2016. január 9., szombat

Téli varázs - Eredményhirdetés

Vendégírók

Lenny - A karácsonyfa meséje

Beköszöntött a tél, és vele együtt életem is jelentős fordulóponthoz érkezett. Az első hópehely észrevétlenül hullt a fagyos talajra, amit sok másik követett, és lassan elkezdték befedni ágaimat. Mielőtt a hó teljesen maga alá temetett volna, az országúton egy teherautó tűnt fel, férfiak csoportját hozva magával, akik recés fogú szerszámaikkal neki álltak megcsonkítani kis csoportunkat. Arra eszméltem, hogy társaim egymás hegyén-hátán a jármű platójára halmozva állnak, míg én egyedül árválkodom az útszélén. Az egyik bajuszt viselő favágó végül megszánt, és nagy fájdalmak árán megszabadított addigi helyemtől, még a gyantám is kicsordult, amit a fagyos szél azonnal megdermesztett. Bántam vagy nem, én utazhattam a kupac tetején, megcsodálhattam a havas tájat, amin itt-ott egy parasztház körvonalai rajzolódtak ki. Pár óra múlva megálltunk, lerakodtak egy térre, ezzel elkezdődött hosszú várakozásom.

Teltek-múltak a napok és vészesen közeledett karácsony estje, de az emberek rám nem is néztek, aki gúzsba kötve a falnak támasztva álltam. Több méter magas társaim már gazdát találtak,csak a selejt maradt, ahová én is tartoztam. A gondolat, hogy én úgy se kellek senkinek keserűséggel töltött el, reményvesztetten bámultam a kavargó hópelyhek forgatagába. Az utcai lámpa halványan világította meg a főutat, a kocsikerekek mélyen vájódtak a friss hóba, ezernyi vonalat hagyva maguk után. A távolban pufi kabátos alak tűnt fel, egy apuka, aki a hózivatarral dacolva szánkón húzta maga után a kislányát. A lányka látszólag nagyon élvezte a hópelyhek sokaságát, kesztyűs kezecskéivel kapkodott utánuk. A férfi megállt a fenyő vásárt hirdető tábla előtt,és a bódé alatt pipázgató öregemberhez fordult:
-Még tudunk választani? 
- Csak tessék- intett hanyagul. A kislány tapsikolva állt fel. 
- Papa,választhatok én? 
- Persze, szabad a vásár, hallottad. Azt vesszük meg, amelyiket te szeretnéd. 
A kislány minden fát körbe járt és megszemlélt, de pozsgás arcán nem látszódott elégedettség. Majd felém nézett és felcsillant a szeme. Tudtam,hogy eljött az én időm. Esetlenül odabukdácsolt és rám mutatott. 
- Őt szeretném. Olyan szép az alakja- mondta izgatottan. 
Nekem pedig olyan jól estek dicsérő szavai, hogy igyekeztem minél jobban kihúzni magam. Pár perc múlva már a szánkóra felerősítve húztak tovább. A csizmák alatt csakúgy ropogott a frissen esett hó. Apja és lánya együttes erővel tört utat magának, míg egy kissé kopottas bérház kapujához nem értünk. A férfi a vállára kapott és néhány emeletnyi lépcsőzést követően benyitott a 24-es számú ajtón. 
- Na végre,hogy megérkeztetek! Épp most készültem el a pulykával- csendült fel egy életvidám női hang. A levegőt valóban a sült hús és bejgli édes illata töltötte meg. 
- Micike gyere, öltözz át, míg az angyalkák feldíszítik a fenyőfát. 
- Megyek már!- felelte szökdécselve a kislány. 
Anyukája kézen fogta, és bevezette egy szobába(ahová én már nem láthattam be), közben odasúgott a férjének: 
- Mindent odakészítettem a nagyszobába. Először nem értettem, mégis milyen feladatom lesz, mert ezelőtt csak fenyőtársaimtól hallottam a karácsony szépségéről és egy karácsonyfa megtisztelő szerepéről, mégis izgatottság söpört végig ágaimon. A férfi két erős keze közé fogott, és egy bicskával esett neki a törzsemnek, majd egy vastalpba állított és a szőnyeg közepére húzott. Először egy égősorral tekert körbe, ezt követte a színpompás girland, aztán arany, ezüst és piros gömböket aggatott rám, amik mélyen húzták le karjaimat,de nem akartam csalódást okozni, ezért igyekeztem minél magasabban tartani őket. A fejdíszem pedig egy sziporkázó csillag lett. Végül színes papírba csomagolt ajándékokat tolt alám. Hátralépett, arcán őszinte mosoly terült szét, én pedig olyan elégedettséget éreztem, mint még soha. 
„Hát én is kellhetek valakinek”- gondoltam magamban. Ezután odalépett a dohányzóasztalon nyugvó csengettyűhöz, és óvatosan megrázta. Az ajtóban izgatott arcocska tűnt fel, mögötte édesanyja. A hifitoronyból karácsonyi dallam csendült fel, a levegőben fagyöngy jellegzetes illata mellett az enyém úszott. A kislány áhítattal nézett,barna szemeiben ott lobogott a kíváncsiság. Az este nevetés, jókedv, ölelések, futó pillantások jegyében telt. Én pedig ott feszítettem teljes pompában a nappali közepén. A következő napokban nagy volt a jövés-menés, de egyre fogytán volt az erőm, mert gyakran vesztettem eszméletem. Úgy éreztem lassan kiszivárog belőlem az élet, és szomorúan vettem tudomásul, hogy tűleveleimet is hullajtani kezdtem,mégis örömmel töltött el, mikor egy-egy vendég hangosan rácsodálkozott szépségemre - pedig igazán nem éreztem mutatós darabnak magam.
- Ó, milyen gyönyörű a fátok! 
Aztán minden egyre rosszabbra fordult. A napok csupán perceknek tűntek, az idő rohant. Rájöttem, hogy haldoklom, és a felismerés villámcsapásként hatott. Január hatodikán az apuka lecipelt a szeméttárolóhoz, ahol már más fenyők is várakoztak. Tudtam, én már bevégeztem itt a feladatomat. Valamiféle telephelyre szállítottak, de már nem volt annyi erőm,hogy az utazást figyelemmel kísérjem. „Itt a vége”- törődtem bele. Még utoljára felidéztem a fényeket, a színeket, hangokat és illatokat. Hálás voltam a kislánynak, aki karácsony estéjén hazavitt magával, és ezzel megédesítette életem utolsó időszakát.

Mecserik Vivien - Egy hópehely élete


Egy természet alkotta, pillanatnyi tünemény vagyok.
Az élet egy szempillantás alatt lepereg előttem, miközben zuhanok lefelé. Egyszer csak felkap, repít a szél, és egyre gyorsabban haladok a föld felé. Közben azon gondolkozok, vajon milyen lenne tovább élni, akár pár percig is, milyen lenne bizonyítani?
Milyen csodás volna, ha megállíthatnám az időt, ha nem zuhannék olyan gyorsan a mélybe, mert több szeretnék lenni, megszeretném mutatni a valódi arcom. Elég már abból , hogy ugyanolyan legyek, mint a sok millió társam, akik egyformák ők változni sem szeretnének, nem akarják a mást, az újat, az ismeretlent. Mi hópelyhek versengésben éljük le szemhunyásnyi életünk, de én akarok lenni a leggyorsabb, a más. Miért legyek ugyanolyan, ha tudom több lehetőségem lenne, ha tudom képes lennék rá, valami újra, valami egészen álomszerűre. Nem akarok csupán ragyogni a napsütésben fagypont alatt, nem szeretnék csak vidám rajzocska lenni egy képeslapon, nem akarok csak lezuhanni és szétfolyni , semmivé válni úgy , hogy nem értem el semmit. Nem! Más akarok lenni, valami több. Ehhez viszont megkéne állítanom azt ami számomra kevés adatott, a hatalmas időt.
Lassan, ahogy befejezem újra a gondolatokat, egyre közelebb érzem magam a száraz , fagyos földhöz, egyre gyorsabban haladok és egyszer csak leérek. Becsapódtam, ahogyan adott úgy meg is fosztott az élettől az anyatermészet. De a reményt nem vesztem el, hisz nem először járom végig a nehéz utat, a gondolatok nem először kavarognak a fejemben. Tudom, hogy a Nap újra felkarol, nevelget ,mint szegény árvát, s ad egy új esélyt arra, hogy próbálkozzak. Tudom, hogy újra lejátszódik majd minden, de a lehetőség adott , hogy ne csupán egy röpke képződmény legyek, hanem valami több. S talán már több vagyok, mert mindig újra próbálkozok, mindaddig amíg létre nem hozok egy új csodát, amíg meg nem mutatom , hogy én teljesen más vagyok.



Vendégírói elismerés


Kedves Lenny és Mecserik Vivien! A kép titeket, mint Vendégírókat illet, amelyet elhelyezhettek az oldalatokon, ha rendelkeztek vele! A vendégírói feladat témáját emailben mellékelném számotokra, az ezzel kapcsolatos tudnivalókkal együtt - tehát hogy mit is jelent ez a lehetőség. Ehhez kérném, hogy itt vagy emailben jelezzétek, miszerint elfogadjátok a Vendégírói elismerést és ennek értelmében, küldhetem nektek a feladatot!
Mindenkinek őszinte szívből gratulálok, Vendégíróknak és a további résztvevőknek egyaránt! Nagyszerűek voltatok és köszönöm a sok-sok értékes alkotást! 


Jó munkát és sok ihletet kívánok a legújabb kihíváshoz!

Nincsenek megjegyzések: