet mégis mindig bennünk marad… Múlhatatlan.

Nincsenek megjegyzések: