2015. október 24., szombat

Ragadj meg egyetlen érzést! - Eredményhirdetés



Kedves Penna Olvasók!


A Vendégíró(k) kihirdetése előtt, szeretném megköszöni, hogy ilyen megértően és segítőkészen alkalmazkodtatok a jelenlegi feladattal kapcsolatos változásokhoz. Ez volt az első olyan gyakorlat, amelyre nem kommentben, hanem emailben volt lehetőségetek elküldeni az alkotásotokat, és hálás vagyok mindenki támogatásáért! Örömmel tapasztaltam, hogy zökkenőmentes volt ez a megoldás, és senki sem ütközött problémába, tehát aki pályázni szeretett volna, annak megkaptam a művét! Amilyen hamar csak tudtam, minden írást időben véleményeztem, és mivel az emailváltás sokkal személyesebb számomra, igyekeztem részletesebben elmondani minden észrevételemet az adott művel kapcsolatban, mint ahogyan addig az oldalon, kommentben tettem! Kaptam olyan történetet is, amely még félkész állapotban volt, és az író kérdései alapján próbáltam segíteni, hogy  hogyan tökéletesíthetné a művét, és másodjára már a kész alkotást kaptam meg, amelyet el is fogadtam. Tehát, ilyen megoldás is lehetséges. Aki esetleg bizonytalanabb és szeretné először tét nélkül kikérni a véleményemet vagy tanácsomat, és nem rögtön a feladatra elküldeni, annak nagyon szívesen segítek!
Remélem, hogy mindez a jövőben is így tud majd működni, és kellemesebb lesz számotokra, hogy nem kell a komment meghatározott karakterszámával törődnötök, vagy a megjegyzésetek moderálására várnotok.
Ami talán látványosabb vagy kézzelfoghatóbb változás volt ebben a módosításban, hogy nem láthattátok egymás alkotását, miszerint ki hogyan képzelte el az adott feladat kritériumainak megfelelően megírt történetét. Ez sokaknak talán csalódást jelentett, mert volt olyan, aki emailben jelezte, hogy szívesen olvasott másoktól, viszont akadt olyan vélemény is, amely kifejezetten amellett érvelt, hogy így nem megy el az alkotástól a kedve. Ha valaki látta, hogy esetleg más mű sokkal jobb az övénél, akkor már nem is szívesen küldte el a saját történetét, holott nem biztos, hogy az gyengébb alkotás lett volna. Most nem megyek bele az önkritika vagy önértékelés hibáiba, a lényeget biztosan értitek.

S hogy ne húzzam tovább az időt, szeretném közzétenni azt a két alkotást, amelyre a választásom esett, és amely történetek megalkotóit Vendégrói lehetőséggel szeretnék jutalmazni:

Vendégírók

Író: ME
Alkotás címe: Fordulat
Kategória: Megbocsátás


Mindenem megvan, amiről egy nő álmodhat. Pénzes férj, hatalmas ház, jókora személyzet, multinacionális cég, kiváló ügyfelek, óriási tőkealap. Egyszóval megadatott a tökéletes élet.
          Nem mintha nem élvezném, hogy nem kell főznöm, mosnom, takarítanom, vagy boltba járnom, illetve magam előkészíteni az aktáimat, de egy idő után az elkényelmesedés és a semmittevés is bosszantóvá válik. Apropó. Az aktáim. Ügyvéd vagyok, aki a válóperekre specializálódott, azok közül is leginkább a szerencsétlen, pórul járt naiv asszonyok ügyeivel foglalkozom. A személyi titkárom, és egyben menedzserem Angela készíti elő a teendőket. Szegény, megboldogult anyám mindig mondogatta, hogy ne bízzam másra életem legfontosabb eseményeinek a megszervezését, hiszen végső soron úgyis mindenben csak önmagamra számíthatok. Milyen kár, hogy nem hittem neki.
          Mostanra már be kellett volna látnom, hogy az álomvilág, amelyben élek omladozni kezdett körülöttem. A pénz nem terem minden bokorban, a férjem szemében pedig már nem én vagyok a legszexibb és legokosabb nő, akivel valaha az egész életét le akarta élni. Warren Henderson maga volt a pénz, a sárm, valamint a megtestesült jóság és bölcsesség. Sohasem hozott rossz döntéseket. Megfelelő hangnemben szólt a hatalmi ranglétrán tőle jóval lejjebb elhelyezkedőkhöz is. Többek között ez volt az oka annak, hogy beleszerettem. Mára azonban megkeseredetté vált a mindennapos stressz és hatalmi, már-már mondhatni politikai harc miatt. Sokat dolgozik, mondván, hogy szeretné a családja számára minden szükséges dologra előteremteni a pénzt. Persze én tudom, hogy az igazi indok az, hogy ő maga szereti a vagyonát és képtelen lenne lemondani róla. Mindegy miért vagy kiért kellene megtennie. Volt idő, amikor azt hittem megteszi. Amikor úgy gondoltam most megáll, hiszen a csúcson kell abbahagyni. Ám ő hajthatatlanul küzdött tovább. És volt, amikor ez megérte, volt, amikor nem. [...]



Író: Emm Ell 
Alkotás címe: Gabriella
Kategória: Igaz barátság

Tudom, hogy jönni fog, ismét! Egyre izgatottabb vagyok, ahogy itt várom őt a sötétben. Minden alkalom egy kicsit más, de mégis ugyanolyan kellemes és örömteli érzés, nekem. Szeretem ezt a parkot, a több száz éves fákat, a csendet. Szeretem az itteni levegőt, ahogy a nedves föld, az avar, a fű és a virágok illata összekeveredik. Persze nem csak a levegő, itt sok minden más. Mostanában ez lett a találkahelyünk. 
Ő mindig pontosan érkezik, pont akkor, amikor várom. Igen, vannak dolgok, amik sosem változnak. Mindig is ilyen volt. Régebben sem találkoztunk minden nap, vagy minden héten, de valahogy megérezte, ha szükségem volt rá és akkor mindig megjelent nálam. Eljött hozzám. Szakított rá időt, hogy kibeszélhessem magamat, pedig az ő élete se volt könnyű. A bajban ott állt mellettem, fogta a kezemet, segített, néha anyagilag is, de annál is fontosabb, hogy lelkileg tudott támogatni. Megértett és elfogadott, mindig. Azok a percek, órák, mikor együtt voltunk, még most is elönt a boldogság, ha rájuk gondolok. Annyi, de annyi mosolyt csaltunk egymás arcára! Ha jobban belegondolok szinte mindig csak nevettünk, kinevettük a gondjainkat és kinevettük az életet. [...]

A teljes műveket lentebb találod, komment formájában csatoltam!



Vendégírói elismerés


Kedves ME és Emm Ell! A kép titeket, mint Vendégírókat illet, amelyet elhelyezhettek az oldalatokon, ha rendelkeztek vele! A vendégírói feladat témáját emailben mellékelném számotokra, az ezzel kapcsolatos tudnivalókkal együtt - tehát hogy mit is jelent ez a lehetőség -, amelyet még a mai nap folyamán megkaptok tőlem! Mindenképp nézzetek majd be az email fiókotokba!
Mindenkinek őszinte szívből gratulálok, Vendégíróknak és a további résztvevőknek egyaránt! Nagyszerűek voltatok és köszönöm a sok-sok értékes alkotást! Jó munkát és sok ihletet kívánok a legújabb kihíváshoz!

5 megjegyzés:

Szatti írta...

1. Vendégírói alkotás

Író: ME
Alkotás címe: Fordulat
Kategória: Megbocsátás

Mindenem megvan, amiről egy nő álmodhat. Pénzes férj, hatalmas ház, jókora személyzet, multinacionális cég, kiváló ügyfelek, óriási tőkealap. Egyszóval megadatott a tökéletes élet.
Nem mintha nem élvezném, hogy nem kell főznöm, mosnom, takarítanom, vagy boltba járnom, illetve magam előkészíteni az aktáimat, de egy idő után az elkényelmesedés és a semmittevés is bosszantóvá válik. Apropó. Az aktáim. Ügyvéd vagyok, aki a válóperekre specializálódott, azok közül is leginkább a szerencsétlen, pórul járt naiv asszonyok ügyeivel foglalkozom. A személyi titkárom, és egyben menedzserem Angela készíti elő a teendőket. Szegény, megboldogult anyám mindig mondogatta, hogy ne bízzam másra életem legfontosabb eseményeinek a megszervezését, hiszen végső soron úgyis mindenben csak önmagamra számíthatok. Milyen kár, hogy nem hittem neki.
Mostanra már be kellett volna látnom, hogy az álomvilág, amelyben élek omladozni kezdett körülöttem. A pénz nem terem minden bokorban, a férjem szemében pedig már nem én vagyok a legszexibb és legokosabb nő, akivel valaha az egész életét le akarta élni. Warren Henderson maga volt a pénz, a sárm, valamint a megtestesült jóság és bölcsesség. Sohasem hozott rossz döntéseket. Megfelelő hangnemben szólt a hatalmi ranglétrán tőle jóval lejjebb elhelyezkedőkhöz is. Többek között ez volt az oka annak, hogy beleszerettem. Mára azonban megkeseredetté vált a mindennapos stressz és hatalmi, már-már mondhatni politikai harc miatt. Sokat dolgozik, mondván, hogy szeretné a családja számára minden szükséges dologra előteremteni a pénzt. Persze én tudom, hogy az igazi indok az, hogy ő maga szereti a vagyonát és képtelen lenne lemondani róla. Mindegy miért vagy kiért kellene megtennie. Volt idő, amikor azt hittem megteszi. Amikor úgy gondoltam most megáll, hiszen a csúcson kell abbahagyni. Ám ő hajthatatlanul küzdött tovább. És volt, amikor ez megérte, volt, amikor nem.
Vegyük példának alapjául a munkát. Mindig mindent megtettünk azért, hogy a szakterületünkön kiválóak legyünk. Ő folyton bolyongott a kereskedelem és cégirányítás útvesztőiben, én pedig a jog törvényein fejlesztettem tudásomat. Ez megérte. Megérte, mert megtanultuk mi az a kitartás, és hogy mi az, ha meg kell küzdened valamiért. Ez nagy segítségünkre volt a párkapcsolatunkban is. Ötévnyi házasság alatt megtanultuk kezelni a másikat. Nem mondom, hogy a kapcsolatunk olyan, mint az elején volt, de mai napig támaszkodhatunk a másikra. Iszonyatos öröm állított be az otthonunkba, amikor Warren megtudta, hogy gyermekünk lesz. Akkor újult erővel vetette bele magát mindenbe. Még több pénzt keresett, még inkább odafigyelt az igényeimre és a szükségleteimre.
Mindez most is így van. Ma megpróbáljuk visszacsempészni a folytonos rohanás és idegeskedés miatt kihunyt romantikát az életünkbe. Elvégre öt év nem veszhet csak úgy el a süllyesztőben. Warren úgy gondolja, nem tudok az Angela-val folytatott viszonyáról. Arról a viszonyról, amelynek akkor lett vége, mikor bejelentettem, hogy terhes vagyok. Mit is mondogatott mindig drága jó édesanyám?
Igazából ez mindegy is. Valaha szerettem ezt a férfit, valaha ő is szeretett. És a szikra most is ott lappang a hamu alatt, csak meg kell találni. Ám olyan ez, mintha tűt keresnénk a szénakazalban. Nem tudjuk, mivel csalogathatnánk elő, mivel éleszthetnénk újra, és egyáltalán hogyan vehetnénk észre, ha a közelben van.

Szatti írta...

Fordulat/folytatás

Belépek a kétszárnyú ajtón a Henderson Equipment harmadik emeletén. Warren bizonyára a tárgyalóteremben van és a legújabb sportkampány megbeszélésen unja halálra magát. Ugyanis a vállalat különféle sportfelszerelések és sporteszközök eladásával foglalkozik. Megannyi féle és fajta van belőlük.
- Jó napot, Mrs. Henderson. – üdvözölt Joe, a magas, jóképű biztonsági alkalmazott.
- Önnek is, Joe.
- Mr. Henderson arra kért, hogy kísérjem az irodájába és legyen szíves ott megvárni.
- Rendben van Joe, azt hiszem egyedül is odatalálok.
És így is lett. Bementem a férjem irodájába. Meglepett mennyire összeszedte magát az utóbbi néhány hónapban. Talán hamarabb kezdődhetett, jóval azelőtt, hogy tudott volna, hogy tudtunk volna a babáról. Az akták, a különböző papírok sorban álltak az asztalán és a polcain. Úgy döntöttem leülök a kanapéra. Az a kanapé, ha beszélni tudna, igen sok mindent mesélhetne a kettecskén itt töltött időről. Úgy érzem, az Angela-val itt eltöltött idejéről is áradozhatna. Ebbe belegondolva se perc alatt elhatározom, hogy veszek egy újat. Talán egy bézs színűt, hogy jobban menjen a falakhoz és a berendezéshez. Ekkor éreztem meg azt a mérhetetlen fájdalmat az alhasamban. Nem tudom mikor és hogyan történt, de a helyiség hirtelen elhomályosodott előttem.

- Marion! Marion! Édesem. – mondogatta folyamatosan valaki.
Fel akartam ébredni, az Isten szerelmére! Ki akartam nyitni a szemeimet, de olyan volt, mintha ólomból lettek volna.
- Méhen kívüli terhesség volt, sajnálom Mr. Henderson. – mondta ekkor valaki, aki valószínűleg azt hitte nem vagyok magamnál.
Pedig magamnál voltam. Ha csak néhány pillanat erejéig is, és életjelet nem tudtam mutatni, de minden egyes szavát kristálytisztán hallottam. És fájdalmasan a tudatában voltam annak, hogy elvesztettem a kisbabámat. Ez aztán a fordulat. Az egyik pillanatban minden tökéletes, legalábbis kívülről az, majd az összképbe belerondít egy kiszámíthatatlan véletlen. Most már semmi kétség, a férjem el fog hagyni.
Majd ismét az öntudatlanság mezejére tévedtem. Olyan jó volt ott lenni, kipihenni a fáradalmaimat, kiengedni a gőzt. Átéltem múltam néhány nagy örömmel szolgáló pillanatát, mintha életem képei forogtak volna le lelki szemeim előtt. Csak a jó emlékek tolultak fel, a rosszakról szó sem eshetett. Ismét velem volt anya. Újra átéltem életem egyik legszebb randevúját a férjemmel, és azt a percet, mikor megláttuk a terhességi teszt pozitív jelzését. Warren talán még sohasem szeretett annyira, mint akkor. Ezek után biztos voltam abban, hogy nem azért nem álmodtam apámról, - akire már alig emlékszem, hiszen még gyerekként elhagyott – mert meg fogok halni. Visszatérek. Igenis van elég erőm ahhoz, hogy visszatérjek és megújult erővel, tiszta lappal mindent újból felépítsek. Bár a tisztaságot a babánk testesítette volna meg, de kétségtelenül meg vagyok győződve arról, hogy lesz még lehetőségem egy fordulatokkal teli boldog életre. A remény hal meg utoljára, nem? Hirtelen pattantak ki a szemeim. A fájdalom elmúlt, helyébe kábultság lépett. Inkább fáradtság, ha jól belegondolok. Az első, amit észrevettem Warren volt. Épp a kórházi szoba ajtaja felé tartott, hogy hang nélkül kisétáljon rajta.
- Csak nem akarsz itt hagyni? – szólaltam meg.
Hangom furcsán erőtlenül csengett.
Warren gyors fordulattal indult meg felém. Szemei bűnbánóan csillogtak az elsiratott könnyektől. Nahát, mégis érez még irántam valamit. Óvatosan fogta meg a kezemet, mintha a legkisebb erőkifejtéssel is képes lenne eltörni azt. Úgy nézett ki, mint egy kisfiú, akit rajtakaptak, hogy eltört valamit, ám ő tagadni próbál. Vagy mintha jókora tisztességtelenséget követett volna el, amiért most vezekelnie kell.
- Marion? – kérdezte suttogva. – Ne mozdulj! Azonnal hívom az orvost.
Azzal elviharzott a kórteremből.
Néhány óráknak tűnő perc múlva Warren az orvossal és egy nővérrel az előtérben belépett a terembe.
- Látom, felébredt Mrs. Warren. Hogy érzi magát? – kérdezte az orvos, miközben vizsgálni kezdett.

Szatti írta...

Fordulat/folytatás

A nővérke bátorítóan rám mosolygott. Így hát azt gondoltam, gyerünk kislány! Ami a szíveden, az a szádon.
- Mindenem sajog, furcsán fáradtnak érzem magam, mintha szédülnék, illetve szomjas és pisi vagyok. – feleltem hát vontatottan.
Warren elnevette magát, mire az orvos is mosolyogni kezdett.
- Ez az én nejem. – jegyezte meg a férjem.
- Nemsokára hazaengedjük. – kezdte a doki, de az igazság az, hogy mondandójának többi része az egyik fülemen bement, a másikon pedig ki.
Mihelyst bezárult az ajtó, éreztem, hogy hosszú, fájdalmas beszélgetésnek nézek elé a férjemmel.
- Előbb hadd menjek el mosdóba, kérlek. – emeltem fel a kezem, pontban akkor, mikor szólásra nyitotta a száját.
- Rendben van.
Warren tehát kitámogatott az aprócska kórházi fürdőszobába, ahol tükörképemet megpillantva sírni kezdtem. A férjem pedig csitított, átölelt és védelmezett. Ekkor kezdődött a zokogási fázis, ami nagy nehezen maradt csak abba. Mikor kissé sikerült összeszednem magam, Warren letörölte ottmaradt könnyeimet az arcomról és megcsókolta azt.
- Minden rendben lesz. – susogta, de tudtam, hogy hazudik.

Két kínkeserves nap után végre hazaengedtek. Az életem hivatalosan is sokadik fordulatához, mondhatni mérföldkövéhez érkezett. A legnagyobb a kislányom elvesztése volt. A mostani jelenlegi helyzetemben csak a második a listán. Mosolyogni a személyzetre, elfogadni a részvétnyilvánító szavakat és eljátszani, hogy minden pompás. Vagy legalábbis az lesz. Mindez határozottan jól ment egy ideig. Ám amikor az a képmutató Angela lépett be a házamba felfordult velem a világ.
Végre megfogadtam anyám bölcs szavait, és hosszú idő óta először kimutattam az érzelmeimet, mondhatni a fogam fehérét.
- Nagyon sajnálom, ami történt Marion. Biztosan nehéz lehet számosra. – kezdte Angela.
- Kifelé! – suttogtam válaszként.
- Hogy mondtad? – kérdezte titkárnőm.
- Takarodj a francba ki a házamból te aljas szemétláda! – ordítottam hirtelen.
Nem tudom mit tettem volna, ha Warren megállít, de nem tette.
- Nem érdekel ki vagy te, nem érdekel mit tettél, de a saját házamba nincs jogod hívatlanul beállítani. Fordulj meg és sétálj ki innen. És ha ez megtörtént, egyúttal pakolj össze a munkahelyeden és hagyd el a cégemet, ahogyan a férjemet is. Huszonnégy órát kapsz rá, megértetted? – kérdeztem.
Büszke voltam magamra, mert hangomban nem volt jelen a fájdalom, csak a magabiztosság. Elegendő pénzem van arra, hogy gazdag hisztérika legyek, akkor meg megtehetem, nem igaz? Angela falfehér lett, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul. Miután látta, hogy Warren sem áll ki mellette, szédületes tempóban indult a kijárat felé.
- Mióta tudtad? – kérdezte Warren, miközben leroskadt az ágyam mellett felállított székbe.
- Amióta először megtörtént. – válaszoltam. Felesleges lett volna kerülgetni a forró kását. – Érződött rajtad a parfümje.
- Egy sajnálom nem lesz elég arra, hogy mindent rendbe hozzak. Életem legcsodálatosabb emberkéjének a halála volt szükséges hozzá. Mégis ezzel fogok kezdeni. – nézett mélyen a szemeimbe. – Sajnálom.
Ismét a sírás kerülgetett, de visszafogtam magam.
- Én is. Harcolnom kellett volna érted, nem pedig beletörődni. Elmondani, hogy rossz irányba tartunk. Megosztani veled a mindennapjaimat, az érzéseimet. – feleltem.

Szatti írta...

Fordulat/folytatás

- De mi rohantunk, hogy fel tudjuk venni a körülöttünk szintúgy rohanó nagyvilág tempóját. Rendbe hozzuk. Minden újabb fordulópont lehetőséget ad az áttekintésre, az összegzésre és egy új fejezet indítására. – válaszolta. – Mit gondolsz, számunkra elérkezett egy újabb fejezet?
Hirtelen nem tudtam mit felelni. Annyi minden kavargott a fejemben, annyi felesleges információ, tévhit, csalódás, és megannyi kérdés, melyekre még mindig nem tudtam válaszolni. Ám Warren nem hagyott hezitálni. Áthuppant az ágyam szélére, és kezébe vette a kezemet.
- Tettem neked egy fogadalmat, emlékszel? Ezt megszegtem, és megbűnhődtem érte. Újra akarom kezdeni. Szükségem van az újrakezdésre, épp úgy, ahogyan rád is. Ezúttal nem fogok hibázni. – ígérte.
- Megbocsátok. Feltéve, ha te is megbocsátasz, amiért nem tudtam vigyázni a kislányunkra.
Szemei kijelentésem hatására megteltek könnyel.
- Nem a te hibád volt. A stresszel mindig is jól birkóztál meg, nem ez volt a probléma, úgyhogy még csak ne is gondolj erre, hallod?
- Mondd ki. – kérleltem.
Nagy levegőt vett, ismét a szemembe nézett, és csak azután válaszolt.
- Én is megbocsátok. – mondta. Mert mindketten tudtuk, hogy ez két emberen állt.
Furcsa mód ekkor könnyebbültem meg igazán. Úgy éreztem lerakhatom régóta cipelt terheimnek egy részét, és esélyem adódhat egy kifinomultabb, örömtelibb létezésre.

Néhány hónap leforgása alatt életem az őrültből a normális kerékvágásba tért vissza. Warren leállt a túlzott pénzhajszolással, mondván, hogy egy életre eleget gyűjtött és rakott félre. Én pedig szárnysegédeket neveztem ki a nemrég csúcsra került ügyvédi irodámban. Olyan dolgozókat, akik megérdemelték a pozíciót, akikben a munka terén megbíztam, akiket kedveltem, és akikről tudtam, hogy jóra való emberek. Olyan dolgozókat, akik akkor is kitartanak a vállalat mellett, ha a legrosszabb irányú fordulat következik be a cég életében.
Öt hónappal a vetélés után elhatároztuk, hogy ismét próbálkozni kezdünk. Hiszen nincs jobb pár Warren és Marion Hendersonnál. A szerencse pedig újra a mi pártunkra állt. A következtetés, amire jutottam pedig ez: Semmi sem megbocsáthatatlan, ha tényleg tiszta szívből szeretsz valakit.

Szatti írta...

2. Vendégírói alkotás

Író: Emm Ell
Alkotás címe: Gabriella
Kategória: Igaz barátság

Tudom, hogy jönni fog, ismét! Egyre izgatottabb vagyok, ahogy itt várom őt a sötétben. Minden alkalom egy kicsit más, de mégis ugyanolyan kellemes és örömteli érzés, nekem.
Szeretem ezt a parkot, a több száz éves fákat, a csendet. Szeretem az itteni levegőt, ahogy a nedves föld, az avar, a fű és a virágok illata összekeveredik. Persze nem csak a levegő, itt sok minden más. Mostanában ez lett a találkahelyünk.
Ő mindig pontosan érkezik, pont akkor, amikor várom. Igen, vannak dolgok, amik sosem változnak. Mindig is ilyen volt. Régebben sem találkoztunk minden nap, vagy minden héten, de valahogy megérezte, ha szükségem volt rá és akkor mindig megjelent nálam. Eljött hozzám. Szakított rá időt, hogy kibeszélhessem magamat, pedig az ő élete se volt könnyű. A bajban ott állt mellettem, fogta a kezemet, segített, néha anyagilag is, de annál is fontosabb, hogy lelkileg tudott támogatni. Megértett és elfogadott, mindig. Azok a percek, órák, mikor együtt voltunk, még most is elönt a boldogság, ha rájuk gondolok. Annyi, de annyi mosolyt csaltunk egymás arcára! Ha jobban belegondolok szinte mindig csak nevettünk, kinevettük a gondjainkat és kinevettük az életet…
Érezzük egymás lelkét, mióta először találkoztunk. Csak beléptem a boltba, ahol akkor dolgozott és már köszönéskor vigyorogtunk. Maga a bolt egy kis varázsdoboz volt, a polcok telis-tele kedves, csalogató holmikkal. Minden apróságból visszaköszönt az ő kedvessége. Még emlékszem milyen furcsa és szokatlan érzés volt, ahogy ott álltunk egymással szemben és semmi sem úgy zajlott köztünk, mint két másik, idegen ember esetében szokott. Hogy miért? Nem tudom megmagyarázni! Szerintem, ha nagyon szerencsés valaki, akkor is talán csak egyszer az életben élhet át ilyet. Nekem szerencsém volt, akkor, ott.

Mintha már hallanám is a lépteit!
Igen, ő az!
- Szia, Marianna! – köszöntöm.
Megint pityereg. Ahogy a múltkor is.
- Ne sírj, drága barátnőm! – suttogom felé.
A kezében bokréta van. Ez is egy közös vonás bennünk, mindketten imádjuk a friss, vágott virágokat, a színes, illatos kavalkádjukat, ahogy összeolvadnak egy csokorrá.
Letérdel a síromhoz és puszta kezével simogatja, rendezgeti a földet rajta. Szeretem ezt az érzést, a puha, meleg kezének érintését. Jól emlékszem rá, hiszen annyiszor fogta, szorította a kezemet. Megállíthatatlanul rohan el az idő mellette, de az évek múlása sem változtat ezen a lágy, kedves tapintáson.
- Köszönöm! Jól esik a gondoskodásod! – rebegem felé.
A pislákoló mécsesek táncoló fényénél csak áll felettem, még könnyes a szeme. Nem hallom a gondolatait, de biztos vagyok benne, hogy ilyenkor ő is a közös emlékeinkben keresgél, ott talál megnyugvást. Vagy tévedek, és a miértre keresi a választ? Lehet, hogy máshogy alakulnak a dolgok, ha akkor hallgatok rá. Emlékszem az utolsó este beszéltünk telefonon és ő kérlelt, a maga utánozhatatlan módján, hogy menjek át hozzá, legyek vele, töltsem nála az éjszakát. Ő már akkor érezhette, tudat alatt, hogy mi fog velem történni. Meg akart menteni, de én nemet mondtam. A sors így akarta. Keserédes helyzet, hogy itt vagyunk egymás mellett, ilyen közel, s én boldog vagyok, ő viszont végtelenül szomorú.
- Szeretlek, Gabi! – mondja elcsukló hangon nekem.
Megfordul és elindul, mennie kell. Csak pár perc jut nekem belőle, de nem baj, tudom, hogy jönni fog, ismét, mert a barátságunk még mindig összeköt minket.


VÉGE