2016. február 27., szombat

Felcímkézett történetek - Eredményhirdetés


Vendégírók

1. kategória - Álmomban már láttalak
Vendégíró - Nyáplic Zsazsogó

2. kategória - Két világ peremén
Különdíj - Diana Soto

3. kategória - Amikor a világ éjszakába borult
Vendégíró - N. T.
Vendégíró - Homonyik András

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, hogy ismét egy sikeres feladatot zárhattunk, és gratulálok a kiemelkedő alkotásokért a fentebb említett Vendégíróknak! Nagyszerű, különleges és kivételes műveket nyújtottatok be a gyakorlati feladatra és természetesen köszönöm minden további írónak az aktív részvételt! Élmény volt titeket olvasni! 

A Vendégírókhoz szólva, a mellékelt kép a tiétek, melyet elhelyezhettek a blogotokon, ha rendelkeztek vele! Továbbá, a feladattal kapcsolatos tudni-és megbeszélnivalókat emailben mellékelném számotokra, amelyben megbeszélünk majd mindenféle részletkérdést! Mindenképp nézzetek majd be a fiókotokba a nap folyamán! Akit pedig még kiemelni szeretnék, az Diana Soto, aki egy nagyon szép verssel járult hozzá a feladathoz! Az ő művét Különdíjazottra értékeltem!

Még egyszer gratulálok, és a Vendégírói, továbbá a Különdíjjal jutalmazott alkotást a bejegyzés folytatásával tekinthetitek meg!


1Álmomban már láttalak

Egy lányt keresek. A neve talán Jane. Minden gondolatomat ő tölti ki, mióta vele álmodtam. Nem túl magas, de vékony és erős. A haja hosszú. Befonva hordja. A szemében apró kis fehér visszfények csillognak. Nem tudom, milyen színű a szeme vagy a haja, mert fekete-fehérben álmodok csak.
Meg kell találnom őt. Nála várnak a válaszok. Az álmaim, mintha emlékek lennének. Érzem őt. Ismerem őt. Tudom, hogy mikor dühös, hogyan hazudik, mikor unja magát. Szeret grimaszolni, és mereszteni a szemét, csak azért, mert akkor az egész pupillája látszik. Szereti a tükröket, de csak titkon mer beléjük nézni. A divat nem foglalkoztatja. Egyszerű rajta minden. Egyszerű és tökéletes. A mozgása kifinomult. Remek színész. Mindent tudok róla. 
A neve talán Jane. Legalábbis ezt a szót olvastam le a fiú szájáról, aki felé fordulva kiáltott, ott az egyik álmomban. Jane erre megperdült, és kirohant a képből. Az új helyszínen, ahol folytatódott az álmom, már nem volt mellette a fiú. 
Az a bolti jelenet többször is felidéződött bennem. Pontosan ugyanazokkal a mozdulatokkal és szavakkal. Megjegyeztem minden apró részletet, hogy felismerhessem Jane-t, ha meglátom valahol. Már szemében hétköznapinak tűnhet, nem egy modell szépségnek, de én ismerem az arcát, a mosolyát, a hanyag legyintését, ahogy elhesseget egy rossz gondolatot. Ő kell nekem.
Az én nevem amúgy Fred. Mostanában. Ez egy fedőnév. Találomra lett kiválasztva, de nekem tetszik. 
Mikor bejelentettem a főnökömnek, hogy álmaim nője nem hagy nyugodni, és megkeresem, csak mosolygott, és megkért, ha megtalálom, mindenféleképp mutassam be neki Jane-t. Adott pénzt is, ami fedezi a keresés költségit, és néhány útmutatót, hogy merre kezdjek. Megköszöntem, majd kisétáltam az állomáshelyemről. Addig vissza se megyek, míg meg nem találom Jane-t. 
Beültem egy taxiba, és dobtam neki egy százast, hogy vigyen el a reptérre. Út közben ismét felidéztem az álmaim. 

Az első álmomban Jane egy boltban volt. A fiúval. Az csak járkált össze-vissza, és amikor nem nézett oda senki, a zsebébe csúsztatott valamit. Az édességeknél állt akkor, de nem hiszem, hogy egy tábla csoki beleférne a zsebébe, de nem ez a lényeg. Jane-nek fogalma sem volt semmiről, ő a sorban állt a pénztár előtt. Nem láthatta. Jobbat érdemelne. Nem egy ilyen nyikhaj, gyenge jellemű fickót, hanem olyat... olyat, mint én. Miért is ne? Sportos vagyok, a motoros bőrdzseki nem csak lötyögne a karomon. Magasabb is vagyok, mint a másik. Jane-t a karomba tudnám zárni úgy, hogy nem a hajamba, hanem a mellkasomra fúrhatná a fejét. Így mondják, igaz? A mellkasába fúrta a fejét, és csendben sírt tovább. Persze nem akarom, hogy sírjon, de ha mégis, akkor ott lennék. Aztán ott van a hajam. Rólam már hajról is meg lehet állapítani, hogy férfi vagyok. A srác meg inkább rózsaszín kakasra emlékeztet. Mint említettem, nem látok színeket álmomban, de a felzselézett haját csakis rózsaszínben tudtam elképzelni. Röhejes. A bakancsa is. Tele van szegecsekkel. Valóban olyan szegény lenne, hogy nem futja egy új bakancsra sem, ha a másik foszlásnak indult? Nekem is van. Fűzős, fekete, és már többen elámultak tőle, és hüvelykujjukkal felfele mutatva azt mondták rá, menő.
Miután megérkeztem Jane városába, hogy a főnököm mondta, egy kedves öreg hölgy tanácsára, akivel együtt utaztam a repülőn, kivettem egy szobát a vasútállomás melletti motelban. Kicsit zajos volt, de engem nem zavart. Könnyen ki tudtam zárni a fejemből a zavaró hangokat. 
Hosszú küldetésre indultam, viszonylag kevés fedezettel, így ott kellett takarékoskodnom, ahol tudtam, és ez volt a legolcsóbb szálláslehetőség. Ellettem volna én az utcán is, időnként egy kis energiapótlással, de azt akartam, mikor megtalálom Jane-t, esetleg a hírem megelőz, hisz csak róla kérdezem az embereket, ne ijesszem el. Tűnjek teljesen jóravaló, egyszerű embernek. Nem akarom én üldözni. Csak megtalálni és feltenni neki egy kérdést. A kérdés adott volt. Egy egyszerű sablon kérdés. Minden nap legalább tízszer is  felteszi ezt a kérdést egy magamfajta munkát végző ember, így természetes volt számomra, hogy Jane-től is ezt kérdezem majd. A kérdésről ennyit elég is, előbb még meg kell találnom a lányt.
Három napot szántam arra, hogy kérdezősködjek a környéken Jane után. Nem telt el két és fél nap, egy Mrs. Hiller nevű özvegy megsúgta, hol találom Jane-t.
Vonatra szálltam. Minden egyes elfogyasztott mérfölddel közelebb kerültem hozzá. Készültem a nagy pillanatomra. Fejben eljátszottam a jelenetet, mikor odaállok Jane elé. Kívülre nem mutattam semmit. Nehogy furcsán kezdjen rám nézni a többi utas.
A vonat lassan fékezett. Én már az ajtóban álltam, alig vártam, hogy végre kinyíljon, és leszállhassak. Hosszú út volt. Aggódtam, nem találom meg időben. Az időm és az energiám egyre csak fogyott. Egyedül az ő emlékéből táplálkoztam. Hamis emlékekből. Álmokból. Nem adhatom fel, ha már ilyen közel jutottam hozzá. Lesz, ami lesz, nem állok meg pihenni, míg a kezeim közt nem tarthatom. 
Igaz is, az ajándékom! Volt egy ajándékom Jane számára. Még az állomáshelyemről hoztam. Két ezüst színű karperec. Remélem, szereti az ezüstöt. Az álmaimban mindig csak szürke-ezüst ékszereket viselt.
Délután volt. Sütött a nap. Kellemesen melengetett. Sikerült kicsit feltöltődnöm, de egyre jobban kezdett fájni a fejem. Mindenhol csak Jane-t kerestem. Az álmok leperegtek a szemem előtt. Jane vonásai élesen kirajzolódtak a szemem előtt. Ha meglátnám az igazit, azonnal felismerném. Jane, légy a közelben! A külső zajokat egyre jobban elnyomta a fejemben a zúgás. Morgott minden, forrasztások szikráztak. De hisz az ott Jane! Ő volt az. Ez biztos. Épp az imént lépett be a boltba. A haja barna. Gyönyörű, fénylő gesztenyebarna. Biztos ő lesz.
Óvatosan nyitottam be a boltba Jane után. Az ajtó fölött pittyent egyet a csengő.
Jane, Jane. Ez ő! Fejemben a hangok elszabadultak.

*Képek betöltése a memória egységből. Személy beazonosítása.* 

Monoton zajok. Gépies 'a' hangok. 440 Hz. A pont az előtte lévő karaktert mélyíti. 'G' hang. Hamis, 389 Hz. Egyszerű rendszer. A kérdőjel megemeli a hangszín magasságát, míg a felkiáltójel a hangerőt módosítja.
- Maga Jane Hatter? - tettem fel a kérdést.
- Igen? Mit akar? - kérdezte ijedten, tágra nyílt szemekkel
- Jane Hatter. Kiskorú bűnöző. Kifosztott két vegyeskereskedést és életveszélyesen megsebesített egy rakodómunkást, aki meg akarta állítani. Kérem tegye le a kést és adja meg magát az igazságszolgáltatásnak. Le van tartóztatva.
A végszó után megfogtam a csuklóját és ráhúztam az ezüst karperceket. Mindenki minket nézett. Azt hiszem, elpirultam. 
- Elnézést. Folytassák csak a dolgukat - fordultam feléjük, majd kisétáltam a boltból. Kicsit szégyenlős vagyok, de Jane... Jane, drágám, gyönyörű vagy. A fejem teljesen kiürült. Törölte az álomképeket és új, igazi emlékeket kezdett rögzíteni. Nem is tudhattad, oh, Jane, te nem is tudhattad, mekkora öröm, nem is öröm, boldogság volt számomra, hogy melletted sétálhattam. Majdnem kéz a kézben. Kérlek, hadd mutassalak be a főnökömnek. Már nagyon meg akar ismerni. A küldetésem véget ért, így visszatérhetek.

A főnök örült. Nagyon örült. Meglapogatta a vállam, és azt mondta:
- Szép volt MHP-3611.
Direkt. Direkt mondta így. Ki nem hagyott volna egyetlen alkalmat sem, hogy eszembe juttassa az igazi nevem. Szörnyű név igaz? MHP-3611. Amerikai gyártmány. Közepes szintű, embernek álcázott rendőrrobot. Harmadik generáció 611. darab.
Miután megdicsért, leküldött a laborba, ahol a gépész felnyitotta a koponyám, hogy kiszedje belőle a memóriaegységem, letisztítsa, és újabb álmokat töltsön fel rá. Persze, ő ugyanolyan, mint a főnök, és biztonsági kamerafelvételeknek nevezi az álmaimat, de rá nem haragszom, mert mindig új és új embereket ismerhetek meg hála neki. 

2Két világ peremén


Hol nem szól madárfütty, nem kattan az óra.
Hol nem ér véget a nyár, nem tér nyugovóra.
Hol sötétbe burkozik a mély, nincsen ember,
Hol találkozik két világ, ott kezdődik a tenger.

Kacagó áramlatok, megbolondult örvények.
Ziháló magaslatokban a megfáradó lélek.
Alantas zaj szól, vérszagra gyűlnek szörnyek,
Gyilkosok? Lelkek, kiket a világból kilöktek.
Harapnak, éreznek, de ők is élni vágynak,
Csendben képzik részét az olvadó világnak.
Ők is szenvednek, testük alvásra képtelen,
Repülnek megtörhetetlenül a hullámzó kéken.
Nem állnak meg, soha nem néznek hátra,
Mily bölcs, s hatalmas, ki őket kitalálta.
Van ki csoportban él, s van magányos vándor,
Értük nem szól dal, miattuk senki nem hiányol. 
Kegyetlen ellenség, róluk hazugságot mesélnek,
Sírva nyög fel a gyermek, ki hisz a meséknek.
Szörnyként kell élniük a szörnyeteg világban,
Szörnyekként rebben nevük kétszínű imákban.
De nem adják fel, ők nem pihennek meg,
A homályban alakjuk, akár néma szellemek.
Nem ők jönnek, hanem mi törünk be hozzájuk,
Ők csak az áldozat, s mi kiraboljuk a világuk.

Ott nem szól madárfütty, nem kattan az óra.
Ott nem ér véget a nyár, nem tér nyugovóra.
Ott sötétbe burkozik a mély, nincsen ember,
Ott találkozik két világ, ott kezdődik a tenger.

3Mikor a Világ éjszakába borult


Salvatore nem volt mindig alkoholista, a középkorú férfit az isteni lét szoktatta rá a piára. Ivott, hogy elviselje a többieket, ivott, hogy teljen az idő, és néha ivott még azért is, mert eszébe jutott, mekkora egy senki. Pedig pont ezért jelentkezett az elsők között a kormány felhívására: azt akarta, hogy legyen végre valaki. Kalandokra és kihívásokra vágyott, ő akart lenni az egyik kiválasztott, aki az új hazájába vezetheti az emberiséget. Arra, hogy csúnyán rászedték, már túl későn jött rá.
 A férfi szeme előtt összefolyt a folyosó. A vajszínű falak lustán, álmosan kavarogtak, a padló helyenként folyékonynak, helyenként szilárdnak tűnt, de mindez kevés volt, hogy eltántorítsa céljától. Salvatore leszegte a fejét, és lassú, bizonytalan léptekkel, de egyre csak haladt előre. Jól tudta, el kell érnie a vezérlőbe, különben elbukja az utolsó esélyét is, hogy valami nagyot, valami fontosat cselekedjen élete folyamán.
 Az első pofon rögtön a felkészítés legelső napján érte. A kiképzőjük, ellenben az állami propagandával és a színes szórólapok tömegével, meg se próbálta titkolni, hogy gyakorlatilag semmiféle szerepük nem lesz az egész utazás során. Elmondása szerint rájuk csak azért volt szükség, mert az emberek legtöbbje ódzkodott a gondolattól, hogy egy mesterséges intelligenciára bízza magát. Feladatuk kimerült annyiban, hogy ha mondott valamit az űrhajó, arra rábólintottak. Röppálya számítása, energiafelhasználás optimalizálása, az utasok egészségügyi állapotának nyomon követése, ezeket és minden mást a gépek egyszerűen sokkal gyorsabban és sokkal precízebben számolták ki, mint arra egy átlagember képes lett volna. Épp ezért ők feleslegessé váltak, feladatuk kimerült annyiban, hogy meggyőzzék utastársaikat, az emberek kezében van az irányítás.

 A vezérlőben szokatlanul nagy csend uralkodott. Bár munkájuk nem állt másból, mint jóváhagyni bármit, amit a hajó kitalált, az istenek még így is meglehetősen sokat veszekedtek, javarészt a semmin. Az üvöltözés általában még a helyiség vaskos, légzsilipszerű ajtaján is áthallatszott, most mégis tökéletes csönd uralkodott a folyosón. Jó húsz perccel korábban Salvatore még nem tudta hova tenni ezt a némaságot, most viszont már első kézből ismerte az okot, de ettől nem lett boldogabb.
 Keze remegett, tenyere izzadt, de nem hátrált meg. Pont azért futott vissza a kabinjába, mert az olcsó vodkától remélt némi bátorítást, és számítása be is vált. Bár egész lénye reszketett, és rohadtul nem akart azzal a látvánnyal találkozni, ami odabent várt rá, mégis odalépett az ajtóhoz, és a szkennerre szorította jobb kezét. A kis szerkezet pár pillanatig tanulmányozta a tenyér lenyomatát, majd a vaskos ajtó halk szisszenéssel becsúszott a falba, felfedve a mögötte elterülő helyiséget.
A vezérlő maga egy hatszögletes, vajszínű terem volt, közepén egy masszív, asztallal egybeépített konzollal. A terem a gyorsfagyasztó kamrák mögött kapott helyet, egyik falát pedig hatalmas panorámaablakra cserélték ki, hogy az ülésező istenek mindig rálássanak az utasokat tároló ötvenezer acélkoporsóra. A  hibernáló tartályok létfenntartó rendszereinek fényei szürkéskék derengésbe vonták a vezérlőt akkor is, ha odabent épp nem működött a világítás, mint most is.
 Salvatore általában nem szerette ezt a fajta enyhén kísérteties félhomályt, most mégis kifejezetten hálás volt neki. Ilyen fényviszonyok között szinte nem is lehetett látni a vezérlőben heverő hullákat. Pedig ott voltak, mind a tizenegyen.
Testek hevertek a padlón vagy borultak az asztalra, kifejezéstelen, opálos szemek meredtek halottan a külvilágra. A legtöbb hulla szájából vékony csíkban habos nyál csordogált, de volt, akiből vér is folyt a legkülönfélébb testnyílásokon keresztül. Fejük fölött, mint néma ítélet, ott villogott a hajó figyelmeztető felirata: FERTŐZÉS.
 Ez volt az a felirat, amit soha senki nem akart látni. Ez volt a zárszó, az ítélet. Már csak kellett valaki, aki végre is hajtja.

Salvatore tudta, mit kell csinálnia. Kábán, félszegen, de belépett a szobába, és elindult az irányítópult felé. Félúton majdnem hasra esett egyik társában, egy tömzsi nőben, de nem zavarta. Gyorsan visszanyerte az egyensúlyát, és ment tovább. Még az alkohol ködén keresztül is tudta, mi a teendő, az ilyen helyzetekre alaposan felkészítették a kiképzés során. Basszus, hiszen csak erre az egy helyzetre készítették fel!
 Egy vékony, nyúlánk férfi hullája ráborult az irányítópultra, de Salvatore nem foglalkozott vele, egyszerűen félresöpörte. Bár lelke legmélyén kétségbeesve nyüszített, és a lehető leghamarabb el akart húzni erről a helyről, tudta, hogy nem teheti meg. Az alkohol erőt adott neki. Az olcsó vodka, ami az utazás megkezdése óta enyhítette minden baját, most is a segítségére sietett.
A hulla engedelmesen arrébb csúszott, ő pedig végre hozzáfért a terminál érintőképernyőjéhez. Egy kevés ráfolyt a férfi nyálából, de ez se érdekelte. Pulcsija ujjával tisztára törölte a felületet, amennyire csak tudta, aztán munkához látott. Ujjai az alkoholtól kicsit kábán, de biztosan mozogtak az érintőképernyőn. A kiképzés során beléjük sulykolták az egész mozdulatsort, így akár bekötött szemmel is végig tudott volna menni az egészen.
 Megadta a saját személyes azonosítóját, türelmetlenül toporgott, amíg a rendszer ellenőrizte, hogy a fertőzésveszély tényleg fennáll-e, aztán visszatartott lélegzettel, torkában dobogó szívvel várta, hogy a gomb megjelenjen. A kivetítő lekapcsolódott, az asztal közepe szétcsúszott, és a következő pillanatban lassan, méltóságteljesen megjelent egy nagy, piros gomb.
 A kiképzésen azt mondták nekik, ez amolyan gyorsfagyasztó. Megnyomása után a hajó automatikusan vészjelet ad le a többieknek, hogy tudják, mi történt, aztán megvárja, amíg az istenek is lefagyasztják magukat, és energiatakarékos üzemmódba lép. Az elképzelés szerint ilyen állapotban kellett volna várakozniuk, egészen addig, amíg az új kolónia kiépülése után vissza nem jönnek értük, hogy megszüntessék a fertőzést és megmentsék a bajbajutottakat.
 Szar duma volt, nem is vette be senki. Jól tudták, az a gomb egyszerűen leállít minden létfenntartó berendezést, így garantálva, hogy a fertőzés sose jut ki az űrhajón kívülre. Nyílt titoknak számított, hogy egy utólagos mentőakció túl sokba kerülne, ráadásul nyerni se lehetne vele szinte semmit. Kétmilliárd ember hagyta el a Földet, ötvenezer ide vagy oda mit számít?
Salvatore félt. Rohadtul félt. Keze remegett, ahogy a piros gomb felé nyúlt, szíve pedig a torkában dobogott. Jól tudta, mi fog történni, ha megnyomja a gombot. Nem altatás, nem tartalék üzemmódba állás és nem is fertőtlenítés. Csak halál. Kinézett az odakint álló acélkoporsókra, és a látvány kalapácsként csapott le a tudatára. Ötvenezer ember. Ötvenezer lélek, aminek a sorsártól ő dönt egyedül. Egyetlen gombnyomásra van attól, hogy mindet meggyilkolja. De ki ő, hogy ezt megtegye?
Átlagember. Tömeggyilkos. Egy senki. Isten.
 Ujja remegett a gomb tetején. Le akarta nyomni, tudta, hogy ezt kell tennie, de egész egyszerűen nem volt hozzá elég ereje. Egy kérdés visszhangzott a fejében, miközben próbálta milliméterről milliméterre lejjebb kényszeríteni az ujját.

Miért pont ő? Mit vétett, hogy rá maradt a döntés? Mit csinált, amiért egyedül ő maradt életben az istenek közül? Miért ő a hóhér, ötvenezer ember gyilkosa?
 Érezte, ahogy elönti a harag. Hiszen nem egyedül kéne itt állnia! Nem egyedül kéne meghoznia a döntést! Mit képzel mindenki, hogy magára hagyták? Honnan vették a bátorságot, hogy elárulják? Az ilyen rohadjon meg mind!
 A haragból merített erőt. Bár tudta, hogy dühe nem jogos, ez nem érdekelte. Csak felordított, inkább kétségbeesetten, mint dühösen, és rátenyerelt a gombra. Könnyebben ment, mint gondolta. Egy ilyen nagy hatalmú gombot nem lenne szabad ilyen simán lenyomni. Mégis, mielőtt feleszmélt volna, már ki is adta az utasítást. Halálra ítélt ötvenezer ember, és saját magát is.
 Valami halkan kattant, aztán a számítógép lefagyott, az érintőképernyő elsötétült és eltűnt a levegőben villódzó FERTŐZÉS felirat is. Nem maradt más, csak a tizenegy halott a vezérlőben, és az ötvenezer halott odakint.
Salvatore némán, hangtalanul a vezérlőpult mellé roskadt, és kinézett a koporsókra. Maga se tudta, mit várt. Talán robbanásokat, talán vörösbe forduló fényeket, harsány riadót, vagy valami más, hangos és látványos befejezést, de nem kapta meg. Egyszerűen annyi történt, hogy a tartályok egymás után lekapcsoltak. Megszűnt a belőlük áradó halvány, szürkéskék fény, fokozatosan borítva sötétbe a hatalmas kamrát. Eljött a vég, a lámpaoltás.
 Salvatore csak ült a földön, hátát a konzolnak vetve, és nézte, ahogy kialszanak a fények. Nem telt bele egy perc, és az egész terem sötétségbe borult. Egyedül maradt, ez csak most tudatosult benne. Az utolsó élő egy hatalmas koporsóban. Nem tudta, mennyi ideje van, mielőtt elhasználja az oxigénjét, vagy mielőtt a hajó úgy dönt, neki is halnia kell, de nem is érdekelte.
 Csak ült, bámulta az ablakon túl elterülő sötétséget, és közben azon gondolkozott, milyen rohadt magányos dolog istennek lenni.

3Mikor a Világ éjszakába borult

A fák versenyt futottak az út két oldalán. A szerpentinen csak egy kocsi haladt, mely lehagyta a lombkoronájú vetélytársait a versengésben. A zöld gépjárműben egy fiatal pár utazott. A fiú vezetett, miközben a lány a tájat nézte. A fiú egyszer csak felemelte jobbját és kimutatott a lány melletti ablakon. A Napra mutatott. Pontosabban arra, hogy miképpen lépi át a horizontot és milyen színek keverékére festi be a megszokott kék eget. Hirtelen egy fényre lett figyelmes a fiú, de akkor már nem tudott mit tenni. Rémület ült ki az arcára, majd egyszeriben… Elsötétült minden.
Csönd uralkodott a váróteremben. Csak a járókelők cipőkopogása hallatszott. A váróban a szokottnál kevesebben várakoztak. A sarokban egy házaspár szomorúan ölelte egymást. A lift hangja keveredett a kopogások zajával, majd zárásképpen a kinyíló felvonóajtó hangja csendet tett a hangok között. Egy középkorú hölgy lépett ki az ajtón és indult el a váróterem távoli sarkába. Öltözéke elegáns, ám egyben konzervatív volt. A sarokban ülő házaspárhoz érve megállt és megszólította őket.
-          Jó napot Kívánok! Dr. Horváth Rozália vagyok, a kórház pszichológusa. Velem beszéltek telefonon.
-          Jó napot! Kiss Pál, és ő itt a feleségem Anna.
-          Szeretnék egy kicsit többet tudni a fiúkról, mielőtt személyesen beszélnék vele. Pillanat és jövök, elkérem a kórlapját - mondta a doktornő.
-          Az apa fejbólintással válaszolt.
A doktornő a nővérpulthoz ment és kikérte a Kiss Ábel kórházi anyagát. Miután megkapta visszament a szülőkhöz és leült melléjük.
-          Kérem, meséljenek, milyen volt a fiúk mindezek előtt? Hogyan teltek a mindennapjai?
A szülők egymásra néztek és felváltva meséltek fiúkról.
Egy kisvárosban élünk és ő az egyetlen gyermekünk. Már fiatalkorában kiderült róla, hogy művészi beállítottságú. Érdekelte minden, amit rajzolni, festeni, fényképezni lehetett. A színek csodálatos világában élt és próbálta megosztani velünk és a mindenki mással. Majd a középiskolában megismerkedett egy lánnyal, Liával. Elmondása szerint a legszebb tájhoz, dologhoz sem hasonlítható a lány. Míg a fiúnk képi élményeket ragadta meg, Lia a szavakban rejlő sokszínű kifejezésmód lenyűgözöttje volt. Nem egy- a fiúnk által festett képhez- elgondolkodtató és találó szavakat illesztett és így lett igazán tökéletes az összhatás. Nem csak a művészetekben, de az életben kiegészítették egymást. Látszott rajtuk mennyire szerelmesek egymásba. Liával teljesült ki Ábel világa. A középiskola után együtt mentek egyetemre, a saját körükben, Ábel művészetire, Lia pedig bölcsészetre. Ilyen korra már siketült összeköltözniük, csak néha-néha látogattak meg minket, vagy Lia szüleit. Egy ilyen vasárnapi napon következett be a baleset.
-          Értem. Közben olvasgattam a kórlapját és látom igen sok sérülése keletkezett. Bordatörések, zúzódások, belső vérzés és csak a felénél tartok a kórlapoknak.
-          Igen, sajnos. – Anna a könnyeivel küzdött, miközben a hölgy felsorolta a sérüléseket.
-          Most mi következik doktornő? – kérdezte az apa.
-          Először is diagnosztizálnom kell, hogy milyen rendellenesség okozza a problémát a fiúknál és ezt követően kezdjük meg a számára legideálisabb a kezelést.
A doktornő felállt és elindult Ábel kórterme felé. Mikor odaért, megigazította elegáns ruháját és kopogtatni kezdett a zöld, kórházi ajtón. Nem érkezett válasz, várt egy kicsit, majd benyitott.
A kórteremben lévő hat ágy közül az ablaknál lévő mellet állt egy alak és az ablakon bámult ki.
      -     Igen? Ki az? – kérdezte Ábel.
-          Jó napot, Ábel! Én Dr. Horváth Rozália vagyok. Azért jöttem, hogy beszélgessek Önnel. - mondta a doktornő miközben az ágyhoz ért és egy székre leült.
Nem érkezett felé semmiféle válasz, reakció sem. A doktornő csendben várt. Percek teltek el, mire Ábel végre megszólalt:
-          Segíteni? Hogyan akar nekem segíteni?
-          Pszichológus vagyok. – Érkezett a válasz.
Ábel ismét csöndben maradt. Lassú beszélgetés volt, mivel több perc telt el két kérdés között. Ám a doktornő helyesen kezelni a helyzetet, mivel nem először beszélget zárkózott és elutasító pácienssel. Azonban meglepődött a fiú következő mondatán.
-          Ezzel csak az a baj tudja, hogy nekem nem fog tudni segíteni. Nekem másfajta segítségre lenne szükségem.
A doktornő megragadta a kínálkozó alkalmat, mivel kezdeményezett a fiú.
-          Elmondanád nekem, hogy mire gondolsz? - Ugye tegeződhetünk?
Az ablaknál álló fiú szinte meg sem mozdult. Csak a fejét mozdítja mindig jobbra.
-          Biztos, hogy tisztában van azzal, hogy mi történt velem.
-          Igen. Balesetet szenvedtetek a barátnőddel.
A fiú lehajtotta fejét. A doktornő tudta, mélységesen szégyelli magát.
-          Azt is tudta, hogy ez a baleset halálos áldozattal járt?
A doktornőt megdöbbentette a hír, mert erről még nem tudott.
-          Sajnálattal hallom. – felelte- Elmondanád, hogy mi történt aznap?
A fiú kis ideig csöndben állt és tovább bámult maga elé. Ezúttal a doktornő többet várt a válaszra, mint a beszélgetés során eddig bármikor, de ez esetben teljesen megértő volt vele szemben.
-          Tudja, nem sok mindenre emlékszem akkorról. Csak azt tudom elmondani Önnek, amit minden este átélek azóta álmaimban.
-          Köszönöm a bizalmad Ábel. Kezdj el mesélni, ha úgy gondolod. Ott, ahol te akarod. – elővett közben egy tollat és jegyzetelni kezdett.
Ábel mély levegőt vett, és visszaemlékezett:
-          Egy kocsiban vagyok. Én vezetek. Azt nem tudom hova, vagy merre tartunk, de haladunk a kocsival. Mellettem egy lány ül. Lia. Ő az ablakon néz kifelé. Mutatom neki a naplementét és ezután két fény közeledik felém gyorsan. Majd felébredek.
A fiú kissé remegni kezd. A hangja elcsuklik, a sírás kerülgeti.
-          Az én hibám… Egyedül az Én hibám! – mondta Ábel
-          Biztos, hogy nem egyedül te tehetsz róla Ábel! – próbálta nyugtatni a fiút a doktornő.
-          Nem ezt mondaná, ha mindent elvesztett volna! – emelte fel a hangját Ábel.
-          Ezt, hogy érted? – kérdezte a doktornő
A fiú pár könnycsepp után erőt vett magán és elüldözte könnyeit.
-          Aznap a Világomat vesztettem el örökre!
-          A világodat? – kérdezett vissza a doktornő
Akkor jutott eszébe, hogy mit beszélt kint a szülőkkel a váróban.
„A középiskolában megismerkedett egy lánnyal, Liával.”
 „Látszott rajtuk mennyire szerelmesek egymásba. Így lett teljes Ábel világa.”
A doktornőnek ekkor világossá vált a probléma.
-          Akkor a halálos baleset áldozata nem más, mint… - lepődött meg a doktornő
A fiú nem mozdult. Nem reagált semmit. Csak mereven tekintett előre. A doktornő szívből sajnálta Ábelt. Egy kicsit meglepték az események ezért hirtelen szóhoz sem tudott jutni.
-          El tudnád mondani nekem, hogy most mégis mit érzel, Ábel? – kérte a doktornő
-          Mióta felébredtem és elmondták mi történt, azóta nem szabadulok a sötétségtől. A tájak, a színek elvesztették értéküket, mióta nincsen… Az az utolsó Naplemente miatt, számomra nem kel föl többet a Nap. Testem és lelkem, egy Hold és csillagtalan bolygón rekedt, melyet nem világít be semmi.
A beszédet kopogtatás zavarta meg. Az apa lépett be a terembe.
-          Bocsánat, de még nem végeztünk! – mondta a doktornő
-          Elnézést, de úgy éreztem, el kell mondanom mi történt most odakint.
Néma csend következett. A doktornő az apát nézte kíváncsian, de a fiú még mindig nem mozdult az ablak elől.
-          Most ment el nyomozó rendőrtiszt. Azért volt itt, mert megállapítást nyert, hogy nem te vagy a vétkes fél a balesetben fiam!
-          Ez meg hogy lehet?- kérdezte a doktornő
-          Elmondása alapján a másik autó sofőrje elaludt a volánnál és ő sodródott át a ti sávotokba.
Az apán megnyugvás és öröm látszott. A doktornő is kissé fellélegzett.
-          De nem is zavarok tovább. – mondta az apa és már ki is ment a teremből.
A doktornő a fiúhoz fordult.
-          Ábel, most hogy ez kiderült, mit érzel?
A fiú ugyanúgy rezzenéstelenül állt az ablaknál lehajtott fejjel. Majd felemelte fejét és kis szünet után és megszólalt.
-          Megkönnyebbültem, de a fájdalmam nőtt. Mert ez esetben a mindenemet, a világomat nem eldobtam magamtól önhibámból, hanem elvették tőlem! Nem számít, hogy akarva vagy akaratlanul!
A doktornő belátta, hogy a fiú mélységesen magába zuhant. Nem tudott rá hatni szavaival. Másfelől próbálta megközelíteni a dolgot.
-          Értem. Szerinted mit szólna a barátnőd, ha most így látna?- tette fel a következő kérdést a doktornő
Ábel nem szólt semmit, de a doktornőnek kissé nehezére esett feltenni a kérdést. Kis idő után választ kapott.
-          Tudja, mióta számomra a világ sötétségbe borult, azóta két világ peremén egyensúlyozom. Ez a két világ az álmok világa és a valóság. Minden este álmomban látom az arcát magam előtt és minden nap, mikor ébren vagyok, hallom bársonyos hangját. Abban reménykedem, hogy majd ő kivezet a sötétségből, vagy legalább támaszt nyújt benne. Hogy mit szólna? Egyszerűen nem ítélkezne, hanem segítene rajtam. De ha legközelebb hallom a hangját, ígérem, megkérdezem tőle.
A doktornő meglepődött a válaszon, de már bele is kezdett a következő kérdésébe, mikor is Ábel félbeszakította.
-          Szerintem mára elég lesz ennyi. Ha megkérhetem… Hagyjon magamra!
A fiú rezzenéstelenül továbbra is az ablak előtt állt. A doktornő belátta, hogy mára valóban elég volt ennyi összeszedte holmiját és elindult az ajtó felé.
-          Még annyit had mondjak el, sajnálom, ami történt. – miután kiment visszanézett és látta, hogy a fiú zokogni kezdett.
A doktornőt a két szülő egyből meglátta mikor kilépett az ajtón, és oda siettek hozzá.
-          Hogy ment doktornő?- kérdezte az anya
-          Sajnos terápiára lesz szükség. – felelte a doktornő
-          Akkor ön szerint mi a baj? – kérdezte az apa
-          A fiúk lelki problémáját akut stressz reakciónak hívják. Sajnos minden jel erre utal. Az önbizalom hiány, a síró rohamok, a szorongása, az elzárkózottsága, az étvágytalansága, mert láttam egy tányért a ma ebéddel, és a szégyenérzete. De szerencsére ez csak egy átmeneti állapot.
-          Nagyon köszönjük a segítségét. – mondta az anya.
A doktornő ezután a férjhez fordult:
-          Bocsánat, de még nem is volt alkalmam részvétet nyilvánítani az elhunyt miatt.
A házaspár összenézett, majd értetlenül a doktornőre.
-          Nekünk semmi közünk az elhunythoz - mondta az apa
A doktornő nem értette, hogyan mondhatja ezt az apa.
Beszélgetésük közben a lift ajtaja ismét kinyílt. Egy fiatal nő lépett ki belőle, aki rögtön meg is állított egy arra járó doktort.
-          Bocsánat, elnézést, nem látta véletlenül Dr. Horvát Rozáliát? Az irodájában nincsen
A doktor csak mosolygott, és balra mutatott.
-          Ő az ott, aki éppen a házaspárral beszélget.
-          Nagyon köszönöm!
A doktornő még mindig az apa válaszán gondolkodott, mikor az őt kereső lány odaért.
-          Látom ti már megtaláltátok. – mondta a lány.
-          Hello, csak hogy meglettél. – köszönt Anna a lánynak – Pont elkerültétek egymást, nem hívtunk, mert a rendőrség jelent meg, utána pedig a doktornőnél érdeklődtünk Ábel állapotáról.
A doktornő naptárját nézegette, a következő időpontot keresve.
-          Akkor a jövő hét szerda kettő óra megfelelő lesz?- kérdezte a doktornő
A szülők összenéztek, mert nekik semmiképpen nem jó az időpont, mert dolgoznak.
      - Nekem megfelel! Én amúgy is mellette szeretnék lenni mindenhol és el szeretném kísérni őt mindenhova! – mondta a lány.
 A szülők örültek a hírnek, azonban a doktornő kérdőre vonta a lányt.
     - Ne haragudjon, ön milyen hozzátartozója a páciensemnek?
     - Jaj, bocsánat, még be sem mutatkoztam. Kovács Lívia vagyok, Lia! Ábel barátnője. – közben nyújtotta a kezét a lány.
Döbbenet ült ki a doktornő arcra. Egyszerűen nem hitt a szemének. A szava is elakadt. Ledermedt.
-          Ön Ábel barátnője? Az hogy lehet? Én azt hittem, hogy ön a halálos áldozata a balesetnek. - mondta döbbenten a doktornő
A család egymásra nézett, Anna átkarolta Liát, majd a doktornő az apához fordult.
     - A balesetnek valóban van halálos áldozata. De ő az okozója is egyben. Most, ez esetben az okozó halt bele, nem pedig a vétlen. – mondta az apa
A doktornő kezdte érteni a helyzetet, de még mindig volt egy kis részlet, amit nem értett.
     - Ha nem a fiúk a baleset okozója és nem a szerelme halt meg, ráadásul nem is ismerték az áldozatot… akkor a fiúk mitől ilyen „élettelen”? – értetlenkedett a doktornő
A család furcsán nézett. Az anya nem tudta tovább türtőztetni magát, előtörtek belőle érzései az elmúlt történések miatt.
     - Ön az orvos és tőlünk kérdezi, hogy mi a baja a fiúnknak? Most töltött vele minimum egy órát és ennek ellenére nem tudja? – tört ki az édesanya.
Hangjára a váróban és a folyosón is mindenki odafordult, ahonnan a hang jött. Annán látszott, hogy nagyon elkeseredett, ezért az Apa kézen fogta és bevitte őt a fiához. A doktornő szégyellte magát, de még mindig nem tudta mi folyik itt. Csak a lány maradt ott mellette. Lia odalépett mellé és megkérte, hogy jöjjön vele. Nem vitte messzire, csak a szülők által nyitva hagyott kórterem küszöbéig. Megkérte a doktornőt, hogy nézze meg jól még egyszer.
A terem végében, az ablak előtt ott állt Ábel és a két szülő egymás karjaiban. Az apa engedte őt el először, mert nekilátott a csomagolásnak. Egy fekete úti táskát tett fel az ágyra, amibe a mellette álló kisszekrényből pakolta bele a tisztálkodási szereket, apróságokat. Az anya továbbra is csak ölelte egy szem fiát az ablak előtt.
-          Megmondanád, hogy mit kellene látnom? – kérdezte a doktornő
Lia belépett a szobába, a doktornő elé áll, és a szemébe nézett.
-           Elmondom Önnek, hogy én mit látok. Két szülőt látok, aki segítene egyetlen gyermekükön, de nem tudnak. Egy megtört fiút látok, aki halálos balesetet szenvedett és túlélte. Megmaradt az élete, azonban mégis elvesztette a világát. – Lia közben az ajtóért nyúlt, és hátrált két lépést.
Becsukta az ajtót, de előtte befejezte mondatát:
-          A szeme világát!

Nincsenek megjegyzések: