2015. november 21., szombat

Horrorra akadva - Eredményhirdetés

Kedves Penna Olvasók!


Nagyon szépen köszönöm, hogy a hozzájárulásotok és alkotásaitok által ismét egy sikeres és különleges feladatsort zárhattunk. Remek munkát végeztetek és minden egyes beküldött írást nagy élvezettel olvastam! Egyedi és ötletes megoldással teljesítettétek a kihívást, így mindenkinek egyformán szeretnék gratulálni ehhez a sikerhez... ahogyan mondani szokták, nem a győzelem a fontos, hanem a részvét és bár minden egyes feladatnál kikerül egy-egy író nyertesként vagy kitüntetett alkotóként, itt mindenki jutalmul kap valamit: egy saját alkotást, amellyel bővülhet a műveinek száma, vagy akár a blogjának tartalma, ha rendelkezik vele. A penna feladatok megteremtik azt a rutint, hogy két-három hetente történeteket, novellákat, verseket adjatok ki a kezetekből, és ezáltal beépül az írás a mindennapi életetekbe.
Persze, a Penna egy a sok közül és mellette számos más pályázaton is megcsillogtathatjátok a tudásotokat, viszont örülök, hogy ilyen sokan kihasználjátok a Penna adta lehetőségeket!


S amely művekre pedig a választásom esett...talán a mellékelt kép is mutatja. Egy bagoly, mint maga az alkotó, és egy lámpás, mint a másik író által választott kategória témája! :)

Vendégírók

Író: Bagoly
Alkotás címe: A ház lelke
Kategória: 3. kategória


Tizenhét éves voltam. Már egy éve a faluban laktunk, de ahogy telt az idő, mind jobban utáltam a pletykás vénasszonyokat, a meglebbenő függönyöket, amelyek mögül tudtam, hogy néznek. Anyám persze próbált beilleszkedni. Tőle hallottam a házról, és azon a pocsék estén, amikor mindenkivel összevesztem otthon, úgy döntöttem, megszököm! Anyám azt mondta, a háznak a közelébe se menjek, mert igazán komolyan mondják az öregek, hogy ott van valami.

-Nem lakja senki, a postás se megy a közelbe, a polgármester is csak annyit mondott, ha kérdezték: ne legyenek kíváncsiak! 
Emberek estek le a lépcsőn, mintha meglökte volna őket valami, volt, aki olyan szerencsétlenül zuhant le, hogy szörnyethalt. Mindenki pórul járt, aki betette oda a lábát! Ezt mondja itt mindenki! Sose menj oda!-intett anyám.

Hová máshová is vezethetett volna az utam, mint a házhoz. Késő délután indultam, és már egészen besötétedett, mire odaértem. Elvadult kert vette körül, egy rég kidőlt kerítés darabjait láttam az avarban. A sűrű októberi ködben először csak sejtettem a ház körvonalait. Elővettem a zseblámpámat. Nagy ház volt, három szintes, keskeny, hosszúkás ablakokkal, és egy hegyes kis toronnyal a közepén. Falait befutotta a repkény. Átgázoltam a kerten, korhadt ágak roppantak a talpam alatt. Megálltam ijedten párszor, talán hallja valaki...de síri csönd volt. Továbbmentem, és egy verandához értem, ahol régi hintaszék állt, és sok-sok falevél. Az ajtóhoz értem, és benyitottam. Nem tudom miért, de meg sem lepett, hogy nyitva volt. Erősen nyikorgott és nehéz volt. Becsuktam magam mögött, és körbepásztáztam a zseblámpával. Imádtam akkoriban a régi dolgokat, valósággal borzongtam a gyönyörűségtől a tárgyak láttán, amelyekről dédnagyim jutott eszembe. Egy falióra bűvölt el a legjobban. Beljebb merészkedtem, a padló nyikorgott. Nagyon poros volt minden és erősen dohos szagot éreztem. Fázni kezdtem, valósággal úgy éreztem egyik pillanatról a másikra, mintha a csontomig hatolna a hideg. Pedig igazán rétegesen öltözködtem fel...egyed fene, néha anyámnak is lehet igaza...de a hideg egyre borzalmasabbnak tűnt. Egyszer csak úgy éreztem, hogy nekem föl kell mennem a ház legtetejére, a padlásra. Mintha egy darab vas lettem volna, akit egy láthatatlan mágnes húz maga után, úgy mentem föl a rozoga csigalépcsőn. Még a hatalmas pókhálók sem ijesztettek meg a repedezett falakon, annyira húzott az a valami. 
Aztán elmúlt a különös erő és a hideget sem éreztem már.  [...]



Író: Brukú
Alkotás címe: Szemet szemért
Kategória: 1. kategória


[...] A lemenő napot már rég elkergette az őszi éjszaka dermesztő sötétsége, mire Jack fáradtan megtámasztja fejét egyik kezével, hogy behunyva égő szemeit aludjon egy keveset. Az álmokat azonban egyből előzi a feltámadó szél egyre erősebb süvítése, ahogy beszökik az ablakok rései között. Felkapja a fejét és dermedten figyelni kezdi a ropogás és susogás alkotta hátborzongató zajokat. Mocorogni kezd majd lassan körbe néz. A félhomályos szobában a tűz fényével konokul játszva mozgó árnyékokat fest a a bútorokra, a szőnyegre, de még a falra is. Vaskos sziluettjüket a plafonig nyújtja, hogy aztán Jack fölé magasodva úgy zárják körbe, akár a börtön rácsai. Behúzza a nyakát és próbál száraz torokkal nyelni.

- Mióta ilyen nyomasztó ez a ház? - teszi fel a kérdést magának miközben ujjaival sebes ütemet diktál a kemény karfán. - Sosem voltam itt még egyedül. – kap riadtan észhez. Mit csinál ha esetleg történik valami? Vagy ha valaki a sarokban gubbaszt? Vagy... vagy az ágy alatt? És ő nem veszi észre. – Kapkodja a fejét az árnyékok felé majd újból az ajtóra néz, de Andrea most nincs sehol. A kutya ebben a pillanban jelenik meg mellette és ér hozzá egyik lábához. Jack ültében felugrik és maga alá húzza lábait. Dough a fotel közepéig ér, így kövérkés pofáját a karfára támasztja, hogy barna gombszemeivel a gazdáját vizslassa. Jack nagyokat pislogva nyugtázza téves riadalmát, kénytelen-kelletlen elmosolyodik majd megpakolja a kandallót mielőtt kinézne az ablakon Andreát keresve.

A hűvös szél az összes fát és bokrot haragosan tépázza a hold halvány fényében, miközben felkavarja a földre hullott rengeteg levelet, hogy aztán a messzi sötétségbe hajítsa. Közelebb hajol, hátha a tornácon ücsörög a felesége, de csak a kialudt viharlámpásokat látja himbálózni az oszlopokon. Behunyja a szemét és bánatában lassan kifújja a levegőt, így az üvegen fehér pára folt jelenik meg. Amikor lassan kinyitja szemeit, megfagy ereiben a vér. A múló párafolton keresztül két haragos szempár mered rá, ami a következő percben eltűnik az éjszakában. [...]

A teljes műveket lentebb találod, komment formájában csatoltam!



Vendégírói elismerés


Kedves Bagoly és Brukú! A kép titeket, mint Vendégírókat illet, amelyet elhelyezhettek az oldalatokon, ha rendelkeztek vele! A vendégírói feladat témáját emailben mellékelném számotokra, az ezzel kapcsolatos tudnivalókkal együtt - tehát hogy mit is jelent ez a lehetőség -, amelyet még a mai nap folyamán megkaptok tőlem! Mindenképp nézzetek majd be az email fiókotokba!
Mindenkinek őszinte szívből gratulálok, Vendégíróknak és a további résztvevőknek egyaránt! Nagyszerűek voltatok és köszönöm a sok-sok értékes alkotást! 


Jó munkát és sok ihletet kívánok a legújabb kihíváshoz!

8 megjegyzés:

Szatti írta...

Vendégíró: Bagoly.
A történet címe: A ház lelke.
Választott kategória: 3. Kísértetház


A ház lelke

Tizenhét éves voltam. Már egy éve a faluban laktunk, de ahogy telt az idő, mind jobban utáltam a pletykás vénasszonyokat, a meglebbenő függönyöket, amelyek mögül tudtam, hogy néznek. Anyám persze próbált beilleszkedni. Tőle hallottam a házról, és azon a pocsék estén, amikor mindenkivel összevesztem otthon, úgy döntöttem, megszököm! Anyám azt mondta, a háznak a közelébe se menjek, mert igazán komolyan mondják az öregek, hogy ott van valami.

-Nem lakja senki, a postás se megy a közelbe, a polgármester is csak annyit mondott, ha kérdezték: ne legyenek kíváncsiak!
Emberek estek le a lépcsőn, mintha meglökte volna őket valami, volt, aki olyan szerencsétlenül zuhant le, hogy szörnyethalt. Mindenki pórul járt, aki betette oda a lábát! Ezt mondja itt mindenki! Sose menj oda!-intett anyám.

Hová máshová is vezethetett volna az utam, mint a házhoz. Késő délután indultam, és már egészen besötétedett, mire odaértem. Elvadult kert vette körül, egy rég kidőlt kerítés darabjait láttam az avarban. A sűrű októberi ködben először csak sejtettem a ház körvonalait. Elővettem a zseblámpámat. Nagy ház volt, három szintes, keskeny, hosszúkás ablakokkal, és egy hegyes kis toronnyal a közepén. Falait befutotta a repkény. Átgázoltam a kerten, korhadt ágak roppantak a talpam alatt. Megálltam ijedten párszor, talán hallja valaki...de síri csönd volt. Továbbmentem, és egy verandához értem, ahol régi hintaszék állt, és sok-sok falevél. Az ajtóhoz értem, és benyitottam. Nem tudom miért, de meg sem lepett, hogy nyitva volt. Erősen nyikorgott és nehéz volt. Becsuktam magam mögött, és körbepásztáztam a zseblámpával. Imádtam akkoriban a régi dolgokat, valósággal borzongtam a gyönyörűségtől a tárgyak láttán, amelyekről dédnagyim jutott eszembe. Egy falióra bűvölt el a legjobban. Beljebb merészkedtem, a padló nyikorgott. Nagyon poros volt minden és erősen dohos szagot éreztem. Fázni kezdtem, valósággal úgy éreztem egyik pillanatról a másikra, mintha a csontomig hatolna a hideg. Pedig igazán rétegesen öltözködtem fel...egyed fene, néha anyámnak is lehet igaza...de a hideg egyre borzalmasabbnak tűnt. Egyszer csak úgy éreztem, hogy nekem föl kell mennek a ház legtetejére, a padlásra. Mintha egy darab vas lettem volna, akit egy láthatatlan mágnes húz maga után, úgy mentem föl a rozoga csigalépcsőn. Még a hatalmas pókhálók sem ijesztettek meg a repedezett falakon, annyira húzott az a valami.
Aztán elmúlt a különös erő és a hideget sem éreztem már. A padláson rengeteg kacat volt, ócska fogasok, régi, molyrágta kabátok, egy valaha biztosan gyönyörű báli ruhát is láttam, selymén megcsillant a telihold fénye. Egy láda volt a kis ablak alatt. Letámasztottam a zseblámpát, és kinyitottam a ládát.
Régi fényképeket és megsárgult papírokon gyönyörű dőlt betűkkel írott leveleket találtam. És a legalján egy vékony bőrkötéses könyvet. Felütöttem, és láttam, hogy nem is könyv, hanem egy kézzel írott napló. Több helyen rácsöppent valami, de azért olvasható volt.

Szatti írta...

"Kedves Naplóm!
Október 3.
Ma gyönyörűséges napom volt, édesapámmal és bátyámmal kilovagoltunk az erdőbe. Nem lőtt semmit, de titkon nem is bántam, fáj nékem, ha szenvednek s meghalnak az állatok. Hajnalban indultunk, láttuk a hajnali ködben az ébredő erdőt, megnéztük a napfelkeltét. Víg madárdal csiripelt aztán, s versenyt is lovagoltunk, bátyám lett az első, édesapám nagyon büszke volt rá, de én sem maradtam dícsérete nélkül. Itthon édesanyám várt minket omlós jércemellel s húsából készült levessel, süteménnyel és különös sajtokkal desszert gyanánt."

Még sok hasonló bejegyzést olvastam bálokról, barátnőkről és az első szerelemről is, és a háborúról is. Csak ritkán írt, hónapok teltek el egy-egy bejegyzése között.

"Kedves Naplóm!
augusztus.19.
A háborút szerencsésen átvészelte majdnem az egész családunk, a házunk sem sérült meg, ez valóságos csoda. A kisfiú és a kislány végre kijöhetett a pincéből, ahol laktak nálunk. Édesapám a lelkünkre kötötte, nekem s bátyámnak, hogy soha, de soha nem szóljak róluk senkinek, még a legjobb barátnőmnek sem. Igen nehéz volt ehhez tartanom magam, de sikerült. A testvérekért két szürke ruhás nő jött, szigorú arcuk volt és volt bennük valami visszatetsző. Hozzánk is jöttek hasonló emberek, igen csúnyán néztek ránk, s azt mondták drága szüleimnek, hogy a ház s a birtok eztán az államé, házunkból iskola lesz, mi pedig az általuk kijelölt helyre kell költözzünk. A lépcső tetején álltak, a durva férfiak és apám, és a rémület és felháborodás szétterjedt szívemben, amint néztem őket a lépcsőforduló mögül. Édesapám azt mondta, nem! És akkor az egyik férfi megütötte őt, és lezuhant a lépcsőn, anyám sikoltott, apám pedig oly szerencsétlenül érkezett le, hogy fejét nekiütötte a régi komódnak. Nem mozdult, a férfiak kivitték, húzták a földön, mi édesanyámmal némán, kimeredt szemmel néztünk utána. Aztán anyámat is elvitték, s két hétre rá hozták haza, csak nézett maga elé, s nem szólalt meg többé. Lassan fogyni kezdett, mígnem ágynak esett, november 2-án elveszítettük őt. Bátyámmal így hát ketten maradtunk, a házból kitettek minket, s egy ócska autón zötyögtünk új otthonunk felé, mely egy kis lakás, ahol már lakik egy család. Dolgoznunk kell, egy gyárban helyezkedtünk el, s ismételjük a rémségesen monoton mozdulatokat, minden napnak csak a végét várjuk. És csak várunk, és várunk, de nem tudjuk, mire. Élni kedvem nincs, meghalni nem merek: félem Istent, kitől az életet kaptam. Úgy érzem, ha eldobom az életem, a pokolra jutok."

"Kedves Naplóm!
november 2.
Budapesten forradalom van, és úgy érzem, ez az, amire én vártam. Odamegyek, úgy érzem, nem térek vissza élve, bátyám is velem tart. Harcolni kívánok a szabadságért, s úgy hiszem, ha végül ott halok meg, ez ellen még Istennek sem lehet kifogása. Talán ez az utolsó bejegyzésem."

E sorok után már csak az üres papír ásított rám fehéren. Borzongva húztam össze magamon a pulóveremet. Jártam egyet a házban, kivettem a táskámból pár szendvicset és egy almát. Hirtelen megint úgy éreztem, hogy megfagyok, minden porcikámat átjárta a hideg, majd pedig ólmos fáradtság ömlött szét bennem.
Amikor magamhoz tértem, a napló a földön volt, a golyóstollammal együtt. Kint már hajnalodott, sűrű, fehér köd gomolygott a fák között. Felugrottam, a szívem a torkomban dobogott. Itt van valaki! Biztosan tudtam, hogy a tollamat nem vettem elő, miért is tettem volna? A hátizsákom mélyén volt kettő is. A hátizsák nem volt felborulva, magától ki nem eshetett. Mikor vettem ki? Bár titkon ittam nem egyszer a bulikban, de soha nem süllyedtem odáig, hogy ne tudjam, mi történt. És ráadásul akkor még józan is voltam. Jeges rémületet éreztem. A naplóra esett a pillantásom, és a döbbenettől tátott szájjal vettem föl. Az üres oldalak közül néhány megtelt az addigi kézírással, de az én kék tintámmal.

Szatti írta...

"Ó, hát mégsem az volt az utolsó bejegyzésem. Amikor golyót kaptam a forradalom idején, egy pillanatig nagy fájdalmat éreztem, aztán mintha egy mágnes a fejem tetején kihúzott volna a testemből, huss- már felülről láttam magam, ahogy ott fekszem a macskaköveken. Hihetetlen volt, hogy mindent érzékelek, de engem többé senki sem lát és senki sem bánthat. Hatalmas fényt láttam aztán, s egy fényalak hívogatott türelmesen, éreztem, bármeddig hajlandó várni rám. S én úgy döntöttem, nem megyek vele azonnal. Eltűnt akkor, s én lassan fölfedeztem, ha akarok, bárhol lehetek, ha pedig igazán nagyon összpontosítok, erőt tudok kifejteni. A házhoz tértem vissza. Csúf zöld olajfestékkel rondították el valaha selyemtapétás falainkat, szobáinkat tantermekké alakították, ahol üvöltöző tanárokat és a félelemtől sunyi gyerekeket láttam. Ó, mennyire más volt az én öreg házitanítóm! Persze, az állami iskolák mindig is szörnyűek voltak, az én időmben is. Nem is jártam oda. Mily szörnyű lehet úgy tanulni, hogy az emberrel megutáltatják már idejekorán a tanulást...Egészen elborzadtam. S mikor egy gyermek kezét verni kezdte a tanár egy vonalzóval, erőt gyűjtöttem s taszajtottam egyet rajta. A tanár hatalmasat esett, a gyerekek nem mertek nevetni, de nagyon akartak, s ezt látván valamelyiket ki akarta pécézni magának, de én minden akkori erőmmel nekimentem, s a falnak vágtam. Eszelősen rohant ki a teremből. Még jó néhány hasonló dolgot tettem, s a ház lassan megszűnt iskolaként működni. Valahogy aztán meg is feledkeztek róla, túl szépnek találták a lebontáshoz, de túl félelmetesnek ahhoz, hogy bárki is használja bármire. Egy nagynéném visszatért Amerikából, idős volt már, s mikor megtudta, hogy áll még a ház, bizonyítván, hogy ő az egyetlen élő leszármazottja az Almássy családnak, a házat megkapta. De csak pár évet adott neki a Jóisten, azalatt majdnem olyan szépen berendezte, mint amilyen gyermekkoromban volt. Aztán meghalt, álmában jött át arra a síkra, ahol én vagyok. Meglepődött rajtam, örült is nekem, s egyből a fényt választotta, ahogyan arra készült is egész életében. Néha próbáltak betörők jönni, de az ő kedvüket elvettem attól, hogy újra erre járjanak. Azóta csak én lakom a házban, én, Almássy Matild. Szeretném, ha arra érdemes személyé lenne egyszer, cserébe csak annyit kérnék, hogy családom nevét vigye tovább."

Hosszan bámultam ki az ablakon. A ködöt lassan áttörte a napsütés. Megkönnyebbültnek éreztem magam. Már nem féltem.
Aztán hazamentem. Egy évre rá nagykorú lettem, volt néhány kapcsolatom, rövidek, és az egyik férfitól várandós lettem. Ő nem akart még családot alapítani, de én úgy döntöttem, megtartom a babát. Anyámmal addigra már pokol volt az élet. Eszembe jutott a ház és a napló...Egy őszi napon visszatértem a házhoz, egyenesen fölmentem a padlásra.
A gyerek vezetékneve Almássy lesz!- mondtam.
Megkerestem a naplót, kinyitottam, és vártam. Az ismerős hidegrázás jött, és amikor föleszméltem, csak pár sor állt a papíron:
"Menj a polgármesteri hivatalba, a ház most az önkormányzaté hivatalosan. Csak mondd, hogy meg akarod venni."

Szatti írta...

Féltem ettől az egésztől, nem is igazán értettem. És ha mondom, aztán mi lesz? Egy fillérem sem volt. Mégis úgy tettem, ahogyan Matild sugallta. Amikor elmondtam kérésemet a polgármesternek, először furcsán nézett rám, aztán összehúzta magán a zakót, remegett, úgy fázott...majd üveges tekintettel és furcsán lágy mozdulatokkal különböző papírokat vette elő, aláírta, lepecsételte őket, volt, amiért a titkárnőjét hívatta, aki igencsak ijedt arccal nézte főnökét, de nem szólt semmit. Látszott, hogy szigorú, hirtelen haragú férfi lehet, akivel jobb nem vitatkozni. Így hát elvitt néhány iratot, hogy majd elküldi őket postán a megfelelő hivatalokba, majd halkan kiment. A férfi ideadott néhány papírt, egy pillanatra a szemembe nézett. Borzongva jöttem rá, hogy Matild néz ki belőle. Rámosolyogtam.
Beköltöztem a házba. Kisfiam, Almássy László öt hónappal később megszületett. A kertben ültem vele a hintaágyon, szép májusi nap volt, és úgy éreztem, Matild hív. Kisfiamat az ágyába tettem, és fölmentem a padlásra.
Eszmélésem után ez állt a naplóban:
"A fény újra hívott, s én vele tartok, és eggyé leszek vele."
Lágy szellőt éreztem elsuhanni magam mellett és halvány rózsaillat lebegett a levegőben.
Immár én vagyok a ház lelke.

Szatti írta...

Vendégírói név: Brukú
Alkotás címe: Szemet szemért
Választott kategória: 1. A nevem Jack... és ez az én történetem

Október egyik szokatlanul ködös és hűvös estéjén Jack bortól mámorosan cammog a farmja végében ácsorgó faházába. A hold teljes pompájában virít a felhős égen így lámpás nélkül is látja, merre botorkál a földre hullott falevelek között. Közel s távol senki nincs a közelükben ezért hangos éneklésbe kezd.
- Meg jöttem. – ordítja félig dúdolva, amint megérkezik majd bevágja a fa ajtót maga mögött. A házban majdnem teljes a sötétség, egyedül a vacsora édes illata és a konyhából kiszűrődő halvány fény jelzi, hogy felesége merre jár. Jack leveti magáról a bőrkabátját és vastag bakancsát mielőtt elindulna. A vaskos faszekrényekbe és a vájogfalba kapaszkodva átszeli a pici, sötét előszobát és belöki a lengő ajtót. A félhomályba burkólózott konyhában alig egy-két faragott szekrény és egyetlen apró asztal van csak, amik között Andrea rutinosan mozog. Vékony magas termetén szürke, földig érő szoknya van, szőke hosszú haja arany zuhatagként terül szét keskeny vállain. Jack felmodul ezt látván és mint a cápa célba veszi a háttal álló nőt.
- Ha főzől miért nem vagy képes összefogni a loboncodat asszony? – kiáltja. Andrea felsikolt ijedtében és mielőtt megfordulna felkapja a deszkán heverő kést.
- Megint... megint ittál? – kérdezi reszkető hangon. Arca falfehér, hangosan kapkodja a levegőt és tágra nyílt szemeiben szikrázik a félelelem. Jack végig méri, könnyű szerrel kiveri a kezéből a kést majd földre taszítja a sikoltó nőt. - Kérlek ne bánts. – könyörög szépséges arca elé kapva a kezeit mire a férfi hátra hajtva fejét felnevet és ráönti a forró vízzel teli lábost.
- Az ördög vigye el a lelked Jack. – kiáltja zokogva majd feltápászkodik és bezárkózik az egyik szobába.Válaszul a férfi bont egy újabb üveg bort és leveti magát az egyik székre.
Jack az asztalra dőlve tér magához kótyagos fejjel. Hosszú percekig csak nézi a délutáni nap narancsos fényét, ahogy az aprócska ablakon keresztül megvilágítja a tűzhely kihűlt parazsát, a koszos földön heverő edényt és az üres polcokat. Felpattan, amitől a szék hangosan csattanva eldől. Egyenesen az előszobába rohan, de az apró szörmekabát helyett csak üres fogast és egy félig teletömött bőrőndöt talál.
- Hogy merészeli az az ostoba liba. - Felhördül és dühében kiborítja majd messzire hajítja a bőröndöt. – Csak jöjjön vissza... - néz a szétszórt ruhákra majd karba tett kézzel leül az ajtóval szembe.

Szatti írta...

A lemenő napot már rég elkergette az őszi éjszaka dermesztő sötétsége, mire Jack fáradtan megtámasztja fejét egyik kezével, hogy behunyva égő szemeit aludjon egy keveset. Az álmokat azonban egyből előzi a feltámadó szél egyre erősebb süvítése, ahogy beszökik az ablakok rései között. Felkapja a fejét és dermedten figyelni kezdi a ropogás és susogás alkotta hátborzongató zajokat. Mocorogni kezd majd lassan körbe néz. A félhomályos szobában a tűz fényével konokul játszva mozgó árnyékokat fest a a bútorokra, a szőnyegre, de még a falra is. Vaskos sziluettjüket a plafonig nyújtja, hogy aztán Jack fölé magasodva úgy zárják körbe, akár a börtön rácsai. Behúzza a nyakát és próbál száraz torokkal nyelni.
- Mióta ilyen nyomasztó ez a ház? - teszi fel a kérdést magának miközben ujjaival sebes ütemet diktál a kemény karfán. - Sosem voltam itt még egyedül. – kap riadtan észhez. Mit csinál ha esetleg történik valami? Vagy ha valaki a sarokban gubbaszt? Vagy... vagy az ágy alatt? És ő nem veszi észre. – Kapkodja a fejét az árnyékok felé majd újból az ajtóra néz, de Andrea most nincs sehol. A kutya ebben a pillanban jelenik meg mellette és ér hozzá egyik lábához. Jack ültében felugrik és maga alá húzza lábait. Dough a fotel közepéig ér így kövérkés pofáját a karfára támasztja, hogy barna gombszemeivel a gazdáját vizslassa. Jack nagyokat pislogva nyugzátta téves riadalmát, kénytelen-kelletlen elmosolyodik majd megpakolja a kandallót mielőtt kinézne az ablakon Andreát keresve.
A hűvös szél az összes fát és bokrot haragosan tépázza a hold halvány fényében, miközben felkavarja a földre hullott rengeteg levelet, hogy aztán a messzi sötétségbe hajítsa. Közlebb hajol, hátha a tornácon ücsörög a felesége, de csak a kialudt viharlámpásokat látja himbálózni az oszlopokon. Behunyja a szemét és bánatában lassan kifújja a levegőt, így az üvegen fehér pára folt jelenik meg. Amikor lassan nyiktja ki szemeit megfagy ereiben a vér. A múló párafolton keresztül két haragos szempár mered rá, ami a következő percben eltűnik az éjszakában. Jack felkiált és úgy berántja a kopottas függönyöket, hogy majdnem leszakadnak.
- Mi a franc...? – zihálja rémütlen, de benne szakad a szó, ahogy egy éles csikorgás végig szántja az ajtó külső felét. Lélegzet visszafojtva megfordul. A vaskos fa ajtó nagyot reccsen fájdalmában, ahogy megpróbálnak bejutni a kilincset rángatva. Jack pánikolva körbe pillant a szobán kiutatt keresve magának, amikor kivágódik az ajtó és nagy erővel a falnak csapódik. Gondolkodás nélkül a legközelebbi szekrénybe menekül. A ruhák közé préseli magát miközben reszkető kezét a szájára szorítja, nehogy felsikítson és elárulja magát. Az apró kulcs lyukba fúrja a tekintetét, hogy egyenesen az ajtóra tudjon nézni. A lyuk azonban elég szűk ahhoz, hogy csak részleteiben lássa a homályos szobát, a fotel mellől szűkölő kutyát és az üresen álló ajtót. Mégjobban meglapul a fogasok és cipők között le sem véve a szemét a szoba apró részleteiről. Feszült csend telepszik rájuk, amitől kirázza a hideg és égnek áll az összes szőr a hátán. Mégis mi folyik itt? Úgy dönt, hogy tovább figyel és kivár. Először egy percet. Hármat. Ötöt. Reszkető ujjai vége elfehéredtek és lábai is zsibbadnak. Tíz perc és még mindign nem történik semmi. Óvatosan kifújja az eddig benn tarott levegőt majd lassan kimászik és piszka vasért oson. A kutya továbbra is az ajtót figyeli vicsorogva, loboncos farka a föld irányába lóg, ezüstös szőre kicsit megborzolt.
- Andrea...? – hívja bátortalanul a feleségét.
- Kint vagyok, Jack. Az előbb láttam itt valakit. – hallatszik vékony félénk hangja az udvar felől.
- És ehhez rám kell törni az ajtót?- kiabálja egyre bátrabban majd felkarolja a legközelebbi lámpást és kilép a tornácra. Az éjszaka ugyan olyan csípős és zord, mint előző este, amitől kirázza a hideg. Feljebb húzza kockás ingje gallérját és egészen a lépcsők tetejéig sétál. Ekkor veszi a kútnál mocorgó vékony árnyákot. - Válaszolj ha kérdezlek, asszony. – türelmetlen hangjában inmáron nyoma sincs a félelemnek. Elindulna lefelé a lépcsőn ám megállítja az érkező válasz.

Szatti írta...

- Mert különben mi lesz? – az ismerős hang gyorsan formálódik át reszelős suttogássá, ami olyan, akár az üveget karcoló száraz faág.
- Te nem Andrea vagy. – állapítja meg gyanakodva – Akkor meg ki az ördög?
- Ha tudod a választ, miért kérdezed? – reccsen rá a különös hang majd a hozzá tartozó árnyék hirtelen megfordul így a hold tökéletes fényében felvillan csontos arccsontján és kiugró orrán vékonyan megfeszülő hófehér bőre, fekete feneketlen szemei, amiben minden remény elveszni látszik, szürke égnek álló haja, ami a felfelé szálló füsthöz hasonlít. Csontos, hosszú ujjaival, ódivatú, helyenként szakadt ingjét markolja, míg másik keze abban a régi nadrág zsebében nyugszik, ami alól paták lógnak ki és tapossák szét a hosszúra nyúló tökök indáit és leveleit.
- Dough... – észre sem veszi, hogy a kutya nevét suttogja kétségbe esetten. A kutya másodpercek alatt az Ördög előtt terem és morogva a kútnak szorítja.
- Azért jöttem, ami az enyém, Jack. – sziszegi fogai közül, ahogy az állat nyakörvén himbálózó feszületet figyeli gyűlölködve.
- Az ördög vigye el a lelked Jack. – ugrik be neki Andrea fohászkodó hangja. Hitetlenkedve rázni kezdi a fejét miközben próbálja a torkában felgyülemlő keserű gombócot lenyelni. Ne, ne, ne. Hogy történhetett ilyesmi? Most mégis mit csináljak? Oda hajítja a kezében szorongatott lámpást, ami darabjai törve szétterül a földön és lángoszlopot alkotva csapdáva ejti az Ördögöt a kút a és a kutya között. Az Ördög kellemetlenül felszisszen és össze szorított fogakkal körbe néz az egyre nagyobbra törő lángokon. Haragos arcán megfeszülnek a vékony rágóizmok és összevonja szénfekete szemöldökét ahogy a félelemtől reszkető férfira néz ismét.
- Alkut ajánlok. – kezdi megfontoltan miközben a megperzselődött ingujjáról lepöcköli a pernyét. - Ha vissza hívod a korcs kutyádat, akkor nem viszem el a lelked a Pokolra.
Jack hosszú percekig csak áll meredten maga elé bámulva, amikor füttyent egyet és a kutya vonakodva vissza sétál hozzá. Az Ördög könnyedén kilép a tűz gyűrűből és Jack felé indul.
- Hé, azt mondtad nem viszed el a lelkem. – tiltakozik felemelt kezekkel s egészen az ajtófélfáig hátrál.

Szatti írta...

- Meglehet, de az alkuval már a Pokolnak sem kellesz. – gúnyolódik diadalittasan. Megáll a tornác szélénél, felemeli egyik csontos kezét s csettintésére egy méreg zöld színű füst csóva pattan elő.
- Sem? Mi—mi-miről beszélsz? – dadogja pánikszerűen miközben a füst kobra szerű táncát figyeli.
- Azt hitted a Mennyország befogadja a hitvány lelked azok után, amiket tettél? – torok hangon felnevet s a következő percen újból komor arccal mered a férfire. Meglendíti a kezéd így a füst Jack mellkasába csapódik. A halálra vált férfi a tátotongó lyukhoz kapja a kezét s mielőtt még szólni tudna holtan elterül a nyirkos fapadlón. A füst nehézkesen felszáll a férfi mellkasából egy átlászó csepp alakú formát húzva magával. Lebeg egy darabig a merev test fölött majd az Ördög legyintésére a tökök irányába száll, hogy körözve fölöttük kiválasszon egyet és bele kényszerítse a lelket.
Andrea bekötött kezével olyan óvatosan kinytja ki a hátsó ajtót, amennyire csak tudja. Körül néz s csak aztán lép be a sötét és hideg házba. Csend van, nem hallani Jack horkolását sem pedig a kandalló tüzének ropogását. Lábujjhegyen az előszobába kikészített bőrőndért megy, csakhogy az ajtó nyitva áll és a ruhái szerte szét vannak szórva. Elkapja a pánik. Jack most utána ment volna? Nyúl az ajtóért, hogy becsukja, nehogy meglássa, hogy haza ért már, amikor apró mozgásra lesz figyelmes a kútnál.
- Ahhoz túl pici, hogy ember és túl halk, ahhoz, hogy Jack legyen az. Talán biztonságos megnézni. –elmélkedik az környezetét le ellenőrizve. Ahogy a tökök felé biceg ismét megmozdul valami a földön. Lehajol mikor odaér így az apró fényben meglát egy sikoltó arcot az egyik jókora tök sárgás felületén. Először ötletes gyerek csínynek hiszi, de ahogy egyre alaposabban szemügyre veszi letörik a mosolya. Az arc ugyan olyan lelketlen és faragatlan, mint amilyen Jack maga.
- Véletlen lenne...? – hümmög még mindig a tököt bámulva. Feljebb emeli a gyertyát, hogy a másik oldalát is megnézze, amikor az arc lassan a fény felé fordulva csodálkozóvá majd haragossá válik. – Ő átkozta volna meg? – szája elé kapja a kezét, amikor megböki a megszáradt vértől kemény kötés az arcát. Egy szó nélkül fel áll, otthagyja a gyertyát a földön majd elindul össze szedni a ruháit.