2015. december 23., szerda

Vendégírónk, Zuzu gondolatai


- Sajnos azt vettem észre a regényed olvasása közben, hogy nem olyan, mint a novelláid. Sokkal jobban szeretem a novelláidat olvasni - korholt egy barátnőm, és ekkor teljes letargiába estem.
Sokat számít az ő véleménye, és emiatt teljesen kétségbeesve kezdtem újra, vagy századszorra elolvasni a történetemet. Újabb hibákat felfedezve benne, egyre jobban elment a kedvem attól, hogy újra nekiüljek átrágni. Az írásnak olyannak kell lennie, hogy megértse az, aki olvassa. Hogy hozzá szóljon, hogy be tudja fogadni, hogy el tudja képzelni. Fontos, hogy élvezze az olvasását, a célszemély. Ezért is fogadtam olyan drasztikusan, barátnőm, eme megszólását.
Aztán rájöttem. Nem lehet az első regényem olyan, mint a legutóbbi novelláim. Nem is kell olyannak lennie!

Novellát évek óta írok, regényt azonban csak most kezdtem el. Ha összehasonlítjuk a kettőt akkor képzeljük el, hogy a novella egy gömb. A lehető legegyszerűbb alak, amit az ember el tud képzelni. Ennek a megrajzolásához kapunk a kezünkben először egy ceruzát. Majd az idő során, ahogy egyre jobban megy a rajz, kapunk egy egész paletta színt, mellyel olyan tökéletesre festhetjük, amilyenre csak akarjuk. Minden fénypontot, minden tükröződést kiemelhetünk, hiszen, már olyan jól begyakoroltuk, hogy a kéz önmagától húzza a vonalakat. Azonban a regény ezzel szemben, olyan, mint egy tájkép. És igen, először most is csak egy ceruza van nálam. Nem lesz olyan tökéletes. Az árnyékok és a fények sem lesznek olyan kiemelkedőek, hiszen nem is lehetnek. Idővel azonban, ez a kép is megkapja a színeit.
Így írok én. Olyan színes, olyan érzelmekkel teli gömböket tudok elétek tárni immár, mert megvan hozzá a mindenem, ami ehhez kell. Később pedig, ha eljön az idő, a tájképeimet tárom elétek.

Nincsenek megjegyzések: