2015. november 30., hétfő

Fondorka - A Toll


Kiskoromban, Anyukám sokat mesélt nekem és bátyámnak az égben lakó mennyei lényekről, az Őrangyalokról, akik óvnak minket, még akkor is mikor már minden remény elveszni látszik. Sokszor éjszakánként, mikor nem tudtam aludni, Édesanyám bejött tetőtéri kis szobánkba és a hatalmas franciaablakunk elé állított minket. „Nézzetek fel” mondta. „Nézzétek a csillagokat, a holdat, ezeket a tündöklő fényeket az égbolton. Mindig ott vannak. Ha félsz, vagy magányos vagy, ők megvilágítják neked az utat, nem hagynak cserben. Védelmezők ők, a ti védelmezőitek. Régen, úgy tartották minden csillag egy Őrangyalt jelöl, és ha az egyik minden fényével csak neked világít, tudd, biztonságban vagy.”

„És nekem is van egy Angyalom? Aki megvéd?”törtem meg ilyenkor magas kisleány-hangommal az éjszaka csöndjét. „Igen kicsim. Neked is biztosan van egy.” puszilta meg homlokomat, majd visszabújtatott engem és bátyámat meleg takarónk alá. A holdfényes éjszaka súlyosan nehezedett ránk. Nem tudtuk mit gondoljunk. Higgyünk vajon bennük? Bennük titokzatos égi lényekben? Neveltetésünk az ellenkezőjét mondta, de hát Anyánk nem….

„Húgi? – hallottam a halk suttogást mellőlem. – Odabújhatok?” majd válaszom meg sem várva odafeküdt mellém. „Ugye te is elhiszed?” hangjában félelem csendült.

„Igen. El.” 

Most, ahogy évek múltán, ugyanitt állok, pontosan emlékszem arra az éjszakára. Bátyám halk szuszogására mellettem, sőt még az éjszakai kuvikra is, mely rendszerint „beköszönt” hozzánk akkoriban. De akkor meghallottam azt a lágy susogást. Szárnyak – nagy, könnyű röptű szárnyak – suhogását. Persze, kíváncsiságom most is legyőzte a józan észt. De hiszen ezen az álomgőzös éjszakán bármi megtörténhet…. Így, óvatosan kibújtam vastag dunyhám alól, és reménykedve bámultam bele a sötétségbe. A friss levegőt szinte harapni lehetett, de mintha lett volna valamilyen különös aromája azon az estén. Vártam. Vártam a csodát, egy jelet, akármit. Ám a józan ész végül győzött, és hátat fordítottam az ablaknak. Csalódott voltam, mélységesen csalódott….De ekkor, mint egy jelenés, valami elsuhant mögöttem, én pedig ijedten kaptam levegő után. Mire megpördültem magam körül, már eltűnt. Csupán egy hófehér toll maradt utána. És én tudtam: nem madáré volt…

Ahogyan a lemenő napon nyugtatom szemem, ezek mind eszembe jutnak. Milyen gyerekek voltunk akkor még… Ám most már felnőttem. Sőt mi több, a magam nemében költő vagyok, de ezt csak Őrangyalomnak köszönhetem. Hiszen ki más küldte volna azt a tollat, mellyel költeményeimet megírtam? Mellyel kezemben először elkapott az ihlet? De azt is tudtam tartozom neki. Ne kísértsük a szerencsét nem igaz? Visszarakom oda, ahova tartozik. Így hát szememet lehunyva, leraktam a tollat. Mire kinyitottam, már felkapta a hideg őszi szél, azt az ereklyét, melynek én életemet köszönhettem…

Nincsenek megjegyzések: