2015. október 16., péntek

Farkasbőrbe bújva, avagy ki harap a végén? - Résztvevők voltak

Nocy

„Egy hatalmas, szürke farkas lépked a fák között, nyakán piros szalag, mely azt hivatott jelezni a világ számára, hogy ő bizony egy erős nőstény. Elszakadva a falkájától, egyedül rója az erdőt, és vadászik minden útjába kerülő férfire, hiszen a nőket nem lenne képes bántani. Nem olyan jó az ízük, valamint kevésbé nagy kihívás egy gyönge asszonyt elkapni, mint egy erős urat, aki küzd az életéért.”

– Amy, mégis miféle kifordított Piroska és a farkast mesélsz te a húgodnak? – állt meg az ajtóban egy alacsony, molett asszonyság, miközben a lánya fél szemmel pillantott csak rá, és igyekezett valami jó választ kieszelni.
– Ana, ana, én nem féjek! – szólalt meg vidáman az ágyban gubbasztó szőke hajú, angyalarcú kislány, mire a büszke anyuka közelebb ment hozzá.
– És ezt el is higgyem? – faggatta mosolyogva az állig betakart Katleent.
– Persze! – bólintott rá magát erősnek tettetve a kicsi, mire az asszony bebújt mellé az ágyba, és magához húzta gyermekét.
– Akkor én is meghallgatom ezt a furcsa mesét – jelentette ki, mire a nagyobbik lánya, Amy bosszankodva fordult feléjük.
– Kéretik csendben maradni, vagy a mesélő felhúzza az orrát! – csiklandozta meg Katleen oldalát.
– Jó, jó, abbahagyom, csak mondd tovább! – kérte a kislány, mire ő még egy szigorú pillantást vetett a hallgatóságára, majd folytatta a mesét.

„Hogyne tette volna ezt, ha egyszer bosszús volt rájuk! Hiszen minden egyes hím farkas csak gorombán, lenézően beszélt vele, mintha nem lenne képes magát egyedül ellátni. Pedig Piroska a legerősebb nőstény volt, aki valaha is létezett. Pontosan ezt hivatott bemutatni azzal is, hogy csak férfi áldozatai voltak. Azonban egy nap, mikor épp vadászni indult, az útjába nem egy felnőtt került, hanem egy pirospozsgás kisfiú. 
– De szép vagy! – szólalt meg, miközben félelem nélkül, kezecskéjét kinyújtva lépett közelebb Piroskához.
A farkas morogva meresztette égnek nyakán a bundáját, a fiúcska mégsem ijedt meg tőle. Tudta, az állat nem fogja őt bántani, és igaza is lett. Amint odaért, és tenyerét a selymes szőrbe túrta, Piroska azonnal megszelídült. Egyetlen pillanat alatt vált jóságossá, és kedveskedve nyalta meg a pirospozsgás arcocskát, mire a fiú gyöngyözve felkacagott. Ettől a naptól kezdve a farkas soha többé nem bántott embereket, és hűséges társa maradt a gyereknek, akiből később felnőtt lett, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.”

Amy gyorsan hadarta el ez utolsó mondatokat, hiszen Katleen már legalább egy perce csendesen szuszogott mellette. Mosolyogva takargatták be az anyjával együtt a kicsit, hogy aztán gyengéd puszikkal pecsételjék meg a édes kislány álmát...


Bells

Az ösvény tisztán kivehető volt, annak ellenére is, hogy az erdő megpróbálta elrejteni előlem; ágak hajoltak az utamba, gyökerek emelkedtek a lábam előtt, tüskék akadtak a ruhámba, és levelek csapdosták az arcom. Lehet, hogy óvó szándék irányította az rengeteg szellemeit, ám én nem térhettem le az útról. Ezt az értésemre adták, mielőtt elindultam, ezért hát megküzdöttem minden akadállyal, s lassan elértem az erdő gyomrához. Nem volt időm bámészkodni, vagy esetleg kinyomozni a különös hangok forrását, melyek végigkísértek utamon. Balról ágzörgés, jobbról, mintha valamiféle morgás törte volna meg a csendet. Figyelmen kívül hagytam, pedig mindennél jobban vágytam arra, hogy végre megtudjam, ki, vagy mi tartja rettegésben a közeli falvakat. Mert bár az ott élők csak az éjjel felhangzó vonítást, az ösvény neszeit hallották, de az idegenek – legtöbbször közönséges bűnözők, akik erre menekültek a katonák elől-, s bátran nekivágtak az erdőnek, mind eltűntek. Senki sem tudta, mi történt velük. Egyszerűen elnyelte őket az erdő, így mesélték a vének a gyermekeknek. Csak egyvalaki tűnt el idáig a falumból. A húgom. Ő volt az első szerencsétlenül járt áldozat, s így még nehezebb volt megtartanom a szavam: nem keresem a gyilkost. 
Pár percre megszabadultam a terhemtől, amivel a szomszéd faluig kellett eljutnom, még alkonyat előtt. Jólesően kinyújtóztattam a tagjaimat, s körbenéztem a kis tisztáson, ahová értem. 
A pillanat tört része alatt termett előttem a fenevad. Hatalmas volt, szürke bundáját felborzolva vicsorgott rám. 
- Itt vagy hát – suttogtam, titkon majd megőrülve az izgalomtól. 
- Te mit keresel itt? – szólalt meg egyszer csak a farkas, tisztán kivehető lányhangon. 
Elkerekedtek a szemeim. Ő a gyilkos, aki elragadta tőlem a húgom? Egy beszélő farkas? 
Első felindulásomban azonnal neki akartam rontani, de a hang hirtelen kijózanított, s újra felmérve a helyzetemet, rájöttem, hogy nincs sok esélyem az állattal szemben. 
- Takarodj az erdőből! – kiáltott rám ekkor. 
Azonnal megindultam az ösvényen, nem kérdeztem, nem harcoltam. Olyan félelmet keltett bennem a vadság, ami a szeméből sugárzott, hogy inamba szállt a bátorságom, s gyorsan magam mögött hagytam a tisztást. 
A farkas leült, amint a fiú eltűnt, a bokrok közül pedig kilépett a leány. Odament hozzá, végigsimított a gyönyörű állat fején, aki immár évek óta hűséges társa volt önnön száműzetése során, s megvédte az erdőben gyakran megforduló gyilkosoktól. 
Aztán lány a fiú után meredt, aki megingatta eddig szilárdnak hitt elveit, s az ösvényre, mely őt is visszaterelhetné az életbe, ahol talán boldogság várná, s ami elől ő gyáván megfutamodott annak idején. A szürke farkas, kitalálva a lány gondolatait, azonnal a fiú után eredt. 
Erre ő is felemelkedett, majd egy sóhajjal feladva azt, amiért annyit harcolt, amire annyira vágyott: a magányt és a függetlenséget, követte farkasát és bátyját…


Tia

"- Le kellene lőjelek – engedte le remegő kezeivel a puskát a fiú. Már késő volt, a közelemben nem lehetett helye a hezitálásnak. Elvesztette az ellenem vívott csatát, mégis úgy éreztem, nem ő volt az egyetlen, aki vereséget szenvedett. Az azurit színű szemekbe pillantva valami megmozdult bennem. Valami, ami nem a farkas volt. Egy olyan dolog, amit ez idáig nem tapasztaltam.
- Mi a neved, fiú? – kérdeztem maró gúnnyal a hangomban, hogy palástoljam pillanatnyi gyengeségemet. Irritált az éjkék szemek hódító násztánca. Hívogatott, akár az erdők zöldjének bódító illata, vagy az alkonyat színeinek sötét zamata. 
- Sam… Sam vagyok – dadogott megszeppenve kísértő alakomtól. Karjain libabőr kúszott fölfelé, egészen a nyaka vonaláig. Mintha bemutatta volna számomra az útvonalat, amelyet az ajkaimmal be kell járnom ahhoz, hogy aztán a pulzáló érre nyomjam fogaimat.
- Nos, Sam – ízlelgettem a nevét, miközben lusta, megfontolt léptekkel közeledtem felé. – Mi gátolt meg, hogy megölj? – simítottam végig alkarján éles körmömmel, vörös csíkot hagyva újdonsült zsákmányom bőrén. A fiúból egy fuldokló sóhaj szökött fel érintésem válaszaként. Már a puszta látványom is elég volt a tesztoszterontól túltengő férfiaknak, hogy magamhoz csalogassam és kihasználjam gyengeségüket, de ha hozzájuk értem, az felért a halálos ítéletükkel. Nekem még soha, semmilyen hímnemű egyed nem állt ellen. Sam még tartotta magát, a határán állt annak, hogy könyörögve a lábaim elé vesse magát és meghunyászkodva kérje a folytatást. A fiatal, hormonzavaros tinikorának hála épphogy el bírta viselni kígyózó ujjaim lágy cirógatását. Teste meg-megmerevedett a féken tartott vágytól, hogy reagáljon érintéseimre. Elismerésre méltó volt figyelni a bensőjében dúló harcot, ami ellenem irányult. Felizgatott a rögtönzött játékszerem közelében tartózkodnom, mindenáron meg akartam szerezni magamnak, de még nyújtani akartam az élvezetes játszmát. Önként akartam a csapdába csalogatni. Lábujjhegyre álltam és a köpeny alatt megbújó melleimet szorosan hozzádörgöltem az izgató férfitesthez.
- Még visszajövök érted – suttogtam a füléhez hajolva, lágy, doromboló hangon, majd a következő pillanatban eltűntem a szeme elől."


nOémi
- Boszorkányság! Istenkáromlás! Máglyára a fenevaddal!
„Van egy mese, amitől jobb, ha rettegsz!”
- Gyilkos!
„Ez az én mesém.”
Égő botokkal közeledtek, harsányan káromkodva adtak hangot gyűlöletüknek, de nem tehettem semmit. Nem tudtam, hiszen megvoltam kötözve, mint egy sonka. /Meg fognak ölni, amíg sebezhető vagyok, addig cselekednek./ Egész közel értek hozzám, de nem hallottam őket, csak a tüzet láttam, a perzselő tüzet. 
- Azt mondják a farkast gyönyörű báránybőr rejti, s csak akkor mutatja meg igazi valóját, ha a Hold átka utoléri – szólt egy fenyő illatú hang a tömegből. Előlépet Red.
Kapkodva szedtem a levegőt. Ez nem lehet! Nála is van fáklya, a kezében, azzal lépkedett felém. A falu népének szavait nem értettem. Szemem, fülem, eszem csak rá koncentrált. Hogy tehette? 
Leguggolt mellém a földre, az égő botot, alig fél méterre az arcomtól tartotta. Mélyen a szemeimbe nézett, majd szólt:
- Nem félek tőled.
Zihálva fogtam vissza belsőtüzem, a farkas éledezett bennem, de nem volt itt az idő, még csak Luna voltam.
- Pedig jobban tennéd – hörögtem reszelős embertelen hangszínen.
Megrázta a fejét: - Soha. 
A tűz elszabadult és a pokol ajtaja kitárult. A harag, a düh átalakult bennem valami mássá, hallásom élesedett, látásom erősödött, mint szaglásom és erőm.
- Jön a farkas!

Két órával ezelőtt
„Az a legszebb az egészben, hogy igaz!”

- Én vagyok… - suttogtam. – Red, én vagyok a farkas.
Elképedve bámult rám, de nem engedett el, még mindig a falnak szorítva tartott.
- Ma este telihold lesz… El kell tűnnöm.
- Nem – fenyő illatú ajkain kicsúszott tiltakozása.
- Tessék?
- Nem mehetsz el – szólt újra.
- Ha maradok levadásznak, elfognak kapni és megölnek – magyaráztam, de ekkor hirtelen leesett, hogy nem is lepődött meg azon, amit mondtam. Ő? – Nem félsz tőlem – ez nem kérdés volt, mégis válaszolt.
- Soha.
- Te tudtad – jöttem rá végül. – Honnan?
- Láttalak átváltozni múlt hónapban – rezzenéstelen hangon válaszolt.
- De hogy-hogy nem félsz tőlem? – értetlenkedtem, hisz az képtelenség, hogy ilyen egyszerűen nem vesz tudomást arról, ami igaz, ami valós és gyilkos.
Elmosolyodott keserűen, ám ajkaival közeledett felém és közben egy kicsavart gúnydalt dúdolt:
- Nem félek a farkastól. Nem bánt az csak megcsókol!

Később

Megszöktem, messze bent jártam az erdő sűrűjében, csak egy valaki üldözött még. Úgy hittem jobb, ha bevárom és meglepem.
- Luna! – kiáltotta Red, mikor előtte teremtem. Kifújta a levegőt megkönnyebbülve, majd neki támaszkodott egy fának. Mosolyogva dicsérte meg alakításom. Kérte, hogy változzak vissza és én azt tettem, mert nem voltam többé farkas.
„A mese vége az, hogy a farkas beleszeretett a pirosba és végre legyőzte a Hold átkát. S, hogy az emberek ne üldözzék, eljátszotta halálát. Aztán boldogan éltek, míg… amíg teliholdkor gyermekeiknek nem nőtt agyara.”


Vivri

Sziasztok!remélem azért tetszik, mégha egy kicsit morbid is. Sokat gondolkodtam, hogy elküldjem-e, mert ti biztos nem kísértet históriára gondoltatok mikor ezt kiírtátok... de az én Piroskám nagyon is élvezi, hogy megharaphat valakit...
"A lány halk járásával végighaladt az elhagyatott ház folyosóin.
- Merre vagy? – kérdezte, mint egy lesben álló macska. Benyitott az egyik ajtón, senki nem volt ott csak az üresség. Az ajtót halk nyikorgással becsukta és folytatta tovább útját. Kecsesen, incselkedve haladt tovább. A romlottság szinte áradt minden mozdulatából. Szinte arra vágyott, hogy ez a hazát –ami mellesleg romokban állt – a földig rombolja. A falakon a szétvagdosott képek hada lógott. A lemállt, elszíneződött, felhólyagosodott festék terült szét a falakon. A szagot mely a helységből áradt szinte orrfacsaró dohos, öreg eszenciájának lehetett volna mondani. De a lány nem érdekelte. Ment tovább, céltudatosan. Az ajtókon végignézett. Ördögi vigyor jelezte, bizony, megtalálta, amit keresett. Egy apró folt volt a nyom, melyet prédája nyomára bukkanhatott. Az egyik ajtó aranyozott kilincsét sötét nedves folyadék koszolta be, és cseppenként hullott alá a földre, minden egyes vércsepp halk kopogása a parkettán szinte zene volt fülének. Nesztelen léptekkel ment az ajtóig. Kezét finoman a kidolgozott kulcsgombra helyezte, finoman belökte, és már bent is volt a szobán belül. Előre lépkedett körbenézett. A törött ablakból szinte dőlt be a hideg sarki levegő, táncoltatva az így is cafatokban lógó anyagot az ablakban. A bútorok fehér lepellel voltak letakarva, melyen szinte rétegekben állt a por. A padlón egy-két kósza levéllel játszott a szél, az esti fényben. Aztán befele ment, a tölgyfa ajtó rejtette helységbe, hogy megkeresse az a személyt ki a leplek egyike alatt kuporodott. Az egyik lepel finoman, csak egy pillanatra, ugyan de megmozdult. Ez sem került te el figyelmét. Egy rántással megvált a lepeltől, mely után a por alkotott füstködöt és az alatta rejtőzött fiút felfedte. A fiú hátrált egészen az ablakig. A lány egyre csak közeledett felé. Dan egy nagy levegőt vett és kiugrott az ablakon. Hatalmas puffanással ért földet. Sajgott a lába, de a fájdalommal mit sem törődve vettette be magát a fák sűrűjébe. Mekkorát hibázott…
A lány utána vettette magát. Elébe kerekedett. Az erdő sűrűjében voltak, nem láthatta senki őket. A lány megállt a fiú előtt egy ördögi mosollyal arcán.
- Azt hitted megúszod? Azt hitted, ha megöltem a többit, majd pont Téged foglak kifelejteni? – a fiú hátrált. Pam mögötte termett. Lassan, szinte kínozva szerencsétlen fiút minden mozdulatával, s közelebb hajolt füléhez, és akárcsak egy kísértet lassan suttogott a fülébe. A teste meg-megremegett a lány jelenlététől. Szájának szaga a vér és a nyers hús furcsa egyvelegével keveredett és Dan gyomra óriásiakat bukfencezett az émelyítő szagtól:
- Emlékszem mit tettetek velem. Emlékszem, mit tettél Te velem. Azt akartam, hogy félj akkor mikor ide jövők érted. Tudod mindegyiküket olyan egyszerű volt, eltenni láb alól… Téged még könnyebb lenne, ha nem akarnám, hogy szenvedj, úgy ahogy én! Hm… a félelem szaga szinte mámorító. – felkacagott és hangja a villámok hangjával keveredett, amitől sátáni jelzőt vonta mag után a lány jelenlétét. - Ez olyan, mint a Piroska és a farkas története, vagy nem? Csak más a helyzet, van itt egy kicsi csavar… Szegény védtelen Piroskát bántották a nagy csúnya fiúk, de változott a helyzet… Piroskából farkas lett!- Ellökte a fiút magától, aki a földre elesett. Rémülten nézett vissza démoni mosollyal arcán. A gyilkos tűz felvillant fekete szemeiben. – A jó kislányból farkas lett… és ni csak… Ti nektek meg kell bűnhődnötök.-ördögi szinte örült vigyor a lány arcán szétterült, mát már ördögivé tette fiatalos, ártatlan, kislányos vonásait. - Tudod megalázni, kínozni és megfélemlíteni csak hab a tetején…- egy démoni vigyort küldött felé és a gonosz szempár egy farkas fogsorral párosult…"


Nina Law

- Hülyeség – dobtam le magam mellé a könyvet felhördülve. 
Egy újabb eszméletlenül unalmas, és teljességgel hamis történet volt. Akárcsak a Grimm. Mért hiszi mindenki, hogy a mese mindig csak mese?! Egy új könyvet vettem a kezembe, ugyanazzal a címmel, mint az előző húsz, amit ma elolvastam, és mint az előző kétezer, amiket eddig, életemben elolvastam.
„Piroska és a farkas 
Volt egyszer egy aranyos kislány, mindenki szerette, aki csak látta, de legjobban mégis a nagymamája. Azt sem tudta, mit adjon neki, mivel keresse a kedvét kis unokájának. Egyszer egy szép piros bársonysapkát vett neki ajándékba, s mivel az olyan jól állt a kislánynak, hogy azon túl mindig csak azt hordta, el is nevezték róla Piroskának.”
- Ühüm – fanyalogtam a könyvre. 
Ezzel a mesével sincs semmi gond. Csak annyi, mint a többivel. Piroska van. Farkas van. A bökkenő talán annyi, hogy ez a két személy a valóságban eggyé áll össze. Azaz én vagyok Pirokas. Vagy Pirarkas. Esetleg Farkpir? Na jó, ez már kezd röhejessé válni.
Lesöpörtem a könyveket az ágyról, és elnyúltam. Felnéztem a csillagos égre, elmosolyodtam. Egy részem hazaért. 
- Készen vagy már? – kiáltott be Jake vidáman.
- Figyelj, szerintem totál hülye vagy, és ezt át kéne beszélnünk még egyszer.
- Mit? – dugta be a fejét az ajtó szűk résén. Olyan aranyos volt, ahogy sötét barna bozontos haja most nedvesen lógott a szemébe, és a fél arcán még ott volt a borotvahab.
Lassan végigmérte az ágyon fekvő testem, majd kajánul elmosolyodott. Értetlenül felültem, miközben ő még mindig félig bedugott fejjel a háta mögött matatott.
- Jake, mit csinálsz? - kérdeztem felvont szemöldökkel, mire lepisszegett.
Pár másodperc múlva szélesre tárta az ajtót, nagy terpeszbe állt, amivel betöltötte az egész ajtót, érzékéin végigsimított a haján, majd hátranyúlt, és előrehúzta az alsónadrágjába beleakasztott törülközőt, mintha a farka lenne. Mosolyogva elkezdett vele oldalra körözni.
- Ez nem vicces, te bolond! – vágtam hozzá nevetve a párnákat.
Egy pillanat alatt előttem termet, egy lökéssel visszaborított az ágyra, majd felettem megtámaszkodva elvigyorodott.
- De azért nem voltam rossz, nem igaz?
- Jake, neked orvos kell.
- Nekem te kellesz – simított végig az arcomon, amibe beleborzongtam, és aggodalmasan felpillantottam az égre. Követte a szemem mozgását, mire felsóhajtott. – Nem érdekel mi lesz Rose. Nem hagylak magadra ma éjjel, és nem vitatkozom róla többet. Szeretlek, és bízom benned.
- De ha bántalak én… - kezdtem bele, de a számra tette a kezét.
- Nem érdekel.
Mosolyogva csókoltam meg, és őszintén bíztam abban, hogy megérdemlem a belém fektetett hitét. Szeretem Jake- et, de soha nem vagyok önmagam, amikor feljön a telihold.
És akkor megpillantottam. Egy részem megrémült, félt, el akart futni a távolba, bárhová, csak maga mögött tudhasson mindenkit és mindent, a másik részem viszont megnyugodott, és úgy érezte, nincs lehetetlen.
Egy pillanat volt csupán, amikor lelöktem magamról Jake- et, aztán már farkasként ültem az ágyban a vérszagát keresve. 
Hol van Jake? Őrülten forgattam körbe a fejem, de sehol nem láttam. 
- Farkpir, mi? – nézett szembe velem a szerelem, farkas képében.


Myra

A keze szórakozottan cirógatta a hátamat, ujjaival bele-bele szántott sűrű hajamba, ami lepelként borult ránk. Fejemet a mellkasán nyugtattam, hallgatva a megnyugtató ritmust, a szíve ütemes dobogását. Éreztem a holdat, közeleg, óriási mágnesként húz, kitépve a szívemet a helyéről. A kellemesség a belsőmben lassan fortyogni kezdett, majd teljesen elpárolgott. Az orromban már a fenyők érdes illatát éreztem, a köd hűsét, ahogy körbefon, a föld tapintását a mancsom alatt.
Mellékönyököltem, piros köpenyemet a hátam másik oldalára söpörve. Tenyeremet az arcára csúsztattam. A füléhez hajoltam, úgy suttogtam:
- Életben hagylak.
Egész testében megfeszült, karját körbefonta a derekamon, és visszahúzott magára. 
- Ne menj.
Az ajkamba haraptam. Vér és vadság bódító ízét éreztem a számban. Végighúztam a körmömet finom metszésű száján, tovább, le a nyakán, futólag az egyik karján.
- Miért nehezíted meg ennyire? - tettem fel a kérdést, inkább a bennem lakozó farkasnak, mint neki. - Épp most mondtam, hogy nem öllek meg.
Fel akartam kelni, ő azonban erősen megfogott, és nem engedett.
- Szeretlek - a hangja mély volt és sóvárgó. Elviselhetetlen érzés söpört végig rajtam. Bűntudat lett volna? Olyan, mint egy kisfiú. Gyakorlatilag az, egy kamasz. Szikrák pattogtak bennem, de még közel sem volt láng.
Lefejtettem magamról mindkét karját, és erővel az ágy támlájának nyomtam. Merészen bámultam rá, sárga szemem fogva tartotta őt. 
- Gyilkos vagyok.
Az ő szeme nem félt, vágyakozás égett a pillantásában, de ennyi, azonkívül teljesen üres volt. Erősebben szorítottam, körmöm a bőrébe mélyedt. 
- Csókolj meg - lihegte, fel akart ülni, de nem hagytam. 
- Hohó. Farkasra bízod a birkát, édesem.
Felmordultam, és az alsó ajkába haraptam. Kibuggyant a vére, az állára csordult. Vicsorogva lenyaltam, aztán a felgyülemlett érzések levezetése képpen arcon vágtam. Nem ordított, nem csinált semmit, csak hagyta. Végighúztam a nyelvem a fogaimon, amik már a bennem tomboló farkas éles fogai voltak. Dühösen az agyaraim közé vettem a torkát, fújtatva vettem a levegőt. A pulzusa felgyorsult, egy verítékcsepp gyöngyözött a halántékán.
- Szeretlek - ismételte olyan esdeklő hangon, ami belül apró darabokra szaggatott. A bőröm lángolt és remegett, az átváltozás érzése méregként terjedt szét a testemben, a mellkasomtól egészen a végtagjaimig. Összecsattintottam az állkapcsomat, egyetlen mozdulatomba került csupán elvenni ettől a szerencsétlentől az életét. Zihálva, tehetetlenül vergődve hagytam, hogy a farkas befejezze az átalakulást és eggyé váljon velem. 

Üldöznek. Repültünk.
Úgy szeltük át az erdőt, mint a bundánkat borzoló jeges szél. A heves zápor csuszamlóssá, nyálkássá áztatta a leveleket a talpunk alatt. 
Heves villanással kísérve ismét megdörrent az ég, pillanatnyi fantomképet adva az erdőről. 
Szabadok vagyunk, kötetlen, zord, meg nem értett lények. Megzabolázhatatlanok.
Azt hiszem, valamelyest bárányok a farkasok közt.


Hikari

Hatodikosok voltunk és rémmeséket meséltünk egymásnak, Lindsay Windsoron volt a sor, hogy mesét mondjon nekünk. A tábortűz körül ültünk tizenhárman, a legjobb barátnőm Samantha ült mellettem. Lindsay felállt majd elkezdte mesélni a történetet.

- Ismeritek a Piroska és a Farkas történetét? – kérdezte, mire a legtöbben bólintottunk. –Az nem az igazi történet azt csak a kisgyerekeknek költötték át, hogy a gonosz veszít, Piroska és a nagyija pedig meg menekül hála a vadásznak. – mondta, mire mi kíváncsian figyeltünk rá. – Igaziból Piroska neve Petronella Hamilton volt. A fiatal lány pedig egyszer járt a nagyijánál akkor is azért, hogy bosszút álljon! Petronella az elmondásai szerint valami különös volt, valami ijesztő és vad. Furcsa dolgokat állított, hogy teli Holdkor elveszíti az uralmát a teste felett és valami iszonyatos rémmé változik. Azt állította magáról, hogy vérfarkas. – mesélte a Windsor lány. – Amint ezt az idős asszony meghallotta, megrémült úgy tartotta, hogy valami nincs rendben a kislánnyal ezért elmegyógyintézetbe vitette a szőke hajú unokáját. Petronellát a mamája nevelte ugyanis az anyja szülés közben meghalt. Hét évvel később egy teli Holdas éjen a tizenhét éves lány megszökött és a mamája háza felé vette az irányt. Kopogtak az ajtón az idős hölgy nem merte kinyitni úgy vélte biztosan csak tréfálnak vele. – mesélte mire már a fele osztály a másik nyakában ült ijedtségében. – Aztán ismét kopogtak és kinyitotta az ajtót. Elszörnyedve vette észre, hogy egy hatalmas három méteres szőrős fenevad áll az ajtóba. Sikoltozva hátrált, nem tudta levenni a szörnyről a szemét. A lány így szól: „Nagymama én vagyok az Petronella.” A mamája megrázta a fejét, hogy nem lehet az unokája. A barna bundájú lény így szólt: „Hét éve bevitettél arra a szörnyű helyre, mert nem hittél nekem, most pedig eljöttem, hogy megmutassam nem hazudtam.” Jegyezte meg Petronella a rémült öregasszonynak. A nagyi hátrált, ám Petronellán eluralkodott a bosszúvágy és bosszút állt a mamáján. A szomszédságból egy fiatalember ment át a nagyihoz, mert észrevette, hogy hajnalban égett a villany. Ő talált rá az idős asszonyra holtan. A fiatalembert Eliot Wolfnak hívták azért terjedt el úgy a hír, hogy Farkas volt a gyilkos. Az ártatlan rémültet pedig lecsukták azért, amit el sem követett. – mondta, mire mindenki meg volt ijedve.
- Petronellával mi lett? – kérdezte Sam.
- Az unoka pedig visszatért az erdőbe, mi közben szőre és pofája csurom vér volt. Azt mondják, hogy a mai napig az erdőben jár és teli Holdas éjszakán jelzi, hogy nem hazudott és vérfarkas. Olykor még áldozat is kell neki! – zárta le a mondandóját Lindsay.

A következő pillanatban farkas üvöltést hallottunk. Az égre emeltük a tekintetünket és halálfélelemmel vettük tudomásul, hogy holdtölte volt azon az estén is, mikor mi a fenyvesben táboroztunk. Legjobban Lindsay ijedt meg az, aki eme horror történetet elmesélte. Nem voltam olyan félős, de azon az estén én is nagyon megrémültem. 


Suzy

Ezt a történetet mindenki úgy ismeri, hogy A Piroska és a farkas. Tévesen. Mivel mi van ha nem így történt, ha nem így nevezik? A valódi neve Piroska a farkas. 
Ezt hallva mindenki elneveti magát, hiszen ilyen nincs, becsapás. Van ilyen.
A nőstény farkasok emberi lányok. Holdfogyatkozáskor a máskor engedelmes kislányok megvadulnak, s állatbőrba bújnak. Az emberek rettegnek tőlük. Ugyanis a vonyításuk, ugatásuk mely a városban ilyenkor hallatszik ijesztő. Vérfagyasztó. 
Röhögnöm kell ilyenkor, ha ők rémisztóek akkor én mi vagyok? Rémálom?
Neem, Piroska a farkas vagyok. Éjszakánként az erdőt járom s az odamerészkedő embereket levadászom.
Rohannak előlem mikor meglátnak, de hiába. Még a természet s nekem szurkol.
Fák magasodnak a sötétben az emberre, kisérteties hangokat hallatnak, melyre ijedten akár a lányok felsikoltanak. Ekkor jövök én. Számat száles vigyorra húzva kapom el őket. Ellenállásuk csak még jobban feltüzel... Élvezettel hallgatom a sikolyukat mikor akörmömet az oldalukba mélyesztem. Ahh. Ez a kedvenc hangom, majd egy harapással átharapom az áldozataim torkát. HAllani ahogy a vér kispriccel a vénából s mindent beterít. Vörösbe öltöztet, s akár egy köpeny körülölel.
Ezért hívnak Piroskának. 


Crystal

Az erdő homályba borult, lassan mindent ellep az éjszaka sötétje. Az ösvény már nem kivehető, összemosódnak a határvonalak. Felpillantva az égboltra félelem keríti hatalmába lelkem. Miért pont ma? Ma, amikor Mark megkérte a kezem.
Az éj vad, hideg szele meglebegteti piros köpenyem, míg magával sodorja kósza hajtincseim. Szorosabbra fogom magam körül a köpenyt, közben egy gondolatra keserű mosoly húzódik az arcomra. Milyen ironikus, Piroska a farkas.
Határozott léptekkel haladok előre, be az erdő mélyére, elmenekülve mindentől. Nem akarok senkit sem bántani, nem történhet meg még egyszer. Könnyek szöknek a szemembe, miközben hatalmukba kerítenek az emlékek, majd minden akaratom ellenére végig folynak az arcomon. Hányszor megfogadtam már, hogy nem fogok sírni!
Léptek zaja üti meg a fülem. Gyorsan megfordulok, miközben várakozóan kémlelem a sötét árnyat, mi felém tart. A csillagok fénye ragyogást kölcsönöz az előbukkanó alaknak, és megvilágítja arcát. Ó, az az arc! 
- Mark! Mit keresel itt? - kérdem kétségbeesetten, miközben szemem az égboltot vizslatja. - Mondtam már, hogy el kell tűnőd! Ez veszélyes, és…
- Nem érdekel! - mondta kimért hangon, miközben szeme az enyémet kutatta.
- Hát nem érted? Veszélyes vagyok, nem tudom uralni magam. Megölhetlek! – a hangom reszketett, az agyam pedig vadul zakatolt.
- Nem hagylak itt Giselle! – közeledik felém, miközben én egyre csak hátra fele tántorgok. Még mindig megdobogtatta szívem, mikor kimondja a nevem, de nem volt idő ezzel foglalkozni. Már nem volt idő semmire.
A Hold ezüstös fénye hirtelen mindent betöltött, én pedig éreztem, hogy megremeg bennem valami, majd az a mérhetetlen fájdalom elönti testem, elhomályosítja az elmém. Tudtam, hogy mi történik. Át fogok változni.
-Fuss! –suttogom, majd minden elsötétül a szemem előtt, és az emberi lényem megszűnt, a farkas eluralkodott rajtam…

A napsugarak lágyan cirógatják az arcom, miközben lágy szellő játszik a hajammal. A földön fekszem, a nap járásából ítélve későre jár. Az erdő szélén vagyok, bár fogalmam sincs, hogy miként kerültem ide. Felkönyökölve emlékek öntenek el a tegnap estéről, minek egy része még mindig homályba burkolódzik előttem. Az erdőben, éjszaka, Hold… Mark! Hol lehet Mark? Energiával telik meg testem minden egyes porcikája, felpattanok és minden erőmet összeszedve rohanok. Fogalmam sincs merre tartok, mégis mintha a tudatalattim pontosan tudná.
Ne menj tovább! – Ez a gondolat kering a fejemben, miközben még vadabb tempóra kapcsolok, és nem figyelek a hangra.
Az erdő mélyén hirtelen megtorpanok, egy alak bontakozik ki előttem, egy fa alatt fekszik mozdulatlanul.
Ne nézz oda! – Jön egy újabb hang, de ekkor már késő. Közelebb lépek, - ó bár ne tettem volna! Szemem előtt pontosan kivehető a mozdulatlan test, melyben már egy csöppnyi élet sem bujkál. Mark volt az! Szemére ráfagyott a félelem, szabályosan kiolvasható, hogy hol érte a halálos harapás. Az én harapásom!
A földre rogyok, tekintetem továbbra is Mark üveges szemeit kutatja, majd hirtelen kiszakad belőlem a zokogás. Miért ő?! Mérhetetlen fájdalom telepedik rám, míg vállamat vadul rázza a görcsös sírás.
Az egyetlen személy, aki valaha is feltétel nélkül szeretett, és elfogadott nincs többé. Vele együtt megszűnt létezni az én boldogságom is. Nincs többé értelme az életemnek, nincs többé remény. Csak az emlékek és a velük járó fájdalom maradt. Semmi más.


Petrííí

A kihalt és sötét utca félelmetesebb volt, mint valaha, de nekem nem volt okom rettegni. Ma éjjel nem. Gyors lépteim halkan kopogtam a nedves aszfalton - nem sok időm maradt elérni a közeli erdőt. Piros köpenyemet a fejemre húztam, és fázósan összefogtam az arcom körül. Hideg és nyirkos éjszaka volt; pont a mélyen eltemetett énemnek való. 
Hirtelen zaj ütötte meg a fülemet. Két halk, de erős szív dobogása. 
-Hé, bébi! - kiáltotta az egyik férfi. Idegesen megpördültem a tengelyem körül. Erre nincs időm, súgta az agyam. 5 perc, és éjfél... 
-Hagyjanak elmenni - súgtam halkan, majd folytattam az utamat. 
-Hova rohansz, cukorfalat? Nem akarsz szórakozni egy kicsit? - röhögött fel egy másik. A köpeny alá szorított kezem megremegett, és éreztem, hogy testemet elönti a vérvörös düh. Túl közel volt az időpont, túl közel jártam a másik énemhez! 
-Takarodjatok innen, vagy megbánjátok! - kiáltottam. Ismét rájuk bámultam, de ezúttal tudtam, mit látnak: két hatalmas, sárgán izzó farkasszemet. 
-Mi a...? - kezdte az egyik, de nem maradt ideje befejezni. 
-Húzzatok innen! - vicsorogtam. Éreztem, ahogy az arcom megnyúlik, és valami a gyomromba markolt. Próbáltam nem odafigyelni az átváltozással járó fájdalomra, ami mindig elöntött. Már nem kerülhettem el a végzetemet, innen nem volt visszaút. Tudtam, hogy ma este ölni fogok. Az erdő túl messze van. 
De a két férfi nem futott el, sőt, még közelebb jöttek. Kezdtem elveszíteni az eszemet; az irányítást átvette bennem a farkas, és ijedten hátrahőköltem. Nem támadok, amíg ők nem teszik, bizonygattam magamnak, de nem voltam benne biztos, hogy valóban így lesz. 
-Ez jó trükk volt! - kacagott az egyik. 
-Ja, majdnem bevettük! Na, gyere kicsike! Nem harap a bácsi... - röhögött a magasabb. 
-Olyan nagyot! - fejezte be az első, és összepacsiztak a levegőben. 
-Én viszont nagyot harapok! - morogtam a legállatiasabb hangomon, és a levegőbe vetettem magam. Négy lábra érkeztem. Mancsaim magabiztosabban tartottak, mint az a két vézna kis láb, amin eddig ácsorogtam. Hirtelen a két férfi is sokkal könnyebb zsákmánynak tűnt, engem pedig elöntöttek farkas énem érzelmei. Támadni akartam. Érezni a friss hús ízét, a vér zamatát, és hallani az ijedt sikolyokat. Megszűntem lányként gondolkozni. Megszűntem Rose lenni.
-Fuss, Tom! - ordított fel az alacsony. 
Nem hagyhattam őket menekülni. Amikor futásnak eredtek, én utánuk vetettem magamat, és elfelejtettem kíméletes lenni. Állat voltam, aki gyilkolt, mert ezt hozta a szükség. 
Azzá a szörnyeteggé váltam, aki sosem szerettem volna lenni. Vér tapadt a kezemhez...


Hope

A hold fenségesen tündökölt azon az éjjelen. Bevilágította az erdő zugait,s a titkokra fényét rávetette,hogy azok az igazság fényében tündököljenek mire a reggel eljön. Csak egy titok volt melyre sem a hold varázslatos léte,sem a nap szikrázó fénye nem fogott ki. Az a titok…csak az övék volt. A lány köpenyébe rejtve arcát megállt a hold fényében,szemeiben ott csillogott valami megfoghatatlan,valami igéző láng melynek szirmai szikrát szórva járták be az erdőt. A fiú megállt,szája mosolyra húzódott és gyönyörködve nézte a vele szembe álló félembert.
-Gyönyörű vagy…-a szavak zengtek a kettejük között lévő levegőben. S a fiú elveszve ebbe a más,külön világba,a zöld szempárba,léptei szenvedélytől dúlva átszelte a távolságot,mely a két szív között óceánként terült el,addig a pillanatig. Izmai megfeszültek s keze a lány hajába túrva szenvedélyét átadva csókolta a lányt. Pillanatok teltek el s levegőért kapva lehanyatlottak térdükre,és úgy nézték továbbra is a másik tekintetébe.
-Nincs sok időnk…én nem bírom tovább,mindig veled akarok lenni! – a könnyek csendesen csordultak a lény hófehér,tökéletes arcán. Ekkor a lány mosolyra fakadt,és nem tudni valóban miatta vagy csupán a természet is vigasztalni akarta őket,de a nap sugarai egy pillanatra beragyogták az erdőt és a köd szívébe markolt kegyetlenül,hogyha még csak egy percre is eloszlassa a szerelembe való kételyt. Újra csókolták egymást és mosolyuk nem halványult el már. Kergetőztek a fák körül,rejtélyes tekintete a lánynak játszadozott a fiúéval. Az érzés múlandó ajándék volt,de emléke örökre ott maradt bennük. A lány legbelül fellángolt,szelíd tekintetében zavargás tört ki a mély őrületet felébresztve ezzel. Szemei arany színűek lettek,és gyomrában éhség dúlt …vérérét esdeklett.
-Mi a baj?
-Ne gyere közelebb!Vége van…ideje búcsúzni.
-De hát még fönn a nap…
-Nem….azt csak a szerelmünk táplálta..-A lány hangja elcsuklott és térdre zuhant. A nap helyett ezüstben úszó korong nézett vissza rájuk,s mintha egy pillanatra sem halványult volna el.A fiú a lány kiüresedett tekintete elé állt s letérdelt hogy visszahozza őt az életbe.
-Menned kell!
-Nem….- A lány kezét erősen megszorítva visszahozta őt egy pillanatra.A lány elernyedt kezét a saját szívére tette. –Érzed ezt?Ez miatt tündököl a nap még éjjel is,s ez miatt..-kezét a lány alig dobogó szívére tette-..élek én is.Maradj még velem…
A lány bölcsen nézett vissza szerelmére,mint egy tudatlan kisfiúra,s csókot nyomott ajkára finoman.
-Hamarosan szerelmem-Suttogta fülébe.
-Még ne!!
Késő volt.A lány belenyugodva ,könnyét elejtve,átadta magát a fájdalomnak.Elég erősnek érzete magát,s tudta hogy a „hamarosan” nem hamis remény,átváltozva egy szörnyeteggé melynek szemeibe még mindig ott volt a piciny láng. Pár pillanat múlva a fiú egyedül térdelt a falevelek rengetegében. S kezét a saját szívére téve,érezte hogy dobog…és tudta hogy szerelme ígérete beteljesül mert ha az ő szíve ver,a lányé valahol messze ugyan azt a ritmust dalolja.S a napkeltével,a titkok rejtélye felszállt a köddel,ezt az egyet kivéve.Mert azt a titkot csak ők tudták s a hold,mely őrzi a szerelmesek titkát örök időkig.


Xaxas

Egy verőfényes szép napon a Wolf család leszármazottja besétált a földjükön lévő kis faluba. A falu házai harsányan tükröződtek a napfényben. Az erdő lombjai lassan, egyenletesen suhogtak a gyenge szelet felhasználva. A fiú a földművesekkel beszélgetett, meghallgatta panaszaikat.
A legöregebb lakója a településnek kéréssel fordult hozzá:
-Drága gyermekem -mondta nyugodt selymes hangon- a minap eltűnt a gyönyörű szép unokám Piros. Hozd vissza nekem az unokám és cserébe megkapod a kezét tőlem.
-Rendben van öregember-válaszolta a fiú.- merrefelé látták utoljára?
-Az erdő sűrűje felé vette az irányt.
A fiú el is indult bízva benn, hogy megtalálja a lányt és övé lehet, ahogy az öregember megígérte. Egészen estig kereste a lányt, akire egy gyönyörű tisztáson rá is lelt. Lassan odalépett a lányhoz. A lány megfordult és látván, hogy ki az a fiú megrémült. A lány szemében ütt tükröződött a hold aranysárga karimája és az írisze úgy fénylett a sárga minden árnyalatában, minta egy csepp szín tiszta arany. A fiú megrémült a furcsa szempártól, de egyben kíváncsivá tették azok, rejtélyességük miatt. Hirtelen este lett, a lány arcának csak a fele látszott. Piros csuklyát viselt, aminek az árnyéka rávetült a szép arc egyik felére. Szótalanul nézték egymást, mintha várnák a megfelelő pillanatot érzéseik, félelmeik kinyilvánítására.
-Te vagy Piros? -kérdezte a fiú.
-Igen. .egy furcsa, kicsit démoni hang válaszolt.
A fiú összes izma megfeszült, mind egy szálig. A lány levetette csuklyáját és kibukkant arcának másik fele az árnyékból. A szem ismerős volt a fiúnak, de a szép arcot itt szőr borította, a vékony kis száj kiszélesedett és fogak meredtek ki belőle.
A fiú nem tudta, hogy a lányért fusson, hogy megmenthesse, vagy saját életéért. Végül a szívére hallgatott és odarohant a lányhoz. Megfogta a lány karját, aki vérszomjas tekintettel, vadállatiasan ráugrott a fiúra.
A torz része az arcnak harapott volna bele a húsba, de az igaz valója a lánynak nem engedte. 
A lány csak ennyit mondogatott:-Csókolj meg! Gyerünk csókolj meg!
A fiú lassan odaemelte ajkát a lányéhoz és megcsókolta. A lány farkasszerű üvöltést hallatott. A két forma egyszerre összeolvadt a nagy fényáradatban. Minden élőlény visított, vonyított az erős fény hatására. A lány arca visszaváltozott emberivé. A fiú csókja felemelte őket és olyan fényárba borított az erdőt, mintha egy kis nap szállt volna le a tisztáson. Átkarolták egymást és szenvedélyesen csókolóztak. Mikor elérték a fák lomkoronáját elhalványult a fény és lassan visszaereszkedtek a földre. A fiú az élménytől elájult.
Másnap a fiú az erdőben ébredt. Nem volt ott a szépséges Piros. Csak 1 levél volt a kezében.
"Holnap várlak, ha nem jössz el akkor nem számítok neked és a szíved soha nem lesz enyém. AZ én szívem tiéd és ez a szív csak arra vár, hogy csókod által újra megtisztulhasson a szerelem jegyében! Piros"
A fiú azóta kutatja, hogy mentse meg szerelmét. Minden este a tisztáson várja szerelmes csókjával, várja azt a napot, hogy örökre együtt lehessenek.


NaLine

Idegesen kapkodtam a lábaimat az erdő dimbes-dombos földjén. Számtalanszor megbotlottam vaskos gyökerekben, melyek kiálltak a földből, valamint nagyobb szikladarabokban. Minden akadály ellenére tovább siettem az erdő rengetegében, mert távolból hallottam az őrjöngő népet. Szívem szaporán verdesett mellkasomban, zihálva ugrottam át egy kidőlt fa törzsét, mely pont az utamat állta.
- Már nincs messze! – hallottam a hátam mögötti sereg ordítását. – Pokol tüzén égessük!
- Már nincs sok hátra… mindjárt itt az idő – suttogtam, miközben tekintetem az égre emeltem. A magas fák takarták a holdat, s a mai este kivételesen roppant felhős volt, de már éreztem. A szokásos bizsergés eluralkodott a testemen, s már érzékeltem az elmémben a fenevadat. Az tudtára akarta adni a felbődült népnek, nem riadalmában fut, ezért a következő pillanatban fülsüketítő vonyítás hangzott fel a torkomból. 
- Erre van a bestia! – hangzott a következő kiáltást, majd valaki felsikoltott.
- Scarlett, ne! – rikoltozott egy női hang, s csak eztán hallottam meg a halk kiabálást. – Segítség! Valaki segítsen! A kicsikém!
Felkaptam a fejem a sikoltozásra, s bár már közeledett a holdtölte, már majdnem az ég tetején világított a csillogó korong, mégis az emberi ösztöneim azt súgták segítenem kell, s természetfeletti erőmmel tudok is. Visszafordultam, s szembe a csörtető tömeggel rohanni kezdtem. Pár perc és már a folyó mentén ügettem, a testem lassan zsibbadni kezdett, a bizsergés már túl erős volt. Mindez ellenére koncentráltam, de nem hallottam mást, mint a sipítozó nőt és a víz zúgását, amint csobogva halad el mellettem. Kiéleztem a hallásomat, s ekkor meghallottam, amint a gyermek felbukik a víz felszínére és levegőért kapkod, majd ismét elmerül.
- Scarlett! Istenkém segíts! – ordította a nő éppen akkor, mikor a kislány feltűnt a zúgó kanyarban. A tömeg már csak pár méterre lehetett, lángoló fáklyáikat egészen közelről láttam. Az asszony a folyó mentén botladozott, a kezét nyújtotta kislányának, de az nem tudta elkapni. 
- Marianna! A farkas! – kiáltotta valaki a tömegből, majd azonnal a nő mögött termett egy férfi, kezében óriási puskával.
Nem volt időm bámészkodni, cselekednem kellett. A ruháimmal mit sem törődve, bevetettem magam a vízbe. Borzalmasan hideg volt, a fogaim összekoccantak a jeges fürdőben, de nem törődhettem a saját épségemmel, a kislányt kellett kimentenem. Ő sokkal inkább számított, mint én. Erősen rúg-kapálództam, s próbáltam úszni az árral szemben, de legalábbis egyhelyben maradni. A sodrás szinte minden pillanatban megpróbált lerántani a víz alá, mindezek ellenére bevártam a kislányt, aki abban a minutumban nekem csapódott, amint egy puska eldördült felettünk.
- A fenevad megeszi Marianna gyermekét! Aki látja, lőjön! – ordította a férfi a puskával pontosan a fejem fölött. Én szorosan magamhoz öleltem a kislányt, az pedig dideregve bújt hozzám és kapkodta a levegőt. Belekapaszkodtam egy kiálló gyökérbe, majd kihúztam magunkat. A gyökér lassacskán meglazult a nedves földben, de annyira még tartott, hogy az asszonynak átadjam a gyermekét.
- Kérem! – ordította a nő, majd letérdelt és felém kapott. Nehezen, ám sikerült felemelnem a lányt, de a nő nem fogta rendesen és megcsúszott. Mielőtt ismét visszazuhant volna a folyóba, elkaptam a karját, véletlenül megkarmolva őt a lassan átalakuló mancsommal. A nő felsikkantott és két kézzel húzta ki a lányát, majd a következő pillanatban a puskás férfi váltotta fel a helyét. 
Szembenéztem a puska csövével, majd egy durranás s minden elsötétült.

1 hónappal később… 
- Scarlett, kicsim! Siess, mert vacsorázunk! – kiáltott a mami a konyhából, én pedig még megfésültem a babámat. Lassan befontam a haját, de ekkor a mami megjelent a szobám ajtajában, lábával dühösen topogott. Csípőjére tette kezét, arcán haragos grimasz sejlett. – Scarlett, mit mondtam?
- Mindjárt, mami! – válaszoltam, de ekkor valami furcsát éreztem, összehúztam magamon piros talárom. Szokatlanul csiklandós volt minden, a legkisebb szellő is megnevettetett, a mami pedig csak furcsán méregetett.
- Mi bajod, Scarlett? – kérdezte, miközben kinyitotta az ablakomat. Odalestem rá, de ekkor valami káprázatos tárult elém. A hold ragyogott fel az ablak üvegén. A mami eltátotta a száját. – Uramisten, a farkas…
Át akartam ölelni, hogy ő is érezze a bizsergést. Abban a minutumban ráugrottam, de kezeim helyén mancsok voltak, melyek felszántották a torkát, s már csak a vér fröccsenésére emlékeztem.


Lana

Érezem az vére illatát. Hallom a szíve dobogását. Látom minden egyes léptének a nyomát. Érzem őt. Féltem és szeretem. Kívánom és gyűlölőm. Akarom és taszítom... Látom őt de még is vak vagyok... Hallom őt de még is süket vagyok... Érzem őt, de mégsem vagyok ember.
Érzem ahogy a hold első sugarát beszívja a testem. Kiabálnék, de már nem jön hang ki a torkomon. A földön fekszek, és testemet kezdi átvenni a hold teremtménye... egy farkas.
Félek. Olyan érzés, mint ha megszállna valaki, de rosszabb is annál... Olyan érzés, mint ha a legsötétebb gonosz élne benned. Védekezned kell ellene, mert különben fölemészt... De ha védekezel, be is engeded. Egyetlen lehetőség van; hallgass a belsődre. - Jól jegyezd meg azt, amit most mondok: amíg van benned egy utolsó csepp szeretet, addig ember tudsz lenni. Ez ennek a pokolnak a kulcsa. - E-szavak derengenek most bennem, nagymamám rekedt, halk suttogása, mely suttogásból kiáltássá válik, erőteljes, fülsikító, kiabálássá. - Csak gondolj rá és menni fog! - Szól újra a hang a fejemben, de ez most inkább egy visszhanghoz hasonlít, nem mint egy kiáltáshoz. 
Lehunyom a szemem, és elfordulok a holdtól. Ő az én atyám, az én átkozóm, hát engedjen most el. Mikor kinyitom a szemem, egyetlen egy dolog hagy még emberként élni; Ő. A szeretet. Érte leszek Piroska, ha kell érte halok meg...
Érzem őt. Az ereimben az ő vére folyik, a fejemben az ő hangja száll. Futok, menekülök a hold elől, csak is őt érzem, az ő illata mámorít. Majd megállok, egy fatövében nézem őt. - Ha van benned egy utolsó csepp szeretet, még ember vagy! - Nagymama. Hát annyiszor mondtad nekem, én még sem hallgattalak meg. Azt hittem erősebb vagyok, mint hittem... de lám, megint tévedtem. 
Egy perc sem telik el, lefogva őt, a vérére áhítozok. Becsukom a szemem, és ellenállok a bennem lakozó vadállatnak. Hajam az ő arcát súrolja, vérvörös kabátom leesik rólam. Érzem, hogy torkom halad végig a farkas, le kell győznöm őt különben...
- Piroska? - Egy halk, mégis mély hangot hallok. Ez ő. A fiú. Az én kedvesem, a szerelmem, az életem, a mindenem, a szeretet. A farkas eltűnik a torkomból, szemem kinyílik, és csak is őt látom, és a benne lakozó angyalt, az én ellenségemet. Nem válaszolok semmit, helyette hagyom, hogy az egész testemet megérintse-e hangtalan, néma szó; Piroska. Ez vagyok én. 
- Hát ki vagy te? - Kérdezi meg, és a szemében meglátok mindent, amit kerestem egész életemben. A kulcs a szeretet. Még mindig megfeszítve a karom, fölötte rugaszkodok, és őt nézem. Ki vagyok én? 
- A hajad szőke, mint a napsugarai, az arcod fehérebb mint a hó. Ajkad telt, és piros, mégis a szemed... Sötétebb mint a sötétség. Lehetséges ez? - Kérdezi tőlem, és én érzem, a bennem lakozó vadállat újra elő jön. - Ne csináld! - kiabálom neki vissza, de egy hang sem jön ki a torkomon. Egy valamit érzek a farkast. A kezeit elengedem, egy utolsó pillantást teszek rá, és hagyom, hogy a hold fölemésszen. Ő fölül, és megölel, érzem a vére forró, méz édes ízét, ahogy a számban csorog... De ehelyett csak a hangját hallom.
- Nem tudom ki vagy, és mit tettél Piroskával ... de tudom, hogy ő még itt van . - Rá nézek, és a vadállatból egy könnycsepp gördül a földre. Szeretet és a sötétség egyszerre van a könnycseppbe. Ő és én. Hát ez a kulcs. 
A kezemet az arcára teszem, már nem érzem őt. Csupán a könnycseppek végtelen hulló hadát látom. Az arcomhoz ér, mire azok mint a jég, percek alatt fölmelegednek, és elolvadnak. Egy csók száll el, ahogy a farkas a bensőmből.

Nincsenek megjegyzések: