2015. december 12., szombat

Barbi - Halljátok a dobolást?

Ott álltam egyedül, farkas szemet nézve a tömeggel, melynek tagjai mind arra vártak, mikor vérzem el teljesen és omlok össze, akár egy rosszul felépített kártyavár. Nem tudtam, miként önthetném szavakba.
Emlékszem az éjjel minden apró részletére, érzékeim a végkifejletig tökéletesedtek arra a pár órára. Arcomon éreztem a lehulló harmat dermesztő fátylát, mely az éj sötétjében oly gyanúsan és láthatatlanul ereszkedett a rejtélyes égbolt felől, akár a háló, melyet a pók sző titokban, hogy gyanútlan áldozatait rabul ejtse. Még most is hallom fülemben a tücskök hegedűjét és a nótát, melyet eljátszottak újból és újból és a monotonitásból rögtön tudtam, legdermesztőbb perceim felvető zenéje ez. S a dobok… Tam Tam… az az átkozott dobolás, mely megőrjít, hisz oly nyugtalanná tesz, mert nem engedi feladni, pedig annyival könnyebb lenne. Halljátok a dobolást?

Az éj hideg volt akkor már, a nyár nem adott meleget sem a helynek, sem a szívnek. Magamra hagyott a nap, őszinte fényével és melegével együtt, s a múló nyár szép lassan magával vitte a környék minden derűjét. A természetnek csak gyanakvást, sötétet, és bánattól fűtött haragot hagyott. A csalódottság érezhető volt minden fűszál erőtlen hajlongásában, melyet régen táncnak hívtunk és melyhez a langyos szellő adta az édeni muzsikát. Most jégtől tépázott, kósza, fehér szelek próbálják táncra hívni a természet színeit, ám oly vadul kényszerítik őket, hogy meghajoljanak a vad ritmusra, hogy azok megrepednek, s lassan, méltóságuktól megfosztva, darabokban esnek a szikár földtenger hullámai közé. Nem tehetnek mást, csak kapaszkodnak darabjaik emlékébe, s hogy az élők sorába maradjanak, egykori pompájuk lebeg szemük előtt, dacolva a szürke hullámokkal, melyek lassan megfestik smaragdzöld testüket. Néhányan nem bírják, s jobbat remélve, átadják magukat a sodrásnak, szinte már teljesen szürke pizsamában, erőtlenül lebegve közelednek a földtenger mélye felé. Ám ekkor észreveszik a tengerfenéken lévő homokba fésült hullámokat, melyek egyre erősödő ütemre változnak, s haladást színlelnek, mintha egy láthatatlan fehér kígyó kúszna a homokban egy határozott célt követve. Majd ekkor jobban figyeltek az apró zsenge testek, s meghallottak valami egészen mély, tengert remegtető hangot. Tam Tam… Honnan jönnek ezek a hangok? Mit akarnak? Ti halljátok a dobolást?

Érzékszerveim oly intenzíven működtek, hogy egyszerre éreztem át mindent. A megvadult, őrjöngő tömeget, a pokol zenéjét hegedülő zsoldos tücsköket, a fehér rémként kísértő jeges szeleket, a megszakadt, fuldokló fűszálak siralmát, a tenger homokjának fodrozódását és az átkozottul idegesítő, egyre hangosabban menetelő, reménykeltő dobokat.
Nem tudom, mit csináljak, én őszintén mondom, nem tudom. Mit mondjak egy ekkora, hőbörgő tömegnek és egy ilyen szép reményét vesztő csodálatos világnak? Mit mondhatnék én, egyszerű teremtmény erről az egészről? És hogy mondjam el, hogy értsétek? Hisz, nem figyeltek, ha valaki egyszerűen csak beszél hozzátok. Nem bizony. Ezt tudtam, ide más kell. Valaminek jönnie kell. TAM TAM TAM TAM… Ahhh lassan már ordítanak ezek a dobok, Ti halljátok a dobolást?
Ekkor már kezdtem biztos lenni abban, hogy valami történni fog, így engedtem, hogy tovább érezzem a kibírhatatlant, mert talán akkor…, akkor… vége lesz. A tömeg egyre csak sokasodott, az igazság holdjának fénye pedig oly erősen világította be a környéket, mintha csak azt akarta volna tudatni, hogy most már nincs több bujdosás sem menekülés, ma mindent teljes fényben nézünk, úgy, ahogy az valójában van. Az apró és hatalmas szótlan, szőrös barátok is előbújtak a fák mögül, s a tömeg pusztító hangjától még királyuk is csak meglapult koronáját jelképező, egykor aranyszínű sörény alatt. Egyszerre meneteltek, csúsztak, másztak és repültek mindannyian, összhangban, mindig csak ütemre. És TAM TAM TAM TAM. Halljátok a dobolást?

Ekkor kezdtek érzékszerveim visszatérni normális működésükbe és végre már elmém is csendesebben mártózhatott e felbecsülhetetlen táj látványában. Lassan körbenéztem, a mozdulatok lelassultak, a hangok elhalkultak és egy pillanatra megszűntem hallani a dobokat is. Csak figyeltem azt a hatalmas világot, mely szemem elé tárult. Ez a világ most egy pillanatra más lett számomra, oly különböző, sokszínű, ám mégis egyetlen. Mindenki elfért egymás mellett, s egyetlen szűk pillanat erejéig azt képzeltem, hogy ők mind egyek. Hogy tömeg és fűszál, tücsök és földanya, jeges szél és szőrös barát, mind egyetlen élő, csodálatos, együttműködő élőlény. Sosem láttam és éreztem még ehhez foghatót. Az volt az érzésem, hogy ez lehet mindennek a lényege. TAM-TAM, TAM-TAM, újra hallom őket, erősödnek jelezve, hogy vissza kell térjek a valóságba. Onnan tudtam, hogy ez sikerült, hogy rájöttem, semmi sem oly színes és egységes, a tömeg hangja elnyomta a természet dallamát, s ki nem állt be zsoldosnak a tücskök közé, azt a földtenger hullámai ejtették áldozatul. S egyre erősödött minden hang, mindenki a saját nyelvén beszélt, ám a nagy zűrzavar s ordítozás közepette mégis tudtam, mind egyet akarnak: Hogy beszéljek! 

Ekkor kiléptem az emelvényre. TAM-TAM… Próbáltam a sokaságot egyként szemlélni, s mindenkihez egy nyelven szólni. Ám tudtam, hogy mindez lehetetlen. TAM-TAM, TAM-TAM. Éreztem, hogy itt én már nem tudok segíteni. A dobogás egyre hangosabb lett, s kezdett az az érzésem lenni, mintha egy hatalmas szív haldokolna a föld mélyében. A sokaság még mindig nem csendesedett el, s az arcokat szemlélve tudtam, mindenki a saját igazát kiabálja, de belül mégis mindenki egyért sír és egyet akar. Tudtam mindezt, ahogyan azt is, hogy itt én már nem segíthetek. Vészkiáltásuk kezdett megsüketíteni, s a dobok szólama egyre csak nyugtalanított, sőt néhány pillanat múlva azon kaptam magam, ahogy én is forrok a sokasággal együtt. Ekkor sikítottam… Olyan hangosan, mélyről jövően, félelemtől rettegően, s kétségbeesetten. Hirtelen a hangok elnémultak, a levegő megfagyott, a kíváncsi szemek rám szegeződtek. Ekkor hallotta meg az is a dobokat, aki eddig nem volt hajlandó. Én csupán annyit tudtam torkom szakadtából üvölteni: Halljátok végre a dobokat?
A dobok szinte ordítottak, jajveszékelésüket pedig a földanya hatalmas remegéssel kísérte. TAM-TAM, TAM-TAM. A földrengés és az üvöltő dobok játéka végül mindenki számára nyilvánvalóvá tette a tényt, itt valami nagy fog történni. Egy pillanatra a félelemtől remegő lelkek magukba néztek és csak kiáltoztak az életükért, félték megélni mindennek a végét, s kezdték megbánni tetteiket, melyekkel a föld ellen tettek. A föld ekkor megrepedezett és hatalmas morajló zajok közepette Földanya kitárta lelkét, s szétnyitotta szárnyait. Ekkor pillanthatta meg mindenki az elhagyatott palotát, melynek szívében az arany színben pompázó örök élet fája állt. A sok lefelé bámuló szempár könnyektől volt ittas. Sosem gondolta volna egyikük sem, hogy a földnek is van szíve, mely dobog, s él. Azt pedig végképp nem gondolták volna, hogy ez a szív fájni is tud, és kettéhasadni. A burok, mely védi pedig egykor csillogó palota volt, ám a földtenger fojtó hullámai ellepték, s homokkal próbálták kioltani az életet. A szívében álló fa pedig csak dobol és dobol…nektek…jelezve, hogy ő is él és vigyázzatok rá, mert ereje akkora, mellyel nem tud szembeszállni sem tömeg, sem zsoldos tücsök, sem földtenger hullámai, sem zsenge fűszálak, sem szőrös barátok. Ha egyszer fellázad, jajj nektek! S most ezek után, remélem kérdésem mindig meghalljátok majd az igazságos Hold fénye alatt, vagy ha nem is, a választ álmotokban ismételgetitek majd boldogan:

„Végre, hallom a dobolást!”

Nincsenek megjegyzések: