2016. január 30., szombat

Gondolatok bűvkörében - Eredményhirdetés

Vendégírók

Nagy Miklósi Anna - Képzelt világ - Harmadik kategória

Lehunyom a szememet.
Egy elképzelt világ peremén tétovázok, hogy belépjek e vagy maradjak helyben, s gondolkozzak, hogy mi lenne a legjobb. Úgy döntök, hogy cselekszem, belépek a világba és nem érdekel, hogy mi lesz a következménye. Eldobom a megfontolt döntéseket, melyeket az évek alatt töviről hegyire átrágtam, mint egér a padlás sarkaiban megbújó galambfiókákat. Kijátszottam elméletben, minden lehetséges utat, hogy biztos célba érjek, s a végére már csak csontok. De nekem ebből elegem lett. Nem kellenek a megfontolt döntések, élni akarok!!
A képzelt világban szürke homály fogadott, kopár fákkal és állatcsontokkal. Még itt-ott látszott az élet nyoma, hosszú félig lerágott húscafatok csüngtek az egyik combcsonton, amim ott hevert egy szikla előtt, mögötte pedig fehéres ködfelleg lebegett. Lehet ott valami.. gondolkodás nélkül közelebb megyek. Nem keresek semmit, ami megvédhetne, ha esetleg rám támad az a valami. Gyors vagyok és erős. Bízok magamban és nem félek semmitől. Mostantól puszta kézzel fogok küzdeni az életemért.
A lábaim halkan suhannak a talajon, egyre közeledek a sziklához, s a lógó húscafatokhoz. A szikla érdes, mohák és zuzmók csak néhol ritkítják szürke felszínét.
Fülelni kezdek s halk morgásra leszek figyelmes. Megfogom a szikla oldalát és fentebb húzom magamat, áthajolok a túloldalra: Egy hatalmas farkast pillantok meg magammal szemben. Mellső lábai a sziklafalon szemei pedig az egyénben.
Közel van. Nagyon közel: az orrunk szinte összeért.
Vicsorogva mereszti rám a kéklő szemeit.
Figyelem, ahogyan az izmai megfeszülnek és elrugaszkodik. Felugrott a szikla tetejére és morogva nyílik ketté a szája, s kivillantja hegyes fogait. Ismét megfeszülnek az izmai, én pedig futásnak eredek. A farkas pedig utánam.
A kopár tájon futok nyílegyenesen előre, mígnem egy sötét pontot pillantok meg a távolban, majd közelebb érve egy erdő kerekedik belőle: tele fenyvesekkel. Melyek melegséget árasztva zölden tündökölnek. Ugyan tudom, hogy az erdőben akár több farkas vagy más veszély leselkedhet rám, de nem látok más lehetőséget, hogy elrejtőzhessek.
Befutok az erdőbe, és mintha a fák utat nyitottak volna előlem, kinyílik előttem egy ösvény, a fák mind elhúzódnak.
De én fáradok és egyre lassabban futok, csak kapkodom a levegőt, s hirtelen valami hátrarántja a kezemet.
A farkas fogai erősen szorítanak. De én nem hagyom magamat, erőt veszek magamon és kirántom a kezemet a fogai közül. Előre lendítem, mintha valakit orrba akarnék vágni, s a farkas elengedi a kezemet, s helyette a vállaimba harap bele. Mintha valami kettészelte volna a vállamat. Nem hagyja annyiban, engem akar. De én sem hagyom magamat, felemelem a jobb lábam és hátra rúgok, majd előre hajolok és a földnek vágom a farkast, nem hagyom magam!! Ha kell a két kezemmel végzek a fenevaddal.
A farkas elterült a földön, mint egy gyámoltalan állat.
Kapkodva vette a levegőt.
Pont, mint én is.
A bundájában vércsíkok jelentek meg: az én vérem. Lassan mozog, meg-megfeszülnek az izmai, majd kinyitja a szemeit és újra rám szegezi őket. Őrjöngő düht látok bennük.
A fenyvesek hirtelen megmozdulnak, mire mindketten összerándulunk, a fenyvesek mozognak!!
A gyökereik kibújnak a talajból, megragadják a lábainkat, körülölelnek minket és a bőrünk alá férkőznek. A farkas jajveszékelve üvölti el magát, amibe beleremeg az erdő... Kétségbeesetten, kapok a gyökerek felé, és tépem le magamról, majd térdre esek és kétségbeesetten tépem le a farkasról a gyökereket. Nem törődve azzal, hogy a bundáját borító vér tőlem származik. Egyszer csak visszahalljuk a farkasüvöltést, majd egyre több hallatszik. Egyre hangosabbak, az üvöltések, s lassan egy nagy csapatot pillantok meg a távolból, mely a jajveszékelő társuk segítségére sietnek.
Rájövök, hogy teljesen egyedül vagyok. Mert az én segítségemre senki nem siet.
Amikor a falka odaér hozzánk egészen körbeölelnek minket annyira sokan vannak, s mind egytől egyik segítenek a társuknak, a fogukkal szaggatják le róla és tépik ki belőle a gyökereket, majd felém fordulnak és rajtam is segítenek, Kikerekedett szemeimet emelem rájuk, amiért engem is társuknak tekintenek és kiszabadítanak a gyökerek közül. S azt csak később értettem meg, hogy miért, hogy miért nem tépnek széjjel, mint zsákmányukat. Egészen addig kikerekedett szemeimmel meredtem a falkára, ameddig meg nem fordult a fejembe az, hogy továbbálljak, az, hogy meneküljek, amíg esélyem van rá.
Most!!
Gondoltam, most van itt a lehetősége, hiszen most a kékszeműt öleli körbe a falka.
Megfeszítettem a karjaimat, hogy feltápászkodjak a talajról, de valamiért nem tudtam felegyenesedni a lábaimra. A tekintetemet a falkáról lassan a kezeimre vonom, de kezeim helyett szürkés mancsokat pillantok meg.
Lassan rakom össze a darabokat a fejembe -, hogy amikor úgy döntöttem, hogy belépek a képzelt világba, farkasként léptem be.
S mintha megállt volna körülöttem az idő szemlélem az összerakott képet, mely itt lebeg a szemeim előtt. Egy falka, melynek én is a tagja lehetek, velem szemben ott ül a kékszemű farkas és hálásan néz rám, amiért segítettem neki. Azt hiszem befogadtak.
Kinyitom szemeimet, és a plafonomat pillantom meg. Kiélesednek az érzékszerveim, s újra hallom a dallamot a magnóm felől. 
De amikor felülök az ágyamon a szemközti falon a tükörből egy kék szempár mered vissza rám, és eszembe jutnak a farkasok. Az, hogy valahova én is tartozom!!


Ena - Egy lépésre jár a messzeség - Második kategória

Hiába mozgatom, a kapcsoló nem engedelmeskedik. Nem jön a szikra, a világosság tüntetőleg távol marad, hiszen nem érdemlem meg, ha már a valós fény is kiszökött a nappalaimból. Odabent a sötétség békésen észlel, hosszú karmaival felém int és a nevemen szólít. Én pedig elindulok, talpam átlépi a lyukas küszöböt, és hálába foglalom a főbérlő nevét, amiért a kulcs még beleillet a zárba.
Hónapokkal ezelőtt, amikor magam mögött hagytam a szürke lakótelepet, egy örökké szóló felemelkedés lázával távoztam, de minél messzebb akartam szállni, az el nem szakított láncok egyre inkább megfeszültek és végül visszarántottak ide, a siralom peremére.

A nyelőcsövemet keserű örvény özönli el, mikor végre felgyúl az öngyújtó lángja és meglátom a szobát, amit sokkal kisebbre rágott a nyomor, mint ahogy az emlékeimben megőriztem. A távollétemben újabb penészvirágok nyíltak ki a tapéta gyűrődéseiben, a plafon pedig még mindig bűzölgő és ráncos volt a szivárgó csövek miatt. Le kell nyelnem az undort, amikor megpillantom a porral és egérürülékkel beterített matracot, és a nyomasztó álmokkal teli forgolódás, már nem is tűnik annyira kellemes ajánlatnak, mint korábban. Inkább leeresztem a gyújtót, mert elviselhetőbb érzés, csak tudni a hely borzalmáról, mint látni is.
Próbálok csendesen mozogni, de a talpam alatt üvegdarabok recsegnek és olyan éles zajjal büntetnek, míg az ablakhoz igyekszem, hogy attól félek, még a szomszéd lakásban is felébrednek rá. A nedves ablakkeret nehezen engedelmeskedik, de erősebb vagyok a rozsdás sínnél és végül beáramlik alulról a józanító és esőillatú levegő. A szél azonnal a karomon ülő szőrszálakkal kezd játszani, pont úgy, ahogy egykor ő is tette. Nem vonz a kopottas fotel társasága, ezért kimászok az ablakon és a hideg tűzlépcsőt választom. Az év első hajnala nyirkos és szeles, ezért azzal próbálom felmelegíteni magam, hogy rágyújtok az utolsó, már megkezdett cigire. Lábaimat a mélybe lógatom, karjaimmal a korlátnak támaszkodom és a virradó égbolt aljára szegezem a tekintetem. Mióta utoljára láttam ebből a szemszögből, nemcsak egyszerűen elbuktam, de egy reménytelen szerelemért, még a szívem bizalmát is feláldoztam.

Egy hete, még Los Angeles utcáin aludtam, ma már itt, a szegénynegyed legmélyebb utcájában, ami hiába nyújt fedélt a fejem fölé, egyaránt elkallódottnak érzem magam. Szegény anyám szavai jutnak eszembe, aki előre megmondta, de én, mint az álmodozó, aki a mozi sztárjain csüngött, nem tudtam felelősségteljesen gondolkodni. Néhány színpadi szereppel a hátam mögött érkeztem meg, de a bálványozott színészekkel szemben, az én Hollywoodom elcseszett egy hely volt. Kezdetben, még a szerepek miatt sunnyogtam ajtóról-ajtóra, végül már a markomat kellett tartanom a parkolóban, hogy legalább enni tudjak valamit. A vezérek pedig jöttek is szép számmal, majd elzavartattak a sofőrjükkel, nehogy rontsam a stúdió jó hírét. Ma már tudom, hogy otthon kellett volna maradnom. Földet hányni, megszakadni a pénzért, Vasárnaponként templomba járni és ott megismerkedni egy csendes lánnyal. Mostanra elvettem volna, gyerekeink születnek, és a mosolyukat látva elhinném, hogy az általuk nyújtott életre van szükségem.

Léteznek kapcsolatok, olykor csak együttlétek, amelyek annyira különlegesek, hogy nem beszélhetünk róluk. Különlegesen szép vagy bűnös, nem számít, ha már a gondolata is felajz minket. Kaliforniában rátaláltam azokra az állatias és fékezhetetlen érzéseimre, amiért mások elítélnének, kirekesztenének a társadalomból és még börtönbe is vetnének érte. Még a családom megvetése sem fájna annyira, mint az, hogy elárult az a férfi, aki valaha forrón átölelt. Piers Knight, Hollywood új reménysége, már mellettem szerepet játszott és az ezt követő jéghideg megvilágosodástól, már nem tudtam többé csukott szemmel járni. Láttam, ahogy az újonc színészeket fehér porral kínálják, hogy azok bírják a feszes munkatempót, vagy ahogy a fejesek körbejárják az ifjú csillagokat és a szobájukba csalják őket, oda, ahol a legfényesebb csillaggá válhatnak. Nők és férfiak egyaránt, akik ha maradandót nyújtanak, rögvest felkerülnek az új film stáblistájára.
Én magam belebuktam, de Piers igazi sztártermék a magas alkatával, titokzatos tekintetével, sár barna hajával és azokkal a mohón fénylő zöld szemekkel. Egy olyan mindenre hajlandó szépség, akit csak színes vásznon tud az ember elképzelni. Piers volt valaha az egyetlen, aki látszólag hevesen szeretett mindaddig, amíg rajtam keresztül a nagy lehetőség karjaiba futott. Az oldalamon érkezett, én mutattam be a rendezőnek és én voltam az a testetlen árny is, aki tehetetlenül figyelte, amikor ugyanúgy csókkal becézte, mint engem az álmatlan éjszakákon.

A sikertelenség és az iránta érzett érzéseim együttes erővel falják fel a lelkem, és én azóta is menekülök. A vágyaid helyétől, ahol megfosztanak a személyiségedtől, összetörik az álmaidat vagy épp felszínre hozzák az egész életedben gondosan titkolt lényed, amivel nem csak egyszerűen megaláznak, hanem úgy összeroppantanak, hogy csak nagy kínlódás árán tudsz talpra állni. Ahová a remélt utad miatt érkezel és amikor rávezetnek, még soha nem érezted magad annyira távol és túl közel a valósághoz.


Vendégírói elismerés


Kedves Anna és Ena! A kép titeket, mint Vendégírókat illet, amelyet elhelyezhettek az oldalatokon, ha rendelkeztek vele! A vendégírói feladat témáját emailben mellékelném számotokra, az ezzel kapcsolatos tudnivalókkal együtt - tehát hogy mit is jelent ez a lehetőség. Ehhez kérném, hogy itt  a Pennán, vagy emailben jelezzétek, miszerint elfogadjátok a Vendégírói elismerést és ennek értelmében, küldhetem nektek a feladatot!
Mindenkinek őszinte szívből gratulálok, Vendégíróknak és a további résztvevőknek egyaránt! Nagyszerűek voltatok és köszönöm a sok-sok értékes alkotást! 


Jó munkát és sok ihletet kívánok a legújabb kihíváshoz!

2 megjegyzés:

Ena írta...

Kedves Szatti!

Itt is szeretném megköszönni neked ezt a lehetőséget, és szerintem, el sem tudod képzelni, hogy mennyit is jelent ez nekem. :)

Ena

Szatti írta...

Én tartozom köszönettel... és már el is küldtem a munkára váró feladatod emailben! :)

További szép hétvégét!