2015. december 11., péntek

Fantázia világa - Résztvevők voltak

Dorothy Large - A Borostyán tó

Orion ismét kiszökött a biztonságot nyújtó, több ezer holdnyi, fényűző kastélyból. A huszonéves férfi már több mint tíz éve, mindig ugyanazon a napon, ugyanabban az időpontban kisettenkedett a palota hatalmas, arannyal keretezett ajtaján, hogy több mérföldnyit gyalogoljon a hírhedt Borostyán tó felé. Abban az időben az édesanyák azzal ijesztgették rosszalkodó gyermekeiket, hogy Symphanon eljön értük a mélyből, hogy magával vigye őket, miközben alszanak. S, hogy a tó éjfekete hajú, kegyetlen szelleme mit csinál ezekkel a gyerekekkel a víz sötétjében, senki sem tudja. Hiszen – ahogyan az édesanyák szokták befejezni a történetet – senki sem jött még vissza, hogy elmondja.
Orion gyermekkorában is kíváncsi, bátor gyermek volt. Az egész királyság tudta, hogy kiváló hadvezér és uralkodó fog válni belőle. Talán még apjánál is hatalmasabb lesz, kit csak úgy emlegetnek, hogy a Legyőzhetetlen Kyran király.

Orion nyughatatlan természete révén, ő maga is hallhatta párszor ezt a történetet a Borostyán tóról, amit türelmetlen édesanyja még rémisztőbben mesélt el neki. A fiút - ahelyett, hogy megijedt volna – leküzdhetetlen kíváncsiság kísértette éjszakákon keresztül. Egy estén végül megelégelte és úgy döntött, ha létezik ez a sátáni nőszemély, majd ő elintézi, hogy ne ragadjon el több gyermeket. Orion képzeletben már többször is lejátszotta magában a pillanatot, mikor az egész királyság őt fogja majd ünnepelni bátor és önzetlen tette miatt.
A szőke gyermek felhúzta a legelegánsabb ruházatát, az övére tűzte azt a kis méretű kardot, mellyel az apja tanitgatta vadászni, s a cselédeket, éjjeli őröket kijátszva, elszökött a kastélyból. Orion bátor és magabiztos volt az első pár méteren keresztül, elméje újra és újra lejátszotta neki a képet, hogy szülei milyen büszkeséggel fognak ránézni, s, hogy micsoda ajándékokat fog kapni a királyság lakóitól. De a sötétség, amely hirtelen körülvette, ahogy a kastély eltűnt a horizontról, megrémítette. Az apróbb neszek a lába alatt, a halk morajlások mögötte, az állatok halk zörejei még a legbátrabb tíz éves gyermeket is visszavonulóra intene. Orion fejében is megfordult az ötlet, ujjai görcsösen feszültek rá az övén függő hüvelyre, amelyben a kése lapult.

A csípős, hideg levegő bekúszott ruhája alá, végigfutott a gerincén, s őt pedig kirázta a hideg. Úgy érezte, hogy a fák, melyek mellett elhalad, figyelik őt. Elméje különböző árnyakat és nem emberi alakokat vetített elé , melyektől majdnem sírva fakadt. S mikor maradék bátorsága is elillant, eldöntötte, hogy visszafordul és meg sem áll a meleg, biztonságot nyújtó kastélyig, ahol a szomszéd szobában apja hangosan horkol, édesanyja pedig csak halkan szuszog. Mikor körbenézett és a haza felé vezető utat kutatta szemével, rájött, hogy teljesen eltévedt. Több kilométernyi séta után adta fel teljesen. Térdre rogyott és hangos zokogásba kezdett, amely trombitaszóként hasította át az éjszaka csöndjét. Orion félt, fázott és éhes is volt. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni és a remény halovány szikrája sem villant már fel előtte. Fél órán keresztül ült egy helyben, karját maga köré fonva, forró lehelete apró ködfelhőt formált cserepes ajka előtt, szeme pedig már bedagadt a sok sírástól. Nem sokkal később zokogása csillapodni látszott, elméje pedig kétségbeesetten menekülési lehetőségeket próbált kitalálni.
Lassan feltápászkodott a hideg, mocskos földről, elegáns ruháját leporolta, magához vette éles kését és azt ölelve araszolt lassan előre. Rájött, hogy milyen buta is volt mikor elindult, hiszen azt sem tudta pontosan, merre lehet ez a bizonyos Borostyán tó. A mese sosem foglalta magába a pontos helyet, csak azt, hogy apja királyságától több mérföldnyire, egyenes úton.
Orion nem tudta, hogy mennyi idő telt már el. Lehet, hogy csupán egy óra, de az is lehet, hogy már öt vagy hat órája távol volt az otthonától.

Szeme kíváncsian fürkészte a tájat, hátha a telihold erős fényében megpillant, egy ismerős fát, hídat vagy bármit, amely legalább egy apró jelet adna neki, merre is kéne elindulnia. Hirtelen megcsillant a távolban két apróbb, narancssárga kör alakú ismeretlen dolog, Orion pedig gondolkozás nélkül rohanni kezdett felé, hiszen megörült, hogy végre nem csak a végtelen sötétség veszi körül. Az apróbb kiálló gallyak és ágak lelassították a futásban, de úgy érezte, hogy semmi sem állíthatja meg. Nem akart többé egyedül lenni az éjszakában, hiszen megszokta, hogy szinte az egész királyság körülötte van, s ezért igényelte az emberek társaságát.
Orion megállt azon a helyen, ahol a csillogást látta, körbenézett de semmit nem látott. Csalódottan kifújta a levegőt, de mikor meghallotta a morgást a háta mögött, gerince hirtelen egy feszült egyenesbe vágta magát. Mély, öblös, állatias hang dörmögött mögötte, ő pedig nem mert megfordulni. A fiú lába a földbe gyökerezett, a könnyek a szemébe fagytak, s egész testében remegett. Agya megállás nélkül, kétségbeesetten segítségért könyörgött, imádkozott, s megígérte Istennek, hogy ha most megmenekül, soha többé nem fog rosszalkodni, s hatalmas hadvezér lesz belőle. Egyre közelebbről hallotta a hangot, az állat lassan, óvatosan közelítette meg Oriont. A halálra rémült gyermek fokozatosan fordította fejét a hang irányába, tekintete pedig megállapodott a hófehér farkason, kinek vicsorgó pofájából habzó nyál folyt végig a bundáján, vérben izzó szemei pedig Oriont bámulták.

A fiú rohanni kezdett, nem is figyelve, hogy merre, de tudta, hogy mind hiába. Gyors volt, de egy farkashoz képest nem volt semmi esélye. Az állat ott loholt mögötte, s már rá akarta vetni magát a fiúra, de hirtelen Orion lába köré tekeredett valami, s húzni kezdte őt a földön. Bőre lehorzsolódott, több sebből kezdett vérezni szinte mindenhol, majd végül hangos csobbanással a hideg vízbe esett. Hiába kapálózott minden végtagjával, sehogy sem tudott a felszínre jutni, tüdeje pedig fél perc múlva lángolni kezdett. A semmiből hirtelen egy emberi kezet érzett az arcán, s nem sokkal később valaki magához szorította. Orion kinyitotta a szemét a víz alatt, de csak fekete, hínár szerű dolgot látott. Felnézett, s látta a hold fényét és azt is, ahogy a farkas a víz felszínét nézi, majd fogja magát és lassan elsétál. Szinte ugyanebben a pillanatban a fiú felbukott, s mélyen beszívta a hideg, csípős levegőt, torkából pedig hangos, rekedt köhögés tőrt fel. Arcáról patakoztak a könnyek, hangosan zilált és azt a valamit kereste, ami fogva ejtette őt a vízben. Biztos volt benne, hogy a Borostyán tó réme, Symphanon lehetett csak. Kimászott a vízből, kihúzta a hüvelyéből kardját, de mikor megpillantotta a „démont”, meggondolta magát. Orion egy öreg, rút, ragyás boszorkányra számított, hosszú, fekete karmokkal és démoni nevetéssel.
Symphanon egy nagy sziklán ült a tó mellett, hófehér, csupasz testét bevilágította a hold fénye, arca gyönyörű és kedves, ajkai oly vörösek voltak, mintha csak borral lennének áztatva, keblei teltek, csípője pedig kecses és karcsú volt. Formás lábfejét a vízben áztatta. Oriont figyelte smaragdzöld szemével, s csak halványan elmosolyodott a fiú gyermeki zavarán.

Orion azóta minden évben, ugyanabban az időpontban visszatér a Borostyán tóhoz, s mikor hazaért mindenkinek elmesélte, hogy találkozott a tó szellemével, de persze senki sem hitt neki. Kezdetben azért tért vissza hozzá, hogy rávegye a leányt, hogy menjen hozzá feleségül. Symphanon nem tudta elhagyni a tavat, ahová évezredekkel ezelőtt belefulladt. Ennek ellenére Orion nem tudott elszakadni a halott nőtől, aki tíz évesen megmentette az életét.

A fiú azóta felnőtt férfivá cseperedett, szőke hajába sötétbarna tincsek kúsztak, arcát borosta fedte, válla kiszélesedett, keze kiizmosodott a harcok és az edzések során. Gyermeki hangja méllyé és öblössé változott, de lelkében még mindig ugyanaz a kisfiú maradt, aki beleszeretett a Borostyán tó rémébe. Ezen az éjszakán is elindult a nőhöz. Hatalmas reményeket fűzött ehhez a kapcsolathoz, feleségül akarta venni és családot szeretett volna alapítani, Symphanon-al, ki nem öregszik. Ezen az éjszakán is ugyan ott ült a leány, szépsége még mindig elbűvölő és megbabonázó volt. Orion helyet foglalt mellette, megszorította a kezét és arról a háborúról kezdett mesélni neki, amit a népe pár hónapja vívott az szomszédos országgal. Teljesen beleélte magát, ahogyan azt magyarázta el neki, hogyan végezték ki az ország királyát, fejét pedig egy karóra akasztották és úgy vonultak végig a városokon. Abban a reményben osztotta meg vele ezt a történetet, hogy Symphanon erősnek és bátornak fogja gondolni őt és, hogy rájön, hozzá kell mennie feleségül, hogy végre békességben és biztonságban élhessen vele a kastélyban.
- Fejezd be a háborúzást – csilingelte a lány vékony hangján. - Félek.
- Sosem engedném, hogy bárki is bántson téged – húzta ki magát Orion. - Előbb ölöm meg őket, mielőtt lehetőségük lenne rá.

Orion nem tudta, hogy ezek lesznek az utolsó szavai. A férfi nem tudott többé mozogni, szoborrá merevedve ült a sziklán, szíve hevesen döngette a mellkasát. Nem tudta, hogy mi történhetett vele. Symphanon felállt, megragadta a férfi kezét és behúzta maga után a tóba, le a mélybe, ahol már csak sötétség van, semmi más. Orion legnagyobb megdöbbenésére ismerős arcokat pillantott meg maga előtt. A kastély falain függő festményekről ismerte fel őket. A legnagyobb hódító királyok és hadvezérek sikolyba rándult arcát látta, ahogyan némán üvöltenek a vízben, végtagjaikkal kétségbeesetten csapkodtak, de ahelyett, hogy egyre feljebb, csak lejjebb süllyedtek a mélybe.
Orion Symphanon kedves, csilingelő hangját hallotta maga mellett:
-Bűneik miatt kárhoztattak arra, hogy büntetésük az örökké tartó fulladásos halál legyen.

Orion tüdeje égett, a félelem olyan formája ölelte körbe testét és lelkét, melytől úgy érezte, rögtön szívrohamot kap. Nem akart erre a sorsa jutni, élni akart, s folytatni mindazt, melyre a szülei tanították.
-Fejezzétek be a háborúzást. Félek!

Az édesanyák rosszul tudták a történetet. Symphanon nem a rosszalkodó gyermekeket ragadta el a Borostyán tó mélyébe, akik későn mentek lefeküdni, nem fogadtak szót vagy szemtelenek voltak szüleikkel. Hanem azokat, kik úgy gondolták, bármelyik földi élet felsőbbrendű lehet egy másiknál.


Búzavirág - A homokba temetett

Szemhéjaim elnehezültek, ahogy a napfény végigsimította az arcomat. A csontomig ellágyított a meleg, valósággal szétfolytam a forró homokon. Sötét hajam glóriaként terült szét körülöttem. Mélyen magamba szívtam az alacsony fácska édes, bódító illatát, ami csordultig betöltötte az elmémet, a gondolataim szertefoszlottak a béke tükörsima tengerén. Belesüppedtem a homokba és hagytam, hogy a szemem lecsukódjon. 

De épp csak egy pillanatra; rémülten pattantam fel a halk kaparászásra az elhagyatott templom ajtaja felől. Egy oszlop mögé húzódtam, várva egy rém, egy bestia megjelenését. De a félhomályból csak egy serdülő lány lépett elő, hosszú köpenye a földet súrolta, csuklyája alól égővörös tincsek kandikáltak ki. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy felpillantson és észrevegye, ahogy kicsi testem ott remeg a fal mellett. De ő nem nézett fel. Mereven bámulta a földet, halk imát mormolt magában, csinos szemöldökei összeszaladtak az erős koncentrációban. Szokatlanul sápadt ujjai könyörögve kulcsolódtak össze. A tetőn tátongó lyuk felé mondta tovább a monológját, kezeit az ajkához emelte, hogy megcsókolhassa őket a halk Ámen után. 

Az újabb neszezésre beszaladt mellém a fal tövébe, a hatalmas oszlopok biztonságos rejtekébe. Hosszú mutatóujjával pisszt jelzett, ahogy odafordult hozzám. Felesleges volt figyelmeztetnie, még a levegőt sem hagytam hangosan kiszökni a tüdőmből. Bólintottam, de ő már nem törődött velem. Széles mosollyal az arcán szökdelt át a csarnokon, karjait sudár kedvese nyaka köré kulcsolta. A férfi boldog nevetéssel szorította magához, könnyedén a levegőbe emelte és megforgatta néhányszor. A lány kék szemei fényes csillagokként ragyogtak sápadt hold arcán, ahogy hitetlenül tapogatta a kedves arcát. Csakugyan ő? Nem merte elhinni. Még látta a hátán a fegyvert, amely annyi ember halálát okozta a háborúban és hiába tudta, egyszer lakolnia kell ezekért az Úr színe előtt, most csak a hazatértére tudott gondolni. Hosszú évek óta nem látta őt, az idő gyötrelmesen lassan telt azalatt. Kérők sorát utasította vissza, imák hadát motyogta ebben a templomban, azon a napsütötte homokbuckán állva, ahol még én is feküdtem néhány perccel ezelőtt. Kézen fogta kedvesét, odavezette és leültette a felforrósodott homokra. A férfi az ölébe húzta őt, végigsimított megzabolázhatatlanul göndör tincsein, vékony, beteges arcán, szemein esőfelhők vonultak át egy pillanatra. Éreztem, hogy tudja: a lány halála már elkerülhetetlen. Talán ez az utolsó alkalom, hogy így üldögélhetnek itt, apáik elől bujdosva, tökéletes békében. Anélkül, hogy bárki emlékeztethetné őket a szomorú igazságra. A lány csicsergett, évek meséit próbálta bepótolni a kiscsikók születésétől a falubeli mélyen tisztelt asszony haláláig. De egyszer sem említette meg az orvost, és azt, ahogy fekete ruhájában megállt az ágya mellett. Megcsóválta a fejét. Mindenki tudta, mit jelent. Nem mondta el, hogy az édesanyja éjszakákon keresztül sírt a Biblia olvasása helyett, az édesapja pedig már megrendelte a koporsót. Pedig a fiú is tudta. Mégsem merte elmondani. A férfi szomorúan hajolt oda hozzá, egy forró csókkal pecsételte le az ajkait, hogy végre ne beszéljen. Érezni akarta még egyszer utoljára ezt a melegséget, ezt a bizsergető áramütést, amely végigszalad a testén és minden értelmes gondolatot kitöröl az elméjéből, mígnem csak a lány marad. És az, hogy mindennél jobban szereti őt. A háborúban a lány levelei tartották életben, minden pillanatban azt leste, mikor láthat egy újabb sort azzal a finom kis kézírással. Még az orrában érezte a megsárgult, százszor kézbe vett lapok illatát. Elhúzódott a lánytól és gyengéden letörölte a szerelme kicsordult könnyeit. Erősnek mutatta magát, pedig valójában ő is a sírás határán állt. Hagyta, hogy a lány a vállába fúrja az arcát, elzokogja az összes bánatát. Nem is szólt közbe, csak megnyugtatóan simogatta a karjaiban remegő szerelme hátát. Mintha már nem létezne a rossz a világban. Mintha megállt volna az idő. De a percek tovaröppentek. 

Az ég hirtelen beborult, a lány reszketése pedig szép lassan megszűnt. Elhaltak a könnyei, a szipogás. És a lélegzetvétel. A fiú arcán legördült az első kristálycsepp, majd azt követte ezer, miközben tehetetlenül ölelte magához a kihűlő félben lévő testet. Szájából hangos, fájdalmas ordítás szakadt fel, a bordái mögött pedig hallottam, ahogy összeroppan a szíve. Milliárd darabra tört, a szilánkok megsebezték, felsértették belülről, maradandó károkat okoztak. A lány selymes, vörös hajába fojtotta a zokogást, nehogy odavonzza a falusiakat. 

Órák teltek el, mígnem a férfi lassan megnyugodott. Arca még mindig a gyötrődés grimaszába rándult, de már képes volt felállni és arrébb kotorni a homokot. Az ujjai között peregtek a szemek. Hiába voltak forróak, ő mégis jéghidegnek érezte őket. A könnyed szellő játéka orkánnak hatott, az ég beborulása örökké tartó esőnek. Óvatosan lefektette szerelmét a frissen ásott gödörbe. Utoljára még megcsodálta finom vonásait. Szemhéjai mögött látni vélte a kék ragyogást, amelyben eleven tűz égett. A puha ajkak finom ívére pillantva érezte száján a perzselő csókokat. Kezébe vette a vékony ujjacskákat, megszorította őket, szíve mélyén még mindig remélve, talán választ kap. De egy zaklatott szívdobbanás sem felelt az övére. Lassan öntötte vissza a homokot, kihasználva minden percet, amit még kedvesével tölthet, de nem tarthatott örökké. A lány köpenyének szegélye is eltűnt a tengernyi csillogó szemecske alatt. A férfi apró vászondarabot vett elő a zsebéből, tenyerébe hullajtott belőle egy magot. Épp olyan fáé, mint ahol kisgyerekkorukban először meglátták egymást. Ahol először lopott a fiú csókot a megszeppent kislánytól. Majd ahol átadta neki az eljegyzési gyűrűt az édesapa beleegyezése nélkül. Millió titkot őrzött az a fa. Most pedig még egyet rá kellett bíznia. Eltemette a magocskát a puha homokba és szentül hitte, hogy fog még alatta üldögélni. Hogy ez sosem múlik el. Nagy könnycsepp gördült le az arcán, sötét foltot hagyott a száraz homokon, majd felállt és szélsebesen rohanva hagyta el a csarnokot. És hagyta itt a szívét. 

A szemhéjam felpattant valami zajra. A forró homokon feküdtem, a virágzó facsemete illata teljesen beburkolt. Meleg napfény simogatta az arcomat. A félhomályból egy szakállas férfi lépett ki, arcán borzas szakáll, kezében kis locsolókanna. Mélyen a szemembe nézett. Még láttam a hátán a fegyvert, amely annyi ember halálát okozta a háborúban és hiába tudta, egyszer lakolnia kell ezekért az Úr színe előtt, most csak élete egyetlen szerelmére tudott gondolni. 

Babu Miriel - Óváros

Bella lassan lépdelt a járdán az esti szürkületben, a magas, fagerendás házak fenyegetően tornyosultak fölé, tetejük elveszett az őszi ködben. A szél néha végigsöpört az utcán, száraz leveleket és újságpapírt sodorva magával, a tél eleji hideg bekúszott a lány ruhája alá és fagyos ujjaival végigszaladt a bőrén. Bella megrázkódott és szorosabbra húzta magán ballonkabátját. Csizmájának sarka kopogott a nedves macskakövön, ahogy bolyongott az elhagyatott környéken.
Valahol erre kell lennie - gondolta magában, miközben feltekintett a házak teteje felé, a szürke felhőt fürkészve. - Azt mondta, ha segítségre van szükségem, a toronyban megtalálom - végigpörgette magában a lehetőségeket, próbált visszaemlékezni, merre látott tornyokat, majd rövid habozás után elindult balra.
A kis sikátorból egy főútra jutott, amit halványan megvilágított a kandelláberek fénye. Behunyta a szemét, majd ismét balra kanyarodott, elhaladt a bedeszkázott ablakok mellett, az utca végén egy kis tér tűnt fel.
Bella körbefordult, majd tekintete megállapodott egy hatalmas templomon. A gigantikus épület mögött a hold fénye derengett át a felhőkön, a templom oldalán vízköpők vicsorítottak, egy fekete madár rebbent fel a közeli fák ágairól, de az állandó csend úgy ölelte körül az ősi, sivár köveket, mintha valamit őrizne a templomban. A torony óráján a mutató elérte a tizenkettest és hangos kondulással törte meg az éjféli csendet.
Kifejezetten kísérteties - szaladt át a gondolat a lány agyán, ahogy a templomtornyot fürkészte, majd nagy lélegzetet vége elindult a fa ajtószárnyak felé. - Mi van, ha nem lesz itt? - ijedt meg egy pillanatra, de utána elhessegette a gondolatot, semmilyen más tornyot nem látott az óvárosban. És egy angyal hol máshol rejtőzne el, mint egy templomtoronyban?
Az ajtó elé érve a hideg kilincsre tette a kezét, a hideg belecsípett a tenyerébe. A szél felzúgott, az egyik lámpa fénye kialudt, majd felkapcsolódva zizegve villódzni kezdett. Bella összerezzent, ahogy egy nagy, fekete toll libbent el a szeme előtt, majd puhán leszállt a földre. Lehajolt, óvatosan a kezébe vette és felnézett az óratoronyra. Az egyik kiugró gerendán egy fekete alak guggolt, két hatalmas, fekete szárnyát méltóságteljesen kitárva fürkészte fentről a teret. Szeme megvillant a holdfényben, ahogy suhogva a levegőbe vetette magát és a tornyot megkerülve leszállt a térre, felkavarva az őszi leveleket. Bella megfordult és az angyal felé vette az irányt.
A férfinak teljesen szokványos kinézete volt, angyal létéhez képest. Barna haja csapzottan meredt az égbe, sötét szemével várakozón tekintett a közeledő lányra. Fekete, galléros szövetkabátot és fekete farmert viselt az elmaradhatatlan hegyes orrú cipővel, kezét a kabát zsebébe süllyesztette.
- Gabriel - szólította meg a lány. Az angyal nem hitte volna, hogy ez a pillanat eljön, de még azt sem, hogy Bella megtalálja. Az óvárosba keveset járnak az emberek. A lány arcán határozottság tükröződött, ahogy arcából újra és újra kifésülte a szél által odakergetett hajszálakat, az angyal válaszára várva.
- Bella - biccentett Gabriel. - Hát megtaláltál.
- Nem volt könnyű - futott át a bosszúság a lány arcán. - De szükségem van a segítségedre.
- Mondjad.
Bella az angyal füléhez hajolt és belesuttogta a kérést. A férfi arca elkomorodott, de bólintva jelezte, hogy érti. Átfogva a lány derekát nagyot csapott hatalmas szárnyaival, újra táncra perdítve a zörgő faleveleket, fekete tollak szálltak szét a szélrohamban.
A templomtorony tetején leszálltak, majd egy fehér, vakító villanás után semmivé lettek.
A tér üresen ásított utánuk, a lámpa ismét rendesen világított, a szél immár egyedül süvített végig a recsegő házak között, egy kóbor lelket sem találva már az egész óvárosban...


Annie - A fióka

A hideg szél az arcát mardosta. Forró leheletének párája szinte füstként táncolt ki ajkai közül. Megpróbálta az orrán keresztül venni a levegőt és lelassítani légzését, de szaporán emelkedő mellkasát és zakatoló szívét nehezen tudta csak megnyugtatni. 
Már majdnem éjfél volt. Bármelyik pillanatban megérkezhettek és neki készen kellett állnia. Ma nem hibázhatott. Ez volt az első önálló bevetése és tudta, hogy ha sikerrel jár, akkor apja elé fogják vezetni és végre elmondhatja neki azt, amit évek óta eltitkolt mindenki elől. 
A hó szállingózni kezdett és a jeges csendet nem törte meg más, csak a varjak károgása. A Fő Torony körül köröztek, mint minden éjjel ilyenkor. A konyháról ilyentájt dobták ki a vacsoráztatás utáni maradékot. Medvék és farkasok szétmarcangolt tetemeit vetették az utcára, miután a Bűn Városának előkelőségei elfogyasztották a legjobb részeket. A varjak a döghúson kóbor vérebbekkel és vörös vadmacskákkal voltak kénytelenek osztozni. 

A húsos csontok feletti marakodás zaja éppen jól jött a fiókának. Már nem kellett lehalkítania légzését és bátrabban mozoghatott. Szürke szárnyait behúzta, amennyire csak tudta, hiszen a Hold olyan fényesen ragyogott a háta mögött, hogy hatalmas árnyéka bármely óvatlan emberi halandó számára is egyértelművé tehette jelenlétét. 
Motor búgására lett figyelmes. Egy sötétített ablakú ezüst sportautó jelent meg az egyik sikátorban. Lassan közeledett annak a melléktoronynak a parkolója felé, amelynek párkányáról kémlelte az utat. A kocsi kerekei alatt pattogzott a jéggé fagyott föld. A motor leállt és a fióka izmai megmerevedtek. Ugrásra készen állt. Tudta, hogy egyetlen fegyvere Kalapács vérengző testőrei ellen a meglepetés. Erősek voltak és nem ismertek kegyelmet, de valószínűleg ma nem számítottak támadásra. Titkos találkozóra érkeztek. Nem sejthették, hogy bárki tudhat a ma éjféli tárgyalásról a Báróval. 

Ahogy kinyílt a jobb hátsó ülés ajtaja és a fióka meglátta Kalapácsot teljes valójában, azonnal cselekedett. Szétvette hatalmas szárnyait és elrugaszkodott a torony párkányáról. Szélsebesen száguldott célpontja felé és egy pillanat múlva már két karja között tartotta apja hírhedt árulóját. A testőrök azonnal utána vetették magukat, de hiába. A fióka villámgyors volt. 
- Eressz el, te átkozott ördögfióka! Azt hiszed, hogy megúszhatod ezt szárazon? – kiabált magából kikelve Kalapács, miközben folyamatosan rúgkapált és megpróbált szabadulni. De a fióka erősen tartotta. 
Szárnyai nehezen bírták a testes férfi súlyát. Talán még sosem repült ekkora teherrel és bele sem mert gondolni, hogyan jut el vele a Kastélyig, mikor az idefelé tartó út is rendkívül fárasztó volt számára, úgy hogy senkit nem kellett cipelnie. Tudta, hogy két választása van. Az egyik lehetősége az volt, hogy megpróbálja erőnek erejével elvinni apja elé a gyűlölt árulót, hogy az saját maga végezhesse ki. De ezzel kockáztatta a saját életét is, hiszen a Szurok Tenger felett már nem lehet megállni pihenni. Szárnyai miatt a vízbe hullás gyakorlatilag egyet jelentett a halállal, hiszen nem tudott úszni. 

Nem habozott tovább. A másik lehetőséget választotta és egy határozott mozdulattal letépte Kalapács fejét és hagyta annak zömök testét a porba hullani. Így esélye volt apja elé kerülni és az életét sem fenyegette már veszély. 
A Kalapács fejéből patakzó vértől teljesen átázott a ruhája. A nedvesség hamarosan dermedni kezdett és mire a Szurok Tenger felé ért, ruhája megmerevedett a fagyott vértől. Fázott. Szárnyai fáradni kezdtek és a Kastély szinte elérhetetlenül távolinak tűnt. Izmai égni kezdtek és egyre nehezebben kapott levegőt. Próbálta elterelni gondolatait szenvedő testéről. 
Apja arca jutott eszébe. Mindig kíváncsian kémlelte a vörösen izzó szemeket, hogy vajon összetalálkozik-e tekintetük a tömegben. Vajon apja észre veszi-e, hogy ő különbözik a többi fiókától. 
Több ezren voltak. Apja ösztönös párzásainak gyümölcsei voltak az ördögfiókák, akik ember anyjuk testéből távozva azonnal a Pokolba szálltak. Napok alatt fejlődtek felnőtté, melynek eredményeként nem tartoztak az Alvilág legnagyobb észlényei közé. Agyuknak nem volt elég ideje tapasztalati úton tanulni végső méretének elérése előtt, így bár mozgás kultúrájuk fejlett volt, testük pedig izmos és erős, pár primitív mondatnál többet nem nagyon tudtak elmondani egész életük során. De az Ördögnek éppen így kellettek. Vérük miatt ösztönösen hűségesek voltak apjukhoz. Vakon követték parancsait, így tökéletes sereget képeztek a Pokol Urának. 

De ő más volt. Gondolkodott. 

Épp ezért, mikor észrevette, hogy különbözik testvéreitől, elrejtette ezt a képességét. Félt attól, hogy fivérei és nővérei primitív gondolkodásuk miatt megölhetik őt, ha kilóg közülük. Így évekig a megfelelő pillanatra várva figyelt és tanult. Tudta, hogy nem elég kiemelkednie a fiókák közül. Le kellett nyűgöznie apját valahogy, hogy valóban felfigyeljen rá. Mindennél jobban vágyott apja elismerésére és szeretetére. 
Gondolatait szapora szárnycsapások hangja zavarta meg. A háta mögül két murkul jelent meg semmiből. A repülő majom fejű, madártestű lények üveges tekintettel igyekeztek utolérni őt. A fióka szorosabban magához szorította Kalapács fejét és olyan gyorsan kezdett repülni, ahogy csak bírt. De a murkulok nem voltak olyan kimerültek mint ő, ezért másodpercek alatt érték utol. Körözni kezdtek körülötte és láthatóan a letépett fej érdekelte őket. Azonnal a fióka eszébe ötlött, hogy a murkulok vérimádó ragadozók, de nem túl jó vadászok, ezért gyakran más lények által elejtett zsákmányok után kutatnak és csapatban nem félnek szembeszállni senkivel, ha táplálékról volt szó. 
A fióka feje felett újabb murkulok jelentek meg és hangos makogás és vijjogás keverékével kommunikálni kezdtek már korábban ideérkezett társaikkal. 

Tudta, hogy nincs más választása. Azonnal támadásba lendült. Szájából lángcsóvát kezdett el okádani, de csak két murkult volt ereje elégetni. Soha nem érzett még ilyet. Tüdeje mintha kiürült volna és levegő után kapkodott. Ujjait a féltve őrzött fej koponyájába mélyesztette, hogy minél biztosabban foghassa. Szíve vadul zakatolni kezdett. Tisztában volt vele, hogy élete veszélyben forog. 
Apjára gondolt és mély levegőt vett, hogy újra lángcsóvával égesse el támadóit, de apró tűzköpeteken kívül nem jött ki más a torkán. Egyből megértette: a hideg. Ezen a hőmérsékleten biztosan nem lesz képes tüzet szítani tüdejében. 
Ebben a pillanatban a murkulok – érezve a fióka gyengeségét – támadásba lendültek. Ütni és harapni kezdték áldozatukat, míg az kénytelen volt elengedni Kalapács fejét. Meglepetésére támadói azonnal el kezdtek civakodni a frissen szerzett zsákmányon és már tudomást sem vettek róla. A fióka szeme csípni kezdett. Elgyötörten nézte végig, ahogy a fenevadak szétmarcangolják apjának szánt ajándékát. Fáradt volt és sajgott a lelke. Tudta, hogy nem tehet már semmit. A Kastélyba nem érkezhetett vissza Kalapács feje nélkül, hiszen parancs nélküli kirepülésért az életükkel fizettek a fiókák. 
Szárnyai megmerevedtek. Már nem mozgatta őket többé. Hagyta, hogy megpihenjenek. Szinte súlytalannak érezte magát, ahogy zuhanni kezdett a tenger felé. Mielőtt elnyelte volna a Szurok Tenger mélye, apja büszke arcát látta maga előtt és halotta a hangját: 
- Fiam…

Nincsenek megjegyzések: