2016. február 24., szerda

Vendégírónk, Ena gondolatai - A versírás fortélyai

Ritkán adatik meg, hogy valaki egyszerre lehessen író és költő, hiszen a két műfaj, két különböző tudást vár el tőlünk. Sokan úgy gondolják, ha az egyik megy számukra, akkor a másik is, hiszen írásnak írás, alkotásnak alkotás, de az igazság az, hogy sosem helyettesíthetik egymást. Nem hiába találunk rá már idejekorán arra a műfajra, ami a legközelebb áll hozzánk és amiben akadálytalanul képesek vagyunk kifejezni önmagunkat.
A versírás lemaradásához a költők megfogyatkozása és a műfaj iránti érdektelenség is hozzájárulhat, ám főként ez utóbbiban mutatkozik meg a valós probléma, mivel hiába akadnak ma is szép számmal képviselői, amikor egyértelmű, hogy a regények kiszorítják a versesköteteket. Nem kell elmennünk a könyvespolcunkig, hogy megtekintsük a műfaj sivár életét, elég csupán, ha az igen népszerű blogok színterén maradunk. Tíz kattintásra is alig jut egy olyan oldal, ahol versekkel találkozhatunk, míg ezzel szemben több ezer blogregény található a kínálatban. Hiába lakozik ott valakiben a tehetség, a versírásra való késztetés, ritkábban vagy netalán soha nem tesz neki eleget, amikor azt látja, hogy az emberek nem nyitnak felé.
Ha olvasásról van szó, én inkább verspártiként tekintek magamra, de ahogy ez lenni szokott, koránt sem volt mindig így. Akkor változott meg a kapcsolatom a költeményekkel, amikor magam választottam ki azokat és többnyire olyan szerzőket engedtem be az életembe, mint Shelley vagy Plath, akik addig idegenek voltak számomra. Azzal, hogy én magam döntöttem az ismerkedős versekről, sikerült elkerülnie a kényszer érzetének, sőt sokkal inkább arra ösztönzött, hogy újabb szerzőket is megismerjek.

A versektől való idegenkedést valahol az iskolás éveink alatt szerezzük. Ha valami kötelező, akkor az ember teherként, rosszként éli meg, főleg akkor, ha még rá is erőltetik egy vers értelmezését. Egy mű annyiféleképpen érthető, ahányan elolvassák és a művésznek is az az egyik legnagyobb visszajelzés, ha az emberek képesek saját magukra ráeszmélni a soraikban. Rengeteg tévhit kering a műfajról, ezért nem csak olvasóként nehéz nyitni felé, hanem szerzőként is. A versírás ijesztő lehet a maga gondolatában, hiszen adott a terjedelme, a hangzása, esetleg az énközpontúsága és ezen elvárt összetevők miatt is kevesen mondhatják el magukról, hogy ők költeményeket (is) írnak. Ez egy olyan fajta jártasság, amit nem sajátíthatunk el úgy, mint egy képletet és nincs felkapott téma szaga, hogy mi is meglovagoljuk.
Én magam nem vagyok jó költő, ezt el kell ismernem, viszont
azt megtanultam, hogy egyáltalán nincs könnyebb feladatunk, mint egy írónak. A versírás nem csak annyiból áll, hogy egymás mögé teszünk néhány hangzatos szót, még ha a végeredmény pont emiatt is lesz tökéletes és egyedi. A versszak számtól függetlenül is szükség van gondos felépítésre, és valójában rá sem jövünk a befejeztéig, hogy mennyi mindenre is odafigyelünk. Olyan eszközöket emelünk a művünkbe, amelyek maguktól belefolynak: a hasonlatok, a metaforák, a megfontolt szóválasztásunk, a hosszú és rövid szótagok váltakozása vagy éppen a megfelelő hangsúlyozás. Egy versen a befejezte után is finomítunk és addig-addig aprólékoskodunk, míg az gördülékennyé nem válik.

Hogy miért szeretem jobban a verseket? Egy regény esetében nem bízzák ránk az elgondolást, ott van idő kifejteni a dolgokat, míg egy versnél gondolkodnunk kell. Felismerni az elrejtett képeket, megízlelni a szókapcsolatokat, amelyek egy-egy olyan apróságot tesznek ki, amik miatt szerelembe esünk egy verssel és ott ragad az emlékezetünkben.

Nincsenek megjegyzések: