2015. december 10., csütörtök

Diana Soto - Árnyék


Egy szokásosnak mondható, éppen annyira unalmas nap volt, mint mindig. Engem pont az éjjel előtt osztottak be, így szerintük sokkal lelkesebben kellett volna dolgoznom, hiszen személyesen is ott lehettem, amikor a sötétséget felküldik a felettünk lévő világba. Azonban engem, valahogy sosem érdekelt annyira a sötétség. Talán ostobaság ezt állítanom, hiszen én is egy voltam a több ezer éjgyártó közül, viszont abban biztos vagyok, hogy én voltam az egyetlen, aki vágyott egy apró napsugárra. Na jó, nem mondom, hogy egész égő és forró tűzgömböt akartam, csupán egy a reggelt megsimogató napsugarat. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon olyan könnyen el lehet kapni, akár a sötétséget. A tanítóim, a barátaim, és a szüleim is óva intettek ezektől az álmoktól, és minden erejükkel azon voltak, nehogy egy pillanatra is egyedül maradjak. Megtanítottak az éjgyártás minden egyes lépésre, és remélték, hogy valahol, legbelül, talán én is élvezem. Be kell, hogy valljam, az elején tényleg élveztem. Furcsa érzés volt belépni a barlangba, ahol maga az éjszaka született. A súlyos sötétség rám telepedett, és alig tudtam levegőt venni. A tapasztaltabbak tudták, hogy a barlangban nem szabad levegőt venni, és olyan gyorsan kell lopni az éjszakában, amilyen gyorsan csak képesek rá. Persze, amikor én velük voltam, akkor valahogy elfelejtették közölni a legfontosabb szabályokat, ami majdnem az életembe került. Aki ugyanis sokáig belélegzi a sötétséget, az maga is a sötétség részévé válik. Szerencsémre a sötétségvágók még épp időben kiszabadítottak. Az amúgy barna hajam azóta ébenfekete, akárcsak a szemeim. Nem igazán zavar, hiszen ebben a borúsan egyszínű közegben nem sokan vették észre a különbséget, pont olyan vagyok, mint ők, egy árnyék a sok közül. 
- Árnyék! Nem jössz velünk? Felmegyünk napsugarat vadászni.
- Most nem tudok, éppen megírom a történetünket.
- Aztán legyek benne jóképű!
- Persze Vihar, majd biztos hazudok.

Amúgy Vihar tényleg az egyik leghelyesebb éjgyártó és mindig is tetszett valamiért. Igaz ő nem igazán vett észre, addig a bizonyos napig, amiről most írnom kell. Azért kell mindent írásba foglalnom, mert a vezetők meg akarják őrizni az utókor számára is, mint fontos tanulságot. Milyen vicces, hogy ahogy így visszagondolok, nekem akkor mindennek tűnt, csak fontos tanulságnak nem. Mint már fentebb belekezdtem, az éjgyártás egy igen összetett folyamat, és mindenki megtalálja a számára legkedvezőbb részt, amit azután egész életében művelni fog. Mire valaki az én koromba lép, addigra már biztosan tudja, hogy mit is szeretne a későbbiekben csinálni, én azonban még jócskán ingáztam a lehetőségek között. Megijesztett a gondolat, hogy ugyanazt kelljen csinálnom újra és újra, akkor még nem értettem az alkotás szépségét. Édesanyám kikönyörögte az egyik vezetőnél, hogy had lehessek ott, amikor az elkészült sötétséget felhúzzák a fenti világba. Anyukám tudta jól, hogy mindig is érdekelt, hogy mit rejthet az a világ, ahol minden sokkal nagyobb volt, mint mi magunk. Az ott élők képtelenek megfogni a sötétséget, túl nagyok hozzá. Mi, éjvágók, elég aprók vagyunk ehhez, és mindennap újra és újra felküldjük az az napra szóló sötétséget. Eleinte nem értettem, hogy miért annyira fontos pont ugyanannyi adagot felküldenünk, és ezt szóvá is tettem többször. A mesterek elmesélték, hogy a fenti világban nem csak sötétség található, hanem világosság is, amik váltogatják egymást. Mivel a fent lakók képtelenek erre odafigyelni, így vannak éjgyártók, és fénygyártók, akik vigyáznak a tökéletes körforgásra. Gyerekmesének hittem a tanításukat, és nem igazán érdekelt, amit mondanak. Azon a napon, mielőtt a következő adag sötétséget küldtük volna fel a csörlővel, úgy döntöttem, hogy megviccelem a dolgozókat. Elvettem egyet a zsákok közül, amibe a tömör sötétségből szoktunk lopni egy-egy darabot, és a barlang felé vettem az irányt. Tudtam, hogy tilos, amit teszek, de szerettem volna valami mást, valami vicceset csinálni. Már úgy léptem be, hogy én sem vettem levegőt, és egy jókora darabot elkanyarítottam a sötétségből. Senki sem vette észre, ahogy a folyosón settenkedtem a hatalmas zsákkal, majd oda álltam a csörlő mellé és vártam. Mikor két éjvágó kilépett a többiek közül, pontosan hárommaréknyi sötétséget helyezett a hordóba. Ahogy bámultam, csak arra tudtam gondolni, hogy egy ekkora hordóba sokkal több sötétség is belefér, így amikor a csörlőhöz léptek, én véletlenül beleejtettem a zsákot. Igen, biztosan véletlenül. Most már majdnem tele volt a vödör, ám a két éjgyártó nem vett észre semmit. Nyugodtam felhúzták a vödröt a felszínre, majd mindenki ment a dolgára. Igazából, valami viccesre számítottam majd, ám nem történt semmi. Legalábbis szerintem nem. 

Amikor felkeltem, az éjgyártók kétségbeesetten rohantak el mellettem. Ma senki sem dolgozott. Furcsálltam a látottakat, de nem gondoltam semmi rossza, egészen addig, míg a vezetők és a mesterek értem nem küldtek. Ebben a pillanatban derengni kezdett, az a zsák tiszta sötétség, amit előző nap csempésztem fel a fentiek világába. Félelmetes volt, ahogy minden vezető a mesterekkel együtt pattanásig feszült idegekkel meredtek rám.
- Mit tettél Árnyék? – Kérdezte tőlem Éjszaka.
- Én csak egy kis mókát akartam.
- Mókát? Sötétséget loptál a barlangból és felküldted.
- De csak egy kis zsáknyit. Ekkora bajt csináltam?
- Tudod Árnyék, nem véletlenül éjgyártók vagyunk, nem pedig mondjuk sötétség lopók. A tiszta sötétségnek hatalmas ereje van, hosszú munkával válik felküldhető éjszakává.
- De azt mondtátok, hogy fent van a nappal is, hát majd az legyőzi a sötétséget. 
- A nappal épp olyan gyenge, mint az a három marék szűrt és megformált sötétség. Az ellen, amit te felküldtél, nincsen menekülés. 
- Menekülés? Nem értem mester – szóltam, és a félelem kezdte átvenni a jókedvem helyét.
- Felborítottad az egyensúlyt – mondta Éjszaka egy olyan hangon, ami még a szívverésemet is lecsendesítette.
- Sajnálom… - csak ennyit tudtam kibökni, bár már sejtettem, a következő válaszát.
- Száműzünk téged Árnyék. Mától a fenti világhoz tartozol, ott fogsz megbűnhődni a tetteidért.

Amint e szavak elhagyták a száját két erős kéz ragadott meg. Ők voltak az őrök, akik egy pillecukorral nagyobbak voltak a többi éjgyártónál és a feladatuk a rend óvása, és a magamfajták kitoloncolása volt. Abban a pillanatban még nem értettem, hogy mi történik körülöttem, és a keserű fájdalom csak akkor nyílalt belém, amikor édesanyám könnyes szemével meredt rám a messzeségből. Nem búcsúzhatott el tőlem, csupán egy pillanatra nézett rám, mert így akart emlékezni az egyetlen lányára. Nem nézte, ahogy az őrök beletesznek a vödörbe, sem azt, ahogy a vödörrel együtt eltűnők a felszín felett. 
Bátortalanul dugtam ki a fejemet a vödörből és résnyire kinyitott szemmel kezdtem el körbetekintgetni. Azonban nem történt semmi. Senki nem kiabált rám, senki nem támadt meg, valójában nem volt ott senki. Amit a szememmel láttam, mind új volt és hatalmas. Amikor felpillantottam, egy hangtalan repülő szörny zuhant falevél könnyedséggel felém, mire én a vödör legaljára vetettem magam. A szörny azonban rászállt a vödrömet tartó rúdra és sárgás szemeivel méregetett engem.
- Te meg mi vagy? – Kérdezte tőlem.
- Én… én egy éjvágó vagyok.
- Magányosnak tűnsz. Gyere, elviszlek magammal valakihez, aki tud segíteni.
- Te ki vagy?
- Én a bagoly vagyok. Én az éjjelben élek, amit te készítesz.
Ő volt az első teremtmény, akit közelebbről is megszemlélhettem. Olyan nagynak és puhának tűnt, hogy sok kedvem lett volna megölelgetni, és kedves is volt, hiszen felajánlotta a segítségét. Lehet, jobban át kellett volna gondolnom, ám gyorsan elnyerte a bizalmamat. Megköszöntem a segítségét, és hagytam, ahogy a lábával átkaroljon. 
- Hogy le ne ess – tette hozzá.
Már épp elrugaszkodott volna, hogy a levegőbe emelkedjen, amikor valaki ránk támadott. Én igaz semmit nem láttam, csupán fekete kavicsokat, amik egyenesen új barátom fejét találták el. A bagoly mérgesen fordult meg és még rólam is megfeledkezett, így belestem a fűbe. Már éppen felháborodottan akartam közölni, hogy leejtett, amikor valaki kézen ragadott és azt ordította a fülembe, hogy futnom kell. Nem igazán gondolkodtam, így futásnak eredtem, miközben bagoly mérgesen felénk lendült. Ebben a pillanatban inkább félelmet éreztem a repülő szörny iránt, mint hálát. Amikor egy apró kis lyukon eltűntünk a bagoly szeme elől, fellélegeztem. Megmentőm felé fordultam, és próbáltam kitalálni, hogy hogyan szólíthatnám. 

- Nos, köszönöm … Te mi is vagy?
- Mókus vagyok, de te mi vagy? Őrült? Kérés nélkül belesétálnál egy bagoly karjaiba?
- Azt mondta, hogy segíthet.
Részletesen elmeséltem mindent az új barátomnak, aki bármilyen furcsa is volt, de hitt nekem. Fel-alá járt az odújában és úgy tűnt, mint aki nagyon gondolkodik.
- Tehát, nincs több nappal. Nincs több napsütés. Nincs több mogyoró, se makk, se tél, se nyár. Mind meghalunk, és ez a te hibád.
Bár a szavak felét se értettem, de csendben maradtam, mert igaza volt. 
- Akkor kapd el a sötétséget, és vidd vissza!

Igen, erre már én is gondoltam, csak az volt a baj, hogy a tiszta sötétség, mindenhol ott volt. Nem érezték a benne lévők, mivel csak egy zsáknyit loptam, de én éreztem. Nehezebben vettem a levegőt, tehát a sötétség már eljutott mindenhová, de tudtam, hogy van remény.
- Ahogy vannak éjgyártók, úgy kell lenniük fénygyártóknak is. Nekik tiszta fényt kell kiengedniük, és akkor újra visszaáll a béke. 
Mókus hitt nekem, és megígérte, hogy mindenben a segítségemre lesz. Pihentünk, majd mivel a nappal nem érkezett meg, elindultunk megkeresni a fénygyártókat. Mókus összes ismerősét meglátogattuk, majd az ismerősök ismerőseit is, ám senki sem tudott még a mi létezésünkről sem, nemhogy fénygyártók létezéséről. Hosszú napok teltek el így, mi pedig egyre fáradtabbak voltunk, egyre sötétebb volt, én pedig tudtam, hogy a feketeség hatalma egyre erősödik. Nem mertem elmondani mókusnak, mert attól féltem, hogy még jobban megutálna, így hagytam, hogy menjünk tovább. Utolsó esélyként mókus megmutatta nekem, hogy hol élnek az emberek. Igaz hallottam már róluk, élőben sokkal nagyobbnak tűntek, mint a mesterek meséiben. 

A következő napokban megállás nélkül látogattuk meg az embereket, figyeltük őket, hátha találunk csak egyet is, aki képes lenne visszahozni a fényt, az egyre növekvő sötétségbe. 
Egyre erősebben éreztem azt a hatalmas erőt, ami körbevett minket, és talán most először kezdtem felfogni, hogy mindez az én hibám. Ha elfogadtam volna a feladatomat, mint éjgyártó, akkor most is a barátaimmal lehetnék, és azt tehetném, amihez valóban értek. Ennél a pontnál el kellett gondolkodnom azon, hogy vajon, én mihez értek. Mondhatni mindent kipróbáltam a mi világunkban, de semmi sem fogott meg úgy igazán. Talán az én hibám volt, talán nem, most mégis szörnyen éreztem magam a történtekért. Mókus napról napra egyre gyengébb volt, és folyton aludni szeretett volna, akárcsak a többi állat. Sajnáltam őket, hogy nem érezték jól magukat a sötétségben, ám én is éreztem, ahogy szép fokozatosan maga alá terít az ereje. 

A mai napon hátra hagytam mókust, mert már nem volt ereje, hogy tovább jöjjön velem, és inkább egyedül folytattam a haszontalannak tűnő keresést. A város szélén üldögéltem magányosan, és azon gondolkodtam, hogy merre is induljak, amikor a dundi házak biztonságából kilépett egy hosszúra nyúlt árnyék. Nem mozdultam, mert biztos voltam benne, hogy úgysem vesz észre. Azonban ez az árnyék egyenesen felém lépkedett, mégsem éreztem fenyegetőnek a jelenlétét. 
- Ó, nem is láttam, hogy van itt valaki. Zavarhatlak? – Kérdezte csillogó hangon.
- Persze – válaszoltam meglepődve.
Egy ember volt. Nem olyan nagy és félelmetes, inkább gyereknek tűnt, bár én még most is eltörpültem mellette. Meglepett a gondolat, hogy ez az emberpalánta meg sem ijedt tőlem és nyugodtan mellém huppant. 
- Te ki vagy? – Szólt hozzám ismét.
- Én Árnyék vagyok.
- Nahát, hogy neked milyen szép neved van. Az én nevem Sunshine. Tudod mit jelent?
- Nem tudom.
- Azt, hogy napfény.
- Én még sosem láttam napfényt.
- Soha? Az meg hogy lehet?
- Úgy, hogy én az éjszakában élek, én gyártom a sötétséget.
- Oh, értem. Akkor úgy tűnik, hogy túl sokat gyártottál, mert meghalt a Nap.
Amilyen fiatal volt, olyan őszintén beszélt. Nem köntörfalazott, hanem nyíltan megmondta, hogy mit gondol, miközben nem akart megbántani. Nem tűnt szomorúnak, sőt napok óta ő volt az első, akinek az arcán láttam egy kis reményt. Nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg tőle.
- Te miért nem búslakodsz?
- Mert nekem van egy különleges nyakékem, amit édesanyám adott nekem, amikor kicsi voltam.
- És az a nyakék boldoggá tesz téged?
- Igen, mivel van benne egy darab a sarki fényből.
- Mi az a sarki fény?
- Nem tudom. Anyukám sosem mesélte el, az árvaházban pedig senki sem tudta igazából megmagyarázni.
- Megnézhetem?

Nem válaszolt, hanem óvatosan körbepillantott. Ő még hitt benne, hogy lehet más is rajtunk kívül, azonban az emberek és az állatok is a házaikba bújtak, és vártak. Ez a szép nevű kislány odahajolt hozzám, és kihúzott egy kis üveget a ruhája alól. Az üveg olyan fekete volt, akár az éjszaka, így nem értettem, mi különleges lehet a sarki fényben. Majd ismét körbe nézett, és amikor már biztos volt benne, hogy tényleg nem figyel minket senki, akkor lecsavarta a kis üvegnek a kupakját. Hirtelen fény árasztotta el őt is engem is, és olyanok lettünk, mint két izzó gömb az éjszakában. Megijedt és gyorsan visszazárta.
- Ezt még soha nem csinálta eddig – mondta remegve.
- Mit nem csinált?
- Kijött az üvegből. Eddig mindig bent maradt és épphogy világított. 
Nem tudhattam, hogy csak engem akar felvidítani, vagy tényleg az igazat mondta, viszont azonnal támadt egy ötletem. Tudtam, hogy a tiszta sötétség ellen, csak tiszta fényt lehetne bevetni, ám nem ismertem senkit, aki fénygyártó lenne, még csak nem is hallottak róla. Azonban ez a gyermek épp most mesélte, hogy ez a különleges ékszer egy fénydarabot rejt magában, azt pedig valakinek be kellett fognia. Reméltem, hogy igazam van.
- Gondoltál rá, hogy belekapaszkodj? – Kérdeztem óvatosan.
- Mármint mibe?
- Hát a fénybe. A te fényedbe.
- A fényt nem lehet megfogni – válaszolta.
- Persze, a sötétséget sem. Én mégis éjgyártó vagyok, tehát valaki mégiscsak meg tudja fogni.
- És hogyan fogjam meg a fényt?
- Én azt nem tudhatom, de talán próbált meg.
Már az jó érzéssel töltött el, ahogy a gyermek arca megtelt boldogsággal. Felpattant és szégyenlősen állt meg előttem. Kinyitotta a kis üvegcsét mire ismét fényleni kezdett, a kezével pedig ügyetlenül csapkodta a levegőt, azonban nem történt semmi. Többször is megpróbálta, de képtelen volt akár csak egy kis darabot is megfogni a fényből, ő pedig elszomorodott és leült a földre. Nem tudtam, mit mondhatnék neki, én magam is csalódott voltam. Letette az üvegcsét maga elé, és könnyes szemekkel bámulta, míg sírva nem fakadt. Felpattantam, hogy odamenjek és megvigasztaljam gyorsan, de akkor csoda történt. Az üvegcse felemelkedett a levegőbe és egyre erősebb fény terjedt szét, mire néhány ember az ablakokból kezdett lesni ránk. A következő pillanatban a nyakék apró darabokra törve hullott a földre és a fény egy ember alakját öltötte fel. Még a lélegzetem is elakadt annyira gyönyörű volt. Soha nem láttam még egyetlen napsugarat sem, most pedig itt állt előttem az egyetlen az egész városban, s talán az egész földön. A fény lassan közelített a kislányhoz, aki minden egyes felé tett lépés után egyre jobban ragyogni kezdett. 
- Édesanyám! – Kiáltotta Sunshine.
A női alakot öltő sarki fény átölelte a gyermeket, aki maga is fényből készült testet öltött magára. Csak pislogtam értetlenül, és ledöbbenve figyeltem, ahogy az anya átöleli szeretett gyermekét, miközben egyre hatalmasodó embertömeg vette őket körül. Ölelésük forrósággal töltött el mindenkit, míg a két test emelkedni nem kezdett. A fény harcolt a megerősödött sötétséggel, én pedig menedéket kerestem a fák árnyékában. Mókus is riadtan kutatott utánam, mivel ő is észrevette a ritka jelenséget. Az emberek elözönlötték az utcákat és kik ijedten, kik reménnyel telve figyelték a sarki fényt, ahogyan utat tör a tömör sötétben. 

Sunshine már nem volt kislány többé, inkább egy fénycsóva, aki boldogan szaladgált fel-le a levegőben. Észrevette, hogy eltűntem és most a fák között kiabálta a nevem. Szégyenlősen léptem ki az egyik vastag fatörzs mögül, hogy végre megtaláljon.
- Árnyék, végre, hogy megvagy. Képzeld, anyukám végig itt volt mellettem, itt lógott a nyakamba. Ő a sarki fény királynője, és azt mondta, hogy meg akar téged ajándékozni. 
Ahogy ezt kimondta, a női alakú fénycsóva is felém lebbent és gyorsan utolérte a lányát. Annyira ragyogott, hogy nem tudtam ránézni, nekem is hunyorognom kellett. Majd minden félelmem elszállt, mikor a bársonyos hangján megszólított.
- Tehát te vagy az, aki segítettél a lányomnak, hogy megtaláljon engem. Hogy hívnak?
- Árnyéknak felség.
- Nos, Árnyék, kívánj valamit, amire a legjobban vágynál.
- Felség, én nagyon örülök, hogy Sunshine boldog lehet. Szeretnék hazamenni és helyre hozni, amit tettem. Csupán egy apró zsák sötétséget engedtem szabadjára, így azt kívánom, hogy legyen ismét a zsákban, hogy hazavihessem. 
- Árnyék, nem csak a lányomnak segítettél, hanem ezzel a kívánságoddal mindenkit megmentesz. Teljesítem hát, amit kértél.
A királynő visszahozta nekem, az oly messzire elkóborolt sötétséget és bezárta a zsákba. Odaadta nekem, majd a lányával együtt búcsút vettek, és haza indultak. Mókus elkísért egészen a vödörig, amelyet valamiért nem húztak vissza a többiek, így félve ugyan, de belemásztam. Megköszöntem mókus segítségét, és megígértem, hogy még találkozunk egyszer. Amikor hazatértem, azonnal a mesterek elé vittek, majd elkísértek a barlangig, hogy a sötétséget elengedjem ott, ahol nem tud nagyobb károkat tenni. Ezután a mesterek visszavonultak és tanácskoztak a sorsomról. Édesanyám végig ott állt mellettem, fogta a kezem, és azt hangoztatta, hogy nem lesz semmi baj. Igaza volt. A mesterek nem büntettek meg, sőt, megengedték, hogy ki-kimenjünk a fenti világba. Azóta mókussal a legjobb barátok lettünk és Sunshine is többször meglátogatott minket.

Tényleg nem vagyok olyan, mint a többi éjgyártó, mivel én a fényre születtem. Míg a családom és népen a lenti világban gondoskodnak a körforgás fenntartásáról és a fiatalokat tanítom a fény elkapására. Csupán egy-egy apró darabot veszünk el belőle, jól elrejtjük, hogyha a jövőben egy kíváncsi éjgyártó kiengedne egy újabb zsáknyi sötétséget, akkor mi magunk menthessük meg a szeretett világainkat.

Nincsenek megjegyzések: